Barion Pixel

GA347

 

Az emberi test szellemtudományos megközelítésben
A legkorábbi földkorszakok

Munkás-előadások 1.
10 előadás Dornach,
1922. augusztus 2. — szeptember 30.
 

Fejezetek:

  • Kiadói előszó Rudolf Steiner előadásainak közzétételével kapcsolatban
  • Az emberi test szellemtudományos megközelítésben

  • A beszéd és az agy fejlődése
    Dornach, 1922. augusztus 2.
  •  
    A beszédnek és az agy bal oldali homloklebenyének kiformálódása. A beszédtanulás a kisgyereknél. Az agy fejlődése a külvilág megfigyelésének hatására. A bal és jobb oldali agyfélteke kapcsolata a test bal és jobb oldalával. A balkezesség és a jobbkezesség. A nyelvek különbözősége a Föld tájai és a csillagképek szerint.

  • Az agy és a gondolkodás
    Dornach, 1922. augusztus 5.
  •  
    A csecsemő táplálkozása. Az anyatej. A táplálék lebontása és életre keltése. A fehérvérsejtek és az agysejtek különbsége. Az agy és a halál különös kapcsolata. A fehérvérsejtek és az agysejtek munkamegosztása ébrenlétkor és alváskor. Az agy és a gondolkodás ellentétes aktiválódása. A test gondolkodása és az álmok. A tudatos gondolkodás nem a test tevékenységének eredménye.

  • A világegyetem és az érzékelés kristályképző hatása az emberben
    Dornach, 1922. augusztus 9.
  •  
    Kristályképződés a természetben és az emberben. A világegyetem belsőleg kristályosítani, elkövesíteni akarja az embert. Az emberlét egyik feltétele az, hogy állandóan feloldjuk a bennünk keletkező kristályokat. A kristályosodás káros következményei az emberi testben. Az érzékelés is kristályképeket hoz létre az agyban. A világegyetemnek kristályszerű természete van. A kirstályfeloldó képességünknek köszönhető az önállóságunk, az éntudatunk.

  • Az érzékfeletti az emberi testben
    Dornach, 1922. szeptember 9.
  •  
    Az agysejtek ébrenlét és alvás idején. Az élet elhalása az agyban az ébrenlétkor mint a tudatos gondolkodás elő fel té tele. A máj a test belső érzékszerve. A csecsemőkori rossz tej és a felnőttkori májbetegség összefüggése. Az ember testének anyaga az élet során többször kicserélődik, a bennünk levő nem-anyagi a valóban maradandó részünk. Az emlékezet túlterhelése.

  • A testben történő belső érzékelés és gondolkodás
    Dornach, 1922. szeptember 13.
  •  
    A máj és a vese tevékenységének kapcsolata. Hol van a szellem bennünk? A máj és a szem felépítésének hasonlósága. A bennünk létező szellemi az, ami működteti és használja a testi szerveinket. Az állat szemei mint gondolkodásszervek. A Janus-fej jelentése: két alaptevékenység van az emberben, az egyik kifelé, a másik befelé irányul.

  • A táplálék útja és átalakulása a szervezetben
    Dornach, 1922. szeptember 16.
  •  
    Az ételhez a száj ptialint, a gyomor pepszint, a hasnyálmirigy tripszint és a máj epét kever hozzá. A felvett külső anyagok átalakulása és szétterjedése a szervezetben. Só és foszfor az emberi fejben. A só és a gondolkodás, a foszfor és az akarat összefüggése.

    A legkorábbi földkorszakok

  • Az őshüllők világa
    Dornach, 1922. szeptember 20.
  •  
    Az iszaptengerben és a forró levegőben élő őshüllők kinézete és életmódja. Sárkánymadár, ichthyosaurus, plesiosaurus, megatherium. A megkeményedő földfelszínen megjelenő ősnövényzet. A Föld maga egy élő óriáslény volt.

  • Az őshüllők előtti föld
    Dornach, 1922. szeptember 23.
  •  
    A Nap hatására magából a sűrű, pépes Föld-masszából kezdetleges, óriási méretű lények keletkeztek. Ezek szerepe a Föld tovább alakulásában. Az akkori Föld egyetlen hatalmas, állandóan megtermékenyülő petéhez hasonlítható. A Hold a Föld belsejében. A Föld élő volta és megtermékenyülési képessége a benne található holderőktől származott. A Hold kiválása a Földből és ennek következményei a Földet illetően. A régi holderők megőrződése a Föld nőnemű lényeiben.

  • A még korábbi földidőszak
    Dornach, 1922. szeptember 27.
  •  
    A Föld állapota a Hold kiválása előtt. Egyes mai állatok szaporodóképessége. A Nap mint megtermékenyítő erő. A Földbe kerülő és onnan kisugárzó naperők befolyása a növényi és állati szaporodásra. A kívülről érkező napsütés életet pusztító és a növények, állatok külső formáját feldíszítő hatása. Az árapály valódi oka. Amikor a Föld, a Nap és a Hold még egyetlen égitest volt. Az állatokban lévő megtermékenyítő-képesség évmilliókkal ezelőtti eredete. A régi naperők megőrződése a Föld hímnemű lényeiben.

  • A Föld a Napban. Adam Kadmon, a Föld-Ember
    Dornach, 1922. szeptember 30.
  •  
    A mostani Föld hasonlósága az emberi fejhez. A Föld egykor olyan volt, mint amilyen a mai emberi embriófej. Az akkori Föld táplálkozása a világűrből. Az embrió élete az anyai testben. A Föld a legkorábbi időkben egy óriási embercsírának tekinthető. A Föld-Ember neve: Adam Kadmon. Mi mindannyian egyetlen óriásemberből, Adam Kadmonból származunk, amely azonos volt magával a Földdel. Az Ótestamentum téves értelmezése. Adam Kadmon és Ádám különbözősége. Az ősi tudás kiirtása.

  • Az előadások alapján készített jegyzetekről
  •  

    Kiadói előszó Rudolf Steiner előadásainak közzétételével kapcsolatban

    Rudolf Steiner (1861-1925) összes művének kiadása három nagy részre tagolódik: írások, előadások, művészi munkák.

    Rudolf Steiner eredetileg nem akarta, hogy a Teozófiai, később Antropozófiai Társaság tagjainak tartott előadásainak és tanfolyamainak tartalmát írásban rögzítsék, mivel ezeket „szóbeli és nem kinyomtatásra szánt közléseknek” tekintette. Miután azonban egyre több hiányos és hibás hallgatói jegyzet látott napvilágot, indíttatva érezte magát, hogy szabályozza a jegyzeteket. Ezzel a feladattal Marie Steinert bízta meg. Az ő feladata volt a gyorsírók kijelölése, a lejegyzések kezelése és a szövegek kiadás céljából történő átnézése. Mivel Rudolf Steiner – idő hiányában – a legritkább esetben tudta csak kijavítani ezeket a leírásokat, ezért minden ily módon nyilvánosságra hozott előadással szemben fenntartással kell élni: „Csupán azt kell elfogadni, hogy azokban a szövegekben, amelyeket nem néztem át, hiba van.”

    A gyorsírás sajátosságaiból, a jegyzeteket készítők eltérő képességeiből, valamint a lejegyzések külső körülményeiből adódóan (a terem zsúfoltsága miatt a gyorsíró olykor a padlón ülve készítette lejegyzéseit) az előadásokról készült leírások minősége igen eltérő, sok helyen hiányos. Kiváltképp a korai előadások esetében, amikor még nem álltak rendelkezésre szakképzett, gyakorlott gyorsírók, illetve a jegyzeteket készítők csupán tartalmi összefoglalásra törekedtek.

    A nyomtatásban megjelent egyes előadások címei, valamint a könyveken található összefoglaló címek nem Rudolf Steinertől származnak.

    A tagoknak szóló előadások, valamint a teljes nyilvánosság számára szánt írásai közötti különbségről Életutam (GA 24) című önéletrajzának 35. fejezetében nyilatkozik Rudolf Steiner. Az említett rész könyvünk végén található. Az ott elmondottak ugyanúgy vonatkoznak az egyes szakterületek tanfolyamaira is, amelyek korlátozott számú, a szellemtudomány alapjaival tisztában lévő hallgatóságnak szóltak.

    Marie Steiner (1867—1948) halála után az ő iránymutatásai alapján kezdték meg Rudolf Steiner összes művének kiadását. Ez a kötet a teljes kiadás része.

    Az emberi test szellemtudományos megközelítésben

    A beszéd és az agy fejlődése

    Szükségesnek látszik, hogy az elmúlt napokban szóba került témákhoz most néhány további szempontot hozzáfűzzek, ami által majd érthetőbbé válik önök számára egy és más az emberi lény egész nagyszerűségéből.

    Szó esett már a táplálkozás és a légzés folyamatáról. Említettem, hogy a táplálkozás mennyire összefügg az ember életével, hogy a táplálkozás abból áll, hogy tápanyagokat veszünk fel, amelyek tulajdonképpen élettelen állapotban vannak a beleinkben, de a nyirokérrendszer közreműködésével megelevenednek és már élő állapotban a vérbe jutnak. Mint tudjuk, bent a vérben azután érintkezésbe kerülnek a levegő oxigénjével. Az ember lélegzik és eközben a vér megváltozik. Ez a folyamat a mellkasban történik, és egyúttal szerepet játszik érzelmeink kialakulásában is.

    Élet születik tehát a belekben és a vérben zajló folyamatok közben. Ez utóbbiak hatására pedig, a levegő közreműködésével, érzelem keletkezik. De forduljunk most az értelem felé! Kíséreljünk meg behatolni abba a kérdésbe, hogy az embernél miképpen mennek végbe az értelemmel kapcsolatos folyamatok.

    Külsőleges megközelítésben tulajdonképpen csak mintegy 60 éve tudhatunk erről valamit. Tavaly, 1921-ben meg lehetett volna ünnepelni egy 60 éves jubileumot. Persze senki sem tette, hiszen manapság az emberektől távol áll, hogy tisztán tudományos jellegű jubileumi ünnepségeket rendezzenek. Fontos tudományos felfedezés történt ugyanis 1861-ben, aminek 60 éves évfordulójáról megemlékezhettek volna, vagyis csak 50-60 éve ismert az a téma, amiről ma beszélni szeretnék. Én nem feledkezem meg róla már csak azért sem, mert ez a felfedezés éppen annyi idős, mint amennyi én magam is vagyok. Ez a felfedezés a következő volt.

    A múltkor szó esett arról, hogy milyen módon tehetünk megfigyeléseket az emberről. Nem elegendő, ha mindig csupán a magunk feje után akarunk menni. Helyesebben járunk el, ha inkább azt követjük nyomon, amit maga a természet tesz az emberben, amikor például megkap valamilyen betegséget. Ha azután sikerül is követnünk azt, ami a fizikai emberben történik, amikor megbetegszik, akkor már maga a természet vezet bennünket a kutatásban. Ezzel a módszerrel már sokkal mélyebben lehet bepillantanunk az emberi test saját működésébe.

    Akkoriban, 1861-ben tehát észrevette valaki, egy bizonyos Paul Broca [1824-1880], hogy azoknál az embereknél, akik beszédzavarban szenvednek: ha őket a haláluk után felboncolják, a bal oldali homloklebenyükben valami sérülés tapasztalható.

    Az agyat úgy lehet megvizsgálnunk, hogy eltávolítjuk a csontos koponyatetőt, ezt a csontburkot, és akkor megpillantjuk az agyat. Az agynak több „lebenye” van. Azt a lebenyt, amely a halántéknál található, halántéklebenynek nevezzük. Mármost mindenkor, ha az embernek bizonyos beszédzavara van, vagy ha már egyáltalán nem is tud beszélni, a bal oldali homloklebenyében valami elhalt.

    Ez akkor következhet be, ha valaki például agyvérzést kap. Az agyvérzés abból áll, hogy a vér, amelynek egyébként csak az erekben lenne szabad folynia, áttöri az érfalat és kiömlik a környező területre, ahol vérnek nem lenne szabad lennie. Egy ilyen vérömlés okozza tehát a szélütést, a bénulást. Ha a vér jogtalanul elárasztja a homloklebenyt, és ha ennek végül az a következménye lesz, hogy a homloklebeny már teljesen működésképtelenné válik, akkor az ember beszélni sem lesz képes többé.

    Látunk itt egy nagyon érdekes összefüggést. Azt mondhatjuk: az ember azáltal beszél, hogy a fizikai testében egy egészséges bal oldali homloklebenye van. Most azt kellene megértenünk, hogy mit is jelent ez valójában. De ehhez előbb még néhány összefüggést érintenünk kell.

    Ha egy kisgyerek meghal, és megvizsgáljuk agyának ezt a részét, a bal oldali homloklebenyét, akkor ezt az agyterületet egy eléggé pépszerű valaminek fogjuk találni. Mielőtt ugyanis a gyerek megtanul beszélni, ez a hely egyenletesen pépes felületű. Abban a mértékben, ahogyan a kisgyerek elkezdi tanulni a beszédet, ezen a bal homloklebenyen egyre több és több kis tekervény keletkezik, amelyek egyre művészibben megrajzoltakká formálódnak. Egy csecsemőnél ez a bal oldali homloklebeny még túlnyomóan sima, egy olyan gyereknél, aki megtanult beszélni, már jóval barázdáltabb, a felnőtt embernél pedig már rendkívül művészien kanyarognak ezek a tekervényvonalak.

    Valami tehát történik itt az aggyal. Miközben a gyerek éppen beszélni tanul, ezzel párhuzamosan egy másik esemény is végbemegy benne! Ám egy efféle történést sem kell másképpen elgondolnunk, mint ahogyan a hétköznapi életben szoktunk gondolkodni. Nézzenek ide! Ha ezt a széket én innen ide tolom, senki sem fogja azt mondani, hogy ez a szék áttolta magát az egyik helyről a másikra. Épp ily kevéssé mondható az is, hogy az agy az, ami tekervényeket vés magára. Azt kell itt megértenünk, hogy mi tulajdonképpen a kiváltó ok. Vagyis hogy mi áll amögött, hogy ez a bal oldali homloklebeny ilyen tekervényesre kiformálódik.

    Önök is tudják, hogy ha egy gyerek beszélni tanul, akkor mozgást is végez. Mozgatja a testét, mindenekelőtt a beszéd-szerveit. Korábban, amikor még nem tud beszélni, nem több egy rúgkapáló csöppségnél, aki legfeljebb kiáltozik és bőg. Amíg pusztán gügyög, addig a bal homloklebenye még olyan pépszerű, ahogyan azt az imént leírtam. Minél inkább megtanulja, hogy ne csupán ordítson, hanem ezt már beszéd-hangokká formálja át, annál inkább kiképződik a homloklebenye is. Úgyhogy azt mondhatjuk: ha a kisgyerek még csak gügyög, akkor agyának ez a területe pépes állagú. De lassan elkezd a gügyögés helyett beszédhangokat kimondani. Ennek hatására pedig ebből az általános pépszerűségből fokozatosan kialakul egy szépen kimunkált bal oldali homloklebeny a fejében.

    Ha mármost a gyerek gügyögését megfigyeljük, azt találjuk, hogy először olyan hangokat hallat, amelyeket mi magánhangzóknak nevezünk: Á, É. Ehhez a gyereknek még nincs szüksége egy tagolt bal homloklebenyre. Amikor gügyög vagy bömböl, az mindig magától tör fel belőle, anélkül, hogy az agy valamilyen kidolgozottsága állna emögött. Ha egy kicsit odafigyelünk, hallhatjuk, hogy a gyerek első kiáltásai nagyon hasonlítanak az Á hanghoz. Azután ehhez később elkezdi hozzáilleszteni az U és az I hangot. Majd fokozatosan megtanulja a mássalhangzókat is. Először azt kiáltja: Á, azután hozzáveszi az M-et vagy a V-t: MÁ vagy VÁ. Tehát a gyerek a kiáltozásból fokozatosan szavakat formál, amennyiben a magánhangzókhoz mássalhangzókat illeszt.

    De mi által jönnek létre maguk a mássalhangzók? Figyeljék meg egyszer magukon, hogy hogyan formálnak egy M hangot! Mozgatniuk kell az ajkukat. Ebben segítségükre volt a gyermekkorban az, hogy figyelték a felnőttek szájmozgását. Az L hang képzéséhez már inkább a nyelvüket kell mozgatniuk. Vagyis önöknek mindig valamit mozgatniuk kell! A gyermeknek tehát – a felnőttek utánzása révén – a kezdeti izgés-mozgást szabályszerű mozgásokká kell átalakítania, olyanokká, amelyek a beszédszervei kiformálódásához vezetnek. A kisgyerek minél több mássalhangzót – az L-t, az M-et, az N-t, az R-t és így tovább – fűz hozzá a magánhangzókhoz, amely utóbbiak a puszta gügyögésben-kiáltozásban persze már benne voltak, annál tagoltabbá válik a bal homloklebenye, és ennek egyre művészibben megrajzolt lesz a felülete. Vagyis ugyanazzal az erővel, amellyel a kisgyerek megtanulja kiejteni a mássalhangzókat, formálódik ki az ő bal oldali homloklebenye is!

    Most megkérdezhetik, hogy hogyan tanul meg a gyerek egyáltalán beszélni? Valóban csak az utánzás által! Tanulnia kell a beszédet, a szája mozgatását, minden figyelmével azt lesi el, ahogyan más emberek a szájukat mozgatják. Itt tehát minden – utánzás. Vagyis a gyerek megfigyeli, nézi, érzékeli azt, ami a környezetében végbemegy. És az érzékelés során, vagyis az érzékelés szellemi munkája közben formálódik ki fokozatosan az agya! De ehhez még hozzájön az is, hogy ahogyan a szobrász megmunkálja a fát, a márványt, a bronzot, ugyanilyen megmunkálás történik az aggyal is, azáltal, hogy a gyerek az érzékelésen kívül még mozgásokat is végez. A mozgatott beszédszervek saját mozgása ugyanis továbbgyűrűzik egészen az agyig! Ha tehát a nyelv mozgatásával kimondok egy L hangot, akkor á nyelv és az agy között összeköttetés keletkezik egy idegen keresztül, és ez az L, amely így beérkezik a bal homloklebenyembe, lassanként valamilyen alakzatot hoz létre azon. Az L hang képzése tehát kialakít az agy felületén egy alakzatot, ehhez kapcsolódik egy másik, míg végül fokozatosan kiképződik a bal homloklebeny, olyan tekervényessé, akárcsak a beleink. Az M hang például körkörös tekervényeket formál ki. Látják tehát, hogy nagy munka folyik ezen a bal homloklebenyen. És e folyamatban leginkább az tevékeny, amit a gyerek a megfigyelései során saját maga végez és él át! Nagyon érdekes, hogy amióta tudjuk, hogy az agyvérzés tönkreteszi a bal homloklebenyt, és ezzel aláássa a beszédkészséget, ebből másfelől arra következtethetünk, hogy amikor a gyerek a mássalhangzókat tanulja, tulajdonképpen állandó ráhatást végez bal homloklebenyére is. Ez a ráhatás onnan származik, hogy a szemével és az összes többi érzékszervével megfigyeli a külvilágban történteket! De vajon mi is történik a külvilágban?

    Amikor beszélünk, beszéd közben levegőt is veszünk. Folyamatosan lélegzünk. Légzéskor a levegő – ennek lökése – először is bekerül az emberi testbe, majd a gerincvelő csatornáján keresztül felfelé haladva eljut az agyba. Amikor tehát a kisgyerek gügyög, akkor még nem képes kiejteni a mássalhangzókat. De gügyög és lélegzik, és ezalatt mindig áramlik benne felfelé a levegő, mint egy léglökés, amely felkerülve az agyba, azt mindenütt átjárja.

    Megkérdezhetjük: mi az, ami tulajdonképpen bejut az agyba? A vér. A légzés hatására a vér állandóan belökődik az agyba, ami persze a gyerek megszületésének pillanatától fogva szakadatlanul történik, sőt már előbb is, bár akkor ez a folyamat még más módon megy végbe. Amikor tehát a csecsemő megszületik, levegőt is kezd venni. Ekkor már mindig a belélegzett levegő lökése az, ami a vért az agyba hajtja.

    Ezért azt mondhatjuk: amíg csupán vér lökődik be az agyba a légzés során, addig a gyerek csak gügyögni tud. Akkor kezd el beszélni, ha nem pusztán a vér lökődik be az agyába, hanem ha a szeme vagy valamelyik másik érzékszerve, különösen a füle által már meg is figyel valamit, azaz ha észlelni kezdi a dolgokat. Amikor tehát a kisgyerek egy másik emberen valamilyen mozgást érzékel és ezt a mozgást leutánozza, akkor már nemcsak egy véráramlás indul az agya felé, hanem – például a fülétől – egy másik áramlás is állandóan behatol abba! És ez az egészen másféle áramlás az agy felé az idegrendszerben zajlik.

    A bal oldali homloklebenyben, ahol a beszéd központja van, találkoznak tehát – mint egyébként mindenütt az emberi testben – a véredények és az idegpályák. Az idegpályákra légióként az van befolyással, amit az ember észlel, amit érzékel. Azok a szájmozgások, amelyeket a gyerek a mássalhangzók kiejtése közben végez, az idegeken át továbbterjednek a bal homloklebenyébe, ami ezáltal nagyszerűen kiformálódik, amennyiben a lélegzet ütközése a vérrel összekapcsolódik azzal a további hatással, ami a fülből vagy éppen a szemből érkezik, és ez az összhatás a vérerek és az idegek között fokozatosan az egész pépes agymasszát csodaszépen kidolgozza. Láthatják tehát, hogy az agyunk tulajdonképpen csak azáltal formálódik ki – mindenekelőtt a bal homloklebeny, de hozzá hasonlóan a többi rész is -, hogy együttműködik az egyik tevékenység, tudniillik az érzékelés, egy másik tevékenységgel: azzal a lökéssel, amely a vért az agyba hajtja.

    Most azonban még a következőket is tisztáznunk kell. Ha kerítünk egy holttestet és azt felboncolva megfigyeljük agyának ezúttal a jobb oldali homloklebenyét, amely szimmetrikusan helyezkedik el a másik oldalon, azt tapasztaljuk, hogy az viszonylag kiformálatlan. Itt van tehát a bal oldali homloklebeny, ez gyönyörű lett, ahogy leírtam önöknek. A jobb oldali viszont az egész élet során nagyobbrészt olyan marad, mint amilyen a gyermekkorban volt, vagyis megmarad tagolatlannak. Úgy fogalmazhatunk: ha nekünk csak jobb oldali homloklebenyünk lenne, akkor csupán gügyögni-kiáltozni tudnánk. Csakis azáltal vagyunk képesek beszélni, hogy a bal oldali homloklebenyünket munkáljuk ki olyan művészi módon.

    A balkezes ember esetében azonban – tehát annál, akinek az a jellemzője, hogy ő nem a jobb kezével végzi a munkát, hanem a ballal – az a furcsaság áll elő, hogy ha őt egy bal oldali szélütés éri, akkor egyáltalán nem veszíti el a beszédképességét. De ha később felboncolják, azt találják, hogy neki, a balkezesnek a jobb oldali homloklebenye formálódott ki ugyanúgy, ahogyan az átlagembereknél, az emberek többségénél a bal oldali homloklebeny.

    A kar- és kézmozgások ezek szerint rendkívül fontos szerepet játszanak az agy kiképződésében! Vizsgáljuk meg, hogy miből ered ez! Ha valaki hozzászokik ahhoz, hogy sok mindent a jobb kezével végezzen, akkor nem pusztán az történik, amit ilyenkor a jobb kezével tesz, hanem hozzászokik ahhoz is, hogy a jobb oldalán egy kicsit erősebben lélegezzen, tehát hogy a légzést itt nagyobb erővel végezze. Kialakul nála az is, hogy jobb felől egy kicsit élesebben hall. Ez csak azt mutatja, hogy annál az embernél, akinél rögzült a jobb kéz használatának szokása, általában véve arra is hajlamos lesz, hogy a jobb oldalán több tevékenységet folytasson, mint a balon. Az ember bal oldali homloklebenye azonban pontosan akkor képződik ki, ha jobbkezes valaki, és a jobb oldali homloklebenye akkor, ha balkezes. Miért van ez így?

    Rajzolok ide egy emberi testet. Itt van a jobb karja, a jobb keze, itt van a feje és itt a bal homloklebenye. Most vizsgáljuk meg, merre haladnak az idegpályák! Az emberi testen belül mindenütt idegek találhatók. Ha önöknek nem lennének idegeik, akkor például nem tudnának meleget vagy hideget érezni. Mindez összefügg az idegekkel. Az önök testét mindenhol idegek hálózzák be, amelyek a gerincvelőn felfelé haladnak és az agyba vezetnek. Az érdekesség azonban az, hogy azok az idegek, amelyek a jobb kézben vannak, a bal oldali agyba futnak be, és azok az idegek, amelyek a másik kézből indulnak ki, a jobb agyba. Az idegek ugyanis középen keresztezik egymást! Az agyban az idegpályák kereszteződnek, úgyhogy ha én például valamilyen tornagyakorlatot vagy egy euritmiagyakorlatot végzek a jobb kezemmel vagy a jobb karommal, akkor ezt azáltal érzékelem, hogy az ideg az érzést közvetíti. De ezt én a bal agyféltekével érzem, minthogy az idegek kereszteződnek.

    Képzeljük most el, hogy egy gyerek mindent kiváltképpen a jobb kezével szeret végezni. Ez esetben egy kicsit erősebben is lélegzik a jobb oldalán, egy kicsit többet hall, sőt egy kicsit jobban is lát jobb kéz felől. Az ember ekkor a jobb oldalon terheli meg magát inkább, és amit e mozgások során végez, a bal agyféltekéjére fejlesztőleg hat.

    Emlékeztetném önöket most arra, hogy mindenkiben megvan a hajlam beszéd közben bizonyos kézmozdulatokat tenni. Ha ezt mondjuk: ah!, vagy ha valamit elutasítunk: eh!, mozog a kezünk, amikor beszélünk. Ezeket a mozdulatokat az idegeink továbbítják. A jobb kéz mozdulatait, amelyeket beszéd közben végzünk, a bal agyféltekével érezzük. Jobbkezesség esetén még jellemző ránk az is, hogy a gégefő jobb oldali felével erősebben ejtsük a magán- és mássalhangzókat, a hangokat ott erősebben képezzük. Amit ekkor teszünk, azt szintén a bal agyféltekével érezzük erősebben. És ez is szerepet játszik abban, hogy az eredetileg pépes agy egyre tagoltabbá váljon. Testünk bal oldalát többnyire nem használjuk. Ezért a jobb oldali agyfélteke kevésbé tagolt és megmarad pépszerűnek. De ha valaki balkezes, akkor ez nála fordítva lesz.

    Mindebből többféle fontos következtetés adódik a pedagógia számára. Gondoljunk arra, hogy a balkezes gyerekekről – akikből általában kevés van már az iskolában is – tudnunk kell a következőket. Amíg az összes többi gyereknél nagyon művészien kidolgozott az agy bal oldali homloklebenye, addig a balkezeseknél fejlődésük során a jobb homloklebennyel történik ugyanez. Tanítottam gyerekeket írásra, akiknek csak a jobb kezüket volt szabad használniuk. A jobbkezes gyerekek az írástanuláskor csak megerősítik a bal homloklebenyükben azt, amit már megkezdték kiképezni a beszédtanulás közben. A balkezesek azonban, ha kényszerítem őket, hogy jobb kézzel írjanak, ismét tönkreteszik magukban azt, amit a jobb oldali homloklebenyben már kiképeztek a beszéd által. Kárt tesznek a saját agyukban. Ezért az volt a feladatom az ő esetükben – mivelhogy az írás nem teszi lehetővé, hogy a balkezesek bal felé írhassanak -, hogy amit eddig bal kézzel tettek, azt lassan és fokozatosan a jobb kezükbe ültessem át Ezzel ők először azt tanultak meg, hogy a másik kezükkel legyenek tevékenyek, és csak azután és sokkal lassabban, mint a többi gyerek, jutottak el oda, hogy írni is kezdjenek a jobb kezükkel. Annak nincs jelentősége, hogy ők valamivel később tanulnak meg írni.

    Ha a balkezes gyerekeket ugyanolyan gyorsan akarjuk megtanítani írni, mint a jobbkezeseket, akkor elbutítjuk őket, mert ismételten elpusztítjuk bennük azt, amit ők már kidolgoztak a jobb agyféltekéjükben. Ügyelnünk kell tehát a balkezeseknél arra, hogy más módon tanítsuk őket az írásra, mint a jobbkezeseket! Ennek következtében a későbbi életükben nem egyre butábbak, hanem egyre értelmesebbek lesznek, amennyiben a balkezességüket lassan átvezetjük a jobbkezességbe, és nem zavarjuk össze az agyukat a jobb kézzel való írás erőltetésével.

    Azt tapasztaljuk tehát, hogy ha általában az írás témakörében akarjuk megvizsgálni az ember egészét, akkor pedagógiailag jobbára az ellentétéhez jutunk annak, amit rendszerint helyesnek vélnek az emberek. Manapság nagy divatja van, hogy az ember mindkét kezével megtanuljon bánni, hogy mindkét kezét egyaránt használja. De ezzel az agyában minden összezavarodik. Ez is csak azt mutatja, mennyire tudatlanok azok, akik annak a felfogásnak hódolnak, hogy az embernek ugyanazt kell csinálnia mind a bal, mind a jobb oldalán. Ezt persze bárki célul tűzheti. De ehhez előbb még egy másik feladatot is meg kellene oldania. Mi lenne ez? Éppenséggel az, hogy az egész embert teljesen át kellene alakítania! Az egyik tevékenységet át kellene vinnie a bal oldalról a jobb oldalra és a jobb oldal saját tevékenységét mérsékelnie kellene. Mi történne ezután? Az történne, hogy a bal homloklebeny felülete alatt ez a homloklebeny művészien kiképződne, de kívül, a külső oldalon megmaradna pépszerűnek. Mindez a jobb oldali homloklebenyen ugyancsak bekövetkezne. A helyett tehát, hogy a két különböző tevékenységjói elkülönülne a bal és a jobb oldalunkra, e téves ráhatás következtében idővel mindkét homloklebeny magában kettéosztana, egy külső és egy belső részre esne szét. A belső felük ekkor inkább a beszédhez kötődne, a külső pedig csupán a magán- és mássalhangzók kiejtéséért lenne felelős. De a beszéd maga elválaszthatatlan a kiejtéstől és artikulálástól. Ez így is marad, amíg csak élünk.

    Látják tehát, hogy nem lenne szabad minden további nélkül belekontárkodnunk az emberbe, hanem a pedagógia, de már az általános iskolai tanítás érdekében is az egész embert kell figyelembe vennünk. Mert bármit is csinálunk, változásokat idézünk elő az emberben! Nagyot vétkeznek tehát azok, akik manapság pusztán külsőleges szempontok alapján ítélik meg az embert, és nincsenek tekintettel arra, hogy valójában milyen események történnek az emberi lény belsejében.

    Mármost nincs olyan ember, aki mindkét homloklebenyét egyforma mértékben használja. Ennek az a következménye, hogy a jobb oldali homloklebenyt inkább véráramlások járják át, a bal oldali viszont inkább idegekkel van tele. Az ember agyának egészére általában az a jellemző, hogy a jobb oldalán túlnyomóan véráramoltatás folyik, míg a bal oldala inkább a megfigyeléssel, az érzékeléssel foglalkozik.

    Ha már tudjuk azt, hogy az agy mindenekelőtt a külső befolyások hatására formálódik, akkor arról is fogalmat kaphatunk, hogy a külvilágnak mekkora szerepe van ebben. A külső befolyások roppant jelentőségűek, ha meggondoljuk, hogy e hatások következtében történik meg mindaz, ami az agyon belül lezajlik. Szükséges megértenünk tehát a beszéd és az agy fejlődésének összefüggéseit, mert csak ennek folytán világosodik meg előttünk, hogy az emberi agy egyáltalán hogyan működik. Ha most ezt az agyat tovább vizsgáljuk, akkor kiderül, hogy a külső falán általában több véredény található, mint belül. Úgyhogy azt mondhatjuk: kívül az agy vérben, belül pedig idegekben gazdagabb. A külső felét véredények, a belső felét idegpályák hálózzák be.

    Hogyan megy végbe az agy kiformálódása a szokásos módon beszélni tanuló gyereknél, aki tehát jobbkezes? Ha vesszük egy egészen fiatal gyermek agyát, látjuk, hogy elölről nézve, ahogyan most rajzolom, van az egyik oldalán egy vérben gazdag külső borítás. Ez inkább az emberi agy jobb oldalán képződik ki – önök felől nézve tehát balra van. A bal oldalon pedig az idegpályák gyűlnek össze. Mivel az agy belsejében is elsősorban idegpályák vannak, azért a belső agymassza fehéresnek látszik, míg a kívül található, vérben gazdag agymassza vöröses-szürkés színű.

    Mi történik akkor, ha a gyermek odáig fejlődik, hogy megtanul beszélni, tehát ha a bal homloklebenye tagolttá válik? Az történik, hogy az idegpályák jobban behúzódnak bal felé. Ezen az oldalon a vérrendszer kevésbé formálódik ki, mint az agy jobb oldalán. Az egészségesen fejlődő gyermeknél tehát az agy belső része mintegy elmozdul balra, ami a külső részen is tükröződik. Az agy mintegy áttolja magát a bal oldalra és ebben az

    irányban egyre fehérebb és fehérebb lesz. Az effajta művészien formálódó eseményeken alapul az ember egész fejlődése!

    Most induljunk ki a beszédből! Tudjuk, hogy vannak nyelvek, amelyekben nagyon sok a mássalhangzó, és vannak olyanok, amelyek sok magánhangzót használnak. Olyanok is vannak, amelyekben a hangok úgy összetorlódnak, hogy a magánhangzókat szinte alig észleljük. Minek tulajdonítható ez?

    A nyelvek a Föld különböző tájegységei szerint eltéréseket mutatnak. Vajon mire utal az, ha valaki egy olyan vidéken él, ahol sok mássalhangzót használnak? Az ilyen ember figyelme inkább a külvilágra irányul, ami összefügg azzal, hogy a mássalhangzókat „kívül”, a beszédszerveink mozgatása által kell képeznünk. Ha pedig valaki általában a külvilág felé fordul, akkor a fehér agyállománya jobban eltolódik bal felé. Ha ellenben valaki inkább a saját bensője felé fordul, egy olyan vidéken fejlődik, ahol az emberek inkább belső életet élnek, akkor ez a fehér agymassza kevésbé tolódik el balra. Az ember itt inkább arra érez késztetést, hogy jól formált magánhangzókat hozzon létre a saját bensejéből, amelyek egyébként is onnan „származnak”. De e kétféle beszédmódra a Föld eltérő tájai is bizonyos befolyással vannak.

    Tekintsük most a következőket! Legyen itt a Föld és ennek különböző részein emberek álljanak. Teljesen sematikusan jelölöm: itt van egy ember, itt egy másik. így állunk mi a Földön, mégha ez természetesen eléggé aránytalanul jelenik is meg ezen a rajzon. És az egyik ember ott születik meg, ahol a nyelv magánhangzókban gazdagabb, a másik pedig egy olyan területen, ahol egy mássalhangzókban gazdagabb nyelvet beszélnek.

    Nézzük most meg, hogy milyen külső jellemzői vannak az illető tájaknak? Nagyon sok minden jellemezheti őket, én most csak egyet emelnék ki, ami megfigyelhető rajtuk. Képzeljék azt, hogy itt magas hegységek találhatók, itt pedig terjedelmes síkság. Mármost ha valahol lapos a táj, ott a nyelv magánhangzókban gazdagabbá válik. Ahol viszont égbenyúló hegyek magasodnak, ott a nyelvben azt a belső tendenciát találjuk, hogy mássalhangzókban legyen gazdagabb.

    A dolog persze nem ennyire egyszerű, ezért tovább kell kérdeznünk. Vajon mi által keletkezik a hegység és mi által a síkság? A mi egész Földünk egykor pépszerű volt. És ebből a pépszerűségből kellett a legősibb időkben a hegyeket kihúzni, kiemelni! A Föld tehát valamikor pépes állagú volt, és a hegyek kiemelkedtek belőle. Mi volt az, ami kiemelte őket? A világegyetemnek az erői, amelyek kívülről hatnak a Földre. Úgy kell fogalmaznunk, hogy bizonyos erők a világegyetemből idehatnak a Földre, amelyek egykor kihúzták a Földből a hegyeket! Ahol ezek az erők nagyobb hatást fejtenek ki, ott egy hegység keletkezik. Ahová viszont a világegyetemből gyengébb erők érkeznek, ott nem keletkezik hegység, ott a földfelszín az ősidőkben kevésbé emelkedett ki. Azok az emberek, akik egy olyan tájon születnek, ahol ezek az erők kevésbé működnek, azok több magánhangzóval beszélnek. Ellenben azok az emberek, akik a megemelt földfelszínen születnek meg, ahol ezekből az erőkből több van jelen, azok több mássalhangzót használnak a beszédjükben. Mindez tehát összefügg a világegyetemben működő erőkkel is!

    De vajon milyen módon hatnak a Földre ezek az erők? Ezt annak példájára képzelhetik el, ahogyan önök mindenkor az órájukra pillantanak. Munkába kell menniük vagy indulnak valahová. De ilyenkor nem mérgelődnek úgy, hogy azt mondják: „Ebből elegem van! Ez az átkozott nagymutató, ez egy borzalmas hajcsár, aki most dolgozni zavar engem!” – Ez egyáltalán nem jut az eszükbe. A mutató csak jelzi, amikor mennünk kell a munkába, de őt a legkevésbé sem hibáztatjuk, nem őt tekintjük az oknak. Nemde, ilyet nem teszünk. Tehát a mutató teljesen vétlen a dologban.

    Ugyanígy, feltekintünk a Napra és azt mondjuk: ha a Földnek ezen a pontján állunk, akkor ebben a bizonyos pillanatban a Nap például a Kos csillagképe előtt van. Ezzel megkapjuk az irányt, ahonnan az erők idehatnak. Nem a Kos csillagképe az, ami hat, de a Kos csillagképe megadja nekünk az irányt, ahonnan az erőhatás érkezik. Ha a Nap tovább vándorol égi útján, akkor egyszer csak belép, mondjuk, a Szűz csillagképébe. Ebből az irányból gyenge erők jönnek. Az egésznek a menetét most nem részletezem, csak utalok arra, hogy ha valaki egy olyan vidéken születik, ahol egy bizonyos időben, mondjuk, a születésekor, a Nap a Kos csillagképében áll, akkor ő inkább a mássalhangzók túlsúlyával tanul meg beszélni. Ha valaki akkor születik, amikor a Nap éppen a Szűz csillagképében áll, akkor magánhangzókban lesz gazdagabb a beszéde.

    Láthatják, hogy az egész állatövet tekinthetem úgy, mint amiről leolvasható, hogy a Földön mi történik, ahhoz hasonlatosan, ahogyan az óra mutatóját nézzük a számlapon. De mindig tisztában kell lennünk azzal, hogy nem maguk a csillagképek fejtenek ki hatást, hanem csak az érkező erők irányának a meghatározását teszik számunkra lehetővé. Ebből is kiviláglik, hogy az állatöv nagyon sok mindenről felvilágosítással szolgálhat nekünk. Általa például még azt is megérthetjük, hogy miként különülnek el a nyelvek a Földön.

    Pillantsunk most erre a Földre! Képzeljük el, hogy itt van a Föld és a világűrbe kirakunk egy széket. Persze ez képtelenség, de gondolatban most üljünk ki erre a székre, kint a világűrben! Képzeljünk oda a Földre egy kiterített nyelvtérképet, a különböző nyelvek megoszlását a Földön. Ezt most látjuk valamilyennek. Most pedig fordítsuk meg a székünket, pillantsunk ki a világűrbe. Ekkor a csillagok elhelyezkedését látjuk valamilyennek. És ez a két különböző látvány meg fog egyezni egymással! Ennélfogva ha valaki megnézné a Föld déli féltekéjét és azon a nyelvek eloszlását, azután megfordítaná a székét és a déli félteke csillagos egét venné szemügyre, akkor az így kapott képet egészen másmilyennek látná, mint ha az északi féltekén tenné ugyanezt. Úgyhogy aki járatos a csillagok elhelyezkedésében, emellett pedig már tanulmányozta a most említett összefüggéseket is, az meg tudja határozni egy bizonyos csillagképből, hogy e csillagkép alatt a Földön milyen jellegzetességei vannak egy adott nyelvnek.

    Éppen akkor tehát, amikor elkezdjük megfigyelni az ember szellemi életét, nevezetesen az értelem létrejöttét a beszéd által, fel kell tekintenünk a csillagos égre is, ha valamit érteni akarunk. A Földön maradva nem derülnek ki az összefüggések. Sokat elmélkedhetnének önök azon, hogy a nyelvek miért különbözőek, de csupán földi szempontok alapján nem lelnének magyarázatra.

    Ha önök kíváncsiak arra, hogy mi fog a hasukba kerülni, akkor a Föld felszínét kell megfigyelniük, azt, ami itt van alattunk. Ha valahol jó a káposzta, úgy önök azt is tudni fogják, hogy ezen a vidéken érdemes káposztát termeszteni. Ha tehát az a kérdés, hogy mivel táplálkoznak valahol, akkor a Föld felszínét kell önöknek vizsgálniuk. Ha azt akarják tudni, hogy milyen a légzés egy vidéken, akkor annak kell utánajárniuk, hogy mi zajlik körös-körül a levegőrétegben. Ha pedig az érdekli önöket, hogy itt belül, az agynak e szegletén mi történik, akkor az a kérdés, hogy kint a csillagok hogyan állnak. Vagyis be kell tudnunk tagolni az embert az egész világegyetembe! Ha erre képesek vagyunk, akkor rájövünk arra is, hogy az csakugyan babona, amikor annak a csökevénye alapján, amit az emberek egykor tudtak, most egyszerűen kijelenti valaki: ha a Nap a Kosban áll, akkor az ezt és ezt okozza. De ezzel még semmit sem mondtunk! Az egész összefüggést kell ismernünk, csakis akkor lépünk túl a szokásos babonákon és fogunk végre tudományt művelni.

    Az ilyen hozzáállás segítségével az ember fokozatosan el fog jutni oda, hogy már nemcsak a fizikai anyagok puszta átalakítására lesz képes, hanem megérti azt is, hogy milyen valójában a világ, és hogy a Föld mennyire összefüggésben áll az egész kinti világegyetemmel.

    Agy és gondolkodás

    Folytassuk ma is az eddig már tárgyaltakat, mert e témákat csak akkor lehet igazán jól megértenünk, ha egyre beljebb és beljebb hatolunk azokba.

    A korábbiakban láttuk, hogy az ember olyan lény, aki a Föld talajából szerzi a táplálékát, ezáltal tartja fenn magát, a Földet körülvevő levegőtömeg pedig a légzéséről gondoskodik, ami nélkül azonnal elpusztulna. De a légzés teszi képessé arra is, hogy érző és érzékelő lény lehessen. Végül, a világegyetemből kapja azokat az erőket, amelyek által gondolkodó lény válik belőle, és tulajdonképpen csak ez utóbbi következtében mondható igazán embernek.

    Az embernek tehát táplálkoznia kell, hogy testi lény lehessen, lélegeznie kell, hogy érző lény lehessen, és a világegyetemből erőket kell magába fogadnia, hogy gondolkodó lény lehessen. Önmagától éppoly kevéssé válhatna gondolkodó lénnyé, mint ahogyan önmagától beszélni sem tanulhatna meg. Az ember a gondolkodásában éppen úgy rászorul egy rajta kívüli világra, mint ahogyan a táplálkozásában is rászorul erre!

    Most közelebbről fogjuk szemügyre venni az eddig elhangzottakat. Kezdjük először is annak a folyamatnak a tisztázásával, ami a tápanyaggal történik, miután belénk jutott. Az elfogyasztott ételek bizonyos értelemben egy általunk már halottá tett állapotban vannak a bélrendszerünkben, amelyeket azonban ismét életre keltenek a nyirokmirigyek, ezt követően pedig a nyirokrendszeren át a vérbe kerülnek. A légzés a vért mindig felfrissíti. A vér és benne a levegő a gerincvelőn keresztül feljut az agyba és ott együttműködik az agy tevékenységével.

    Vessünk most egy pillantást a kisgyerekre, aki más módon táplálkozik, mint a felnőtt ember. Ez az ember egész megismerése szempontjából nagyon sok mindenre fényt deríthet. Mint azt önök is tudják, a gyereknek a legelső időkben sok tejet kell innia. A csecsemő először kizárólag tejjel táplálkozik. Hogy ez miért van így, megérthetjük abból, ha megnézzük a tej alkotóelemeit.

    Talán kevésbé köztudott, hogy a tej 87 százaléka víz. Ha a gyerekkel együtt mi is tejet fogyasztunk, akkor abban tulajdonképpen 87 százaléknyi vizet iszunk, és csak a többi 13 százalék valami más: 4 és fél százalék fehérje, 4 százalék zsír és még néhány további anyag, például só. A kisgyerek tehát a tejjel mindenekelőtt vizet vesz fel magába.

    Már említettem önöknek, hogy az ember alapvetően folyadékból áll. A csecsemőnek állandóan növelnie kell magában e folyadék mennyiségét. Növekednie kell, amihez nagyon sok vízre van szüksége, amit a tejjel vesz magához.

    Erre most megkérdezhetnék: ez tehát ugyanaz lenne, mint ha a gyereknek adnánk 13 százaléknyi táplálékot és a fennmaradó részben vízzel itatnánk? Nem egészen. Az emberi test nem így működik. Azok az anyagok, amelyeket a tejjel 13 százalékban megkapunk – tehát a fehérje, a zsír és az ásványi anyagok -, nem a szokásos formájukban találhatók a tejben, hanem feloldott formában, vízben oldva. Úgy áll tehát a dolog, hogy amikor a gyerek tejet iszik, akkor a számára szükséges anyagok feloldott állapotban kerülnek a szervezetébe. Ez pedig valami egészen más, mint ha a testnek magának kellene elvégeznie a feloldás munkáját.

    Ha önök emlékeznek még arra, amit mindeddig a táplálkozásról mondtam, akkor most közbeszólhatnának: de hiszen a szájba kerülő táplálékot nekünk, felnőtteknek is fel kell oldanunk! A természet rendje az, hogy szilárd tápanyag kerül a szánkba, amit azután mi feloldunk a saját emésztőnedveinkkel. A többi testrészünk, a gyomor, a belek és így tovább, általában csak az oldott állapotú anyagokat tudják felhasználni. A gyereknek tehát csak meg kell szereznie azt a képességet, hogy fel tudja oldani az anyagokat. Ezt kell csak elérnie. Csakhogy születése pillanatában erről ő maga még nem tud gondoskodni! Ezért előre fel kell oldani neki az anyagokat. Ezt a leginkább onnan tudhatjuk, hogy ha a gyerek egyoldalúan csak valamilyen mesterséges táplálékot kap, amely nincs feloldva, attól nem fejlődik rendesen.

    De most önök a következőt is felvethetnék. Ha abban a helyzetben lennénk, hogy mesterséges tejet állíthatnánk elő, olyat, amiben a 13 százaléknyi feloldott állapotú fehérjét, zsírt stb. összeelegyítenénk a vízzel, hogy ez külsőleg teljesen hasonlítana a tejhez, akkor ez vajon ugyanolyan tej lenne-e, vagyis éppen annyit érne-e, mint az a tej, amit a csecsemő az anyától kap? A helyzet az, hogy nem érne annyit! A kisgyerek elsatnyulna, ha ilyen mesterséges tejet kapna. Ez a tej csak arra lenne jó, hogy az emberiséget tönkretegye. Mivel pedig a szükségletek határozzák meg, hogy mit termeljünk, az ilyenfajta tej előállításáról végül le kellene mondanunk.

    Mi tudja úgy feloldani az anyagokat, ahogyan arra egy gyereknek szüksége van? Csakis az emberi test maga! Némileg képesek erre az állatok is, de egyáltalán nem mindegyik. A születés utáni legelső időkben azonban, amikor a csecsemő még arra van utalva, hogy ezeket a tápanyagokat a helyes módon feloldva kapja meg valahonnan – mert ekkor ő maga még nem képes a fehérjék és zsírok feloldására -, csakis az lehet a gyerek legmegfelelőbb táplálkozása, ha emberi tejet iszik.

    Az állati tejek közül a szamártej hasonlít a leginkább az embertejhez. Ezért ha nincs lehetőség a gyermek szoptatására, a leghelyesebb szamártejet adni neki. Ez ugyan elég komikusán hangzik, de tény, hogy összetételét tekintve a szamártej áll a legközelebb az emberi tejhez. Úgyhogy, ha ez utóbbi nem áll rendelkezésünkre, a szoptatást szükség esetén azáltal is pótolhatjuk, hogy építünk egy szamáristállót és tartunk benne egy szamárkancát, ily módon biztosítva az újszülött gyermeknek a tejet. Ez persze csak egy ötlet, de példa arra is, hogy a természetben hogyan függnek össze a dolgok.

    Hasonlítsuk most össze a tejet például a tyúktojással mint élelmiszerrel! Ennek körülbelül 14 százaléka tartalmaz fehérjét, tehát jóval többet – mintegy a négyszeresét -, mint amennyit a tej. Ha efféle táplálékot kezdünk a gyereknek adni, amiben már ennyi fehérje van, akkor ehhez a gyereknek már rendelkeznie kell a feloldás képességével, neki magának kell feloldania egy ilyen tápanyagot.

    Ebből is látjuk, mennyire fontos, hogy a kisgyerek folyékony táplálékhoz jusson. De milyen folyékony táplálékhoz? Olyanhoz, amiben élet van és ami lehetőleg még él, hiszen a tejet a csecsemő közvetlenül az anyai mellből kapja.

    Tudnunk kell, hogy amikor a gyerek tejet iszik és ez a tej a szájon és a nyelőcsövön át lejut a gyomorba, ott lebomlik – a táplálékot a gyomor mintegy „megöli” hogy azután a belekben ismét életre keljen. A gyerek táplálkozásánál közvetlenül látjuk, hogy az életet előbb meg kell magunkban semmisíteni, de újra fel is kell támasztani! Mivel az anyai tej maga élettel teli, ezért a gyereknek tejiváskor kevesebb erőre van szüksége a tápanyag újra életre keltéséhez, mint ha valami mást fogyasztana. Ebből is kiderül, hogy a gyerek menynyire rá van utalva arra, ami élő.

    De még valami mást is észrevehetőnk ezzel kapcsolatban. Ha most valóban helyesen gondolkodunk, mire jöhetünk rá? Ha azt mondjuk: a gyereknek élő táplálékot kell felvennie, amit majd ő maga megöl és újra életre kelt, és ehhez hozzátesszük, hogy az ember nagyobbrészt folyadékból áll, akkor vajon mondhatjuk-e azt, hogy az ember ugyanolyan vízből épül fel, mint amit kint a természetben, az élettelen természetben találunk? Ha igen, akkor az a víz, ami az élettelen természetben van, már a gyereknek is éppen olyan jó lenne, mint nekünk, felnőtteknek, akik viszont a gyerekhez képest már több életerőt gyűjtöttünk össze magunkban. De erre azt kell felelnünk, hogy a gyerek számára nem lenne kielégítő az ilyen víz.

    Kitűnik ebből, hogy az a 90 százaléknyi víz, amit magunkban hordozunk, nem közönséges, „élettelen” víz, hanem nagyon is „élő”. Az emberben élettel teli víz van, ami csak részben olyan, mint amit kint az „élettelen” természetben találunk, hiszen a bennünk levő víz élettel áthatott, azzal az erővel, ami a világban életet fakaszt. Ez az élet az élettelen vízben éppoly kevéssé van jelen, mint ahogyan az emberi gondolkodás sem lehet jelen egy merev hullában. Ha tehát önök így szólnak: víz van a patakban és víz van az emberi testben, e kétféle víz különbségét úgy tudnák érzékeltetni, ha éppúgy azt mondanák: itt van egy holttest és itt van egy eleven ember. A patakban levő víz egy holttest ahhoz a vízhez képest, ami az emberi testben található.

    Helyes gondolkodással tehát annak a megállapításához kell eljutnunk, hogy az emberben nemcsak valami halott van, az ember nem csupán fizikai lény, hanem életet hordoz magában, vagyis a fizikai testén kívül életteste is van! Ennek a hatását az emberben azáltal érthetjük meg, ha megfigyeljük az embert a természettel való összefüggésében. Itt azonban úgy kell eljárnunk, hogy először kitekintünk a természetbe és azután betekintünk az emberbe. Ha kinézünk a természetbe, akkor mindenütt alkotóelemeket találunk, olyan részeket, amelyekből maga az ember is áll. Csakhogy az ember ezeket a természetből való részeket mindig a maga módján átdolgozza, a saját lényéhez igazítja.

    Mindezek megértéséhez vizsgáljuk meg a legkisebb állatkákat! Miközben beszélni fogok erről, önök bizonyára emlékeznek majd arra, hogy az emberen belül már említettem efféle kicsiny, aprócska élőlényeket, amelyekhez hasonlókat most kint a természetben veszünk szemügyre. A vízben, a tengervízben egészen parányi állati lényeket találunk. Ezek tulajdonképpen csak kis nyálkacsomócskák, amelyek annyira kicsinyek, hogy csak erős nagyításban láthatók. Most természetesen nagyítva rajzolom ide őket. Ezek a kis nyálkacsomószerű állatkák benne úsznak a tenger vizében. Ha semmi egyéb nem lenne rajtuk kívül a tengerben, csak ezek a nyálkacsomók és körülöttük a víz, akkor nyugalomban maradnának.

    De ha valamilyen kis anyagszemcse az állatka közelébe kerül – például elúszik mellette -, akkor az állatka megmozdul, és annyira kiterjeszti magát, hogy az anyagszemcse belekerül a nyálkacsomójába. Nyilvánvalóan a nyálkája azáltal terebélyesedik ki, hogy az állatka megnyújtja magát. Ily módon mozog, változtatja a helyét ez a nyálkacsomócska. Azzal tehát, hogy ez a kis élőlény, ez a kis életnyálka a saját testével egy anyagdarabkát körülfog,’ egyúttal mozgást is végez. De ezt az anyagdarabkát végül fel is oldja magában. Ez teljesen feloldódik benne. Tekinthetjük ezt úgy, hogy az állatka az anyagszemcséket mintegy megeszi.

    Egy ilyen állatka persze egyszerre több szemcsét is bekebelezhet. Ilyenkor kinyújtja a csápjait mindegyik felé, végül arra vonja magát, amerre a leginkább kiterjesztette a testét, ahol tehát a legnagyobb anyagszemcse volt, és elhúzza ebbe az irányba a többi körülkerített szemcsét is. Vagyis ez az állatka oly módon mozog, hogy táplálkozik is közben.

    A kis nyálkacsomócskákról, amelyek a tengerben úszkálnak és egyúttal táplálkoznak, minden bizonnyal eszükbe jutott az, amit az emberben levő úgynevezett fehérvérsejtekről mondtam. Ezek az emberen belül ugyanígy viselkednek. Az emberi vérben ugyanilyen kis lények úszkálnak és ugyanezen a módon táplálkoznak és mozognak. Képet alkothatunk tehát magunknak arról, hogy mi történik az emberi vérben, ha azt figyeljük meg, ami kint a tengerben történik ezekkel a kis állatkákkal. Mert hasonlót látnánk magunkban is.

    Most pedig, miután megállapítottuk, hogy a vérünkben bizonyos fokig ugyanolyan élőlények úszkálnak, mint amilyenek kint a természetben is megtalálhatók, amelyek tehát mindenhol benne élnek az emberi testben, a vérerekben, tegyük fel azt a kérdést, hogy mi jellemzi az idegrendszerünket, különösen az agyunkat. Az agyunk is nagyon kis részekből – sejtekből – tevődik össze. Ha lerajzolom ezeket, ilyen csomósnak, sűrűnek, nyálkaszerűnek kell ábrázolnom őket.

    Ez tehát itt egy sejt az agyban. Ebből a nyálkaszerűségből kiindulnak efféle sugarak vagy karocskák, amelyek ugyanabból az anyagból vannak, mint maga a nyalka, és érintkeznek a többi sejttel. Itt látunk egy szomszédos sejtet. Ez is kinyújtja a karocskáit, amelyekkel hozzáér a mellette levő sejtekhez. Ezek ugyancsak határosak további sejtekkel. Az ilyen kapcsolódás nagyon hosszan folytatódhat. Némelyik szinte a fél agyon végighalad. Ha az agyunkat mikroszkóppal megnézzük, teljesen olyannak tűnik, mint amely ilyen pontocskákból tevődik össze és amiben ez a nyálkatömeg erősen felhalmozódott. Az agy minden részéből sűrű ágrendszer indul ki, de az ágak folyvást egymásba nyúlnak. Ha önök elképzelnének egy sűrű erdőt sűrű fakoronákkal, amelyeknek kiterjedt, kölcsönösen egymásba kapaszkodó ágaik vannak, akkor képet kaphatnak arról, hogy hogyan is néz ki az agy mikroszkóp alatt, erős nagyításban.

    Szó volt az imént a fehérvérsejtekről, amelyek a vérben élnek. Mármost az agyban csupa hasonló sejt gyűlt össze, mint amilyeneket a vérben is találunk. Ha ugyanis egy emberből – anélkül hogy ezzel megölném őt – minden fehérvérsejtjét kivehetném, majd kiemelném az agyát és a helyére ezeket a fehérvérsejteket szépen a koponyájába beletölteném, akkor annak az embernek a fehérvérsejtjeiből egy agyat csinálhatnék!

    A különös azonban az, hogy mielőtt a fehérvérsejtekből egy agyat készíthetnénk, ezeknek a fehérvérsejteknek félig meg kellene halniuk! És ez a különbség a fehérvérsejtek és az agysejtek között. A fehérvérsejtek tele vannak élettel, egyfolytában mozognak, a vérrel együtt állandóan vándorolnak az erekben. Kiindulnak valahonnan, azután nyughatatlanságukban a legnagyobb élvezettel eljutnak még a test felszínéig is. A testben tehát ezek mindenütt ide-oda rajzanak.

    Az agysejtek azonban a helyükön maradnak. Nem mozognak. Csak kinyújtják ágaikat és csupán a szomszédos sejtekkel vannak közvetlen kapcsolatban. Ami tehát a testben állandó mozgásban van a fehérvérsejtek rajzása révén, az teljesen megmerevedik az agyban. Sőt, ott valójában már félig elhalt állapotban van.

    Képzeljük most el, hogy a tengervízben az az össze-vissza mozgó állatka egyszer túl sokat eszik. Ekkor a következő történik. Nyújtogatja a karjait, bekap ezt is, azt is, mígnem teleeszi magát. De ez már túl sok lesz neki! Egyre nagyobbá válik, és egyszer csak két részre esik szét, megosztja önmagát és egy helyett most kettő lesz belőle. A megnagyobbodás képessége a fehérvérsejtekre is jellemző. Az egység korábbi állapota felborul és a növekedés folytán hirtelen bekövetkezik a kettéválás.

    Az agysejtek azonban ilyen módon nem képesek magukat megnövelni. A bennünk levő fehérvérsejtek önmagukban egészek és önálló életet élnek. Az egymásba kapaszkodó agysejtek viszont nem nagyobbodhatnak meg! Egyetlen agysejt sohasem osztódik két agysejtté. Hogy az agy növekedjen, ahhoz a test más részeiből kell bevándorolniuk sejteknek az agyba. Sejteknek kell ide érkezniük. Nem azért jönnek, hogy az agyban a meglevő agysejtek általuk majd nagyobbakká váljanak. Az idegen sejtek csak összegyülekeznek és betódulnak az agyba. Amikor tehát agyunk növekszik, mindig más testrészekből kell új sejteket beszereznünk, és ezen a módon fejlődik ki a megfelelő méretű agyunk, mire felnövünk.

    Az, hogy ezek az agysejtek félig halottak, már abból is kitűnik, hogy képtelenek a növekedésre. Ezek az agysejtek mindig és folyamatosan a halálhoz vannak láncolva. Ha ezt valóban helyesen akarjuk megérteni, látnunk kell egy csodálatos ellentétet az emberi lényben. A vérünkben élettel teli sejteket hordozunk – a fehérvérsejtjeinket amelyek örökösen az életre törekszenek. Az agyunkban viszont olyan sejteket hordozunk, amelyek folytonosan meg akarnak halni, amelyek a halállal cimboráinak. Ez bizony így van: az ember az agya révén mindig a halál felé tart, az agy tulajdonképpen mindig abban a veszélyben van, hogy meghal.

    Bizonyára ismert önök előtt, vagy talán egyesek már át is élték azt a meglehetősen kellemetlen állapotot, amikor az ember elájul. Ha valaki elájul, az olyan, mintha meghalna, mert elveszíti a tudatát.

    Mi zajlik le az emberben, ha ily módon elsötétül a tudata? Arról már nyilván hallottak, hogy a legkönnyebben az erősen sápadt emberek, például a vérszegény fiatal lányok ájulnak el. Miért? Lényegében azért, mert a vörösvérsejtekhez képest túlságosan sok a fehérvérsejtjük. E kettőnek pontosan meghatározott aránya van, ami azért felel, hogy a helyes módon a tudatunknál maradhassunk. Mit jelent tehát az, hogy öntudatlanok leszünk, az ájultságban éppúgy, mint az alvásban? Azt jelenti, hogy a fehérvérsejtek tevékenysége egy kicsit megélénkül, felerősödik. Ha a fehérvérsejtek fokozottan tevékenyek bennünk, vagyis ha túl sok élet van az emberben, akkor azonmód elveszítjük a tudatunkat. Nagyon is jól van tehát az, hogy a fejünkben olyan sejtek vannak, amelyek állandóan halni akarnak! Mert ha az agysejtek is olyan mértékben élnének az agyban, mint a fehérvérsejtek a vérben, akkor valójában sohasem lehetnénk a tudatunknál, vagyis állandóan alvó lények lennénk! Egyszerűen mindig aludnánk.

    Kérdezzük meg: miért alszanak folyamatosan a növények? Mindenekelőtt azért, mert nem hordoznak magukban olyanfajta élettel teli sejteket, amilyenek a fehérvérsejtek is, minthogy vér sincs bennük. Hiányzik a növényekből az a belső, önállóságra törekvő élet, ami bennünk zajlik.

    Ugyanakkor, ha magát az agyat hasonlítani akarnánk valamihez kint a természetben, úgy mégis a növények szolgálhatnának erre a legjobb példaként. Az agyunk végső soron állandóan aláássa magában a saját életét. Csakhogy éppen ezáltal teremti meg bennünk a tudat lehetőségét… Most tehát egy igencsak ellentmondásos fogalmat kaptunk az agyról. De ellentét van aközött is, hogy a növényeknek nincs tudata, az embernek pedig van. Ezt csak hosszas vizsgálódások után magyarázhatjuk meg, és most el is indulunk ezen az úton, hogy a dolgot majd tisztábban lássuk.

    Minden éjjel alvás közben öntudatlanok vagyunk. Ilyenkor a testünkben történik valami, amit most meg kellene értenünk. Ha a testünkben ugyanaz játszódna le alváskor, mint ébrenlétkor, akkor éjszaka sem aludnánk. Amikor ugyanis mi alszunk, az agysejtjeink egy kicsit több életet kezdenek élni magukban, mint teszik azt az ébrenlétünk idején. Hasonlóbbakká válnak azokhoz a sejtekhez, amelyek önállóak és élettel teliek bennünk. Ha ébren vagyunk, akkor az agysejtek egészen nyugodtak. Ha azonban elalszunk, a következő történik. Agysejtjeink ugyan nem tudnak határozottan elmozdulni a helyükről, mert már helyhez kötöttek, egymás által rögzítve vannak. Nem lehet megindulniuk, arrébb kerülniük, mert rögtön valami másba ütköznének, tudniillik egymásba. De alváskor mintegy megjelenik bennük a mozgás akarata! Az agy belsőleg nyugtalanná válik. Azáltal jutunk tehát öntudatlan állapotba, hogy az agy belül feladja addigi nyugalmát!

    Fel kell tennünk azt a kérdést, hogy hogyan keletkezik az emberben a tudat, a gondolkodás. Vagyis hogy mi áll a mögött, hogy a nagy világegyetemből erőket vehetünk fel magunkba? A táplálkozással csak a Föld erőihez juthatunk, annak anyagai révén. A légzőszerveinkkel csak levegőt szívunk be, különösen oxigént. Ahhoz, hogy az éber, nappali gondolkodás fellépéséhez erőket tudjunk magunkba engedni a világegyetemből, az szükséges, hogy itt belül az agyban eközben minden nyugalmas legyen, tehát hogy az agy tökéletesen lecsendesedjen. Amikor azonban alszunk, akkor az agy mozgolódni kezd, felélénkül. Ebben az állapotban pedig kevesebb erőhatást érzékelünk a kinti világegyetemből, aminek következtében el is veszítjük a tudatunkat.

    Gondoljuk most el a következőket. Egy adott munkát először két helyen kell egyszerre végezni. Az egyiken öt munkás dolgozik, a másikon kettő. Majd e munkásokat összevonják és mindegyik csoport a tennivalók egy részét csinálja tovább. De tegyük fel, hogy az egyik munkát egy kissé szüneteltetni kell az egyik oldalon, mert abból túl sokat végeztek el, a másikban viszont lemaradtak. Mit teszünk ilyenkor?

    Megkérjük az öt munkásból az* egyiket, hogy fáradjon át a másik helyre a két munkáshoz. Ott tehát most hárman lesznek, itt pedig az öt munkás helyett csak négy marad. Vagyis ha nem akarjuk a munkások létszámát növelni, akkor átcsoportosítjuk őket az egyik helyről a másikra. – Az embernek csak egy egészen meghatározott mennyiségű erő áll a rendelkezésére. Ezért azt meg kell osztania. Ha tehát éjjel alvás idején az agy mozgékonyabb lesz, többet dolgozik, akkor ezt csak a test más alkotóelemeinek rovására teheti meg! Az erőket ilyenkor át kell csoportosítanunk magunkban. Hogyan oldjuk ezt meg? Éppenhogy a fehérvérsejtek egy részének jóvoltából. A fehérvérsejtek egy része éjszaka kevésbé lesz tevékeny, mint egyébként nappal szokott. Most az agy tevékeny inkább. A fehérvérsejtek egy része tehát alvás közben magától lecsendesedik. És így jön létre a kiegyenlítődés.

    De már mondtam önöknek: azáltal, hogy az agyunk az életből valamit leállít magában, vagyis hogy nyugalmas lesz, azáltal kezdünk el gondolkodni. Ha tehát a testünkben bizonyos fehérvérsejtek éjszaka szintén nyugodni térnek, tevékenységükben mérséklődnek, akkor az embernek a teste azon helyén lehetne gondolkodnia, ahol a fehérvérsejtek nyugalomba kerültek! Vagyis ilyenkor az ember testének kellene gondolkodnia!

    Talán az ember a testével gondolkodik éjszaka? Ez egy kényes kérdés ugyebár. Az ember ugyanis semmit sem tud erről. Csak annyit mondhat, hogy ő effélét még sohasem tapasztalt magában. De ha valamiről nem tudunk, az még nem bizonyíték arra, hogy az a valami nincs is, különben mindannak sem kellene léteznie, amit az ember még sohasem látott. Hogy tehát valamiről nem tudok, attól az még létezhet. Valójában az emberi test is képes lehet a gondolkodásra az éjszaka folyamán, de az embernek erről nincs tudomása, és ezért hiszi azt, hogy a teste olyankor nem gondolkodik.

    Vizsgáljuk meg, vajon vannak-e jelei annak, hogy amiként az ember a nap folyamán a fejével gondolkodik, úgy éjszaka a májával, a gyomrával és egyéb szerveivel kezd el gondolkodni, sőt talán még a beleivel is.

    Bizonyos jelek árulkodnak erről. Mindenki felfedezheti őket magában. Gondolkodjunk el még egyszer azon, hogy 34 valami létezik, fennáll, és mi mégis semmit sem tudunk róla. Én például itt állok, beszélek önökhöz, a tekintetemet önökre szegezem, azaz semmit sem látok abból, ami most mögöttem van. És nincs kizárva, hogy megtörténjen velem a következő. Szokásom lehet például, hogy beszéd közben olykor váratlanul leülök a székre. De miközben itt állok és a szemem önöket figyeli, valaki a széket mögöttem arrébb húzza. Az egészből semmit sem láttam, de mégis megtörténhet, és ha beszéd közben most is kedvem támadna leülni, akkor viselnem kellene ennek a következményeit is!

    Vagyis nem csupán annak alapján kell megítélnünk a világot, amit rendszerint tudunk róla, hanem számolnunk kell benne olyan elemekkel is, amelyek talán csak kerülő úton, közvetett módon ismerhetők meg. Ha én például nem bízom magam vakon az eddigi szokásomra, hogy mindig körülnézés nélkül ülök le, hanem hamarjában hátrapillantok, akkor bizonyára megkímélem magam attól, hogy a következő pillanatban a földön találjam magam.

    Tekintsük tehát most az emberi test gondolkodását! A természettudósok előszeretettel szoktak az emberi megismerés határairól beszélni. Végül is hogyan értik ezt? Úgy értik, hogy amit ők maguk még sohasem tapasztaltak, az biztosan nem is létezik! Nem látták mikroszkóp alatt vagy távcsövön át vagy egyéb módon. De ezzel ezek az emberek ismételten önmagukat csapják be, mert a megismerésben nem bizonyíték valaminek a nemlétére az, ha azt a valamit még senki sem tapasztalta vagy látta. Ezt bizony el kellene ismerniük.

    Ahhoz persze, hogy valamiről tudomásom legyen, nemcsak el kell tudnom azt gondolni, hanem ezen felül még meg is kell tudnom figyelni, tapasztalnom is kell. Mármost a gondolkodást felfoghatom egy olyan folyamatnak, amely mindenkor történik bennem, néha a fejem által, néha az egész testem által! Ébrenlétkor a szemeink összekötnek a külvilággal. De ezek a szemek nemcsak a külsőt látják, hanem a belsőt is érzékelik a másik emberben. Éppen így: ha megízlelünk valamit, akkor nemcsak a rajtunk kívüli dolgot érzékeljük, hanem magunkban is észlelünk valamit, például hogy egész testünkben émelyegni kezdtünk, és amit valaki más ízletesnek érez, az nekünk undorító. A saját bensőnk tehát mindig szól hozzánk. Ennélfogva egy belső, azaz a testünkre irányuló érzékelésnek is léteznie kell bennünk.

    Amikor reggel a normális módon ébredünk fel, olyankor agysejtjeink szépen lenyugszanak, fokozatosan nyugalomba jutnak, és ugyanilyen fokozatosan az érzékszerveink is magukhoz térnek, lassanként ismét elkezdjük használni azokat. A felébredés ez esetben teljesen az élet körforgásának megfelelően ment végbe. De ez csak az egyik lehetőség, ami megtörténhet.

    Az is lehetséges azonban, hogy valamilyen körülmény folytán túlságosan gyorsan nyugszanak le az agysejtjeink. Ekkor valami más fog történni velünk. Az imént beszéltünk a két helyen dolgozó munkásokról, arról, hogy a munkások egyik vezetője áthelyezi az ötödik munkást, ami a legnagyobb rendben meg is történik. De ahogyan ez a vezető most átadta a munkást, úgy egy másik vezetőnek majd vissza is kell adnia őt. Ebben pedig zavar támadhat, ha mondjuk a két vezető összekap azon, hogy ez mikor történjen meg. Amennyiben az agyunkban az agysejtek túl gyorsan nyugszanak le, akkor azok a fehérvérsejtek, amelyek az alvás idején nyugalomba vonultak, ezt nem tudják ugyanilyen gyorsan követni, lemaradnak abban, hogy ismét mozgásba lendüljenek. Ekkor a következő helyzet áll elő. Az agy maga már lecsendesedett, az alváskor fellépő mozgások már leálltak benne, de a vérben levő fehérvérsejtek még nem akarnak felébredni. A nyugalmukat még őrizgetnék egy kissé, nincs kedvük felkelni.

    Nagyszerű lenne, ha ezeket a még lustálkodó fehérvérsejteket valahogyan megfigyelhetnénk, azokat, amelyek – persze csak jelképesen mondom – még ágyban akarnak maradni. Ezek önmagukat most olyannak észlelik, amilyennek a nyugodt agysejtek észlelik önmagukat. Mindeközben pedig a testünkben a legszemkápráztatóbb gondolatok keletkeznek. A túl gyors felébredéskor tehát a leggyönyörűbb gondolataink lehetnének! Ezt akkor tudnánk igazán felfogni, ha megértenénk az ember legmélyebb kapcsolatát a természettel. Ha semmi sem akadályozná a tudatunkat, amikor viszonylag gyors iramban ébredünk fel, akkor mindenki a saját testében csodálatos gondolatokat érzékelhetne. De ezt mégsem tudjuk megtenni! Miért nem? A következők miatt. E lustán heverő, még alvó fehérvérsejtek közé és aközé, amivel mi érzékelni tudnánk őket – amit csak a tudatunkkal tehetünk meg -, e kettő közé nyomul a légzés egész folyamata! Egyfolytában lélegzünk, és nekünk mindig ezen keresztül kell szemlélnünk azokat a gondolatfolyamatokat, amelyek a testünkön belül lejátszódnak!

    Gondoljuk végig: felébredünk, ezáltal lenyugszik az agyunk. De a vérben a fehérvérsejtek egy része is még nyugalomban maradt. Ha észlelni tudnánk őket, akkor bent a testünkben a leggyönyörűbb gondolatokat láthatnánk. A fehérvérsejtek és az észlelés közé azonban beékelődik a légzés. Ennek pedig éppen olyan hatása van, mintha valamit egy homályos üvegen keresztül néznénk. Nem látunk tisztán, minden elmosódik. A légzés folyamata olyan bennünk, mint egy homályos üveg a szemünk előtt. Eltünteti előlünk azt a belső gondolkodást, ami a testünkben zajlik. És mi keletkezik ebből? Az álmok. Az álmok azáltal jönnek létre, hogy amikor az agytevékenység túl gyorsan nyugszik le, a testünkben gondolatokat észlelünk, de homályos, megtört alakban, eltorzult formában.

    Az elalvásnál ugyanez fordítva van. Ha ekkor valami szabálytalanság lép fel, azaz ha az agy elalváskor túlságosan lassan megy át a már mozgékonyabb állapotába – vagyis ha még rendelkezem egy kevéssé azzal a képességgel, hogy valamit éber módon felfogjak -, akkor az elalvás folyamata során még elcsíphetek valamit abból a testi gondolkodásból, ami már megkezdődött bennem az alvás idejére. így történhet meg, hogy a felébredésben és az elalvásban álomként észleli az ember azt, ami számára egyébként egész éjjel érzékelhetetlen marad.

    Az álmokat tulajdonképpen csak a felébredés röpke pillanatában érzékeljük! Ezt azáltal láthatjuk be a legegyszerűbben, hogy megnézünk egy szokásos álmot. Tegyük fel, hogy alszom, és az ágyam mellett áll egy szék. A következőt álmodhatom. Egy diák vagyok, és találkozom valahol egy másik diákkal, akit durva szavakkal illetek. A másik diáknak reagálnia kell erre – ez az „illemszabály” -, ami odáig mehet, hogy a durva szavaimért elégtételt követel tőlem. Ez persze lehet valami enyhébb kimenetelű szóváltás is, de a diákoknak mindig elégtételt kell maguknak követelniük a becsületsértésekért.

    Az álmom azonban a következőképpen folytatódik. Párbajsegédeket választunk, elindulunk mindannyian az erdő szélére, és oda meg is érkezünk. Megkezdődik a párbaj. Eldördül az első lövés. Álmomban még hallom a lövést, de felébredek, mert közben a karommal felborítottam a széket az ágy mellett. Maga a lövés ennek a hangja volt!

    Ha a széket nem löktem volna fel, akkor ezt az álmot nem is álmodtam volna, semmi efféle álmom nem lett volna. Hogy éppen ilyen képek jelentkeztek az álomban, ez csak a felébredés pillanatában alakult ki, amikor a feldöntött szék felébresztett. A felébredés egyetlen pillanatában keletkeztek a képek és vált egyúttal homályossá, követhetetlenné az is, ami bennem testileg – a test belső folyamataiban – egyébként végbemegy. Ebből azt is leszűrhetik, hogy ami képileg az álomban megjelenik, az csak egyetlen pillanat műve, azé a pillanaté, amikor felébredek. Hasonlóképpen, az elalváskor is egyetlen pillanat alatt játszódik le az egész képszerű álom.

    De ha ilyen képek keletkeztek egyáltalán és ugyanakkor ezekkel valamit észlelni tudtam, akkor ehhez már tudatos gondolatoknak is jelen kellett lenniük! Hová jutottunk most? Oda, hogy az alvást és az ébrenlétet jobban megértsük. Kérdezzük meg újra! Mi történik alváskor? Alváskor az agyunk több tevékenységbe kezd, mint ébrenlétkor, aminek következtében leáll bennünk a tudatos gondolkodás. Amikor viszont ébren vagyunk, az agyunk nyugalomba vonul, pontosan azért, hogy gondolkodhassunk! Ha ennek ellenére mégis azt mondanánk, hogy az agyunk ébrenlétkor a tevékenyebb, akkor azokhoz a materialistákhoz hasonlítanánk, akik az agy fizikai tevékenységével azonosítják az ember tudatos gondolkodását. Ha azonban ésszerűen gondolkodunk, egyáltalán nem mondhatjuk, hogy az agy mozgékonyabb lenne ébrenlétkor, mint alváskor. Éppenhogy ébrenlétünk idejére az agynak le kell magát csitítania!

    Fizikai testünk tevékenysége tehát a legkevésbé sem eredményezheti a tudatos gondolkodásunkat. Ha a testi folyamatokból származna a gondolkodás, akkor az nyilván egy erős testi tevékenységet foglalna magában, akárcsak az, amikor alszunk és közben nem gondolkodunk. Amikor ugyanis leáll bennünk a gondolkodás, azt követően egy erős testi tevékenységet fejtünk ki magunkban. Ha viszont nem a fizikai test váltja ki bennünk a tudatos gondolkodást, akkor vajon milyen egyéb ok áll mögötte? Ahogyan a tüdőnk sem mozdulna meg, ha a külső oxigén nem áramolna bele állandóan, hogy működésre sarkallja, ugyanúgy mozdulatlan – tudat nélküli – maradna az agyunk is az ébrenlétünk során, ha semmi tudatszerű ráhatás nem történne vele. Szükséges tehát a fizikai agy számára valami külsőnek jelentkeznie, ami benne a tudatos – a már nem „testi”, hanem „szellemi” – gondolkodást beindítja. Ahogyan a tüdőt az oxigén készteti tevékenységre, ugyanúgy léteznie kell valaminek, ami nem a testben van és nem is tartozik a testhez, de az agyat nappal a gondolkodás tevékenységére ösztönzi! Mi ez a valami?

    Vegyük a bátorságot és gondolkodjunk most úgy, ahogyan egy igazi természettudományhoz lenne méltó! Akkor el fogunk jutni oda, hogy feltételezzünk egy nem-testi, egy szellemi tényezőt is a világban. Számtalan jel utal arra, hogy ilyen létezik. Felébredésünkkor ez a szellemi erő kívülről mintegy belénk kerül, hiszen a test belsejéből nem jöhet, onnan nem keletkezhet a tudatos gondolkodásunk. Ha ez a testből eredne, akkor éjszaka éppenhogy intenzívebben gondolkodnánk. Csak le kellene feküdnünk, el kellene aludnunk, és az agyunkban beindulna a tudatos gondolkodás. De nem ez történik. Inkább arról van szó, hogy az ébrenlét idejére úgyszólván belénk ereszkedik valami, ami nem egyéb, mint maga a mi lelki és szellemi valónk.

    Elmondhatjuk tehát, hogy a természettudomány az újabb időkben nagy haladást ért el ugyan, de egyelőre csak azt ismerte meg, ami tulajdonképpen kívül esik magán az életen és a gondolkodáson, és pontosan ezért nem fogta még fel az élet és még kevésbé a gondolkodás valódi mivoltát! Ha már nem a babonák, de nem is a materializmusra szűkülő, hanem az igazi természettudomány útján fogunk járni, akkor el fogunk érkezni egyszer ahhoz a pillanathoz is, amikor végre kimondjuk a következőket: ahogyan nincs légzés, tüdőmozgás a külső oxigén beáramlása nélkül, ugyanúgy nincs gondolkodás sem valami szellemi beáramlása, jelenléte nélkül!

    Erről a legközelebbi alkalommal még beszélünk, mert e kérdés nem válaszolható meg ilyen egyszerűen. Önök közül még sokakban támadhat mindenféle ellenérzés azzal szemben, amit most hallottak tőlem. De nyíltan ki kell mondanőm: azok, akik nem így beszélnek, az ember rejtélyét sohasem fogják megérteni. Nem arról van szó, hogy valamilyen babonát terjesszünk, hanem hogy teljes világosságot teremtsünk. A cél csak ez lehet.

    A világegyetem és az érzékelés kristályképző hatása az emberben

    Az elmúlt alkalommal hallhattak arról, hogy bennünk, emberekben egy különös esemény zajlik: az élet megsemmisítésének egy bizonyos fajtája. Szó volt arról is, hogy a fehérvérsejtek a vérereken keresztül felrajzanak a bőrünkig, és a felszínre jutva egy igazi nagy élményben van részük – mondhatnánk, ez az, ami megfűszerezi az életüket -, mert egyébként csak a test belsejében járhatják útjukat. A fehérvérsejtek tehát eleven sejtek, amelyek örökös vándorlásban vannak. Az idegrendszer sejtjei – különösen az agysejtek – ezzel szemben valójában el vannak halva bennünk, illetve minduntalan halottá lesznek. Agyunk sejtjei tulajdonképpen csak a kezdetén tartanak annak, hogy élővé váljanak! Amikor „mi” alszunk, „ők” akkor kezdenek hozzá, hogy élettel telibbé tegyék magukat. A helyüket azonban ekkor sem tudják elhagyni, mert teljesen be vannak szorítva egymás közé. Nem képesek olyan mozgásokra, mint a fehérvérsejtek, de éjszaka, amikor „mi” alszunk, „ők” némileg magukhoz térnek, élni kezdenek. Emiatt van az is, hogy amikor éjjel az agysejtek valamivel több életerőt és akarati erőt kapnak a testtől, akkor a fehérvérsejteknek egy kissé nyugalmasabbá kell válniuk. Ezáltal pedig ilyenkor az egész testen belül „gondolkodás” folyik.

    Tegyük most fel a kérdést: vajon miképpen keletkeznek bennünk a gondolatok? A tisztán materialista módon gondolkodni akaró emberek, akik a kényelmességet választják a gondolkodásban, ezt mondják: a gondolatok nyilván az ember agyában vagy idegrendszerében keletkeznek. Vagyis a gondolatok úgy nőnek ki az agyunkból, ahogyan a kelkáposzta a földből. – Ha csak egyszer is végiggondolnák az emberek, amikor ilyeneket mondanak! Hiszen a talajból semmiféle kelkáposzta nem nőne ki, ha előtte azt nem művelnénk meg. A dolgokat előbb úgymond alkalmassá kell tennünk valamire. Ha tetszik, képzeljünk oda az emberi agyba egy termőföldet a gondolatok számára. De ne tévesszen ez meg bennünket! Látunk vidéken például egy szép termőföldet tele kelkáposztával. De ha ennek egyszer elutazna a gazdája, aki addig mindig a gondját viselte, és senki sem maradna, aki azt tovább gondozza, akkor ezen a földön hamarosan már semmiféle kelkáposzta nem teremne. Éppen akkor tehát, amikor úgy véljük, hogy a gondolatok egyszerűen az agyból erednek, először is fel kell tennünk a kérdést: vajon milyen hatásra keletkeznek az agyban a gondolatok? A gondolatok létrejötte pontosan ahhoz hasonlatos, ahogyan a kelkáposzta is terem a földből a gondozója munkálkodásainak köszönhetően! Csak helyesen kell értenünk ezt a kérdést.

    Ez a kő, amit most a kezemben tartok, valóban kint a természetben jött létre. Említettem már önöknek, hogy az emberi testen belül mindent megtalálunk, ami rajta kívül, a környezetében létezik. Amikor a növényekre vagy bármi egyébre pillantunk, akkor az emberből is megragadunk valamit.

    Most tehát itt van ez a kő. Nézzük meg egy kicsit alaposabban! Mindenütt nagyon porhanyósnak látszik. Késsel meg lehet karcolni. A külseje körös-körül olyan, mint valami tömör földrög, de a felületén mindenféle kristályok vannak, mintha csak kinőttek volna ebből a puha kőzetből. Sokat kellene rajzolnom e kristályokból, de legyen most elég csak ennyi.

    Ezek a kristálydarabkák azonban félelmetesen kemények, amelyeket már nem tudnánk késsel megkarcolni, a kés hegye nem tesz kárt bennük. Legfeljebb csak egészben lehetne kivájni őket a kőből, de beléjük karcolni nem lehet. Ezek tehát kemény kristályok, amelyek beágyazódtak a kőzetbe. Most ezekről is megkérdezhetnénk: hogyan keletkeznek ilyen kristályok a náluk jóval puhább talajban, amely lényegében véve nem is annyira tömör szerkezetű?

    Ezek a kristályok nagyon szépen formált hosszúkás testek, és itt fönt egy kis hegyes csúcs van rajtuk. Lent is lenne még egy csúcsuk, ha nem a földbe, a kövekbe hatolnának bele. Ha a talaj még ennél is puhább volna, akkor minden kristálynak két hegye lenne, egy fent, egy lent. De a második csúcsuk hiányzik, mert a kristály beágyazódik a talajba, a kőzetekbe. Mivel magyarázhatjuk e kristályok létrejöttét?

    Tudjuk, hogy a növények növekedéséhez kint, a növényeken kívül szén-dioxidnak kell lennie. A növények máskülönben nem növekedhetnének. Ugyanannak az anyagnak, amit mi kilélegzünk, a növényekbe kell belejutnia. Ha szén-dioxid kerül a növényekbe, akkor azt felszívják magukba, visszatartják a szén-dioxidban levő szenet, és az oxigént ismét kiengedik a külvilágba. Ez a különbség az emberek és a növények között: az emberek oxigént lélegeznek be és szén-dioxidot lélegeznek ki. Mi az oxigént tartjuk vissza, miközben a szén-dioxidot kifújjuk. A növények a Földdel vannak összekötve. Amikor a növények meghalnak, a bennük elraktározódott szén belekerül a talajba, és fekete kőszén lesz belőlük, amit évezredekkel később az ember kifejt a földből.

    De a talajban más anyagok is találhatók. A kavics például bizonyos tekintetben egészen hasonló a szénhez, de el is tér tőle. Vegyünk egy kavicsban gazdag talajt. Ott oxigénből is sok van. Ez az oxigén azonban először még alig törődik a kaviccsal. Idővel viszont az oxigén kapcsolatba lép vele. A földfejlődés folyamán egyszercsak bekövetkezik az oxigén és a kavics egyesülése. Ahogyan nálunk szén-dioxid jön létre, ha kilélegzünk, úgy keletkezik kvarc, kovasav akkor, ha a földben levő kavics a megfelelő módon vegyül az oxigénnel. És ekkor alakulnak ki az efféle kristályok.

    Az oxigénnek azonban nincs magától ereje ahhoz, hogy a kaviccsal egyesüljön! Lehetne önöknek bármennyi kavicsuk és hozzá oxigénjük, ebből még nem képződne semmi. Miért alakulnak ki hát ezek a szép kristályszemcsék? Azért, mert a világegyetemből mindenhonnan erők hatnak a Földre, és mert maga a Föld állandó kapcsolatban áll az egész világmindenséggel! A Földet folyamatosan kozmikus erők érik, ezek

    azok, amelyek egyesítik az oxigént a kaviccsal, és ezáltal keletkeznek rajta a kristályok is. A kristályokat tehát annak köszönhetjük, hogy a Földre az összes többi égitest befolyást gyakorol. így azt mondhatjuk: a kristályokat tulajdonképpen a világegyetem formálja ki a Földön.

    Ám önök most azt mondhatják: „Miket beszélsz te itt nekünk? Hiszen a kőzetek éppen az ellenkezőjét bizonyítják!” Mi a helyzet tehát a kőzetekkel?

    Ide alulra egy porhanyós talajt rajzoltam, ide fölé szintén. Ezek pedig, a két talajréteg között, a hegyes kristálydarabkák, amelyek most nemcsak alulról felfelé állnak ki az alsó talajrétegből – ahogyan az előbb mutattam -, hanem fordítva is: a felső talajréteg kristályai lefelé fordulnak, szembenéznek az alsókkal. Önök most azt mondhatnák: az alsó sor kristályt a világegyetem hatásával magyaráztuk, ami mintegy kihúzta ezeket a kőzetekből. A felső sor esetében akkor most feltételeznünk kellene, hogy ugyanilyen erők a Földből is áradnak, mert azok a kristályok a hegyükkel lefelé fordulnak. Ez azonban csak egy látszólagos ellentmondás, aminek persze megvan a maga oka. Megmondom, miért állnak szemben egymással ezek a kristályok.

    Ilyen kőzettalajok nem egy nyílt síkságon alakulnak ki, hanem a hegyekben. Ha most fent a felszínen találjuk is őket, az azért van így, mert ezen a helyen maguk a földrétegek ide-oda csúsztak, ami nem szokatlan jelenség a hegységekben. De most emeljünk ki gondolatban egy hegydarabot a hegységből. Képzeljük el, hogy itt van egy hegy, ez pedig a lejtős oldala:

    Ha önök fel akarnának mászni erre a hegyre, itt megtehetnék: erre vezet az út, ahol egy kissé kiszögellő sziklák is vannak, és megdől a hegyoldal. Ha a hegyekben járunk, mindenhol találunk ilyen előrehajló hegyoldalakat. Képzeljük most magunk elé, hogy nagyon-nagyon sok idővel ezelőtt ez a fenti kiszögellés pontosan így nézett ki, a lenti völgy pedig ilyen volt. Itt fent azután kristályok képződtek a világegyetemből származó erők hatására, ahogyan azt az előbb említettem, itt a völgyben pedig szintén ugyanilyen kristályok képződtek. A világegyetem erőinek köszönhetően lent is és fent is úgyszólván kinőttek felfelé ezek a kristályok a Földből.

    Később azután úgy esett, hogy ez a fenti rész leomlott és a hegy lábát maga alá temette. Azok a kristályok, amelyek idáig felfelé álltak, az omlás következtében helyzetüket tekintve megfordultak és ráestek a völgyben levőkre, tehát ezek fölé kerültek, és e két talajréteg egymásra rétegződött. A leomló hegyoldal beborította az alatta levő hegyrészt, úgyhogy ami korábban fent volt, az most lekerült a völgybe.

    Az efféle események gyakoriak voltak. Aki tanulmányozta e témát, jól tudja, hogy számtalan ilyen földcsuszamlás történt, aminek során egyes földtömegek befedtek másokat. Éppen ez az érdekes a geológiában. Az egyik réteg rákerül a másikra. Az Alpok is ilyen módon keletkezett a messzi múltban: a magasabb pontjai rázuhantak a lejjebb levőkre és az egyes földrétegek teljesen egymásba csúsztak. Ezért is nehéz az Alpokat geológiailag tanulmányozni, mert sohasem lehet tudni, hogy ami most valahol lent van, az mindig ott volt-e. A földmozgások következtében ugyanis egyes hegyrészek lecsúsztak és maguk alá temették azt, ami lejjebb helyezkedett el. Az évezredek folyamán a hegységekben ilyen gyűrődések történtek – így nevezik ezt a folyamatot -, és létrehozták az említett jelenségeket, amelyeket tehát nem lehetne megértenünk a hegyek egymásba tolódásának ismerete nélkül. Az alulról és felülről egymással szembenéző kristályok esetét is csak az magyarázza meg, hogy a Földön az évezredek során a különböző talajrétegek egymásra rétegződtek.

    Az egészen élettelen ásványi birodalomban tehát olyan erőket látunk érvényesülni, amelyek a világegyetemből érkeznek a Földre. Ezek azonban ránk, emberekre is hatást gyakorolnak! Velük szemben nekünk már védekeznünk kell, máskülönben pusztítólag hatnának ránk.

    Meglepődhetnek azon, hogy a kavics, amely mindenhol előfordul a Földön, az emberben éppúgy megtalálható. Nincs ugyan sok bennünk, de hordozunk magunkban olyan anyagokat, amelyekből rendkívül kemény kövek képződhetnek. Ha valóban kialakulnának bennünk efféle kemény kőzetek, azzal igencsak rosszul járnánk! Ha például egy kisgyerek lenyel egy kavicsot, semmi sem állna útjában annak, hogy azon hamarosan – jóllehet csak egészen kicsi, a legapróbb méretű – kristályok képződjenek, ami már ugye igazán kellemetlen lenne. Ilyen kristályos kövek olykor betegségek esetén is keletkezhetnek az emberben.

    Bizonyára tudják, hogy a cukor szintén kristályt képezhet. Ha megnézik a kandiszcukrot, az is számtalan kristályból áll, amelyek egymásra rakódtak. Mármost nagyon sok cukor van az emberben is. A Föld egyes tájain persze az emberek nem azonos mértékben fogyasztanak cukrot. Ez tájanként változik. Oroszországban például nagyon keveset esznek, Angliában viszont meglehetősen sokat, persze ezt átlagban értve. Ez pedig kihat az emberek természetére is! Az orosz jellem különbözik az angoltól. Az oroszok egészen másféle emberek, mint az angolok. Ez a különbség nem kis mértékben abból is származik, hogy az oroszoknál kevés cukor kerül a táplálékba. Az angolok ellenben olyan ételeket esznek, amelyek nagyon sok cukrot tartalmaznak. Sok a cukor a táplálékukban.

    Mindez összefügg azzal, amiről már szóltam. A világegyetem erői minden lehetséges létezőre hatást gyakorolnak. Az emberben jelentős mennyiségű cukor van, mégpedig az a cukor, amely mindig kristályosodni akar! Mit tehetünk, hogy a cukrot ne engedjük kristállyá válni magunkban?

    Említettem már, hogy sok víz van bennünk, „élő” víz. Ez a cukrot szerencsére feloldja. Bajban is lennénk, ha a víz nem oldaná fel megállás nélkül a cukrot a szervezetünkben. Kis kristályok képződnének bennünk, mint a kandiszcukorban. Apró hegyes kristályokkal lennénk tele, ha a cukor nem oldódna fel bennünk folyamatosan. Nekünk embereknek szükségünk van a cukorra mint táplálékra, de ez csak akkor lehet a hasznunkra, ha mindig fel is tudjuk oldani magunkban.

    Szükségünk van rá. Miért van rá szükségünk? Azért, mert el kell végeznünk, ki kell fejtenünk azt á tevékenységet, hogy a cukrot feloldjuk magunkban. Nem csak ennek következtében élünk ugyan, de az is hozzátartozik az életünkhöz, hogy feloldjuk. Ehhez pedig nyilván ennünk is kell cukrot.

    Ha viszont kevés bennünk az erő, hogy a cukrot feloldjuk, akkor kiformálódnak bennünk ezek az egészen kis kristályocskák, amelyek azután a vizeletbe kerülnek. így alakul ki a cukorbetegség. Ez a magyarázata annak, hogy miért lesz az ember cukorbeteg. Túlságosan kevés az ereje, hogy a cukrot, amit megevett, ismét feloldja. A cukor kell belénk, de ha nem tudjuk magunkban feloldani, cukorbetegekké leszünk. A cukor nem juthat el az emberben odáig, hogy kristályosodni kezdjen, hanem már ez előtt fel kell tudnunk oldani. Az a fontos tehát, hogy az embernek legyen mindig ereje a cukrot feloldani magában. Ez jelentős mértékben meghatározza az életét is.

    Mindebből rájöhetünk arra is, hogy nemcsak ahhoz kell bennünk erő, hogy a cukrot feloldjuk, hanem ahhoz is, hogy azokat a kicsi kristályokat, amelyek mint kvarckristályok mindig képződni kezdenek bennünk, szintén folyamatosan fel tudjuk oldani. Ezek a kvarckristályok kevesen vannak, de sohasem nyughatnak. Ám nem lenne szabad bennünk véglegesen kiképződniük! Ha egy kisgyerekben ilyen bekövetkezne, akkor futna hozzánk és arról panaszkodna: „Nagyon fáj, mindenhol szúr! Mindenemet szurkálják!”

    Mi történt, ha a kisgyereket mindenütt szúrja valami? Az történt, hogy apró kavicskristályok keletkeztek az idegeiben, amelyek nincsenek feloldva a szervezetében. Benne maradtak. De nem kell ezeket valami óriásoknak képzelnünk! Annyira aprócskák, hogy mikroszkóppal sem könnyű megtalálni őket. Kisebbek a milliméter tízezred részénél. Ha viszont ezek az egészen kicsi kristályok az idegrendszerben összegyülekeznek, akkor az ember az egész testében apró szúrásokat érez, amit sehogy sem tud megmagyarázni. Mindene szúr. Ezenkívül még kis gyulladások is felléphetnek benne ilyenkor. A kristályképződés egészen apró gyulladásokat idéz elő: az ember reumás lesz, vagy köszvény gyötri. A köszvény nem egyéb, mint ezeknek az aprócska kristályoknak a lerakódása bennünk. Emiatt érezzük a fájdalmat. Azt pedig, hogy köszvénynél köszvénycsomó alakul ki, a gyulladások okozzák. Ha önök szöggel megsértik az ujjukat, akkor is gyulladás keletkezik. De ezek a kis kristálydarabkák belülről erednek a testben, és megindulnak a felszín felé. Ekkor kis belső gyulladások jelentkeznek, amiknek a hatására azután köszvénycsomó alakul ki.

    Ezek mind olyan folyamatok, amelyek az emberen belül lejátszódhatnak. De általuk arra is ráébredhetünk, hogy nekünk mindig olyan erőkkel kell rendelkeznünk magunkban, amelyek – mondjuk éppen a köszvény ellen – hatni tudnak, különben az ember egyfolytában köszvényt kapna. De köszvényt mi ne kapjunk egyfolytában! Tehát azon kell lennünk, hogy állandóan ellenálljunk, megvédjük magunkat valamivel szemben!

    Hogyan értsük ezt? A világegyetemből erők áradnak a Földre. Ezek bennünk nem túl nagy, csak apró, mikroszkopikus méretű kristályokat akarnak kialakítani. Ahogyan ezek az erők a Föld talaját érik és kristályokat képeznek benne, ugyanúgy az emberben is érvényesül a hatásuk. Ezek az erők állandóan átjárnak bennünket is. Ezért nekünk a saját bensőnkben olyan erőket kell kifejlesztenünk, amelyek sikeresen visszaverik őket. A világegyetemből érkező erőkkel szemben tehát minduntalan ellenhatást kell kifejtenünk! De ehhez magunkban is erőket kell létrehoznunk. Belénk hatnak ugyan kívülről a kozmikus erők, de mi belül ellenük szegülünk – különösen erősen az idegekben. Az idegekben örökösen ásványi anyagok keletkeznének, ha tétlenül néznénk a dolgot.

    Ásványi anyagoknak persze kell bennünk keletkezniük, egyébként például a gyerekek fogyatékosak lennének és korán meghalnának. Ha azután az ilyen gyengeelméjű gyerekeket felboncolnánk, a legtöbbször azt tapasztalnánk, hogy túlságosan kevés volt bennük az úgynevezett „agyhomok”, ahogyan ezt nevezik. Ebből mindenkiben kell egy kevésnek lennie. Ennek tehát mindig ki kell alakulnia bennünk, de mindig újra fel is kell tudnunk oldani azt.

    Ám ez túlságosan fel is halmozódhat bennünk, ha kevés az erőnk a feloldásához. Agyunkban folytonosan homokszemcséket rakunk le, amikor a táplálék a vérünkbe kerül. Ez az agyhomok itt bennünk azonban éppúgy ki van téve a világegyetemből jövő erők hatásának, mint az a kőzet, amit kint a természetben látunk. Bennünk is tehát állandóan apró kristályok akarnak képződni! De ezeknek az emberben természetesen nem lenne szabad véglegesen kiképződniük.

    Ha viszont egyáltalán nem lenne bennünk agyhomok, akkor mindannyian gyengeelméjűek lennénk! Ha pedig maradandóan kristályok lepnének el minket belülről, akkor folyton ájultságba esnénk, mert egyfajta agyköszvényt, agyi gyulladást kapnánk. Egyéb testrészekben a lerakódás csak fájdalmas, de ha az agyban halmozódnak fel ezek a kristályocskák, akkor többé mozogni sem tudnánk és elájulnánk.

    Tehát az úgynevezett agyhomokra szükségünk van, de mégis folyamatosan fel kell azt oldanunk! Ez egy állandó folyamat bennünk. Az agyhomok lerakódik, feloldódik, megint lerakódik, megint feloldódik. Ha mármost túl sok rakódik le az emberben, akkor a vérerek falai az agyban megsérülhetnek. Ha pedig valahol az agyban a vér kifolyik, az már nemcsak ájulást okoz, hanem szélütést is, agyvérzést.

    Ha tehát a betegségfolyamatokat tanulmányozzuk, az emberi szervezet működésébe is bepillantást nyerhetünk. Mert a beteg emberben is ugyanazok a dolgok vannak jelen, mint az egészséges emberben, csak éppen túl erősen működnek benne, eltúlozva. Betegnek lenni semmi egyebet nem jelent, mint hogy valamit túlhajtunk magunkban, valamit erősebben képezünk ki a kelleténél.

    Ilyenre az életben is tudunk példákat. Ha egy kisgyereket az ölünkbe veszünk, és megérintjük az arcát a kezünkkel, lágyan, gyengéden: ez babusgatás. Cirógatjuk egy kicsit. És ugyanez az érintés a kezünkkel túl erős is lehet. Akkor ez már nem babusgatás többé – akkor ez már egy pofon!

    Látjuk tehát, így van ez általában a világban is. Ami az egyik oldalon kedveskedés lehet, az a másik oldalon már ütlegnek bizonyul. így lesz bennünk pofonná az agyhomok megdolgozásának „gyengéd munkája” is – amit az agyunk semmiképpen sem nélkülözhet -, ha ez a munka túl „gyengéddé” válik, vagyis ha túl kevés bennünk az erő, és nem tudjuk az ásványiságot feloldani magunkban. Ha még csak mi vagyunk „túl gyengék”, akkor ennek gyakori ájulás lesz a következménye. De ha már ezek a kristályocskák magukban is „túl erősek” lesznek és folyvást átszakítják a vérereinket, akkor ennek már agyvérzés lesz az eredménye. Ezeket a kristályokat tehát állandóan fel kell oldania az embernek a saját erőivel, ami folyamatosan meg is történik bennünk.

    De most még valami egyébre is ki szeretnék térni. Egészen szemléletessé fogom tenni önöknek. Rajzolok ide egy emberfejet Itt van az agya, itt vannak a szemei, és itt legyen valami, amit néz, mondjuk, egy növényt figyeljen.

    Tekintsenek most erre a növényre! Ezt természetesen csak akkor tehetik meg, ha közben nappal van, a növényre ráverődik a napfény, ezáltal az világos lesz, és róla egy fényhatás érkezik az önök szemébe. A látóidegen keresztül, ami a szemből hátrafelé fut, a fényhatás eljut az agyukig. Ha tehát egy növényre pillantanak, akkor a fény a növénytől az önök szemén át végül bejut az agyba.

    Ha ilyen módon egy növényt néznek, például egy virágot, akkor a figyelmüket a virág felé fordítják. Ez azonban valami roppant nagyjelentőségű dolog! Ha valaki a virágra irányítja a figyelmét, azzal egyúttal tulajdonképpen elfelejti önmagát. Biztosan történt már olyan önökkel, hogy valamit annyira figyeltek, hogy közben teljesen megfeledkeztek a saját személyükről. Abban a pillanatban, amikor az ember csak egy egészen kicsit is elfelejti önmagát, a saját énjét, azonnal egy erő keletkezik az agyában, amely erő ekkor némi agyhomokot választ ki, hoz létre. Az odapillantás révén tehát belülről homokszemcsék, kristályszemcsék keletkeznek az agyban.

    Ezt a fajta kiválasztást egy teljesen emberi folyamatnak kell tekintenünk. Megfigyelhető, hogy nem csupán megizzadunk, például amikor megerőltetjük magunkat, hanem amikor szörnyen félünk valamitől, akkor is kiválasztunk ha nem is éppen agyhomokot, de sót és vele vizet a bőrünkön át. Ez egy egyszerű kiválasztási folyamat. A nézés során azonban, amikor valamire rátekintünk, folyamatosan agyhomokot választunk ki magunkban! Ha az ember egész figyelmével egy tárgyra tekint, akkor agyhomok termelődik benne. És az ilyen módon keletkező agyhomokot, ezeket a homokszemcséket szintén fel kell oldanunk magunkban. Ha ugyanis ezeket a kristálydarabkákat nem oldanánk fel, akkor az agyban ezekből a homokkristályokból egy egészen pici virágforma keletkezne! Azzal, hogy kint nézünk egy valódi virágot, ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy kristályszemcsékből egy apró kis virág képződik az agyunkban, amely fejjel lefelé áll, hasonlóan ahhoz, ahogyan a szemünkben is a kép a virágról fordítva, fejjel lefelé áll.

    Gondoljuk át még egyszer! Ha látunk egy széket – nem kell hogy éppen virág legyen -, a látás, a ránézés által itt belül a fejünkben egy kevés agyhomok keletkezik, homokkristály képződik. Ha most ennek a látványnak maradéktalanul átadnánk magunkat, akkor a székről egy egészen apró kristályképecske formálódna ki bennünk, sokkal kisebb, mint ami mikroszkópban látható lenne. És ha erre a helyre az agyunkban most odaképzelném magam, hogy ott állok bent és képes vagyok mindent megfigyelni, akkor egy fordított világot látnék, mindent fejjel lefelé. De olyan kép lenne ez, amely igen apró kristályszemcsékből van összerakva. Egészen elképesztő, ahogyan ez a világ folytonosan építkezik bennünk! Csakhogy mi emberek már olyanok vagyunk, hogy tiltakozunk ez ellen az építkezés ellen! Anélkül, hogy tudatosan tennénk, újra meg újra lebontjuk, ami itt felépülni akar. Ebben a vonatkozásban egészen egyedülálló az emberi lény. Érzékeljük, szemléljük a körülöttünk látható világot. Ez az érzéki világ azonban ezáltal minduntalan kristályképződményeket akar bennünk létrehozni! Ezek a képződmények ugyanúgy néznek ki, mint amiket kint a világban látunk, csak azzal a különbséggel, hogy 51 mint kristályképecskék megfordítva, fordított helyzetben vannak bennünk a való világhoz képest.

    De olyankor is, amikor ez a világ megszűnik körülöttünk, amikor tehát egyáltalán nem érzékelünk, nem nézünk semmit – főként éjszaka, amikor alszunk, és amikor saját magunkból nem teremtünk erőket a feloldáshoz -, még olyankor is, de akkor már a világegyetem hatására, folyamatosan ilyen kristályok képződnének bennünk. Ez utóbbiak leginkább akkor indulnak fejlődésnek, amikor a Föld egyik oldala éppen elfordul a Naptól, tehát nem éri a napfény, hanem olyan hatások felé fordul, amelyek sokkal messzebbről érkeznek ide. De általában az efféle kozmikus erőhatásoknak az ember mindig is ki van téve!

    Foglaljuk össze az eddig hallottakat. Alvásunk idején a világegyetem hatására állandóan mindenféle ásványi, élettelen képződmények akarnak kialakulni bennünk. Az érzékelés során nappal ugyancsak ilyen képződmények akarnak bennünk keletkezni, de ezek már az általunk érzékelt közvetlen környezetünk képmásai. Amikor alszunk, akkor a világegyetemet másoljuk, azt képezzük le. De a világegyetemben minden kristályosán, kristályszerűen van elrendezve! Amit a kristályokban látunk, az ugyanolyan természetű, mint a világegyetem, mert a világegyetemben az erők éppen úgy vannak elrendezve, ahogyan a kristályok is felépülnek. A kristályok a világegyetemet tükrözik magukban, annak mintájára formálódnak. Ez a kristályjelleg és kristály-elrendezettség azonban bennünk is érvényesülni akar. Amikor viszont nappal érzékelünk, nézünk a dolgokat, a közvetlen környezetünket szemléljük, akkor mindaz, ami ebben a külső látványban benne van, ez is fel akarja magát építeni bennünk! Ezt is állandóan meg kell akadályoznunk! Hogy ne keményedjen meg bennünk, hogy ne kövesedjen belénk a külvilág képe: örökösen fel kell oldanunk e képet, ismét le kell azt bontanunk magunkban.

    Tehát egy igen sajátos folyamat játszódik le az emberben! Emlékezzünk arra, hogy a virág saját magáról egy élettelen kőképet akar kiformálni az agyunkban. De ennek nem szabad megtörténnie, különben a kinti virágot tudatosítani sem tudnánk magunkban, sőt a fejünkben egyfajta köszvényt
    kapnánk. Ennek tehát elejét kell vennünk, és a kövesedést fel kell oldanunk.

    Ezt a bennünk lejátszódó folyamatot még a következő módon lehetne szemléletesebbé tennünk. Tegyük fel, hogy itt van előttünk egy fazék langyos víz. Valaki beköti az önök szemét, majd fog valamilyen vízben oldható tárgyat és azt beledobja a vízbe. Önöknek a kezükkel ezután csak bele kell nyúlniuk ebbe a langyos vízbe. A tárgyat nem látták, hiszen be van kötve a szemük. Az illető ekkor azt mondja: – Na, most a kezeddel nyúlj bele a vízbe! Érzel benne valamit?

    – Hogyne, a langyos vizet. – Érzel még valami mást benne?
    – Csak azt, hogy az ujjaim körül hidegebb a víz.

    Miért érezték volna ezt? Azért, mert a társuk egy tárgyat tett a vízbe, amely közben feloldódott. Ez a feloldódás pedig úgy hatott a vízre és benne az önök ujjaira, hogy a langyos víz hidegebb lett. Ha valaki érzi ezt a hőmérséklet-különbséget az ujjai körül, akkor megállapíthatja: ebben a vízben valami feloldódott.

    De a fejünkben is mindig ez történik, ha egy tárgyat ott belül kristályosán kiképzünk, és azt azután ismét feloldjuk. Érezzük a feloldást és így szólunk: „Igen, ott kívül van a tárgy, mert bennünk egy képet hozott létre, és ezt a képet feloldottuk, megszüntettük”. S hogy ezt a feloldást véghezvittük, ezáltal leszünk képesek egyáltalán tudatosítani magunkban azt, hogy milyen az a tárgy. Mert csak akkor keletkezik bennünk gondolat a tárgyról, ha előbb a tárgy „kristályképét” feloldottuk! E tettünk következtében jön létre a gondolat a tárgyról. Ha csak az a kép lenne meg bennünk, úgy feloldatlanul, akkor elájulnánk, tudat nélküliek lennénk. Ha azonban vagyunk annyira erősek, hogy a külső tárgy bennünk keletkezett „kristályképét” feloldjuk, akkor tudatosítani is tudjuk magunkban a tárgyat. Ez tehát a különbség aközött, ha valamit csupán „látunk”, vagy ha „tudomásunk” is van arról a valamiről.

    Képzeljünk el egy nagyon legyengült embert. Odakint egy hatalmas mennydörgést hallani. Ez ugye bármikor előfordulhat. Most ebben az emberben a mennydörgés által – ezúttal nem a fény, hanem a hang következtében – agyhomok-szemcsék rakódnak le, egy hatás keletkezik benne. De ezt nem tudja elég gyorsan feldolgozni! Ezért talán elveszíti a tudatát, elájul. Ha egészséges lenne, nem ájulna el, mert a benne most megindult kristályosodási folyamatot képes lenne elég gyorsan visszafordítani. Miért ájul el az ember? Azért, mert a kristályokat, az agyhomokot nem tudja elég gyorsan feloldani! Mikor nem ájulunk el? Akkor, ha az agyhomokot a kellő gyorsasággal tudjuk feloldani. A körülöttünk levő világ érzékelése során tehát mindig megfelelően gyorsan fel is kell oldanunk az ekkor keletkező kristályszemcséket

    Ezzel eljutottunk oda, hogy miképpen viszonyul az ember a világmindenségben működő erőkhöz. A múlt alkalommal azt mondtam: ha az ember viszonya olyan a világegyetemhez, hogy az agyában az agysejtek állandóan meg akarnak halni és csaknem élettelenek, akkor ezt valahogyan ellensúlyoznia kell. A lelki-szellemi valónk az, amivel ezt ellensúlyozzuk! Most pedig már olyan hatásokkal is találkoztunk, amelyek az agysejteket kifejezetten pusztítják. Az agyban a kristályszemcsék a sejteket megtámadják. Azáltal, hogy ezek a kristálydarabkák benyomulnak a sejtekbe, a sejtek halottá válnak. Mindezzel azonban nekünk szembe kell fordulnunk! Egyúttal ebben a szembefordulásban leljük meg annak is a titkát, hogy mi teszi az embert emberré. Az a képességünk tesz emberré bennünket, hogy egy teljesen sajátos módon az agy kristályosodásának mi ellen tudunk állni!

    Az állatoknál mindez másképpen van. Az állatok nem tudnak annyira erősen ellenállni az agyhomoknak, az agy kristályosodásának, mint az ember, mert az állatok többségének nincs olyan feje, mint amilyen az embernek. Legfeljebb csak a magasabb rendű állatoknál találunk némi hasonlóságot ebben a tekintetben. Az embernek ugyanis olyan a feje, hogy mindazt, ami folyamatosan beleáramlik a külvilágból, azt képes feloldani, semlegesíteni. A kívülről belénk áramló erőknek ez a belső feloldása, az erre való képesség teszi, hogy az ember képes így szólni önmagához: „én”. És az agyhomok, az agykristályok legerőteljesebb feloldása éppen az a tett bennünk, amikor kimondjuk magunk felé azt, hogy „én”! Ekkor a beszédünket teljesen tudattal hatjuk át. Mi az agykristályokat tehát feloldjuk, sőt általában az egész idegrendszerben kialakuló kristályokat is. Az állat erre nem képes. Ezért tud csak artikulálatlan hangokat kiadni, kiáltozni és hasonlók, de nem jut el a valódi beszédig. Ezért nem rendelkezik egyik állat sem azzal a lehetőséggel, hogy önmagához viszonyuljon, hogy énnek érezze magát, ahogyan az ember. Mindez pedig azért van így, mert az ember az állatnál messze nagyobb mértékben képes az agyban a kristályképződést feloldani.

    Elmondhatjuk tehát: mi emberek nemcsak azzal szemben fejtünk ki ellenhatásokat magunkban, ami a Földön a közvetlen környezetünkben van, hanem a világegyetem erőivel szemben is meg kell állnunk a helyünket. A világegyetem erői belülről állandóan kristályosítani akarnak bennünket. Ha ezt engednénk, akkor belül hamarosan egy egymásra rétegződött kristályokból felépülő kőzetté változnánk! De ezzel szemben mi ellenhatást fejtünk ki magunkban. Az ember tehát a saját feloldó erőivel megállás nélkül a világegyetemből érkező kristályosító erők feloldásán dolgozik.

    De mi nemcsak azt a kovasavat oldjuk így fel, ami ezeket a kristályokat képzi bennünk, hanem minden egyéb lehetséges dolgot is, ami csak feloldható. Mi mindent állandóan feloldunk! Feloldjuk a cukrot és más anyagokat.

    Ezeket az eseményeket az ember persze csak külsőleg tudja követni. Mindezekről a dolgokról tulajdonképpen egyáltalán nem is tudunk ilyen határozottan, mert e folyamatok az ösztönök működéséhez hasonlóan játszódnak le bennünk, de valami határozatlan érzése mindenkinek van erről. Csakugyan, hányszor szoktuk azt érezni, hogy nem tudunk valamit igazán kifejezni, sehogy sem tudjuk a gondolatainkat összeszedni!

    Ebbe a hangulatba legkönnyebben különösen egy újságíró eshet, aki naponta ír egy cikket. Hát bizony! Minden nap egy cikket írni: ez azt jelenti, hogy valaki rendkívül sok agyhomokot old fel magában, rengeteg sokat! Eléggé terhes lehet minden napra egy cikk, mert ez azzal jár, hogy rettentően sok agyhomokot kell feloldanunk.

    Ha az embernek cikket kell írnia, akkor többnyire azzal kezdi a munkát – legalábbis régen ez még szokás volt hogy először is elkezdi a tollszára felső végét rágcsálni. Gyakran megrágalmazták éppen az újságírókat, hogy szétrágják a tollukat aközben, amíg valami ihletet préselnek ki magukból. Nyilván, ha az ember előbb valamit jól „összerágcsál”, akkor 55 testének még legvégső erőit is tudja ez úton mozgósítani, hogy azok a fejébe kerüljenek! Ez egyúttal az agyhomokja ellen intézett támadás előkészületének is tekinthető, hiszen az illetőnek hamarosan sokat kell abból feloldania.

    Mindez teljesen öntudatlanul esik meg az emberrel. Az újságíró biztosan nem mondja magának: „Szétharapdálom a tollamat, hogy gondolataim legyenek.” De az eddig történtek rendszerint azzal folytatódnak, hogy éppen ilyen tudattalanul az újságíró betér még egy kávéházba is, és iszik ott egy feketekávét. Az újságíró csak betéved a kávéházba, mert nem tudja, mi hajtja oda. De ha megitta a feketekávét: láss csodát, már minden megy simán, ismét tud írni, attól, hogy a feketekávé bekerült a szervezetébe.

    Vajon miért? Mert az események ilyen fordultával a kávé révén koffeinhez jutott. Ez egy izgató anyag, amely nagyon sok nitrogént tartalmaz. A nitrogént egyébként a levegőből vesszük fel. De a koffeinnel is hozzájuthatunk. Légzéssel mindig egy bizonyos mennyiségű oxigén és nitrogén kerül belénk. Akinek agyhomokot kell feloldania, annak e feloldáshoz egy olyan erőre van szüksége, amely erő különösképpen a nitrogénben található. A nitrogénből megszerezzük ezt az erőt, és feloldjuk vele magunkban az agyhomokot.

    Éjszaka, amikor alszunk, még jobban rá vagyunk utalva a nitrogénre, mint ébrenlétkor. Azáltal, hogy több oxigént lélegzünk be, gyorsabban, intenzívebben élünk. Ha azonban nappal több nitrogént lélegeznénk be, akkor sokkal lassabban élnénk, bár az erőnk is tovább tartana. Tovább lennénk képesek az életben a feloldást végezni.

    Az újságíró, aki kávét iszik, teljesen tudattalanul arra vár, hogy a nitrogén belekerüljön a szervezetébe, és a kávéban megkapott nitrogénnel lehetővé válik számára, hogy több agyhomokot termelhessen, és azt azután nagyobb mértékben is tudja feloldani. Ennek folytán már nem kell neki a tollát rágcsálnia, hanem írhat vele, mert a gondolatok ismét ömleni fognak belőle.

    Megfigyelhettük a fenti példában az emberi én működését. Az emberi ént aktívabbá teszik, ha önök a gyomrukba valami nitrogénben gazdag táplálékot juttatnak, például koffeint, miáltal az agyat nitrogénnel látják el, és így az agyhomok feloldását megkönnyítik maguknak. Ezzel fellép annak a lehetősége is, hogy most már egyik gondolatukat a másikba fűzzék.

    Mármost egyes emberekre az a jellemző, hogy túl sok gondolat kavarog bennük, nem tudnak szabadulni a gondolataiktól. Ők olyan típusok, akik hajlamosak arra, hogy szinte szakadatlanul az agyhomokot oldják magukban. Ezért akkor tesznek jót magukkal, ha megtanulnak ellazulni. Amíg tehát az egyik ember azáltal fogja össze a gondolatait, hogy valamilyen logikus gondolatmenetet visz végig, a másik embernek koffeinnel, kávéval kell segítenie gondolatai összerendezését. Aki azonban nem akarja túlzottan fegyelmezni a gondolatait, hanem csillogtatni, szabadjára engedni szeretné őket – vagy ahogyan mondani szokták, le akarja taglózni a többieket gondolatai csapongásával, ami nagyon szellemdúsnak tűnhet -, annak teát kell innia. A teának ellentétes hatása van. A tea a gondolatokat szétszólja, laza kapcsolatot teremt közöttük. Ezáltal az agyhomok egy másik fajta feloldását biztosítjuk.

    Az emberben történő ilyen események valóban rendkívül érdekesek és komplikáltak. Minden élelem különböző módon hat, és azt, ami az evést követően létre akar jönni bennünk, mindig az ellenkezőjével kell kiegészítenünk. Ami kiképződik, azt nekünk ismételten fel kell oldanunk! Az egyik legmagasabb rendű szellemi tevékenység bennünk tulajdonképpen az, hogy a belénk kerülő anyagit belsőleg állandóan feloldjuk magunkban.

    Amikor valaki oly módon táplálkozik, hogy hosszabb időn át nem jut elegendő nitrogénhez, akkor aluszékonnyá válik. Ez tehát attól van, hogy kevés benne a nitrogén. Ha tehát már jó ideje jellemző ránk a fáradékonyság, akkor helyesen járunk el, ha nitrogéndús táplálékot fogyasztunk. Ennek természetesen többféle formája lehet. Kitűnő, ha ilyenkor sajtféléket, túrót vagy fehérjéket, például tojást eszünk. Ekkor a nitrogéntartalom ismét feljavul bennünk.

    Úgy kell önmagunkon dolgoznunk, hogy az énünk vezessen ebben a munkánkban! A mai előadás elején azt mondtam önöknek: lehet valahol termőföld, és nőhet azon kelkáposzta is; de semmi nem fog nőni akkor, ha nincs ott valaki, aki a kelkáposztát gondozza. Ám a földet helyesen is kell előkészíteni! Hasonlóképpen: az agyunknak is szüksége van arra, hogy a megfelelő anyagokat tartalmazza magában azért, hogy az énünk tevékeny lehessen bennünk. De ez az én nem bújhat el a nagy világegyetem távoli erői elől, amelyek valami egészen másra törekszenek! A világegyetem erői szakadatlanul teljesen kemény kőzetté akarnak bennünket formálni, nekünk pedig ennek egyfolytában ellen kell állnunk, ezt a hatásukat fel kell oldanunk. Ha nem tudnánk ellenállni, ha nem tudnánk ezt a hatást feloldani, akkor gondolkodni sem lennénk képesek, és nem keletkezhetne bennünk éntudat sem. Amit mi éntudatnak nevezünk, az általában ezzel az örökös feloldással, ellenállással egyenlő!

    Ezek a kérdések mindenekelőtt arra tartanak igényt, hogy észszerűen közeledjünk hozzájuk, különösen akkor, ha tovább akarunk menni egy tudományos világszemléletig, és ha tudni akarunk valamit az ember valódi viszonyáról a világhoz. Az ember legfontosabb feladata az, hogy megértse az ő saját feloldó képességét! Látunk valakit meghalni: ez annyit jelent, hogy magát mint fizikai embert most teljesen feloldja. Ha nem tudjuk, hogy az ébrenlétünk minden pillanatában egy feloldási folyamat zajlik le bennünk, akkor azt sem érthetjük meg soha, hogy mit jelent az a feloldás, amely akkor történik, amikor az ember a halálban oldódik fel.

    Először is tehát azt kell megértenünk, hogy aközben és azzal, hogy a világegyetem erőinek ellenállunk, magunkat állandóan fel kell oldanunk magunkban. Ez a feloldódás persze mindig meg is szakad, mert a táplálkozás során ismét anyagok kerülnek belénk, ami újabb munkát ad. Ha azonban az ember a benne levő anyagokat többé már nem tudja feloldani, akkor önnönmagát oldja fel. Holttest lesz belőle, amely már saját magát fogja feloldani.

    Legközelebbi összejövetelünkkor fel kell tennünk majd azt a kérdést, hogy mi van akkor, amikor az ember önmagát oldja fel? A mai alkalommal legalábbis annyira jutottunk, hogy már tudjuk: létezik bennünk egy állandó feloldási folyamat, és ha hiányzik belőlünk az az erő, hogy a világegyetem hatására a szervezetünkben keletkezni akaró anyagokat feloldjuk magunkban – amiatt, mert a testünkben túl kevés a nitrogéntartalom -, akkor az énünk ájulásba esik, vagy legalábbis aluszékony lesz. Álmosnak lenni azt jelenti, hogy nem tudunk a kellő mértékben feloldani magunkban, legyőznek bennünket a kristálylerakódás erői, miközben maguk a kristályok egyre csak növekednek bennünk.

    Amiként az önök tudata sem tűnik el, amikor elalszanak, mert ismét képesek felébredni, ugyanúgy következtethetnek az elmondottak alapján a testben valami szellemi erő jelenlétére is – ha nem is közvetlenül abból, ami külsőleg a testben történik. Mert ahogyan egy gép sem működhetne, ha nincs mellette ott az ember, ugyanúgy az ember sem működhetne, ha nem lenne benne ott a szellem. Korunk a gépről ezt az összefüggést belátja, de az embernél tagadja ezt. A szellem feltételezését az emberben nem akarom önökre erőltetni. De ez a feltételezés mindazokban gyökeret ereszthet, akiknek valóban célja a tudomány területén a világot komolyan venni.

    Szeptember elején folytatjuk ezeket a vizsgálódásokat. Látni fogják, hogy mélyen behatolunk az ember megismerésébe, és minden lehetséges kerülőút csak azt szolgálja majd, hogy önök az embert a hétköznapokban jobban megértsék. Egészen másképp fogják látni az embert, ha folytatják velünk azt az utat, amit már hetek óta járunk. Az ember mindig újra létrehozza magát, feloldja a testét és így tovább. Ezeket a kérdéseket fogjuk legközelebb tovább boncolni. És fokozatosan kirajzolódik majd előttünk, hogy valójában milyen fajta lénynek látszik az ember az igazi tudomány előtt!

    Az érzékfeletti az emberi testben

    Bár egy kicsit hosszúra nyúlt a szünet a két előadásunk között, én mégis ott szeretném folytatni, ahol a múltkor abbahagytuk. Az eddigiek során megkíséreltem felvázolni, hogy az alvásnak és az ébrenlétnek milyen szerepe van az életben. Szó volt továbbá az agy sejtjeiről, amelyeknek a formáját le is rajzoltam.

    Ezek a sejtek tehát ilyen csillag alakúak, van fehérjetestük és eltérő hosszúságú nyúlványaik. A kerek sejtekből kiindulnak ezek a nyúlványok, kapcsolódnak a többi sejt nyúlványaihoz, minden oldalról érintkeznek egymással, és összességükben egy hálót alkotnak. Elmondhatjuk tehát, hogy az agy tulajdonképpen hálószerkezetű, egy hálót képez – amit persze szabad szemmel nem láthatnánk, csak erős nagyítással -, és ebben a hálóformában efféle kis gömböcskék sokaságát látjuk.

    De ezek az agysejtek alapjában véve félig halottak! Ez az, ami bennük a legfeltűnőbb. Mert az ilyen kis lények, mint amilyenek az agysejtek is, ha igazán élnének, akkor mozognának is. Említettem egyéb sejteket, a fehérvérsejteket, amelyek mindenfelé úszkálnak, mint valami kis állatok. Ezek állatszerű lényecskéknek látszanak, amelyek összevissza úszkálnak a testünkben és táplálkoznak. Ha valamit találnak a vérben, akkor azt bekapják. Kinyújtják tapogató csápjaikat és bekebeleznek magukba anyagokat. Végigjárják eközben az egész testünket, mintegy végigáramlanak rajta. A vérben tehát élő sejteket találunk, amelyek abban le-föl úszkálnak.

    Az agysejtjeink azonban valóban szinte teljesen élettelenek bennünk, amikor ébren vagyunk. De csak azáltal vagyunk képesek a gondolkodásra, hogy az agysejtekből ilyenkor visszahúzódik az élet. Ha elevenebbek lennének, akkor nem tudnánk gondolkodni. Amikor viszont alszunk, akkor ezek az agysejtek egy kicsit élni kezdenek. Éppen akkor tehát, amikor mi nem gondolkodunk, amikor aludni megyünk, az agysejtek magukhoz térnek! Ekkor csak annak következtében nem mozognak, hogy annyira közel helyezkednek el egymáshoz, és nem tudják kikerülni egymást. De ha az agysejtjeink valóban elkezdenének mozogni, akkor azt követően mi fel sem ébredhetnénk többé.

    Ha valaki gyengeelméjű lesz, tehát a gondolkodásra is képtelen már, majd meghal, akkor – megvizsgálva az agysejtjeit – kiderül róla, hogy az ő agysejtjei élni kezdtek, mozgékonyabbak lettek! Sokkal lágyabbá váltak, mint amilyenek egyébként a normális emberben szoktak lenni. Ezért beszélünk „agylágyulásról” akkor, ha valaki gyengeelméjű lesz, és ez a kifejezés igen találó.

    Ha valóban minden előítélet nélkül szemléljük az élő, eleven embert, akkor azt kell mondanunk róla, hogy a benne levő élet, azaz fizikai testének élete nem lehet gondolkodásának okozója, mert ennek az életnek magában az agyban éppenhogy meg kell halnia, ha az ember gondolkodni akar. Pontosan ez a helyzet. Ha a mai tudomány valóban helyesen járna el, ha helyesen működne, akkor nem lehetne materialista, mert magának az emberi testnek a sajátosságából látná, hogy valami szellemi éppen akkor kezd a legelevenebben tevékenykedni benne, amikor a testi részünk az agyban elszunnyad, leáll. Ha tehát a tudomány jó úton járna, akkor szigorúan tudományosan bizonyítani tudná a lélek és a szellem meglétét is!

    Éjjel, alvás idején az agysejtek azonban valamivel élőbbek. Ezért sem tudunk ekkor gondolkodni. A fehérvérsejtek ellenben olyankor kezdenek felélénkülni, amikor mi ébren vagyunk. Ez a különbség az alvás és az ébrenlét között. Akkor vagyunk ébren, amikor agysejtjeink megbénulnak, és az életnek szinte semmi jelét nem mutatják. Ez teszi lehetővé, hogy gondolkodni tudjunk. Olyankor alszunk és nem vagyunk képesek gondolkodni, amikor fehérvérsejtjeink némileg leállnak, és az agysejtjeink kezdenek egy kissé életre kelni. Az embernek tehát a saját testében tulajdonképpen a halálból kell valamit magában hordoznia, ha gondolkodni akar, azaz ha lelki életet akar élni.

    Nem kell csodálkoznunk azon, ha a mostani tudomány nem tud az ilyen dolgokról, mert a fejlődése is igen sajátosnak mondható. Oxfordban, Anglia egyik legjelentékenyebb egyetemén egy sor előadást tartottam. Itt volt módom megfigyelni, hogy ez az oxfordi egyetem mennyire másképpen működik, mint a svájci, a németországi vagy az ausztriai egyetemek. Oxfordban valami különös, egészen középkorias hangulat uralkodik. Akik doktorálnak, azok talárt és barettet kapnak. Minden angol egyetemnek megvan a maga saját talárszabása és barettformája. Egy oxfordi doktort megkülönböztethetünk egy cambridge-itől eltérő talárja és fejfedője alapján. Ezt az öltözetet az embernek minden valamirevaló ünnepi alkalom során magára kell öltenie, hogy tudható legyen, az illető ehhez és ehhez az egyetemhez tartozik, annak színeit képviseli. Angliában még sok hasonló szokás megmaradt a középkorból, például a jogászoknál is. Ha egy bíró a hivatalában megjelenik, még parókát kell viselnie. Ez hozzátartozik a tárgyaláshoz. A szigetországban tehát még erősen ragaszkodnak a középkori hagyományokhoz. A kontinensen az ilyen formaságoknak már nem hódolunk, itt nem hordunk talárt, és a bírók fején sincs már paróka. Ha jól tudom, Svájcban is ez a helyzet.

    Kívülről nézve tehát ez igen furcsán hat egy európai ember számára, aki arra gondol ilyenkor: ebben az országban sok maradványa van még a középkornak. A doktorok talárban mennek az utcára, barett van a fejükön és hasonlók. De nemcsak erről van szó. A tudományt is úgy űzik, ahogyan ez a középkorban rögzült. Oxfordban sok minden nagyszerű, sőt különb is más mai egyetemekhez képest, amelyek semmit sem tartottak meg az elmúlt időkből – persze most nem a talárt sírom vissza, félre ne értsenek -, és a mai egyetemekkel szemben az oxfordinak megvan az a rokonszenves vonása, hogy még valami teljességet tükröz. A középkort valóban minden formában megőrizte. Ennyiben van benne valami teljesség is.

    A középkorban mindennel szabadon foglalkozhatott az ember – egyetlen kivétellel: nem lehetett kutatni azt a világot, amire a vallás kiterjesztette a maga monopóliumát! Ez pedig olyan valami, ami Oxfordban a mai napig érződik. Amint valaki belekezd, hogy az érzékfeletti világról valamit kijelentsen, rendkívül tartózkodó fogadtatásban részesül.

    A középkori tudománynak megvolt a maga teljes szabadsága mindaddig, amíg a vallási élet kérdéseit nem bolygatta. A mi időnkben ez már nem is kérdés többé! Mert ma az embernek az egyetemeken kifejezetten materialistának kell lennie. Ha valaki nem materialista, akkor eretnekként kezelik, és ha még ma is szokásban lenne az emberégetés, akkor az ilyeneket manapság ugyanúgy máglyára vinnék, még az egyetemeken is! És a legkönnyebben erre akkor hajlanak, amikor valaki valami újat kíván a tudás területére bevezetni.

    A külső parókák eltűntek ugyan kontinensünkön, de a belső parókák még szilárdan tartják magukat. Bár az európai föld-részen kifejlődött a tudomány, de ehhez is tapad egy bizonyos „hagyomány”, tudniillik a saját materialista beállítottsága, amely azért vált egyeduralkodóvá benne, mert soha nem is volt alkalma a szellemivel foglalkozni. A középkorban az emberek nem kutathatták a szellemit, mivel e területet átengedték a vallásnak. Ebben máig sem történt változás. A tudomány pedig még ma is pusztán az ember testére korlátozza magát, és ebből fakadóan egyáltalán nem foglalkozik az emberi lényben rejlő szellemivel. A tudomány tehát ténylegesen elhanyagolta ezt a területet, sőt, teljesen mellőzte a szellem tanulmányozását.

    Éppen ezért ma arra szeretnék egy példát hozni, hogy ha a mi korunkban valaki valódi tudományt művel, az igenis beszélhet teljesen tudományosan arról, hogy a testünkben valami szellemi fejt ki hatást akkor, amikor a magzat az anyai testben fejlődik, és hogy a halál beálltakor a szellem ismét elhagyja az ember testét. Egy ilyen kérdést a mi időnkben természetesen tudományosan kell bizonyítanunk, ehhez viszont tudnunk kellene azt is, hogy milyen ismérvei vannak az igazi tudománynak.

    A tudomány szakszerűséget követel. De mit tesz ma a tudomány egy adott esetben? Valaki például az ötvenes éveiben májbetegséget kap és belehal. Mi történik ilyenkor? Felteszik a boncasztalra, felvágják a hasát, és megvizsgálják a máját. Úgy találják, mintha a máj talán egy kissé keményebb lenne belül, majd töprengeni kezdenek, hogy mitől lehet ez. Legfeljebb még arra gondolnak, hogy vajon mit ehetett ez az ember, mert a helytelen étkezés a májat megkeményítheti. Az emberi test azonban nem fejthető meg olyan egyszerűen, hogy fogunk egy májat, megtekintjük, és már tudjuk is, hogy mi a helyzet vele. Ilyen könnyen ez nem fog menni. A májból egyáltalán nem lehet megtudni, hogy miért olyan, amilyen, ha az őt hordozó embernek csak az utolsó éveit ismerjük.

    Ha az ötvenes éveiben meghalt ember máját kiszedjük és azt keménynek találjuk, akkor a legtöbb esetben – nem mindenkor, de többnyire – az a felelős ezért, hogy az illető még egészen kiskorában, csecsemőként rossz tejet kapott! Ami gyakran csak ötven év fölött jelentkezik mint betegség, annak oka a korai gyermekkorban keresendő. Vajon miért?

    Ha valóban meg akarjuk érteni a májat, és tisztában akarunk lenni azzal, hogy mit jelent a máj az emberi szervezetben, ahhoz tudnunk kell azt, hogy a máj egy egészen kicsi gyerekben még nincs teljesen kialakulva. A máj valami egészen különös szerv bennünk, teljesen másféle, mint az összes többi emberi szerv. Ezt külsőleg is látjuk. Ha megnézzük az ember bármelyik szervét – a szívet, tüdőt, vagy amit csak akarnak -, mindegyikről elmondhatjuk, hogy beleillik az egész emberi test sajátos felépítésébe. Vegyük például a jobb oldali tüdőfelet.

    Vörös színű vérerek érkeznek bele – önök biztosan tudják, hogy ez mit jelent és kék színű vérerek mennek ki belőle. Az előbbiekben oxigén van, ami az egész testet átjárja, az utóbbiakban elhasznált vér folyik, szén-dioxiddal telítve, aminek távoznia kell belőlünk, ki kell fújnunk.

    Minden szervünk – a gyomor, a szív stb. – úgy működik, hogy vörös vér jut bele és kék vér távozik belőle. A májnál ez másképpen van. Először ez ugyan nem tűnik fel. A májba, amely a jobb oldalunkon a rekeszizom alatt található, szintén vörös vérerek mennek befelé és kékek jönnek kifelé. Ha csak ennyi lenne az egész, akkor a máj ugyanolyan típusú szervünk lenne, mint a többi emberi szerv. Csakhogy ezen kívül még érkezik ide egy nagyobb ér is, amelyen keresztül kék vér áramlik a májba, tehát szén-dioxid van benne, amire semelyik másik szervünknél sincs példa!

    Behatol tehát a májba egy erőteljes kék ér, az úgynevezett kapuér, amely maga szétágazik mindenfelé bent a májban, és azt ellátja a többi szervek számára már használhatatlanná vált vérrel, amely vér egyébként megtisztul akkor, amikor a szén-dioxidot kilélegezzük. A májba tehát egyfolytában szén-dioxid áramlik. A májnak éppen arra van szüksége, amit a többi szerv már eldobott magától.

    Miért van ez? Azért, mert a máj egyfajta belső szem az emberben. Valóban az! A máj mindazt érzi, ami bennünk történik – különösen, ha még fiatal, például egy gyerekben -, éppúgy azt is, hogy milyen az anyatej minősége, amit a csecsemő kap. És még sokkal később is, a máj mindent észlel az emberi testben, ami a táplálékkal belénk kerül. A máj egy érzékelő szerv bennünk, szinte olyan, mint egy belső szem. De azt is mondhatnánk róla, hogy egyfajta tapintószerve, tapintóérzéke a szervezetnek. A máj a testben tehát mindent érzékel, mindenről tud.

    Egy másik szervünk, amely érzékel, a szemünk. A szemünk éppen amiatt érzékeli annyira erőteljesen a külvilágot, mert szinte extrém módon helyezkedik el bent a fejünkben. Teljesen beágyazódott ugyan a csontüregbe, de úgyszólván egy különálló szerv. Kívülről meg tudjuk érinteni. És egészen szélsőségesen van elkülönülve a testtől, bebújva ebbe a csontüregbe. A többi érzékszervünk nem irányul olyan mértékben a külvilágra, mint a szem. Ha önök hallanak valamit, azt leginkább belülről élik át. Ezért bensőségesebb élmény számunkra a zene, mint az, amit látunk a szemünk segítségével. A szemnek ugyanis az a jellemzője, hogy ő maga nem annyira a testhez tartozik, mint inkább a külvilághoz.

    Azáltal azonban, hogy a májba kék vér áramlik – ami egyébként a szén-dioxidot majd kivezeti a külvilágba és ismét vörössé változik -, a máj ugyanúgy elkülönül a többi emberi testrésztől, ahogyan a szem is. A máj tehát érzékszerv. A szem színeket érzékel, a máj viszont azt érzékeli, hogy vajon a savanyú káposzta, amit eszem, a tej, amit iszom, a testemnek hasznos-e vagy káros. Ha a májam azt nem találja finomnak, akkor epét választ ki. Ez teljesen hasonlít ahhoz, mint amikor a szem könnyezik. Ha szomorúak vagyunk, sírni kezdünk. A szemből máskülönben nem jönnek könnyek. A dolgok érzékelésével, megfigyelésével függ össze a szomorúságunk. Az epekiválasztás ugyanígy összefügg azzal, hogy a máj érzékel valamit, mégpedig azt, hogy a testnek káros vagy hasznos-e a tápanyag. Több-kevesebb epét bocsát ki, aszerint, hogy mennyire káros az, ami belénk került. A máj tehát egy észlelőszervünk.

    Gondolják meg: ha a kisgyerek egészségtelen tejet iszik, akkor a máj egyfolytában bosszankodik. Ha az ember van annyira egészséges, hogy mégsem kap azonnal sárgaságot a túl erős epekiválasztástól, akkor is egy folyamatos nyomás nehezedik a gyerekre. És a máj már akkor gyerekkorban megbetegszik. Az ember sok mindent kibír. Negyven-negyvenöt éven át hurcolhatja magában ezt a beteg májat, amit még csecsemőként szerzett magának. De végül az ötvenes éveiben egyszer csak megkeményedik a mája.

    így tehát nem mindig jutunk eredményre, ha egy májbeteget halála után egyszerűen felteszünk a boncasztalra, felvágjuk a hasát, kivesszük a máját, szemügyre vesszük és mondunk róla valamit. Éppenséggel nem sokat mondhatunk. Hiszen az a májbeteg ember nem csupán a halála előtti pillanatokban létezett, hanem évtizedeken keresztül élt valamilyen életet. És ha valami olykor ötven évig nem is hallatott magáról, ötven év után egyszer csak mégis halált hoz. Ha tehát valakinek meg akarjuk érteni a betegségét, ahhoz sok mindent tudnunk kell az illető életéről is.

    Önök tehát levágják a körmüket. De az nemsokára újranő. A köröm belülről jön, a testünkből kifelé. Ám így vagyunk az emberi test egészével is! Ami anyag a testünk belsejében van, az körülbelül hét év elteltével a felszínre jut, és onnan a külvilágba kerül. Ez egyébként a természet tennivalója, és mi észre sem vesszük, ahogyan azok a finom bőrdarabkák mindig leválnak rólunk. Az anyag, az emberi matéria ugyanis állandóan mozgásban van belülről kifelé, és végül távozik az emberről. Ami ma önökben egészen belül van, az hét év múlva a testük felületére lép ki, és ott teljesen lehámlik. Amit pedig ekkor legbelül találnak, az valami teljesen új, most keletkezett.

    Hétévenként ugyanis az emberi test lágy részei újraképződnek. Amikor kisgyerekek vagyunk, akkor ez érvényes még bizonyos külső csontszervekre is. Ezért van tejfogunk mintegy hétéves korunkig. Utána ezek kilökődnek, és új fogak képződnek a test belsejéből. Az új fogak véglegesen csak azért maradnak bennünk, mert a testnek a későbbiekben már nincs meg az az ereje, hogy a fogakat kitolja. Ahogyan a körmeinket ki tudja tolni, a fogainkat már nem. De a modem ember fogai már olyanok, hogy nem túl sokáig képesek megmaradni bennünk. Az ember mi mindent kibír! A fogak is tartják magukat, de meddig? Egy idő után félelmetesen megromlanak. Ez különösen jellemző a svájci emberre, ami az itteni ivóvízzel is összefügg. A fogak tönkremennek. E vidéken ez nagyon gyakori.

    De látjuk mindebből, hogy az az anyag, ami e pillanatban bennünk van, az hét év múlva már nem lesz bennünk. Kivetjük magunkból és újat hozunk létre helyette. Ha minden az anyagon múlna, ha egyedül az anyag számítana, akkor például az itt ülő Dollinger úr sem ugyanaz az ember, aki volt hajdanán! Mert az anyagok, amelyek benne voltak, tovatűntek immár, elillantak a testéből. A múlthoz képest egy egészen új ember lett belőle, ha az anyagot nézzük. De annak idején is ugyanezen a néven szólították őt az emberek. Ő ma is ugyanaz a valaki. De az anyag, amiből a teste áll, már egyáltalán nem ugyanaz! Az emberben tehát kell lennie valaminek, egy erőnek, ami az anyagot folyamatosan összetartja benne, és ami ismét új anyagot hoz létre, ha anyag távozik a testéről. Magát az anyagot lehet látni. Felnyitjuk az embert és látjuk, hogy mi van benne. De azt, ami az emberben mint erő működik, ami az embert erőként átjárja, azt nem lehet látni. Ez a valami, ez az erő az úgynevezett érzékfeletti az emberben!

    Ha tehát a csecsemőkorban a máj tönkremegy, és ötven év múlva ez előjön mint májbetegség, ez a bennünk levő máj már egy egészen másik máj, az anyag szerint. A csecsemőkori máj már régen eltűnt belőlünk. Vagyis nem az anyagon múlik, ha később májbetegség lép fel nálunk, hanem azokon az erőkön múlik ez, amelyek láthatatlanok. Ezek az erők hozzászoktak ahhoz, hogy csecsemőkor óta a máj nem képes normálisan tevékenykedni. Nem a máj anyaga, hanem a máj tevékenysége, működése a rendellenes! Ha ez világos lesz előttünk, akkor meg is állapíthatjuk: mivel az anyag mindig kicserélődik bennünk, az embernek valami maradandót, valami nem-anyagit is magában kell hordania, amit fizikai testétől megkülönböztethetünk.

    Ha ezt a gondolatot valóban felfogjuk, akkor arra is ráébredünk, hogy tudományos alapon képtelenség azt követelni, hogy az ember materialista legyen! Mert azok a materialisták, akik azt hiszik, hogy az emberben ötven év múlva is ugyanaz az anyag van, ami csecsemőkorában volt benne! Az iménti felismerésünk tehát tisztán tudományos megfontolásból szükségképpen abba torkollik, hogy az emberben egy szellemit feltételezzünk, ami az ő alapjául szolgál, vagyis hogy az ember egy szellemit hordoz magában. Mert senki sem hiheti, hogy az ötven éve már eltűnt májrészecskéi építik fel most is a máját, tehát hogy azok bármit is tehetnének a mostani mája megalkotásában. Éppenhogy nincsenek is itt, már régen kikerültek a májból! Ami a májat folyamatosan újraképzi, az nem egyéb, mint egy érzékfeletti erő. Ez az érzékfelettiség teremti meg bennünk újra és újra a májat, és ezen a módon kell magának az ember egészének is kiformálódnia, amikor meg akar születni. A májban ható szellemi erőknek pedig már létezniük kell, amikor a gyerek az anyai testben fejlődésnek indul.

    Önök most közbevethetik: az anya testében a nő petesejtje és a férfi hímivarsejtje találkozik, és ebből keletkezik az ember. Hát nem éppen! Ebből az anyagi elegyből éppoly kevéssé keletkezhetne ember, mint ahogy az első években elpusztult májsejtek anyagából sem keletkezhet ötven év múlva májbetegség. Anyagnak persze kell jelen lennie. De aki azt állítja, hogy az ember az anyai testben az anyag által képződik ki, az ugyanilyen erővel rögtön állítsa azt is, hogy ha én idehordok egy farakást, leülök elé egy pár évre, akkor pár év múltán a fából egy nagyon szép szobor fog képződni ezen a helyen, az én alakomat mintázva! Természetesen a szellem az anyag nélkül tehetetlen. Ám ez rendelkezésére áll az anyai testben. A magzat kiformálása nem az anyai test anyagának műve, hanem ahogyan a szobrász a fát munkálja meg, úgy dolgozik a szellem is a magzat testén. És pontosan ehhez hasonlóan hat az emberben az az erő is, amely őt felnőtt korában mindig megújítja, ha valami fizikai anyag kilép belőle.

    Sokkal kevesebbet kellene ennünk például, ha az anyagnak olyan nagy jelentősége lenne bennünk! Kisgyerekként mindenesetre még kellene ennünk, hogy kifejlődhessünk. De ha valóban végig ugyanabból a fizikai anyagból épülnénk fel, akkor a huszadik évünktől kezdve már egyáltalán nem kellene többet táplálkoznunk. Ennek biztosan nagyon örülnének a gyárosok, lévén a gyermekmunka alkalmazása mára már tiltva van, a felnőtt munkásoknak viszont nem volna többé szükségük az evésre sem. Micsoda öröm lenne ez nekik! Mégis az, hogy nekünk folyamatosan ennünk kell, még felnőtt korunkban is, azt bizonyítja, hogy éppenséggel nem az anyagi marad meg bennünk tartósan az élet folyamán, hanem a szellemi. És ennek már léteznie kell az emberi fogamzás előtt, és létezik is! A szellemi már kezdettől fogva munkálkodik az anyagon, mint ahogy később is ezt teszi vele.

    Ha megszületik egy kisgyerek, a legelső időkben szinte folyamatosan aludni látjuk. Egész nap ki se nyitja a szemét. Akkor egészséges, ha ilyenkor csak egy-két órát van ébren. A csecsemőnek át kell aludnia a napot, arra vágyik, hogy egész nap aludjon. De miért ilyen a csecsemő, hogy aludni akar, és szüksége is van erre? Azért, mert az agyának még valamennyire élnie kell benne! A fehérvérsejtjei még nem száguldoz hatnak elevenen a testében. Ezeknek még nyugalmasaknak kell lenniük. Az agyának pedig még nem szükséges halottnak lennie. Ezért alszik a csecsemő. De ekkor még nem is képes gondolkodni!

    Mihelyt gondolkodni kezd, az agysejtek fokról fokra elhalnak benne. Amíg növekedésben vagyunk, a fejlődésünket végző erők az agyban még olyan folyamatokat segítenek elő, amelyek az agyat megfelelően lágyan tartják. Ha már nem növünk tovább, ha a fejlődésünk befejeződött, akkor az agyba áramló erők tevékenysége is mérséklődni kezd, egyre kevésbé lesznek képesek hatást kifejteni az agyra alvás idején. Ennek az lesz a következménye, hogy éveink haladtával egyre jobban tudunk gondolkodni ugyan, de közben a saját agyunkban mindinkább felerősödik az a tendencia, hogy ő maga halottá legyen. És valóban: a felnőtt ember agya tulajdonképpen el van halva.

    Mármost az ember tényleg sokat képes kibírni. Az agya még nagyon sokáig úgy viselkedik, hogy az éjszaka folyamán kissé lágyabbá válik. De egyszer mégis bekövetkezik az a pillanat, amikor a fejre irányuló erők az agyat többé már nem tudják rendesen ellátni. Ekkor következik be az öregkor.

    Mibe halunk bele tulajdonképpen? Természetesen, ha valamelyik szervünk tönkremegy, akkor ott a szellem sem tud működni többé, mint ahogyan olyan géppel sem tudunk dolgozni, amely elromlott. Ha az agyunk még nem is „romlott el”, de egyre merevebb és merevebb lesz, és az ember az agyát idősebb korában egyre kevésbé tudja használni. Nappal az agy ilyenkor már folyamatosan pusztul, mert nem a test az, ami az agyat újra működésbe hozza bennünk, hanem a szellemi, amely viszont ekkor már – ha szabad ezt így kifejeznem – úgy hat az agyra, mint valami méreg. A szellemi az ébrenlét során az agyunkat pusztítja. Azért van szükségünk általában az alvásra, hogy az agyunk mégis újra működőképes lehessen. Ha az agynak nem kellene gondolkodnia, akkor elhalnia sem kellene, hanem magában megerősödhetne. A karunk, amely nem tud gondolkodni, egyre erősebb és erősebb lesz, amikor tevékeny, amikor munkát végez. Az agy azonban a gondolkodás tevékenységének köszönhetően egyre gyengébbé és gyengébbé válik! Az agy nem olyan szervünk, amely a benne levő élet következtében gondolkodik, hanem azáltal gondolkodik, hogy sorvad, hogy elhal. Az agy ezért az ember számára egyszer csak használhatatlanná válik. A szellem továbbra is ott van, de az agy már nem használható.

    Ez kiderül abból is, ha visszaemlékeznek arra, amit mondtam. A máj olyan, mint egy érzékszerv, mint egy szem a testben. A máj megbetegedését jelenti, ha egy ötven éves emberben megkeményedik. De idősebb korban a máj mindig is egy kissé keményebbé válik. A pici gyerekben friss és puha. Ekkor ezek a vörösesbarna szövet-szigetecskék – ezekből áll a máj – még élettelién összekapcsolódnak egymással, egy hálóba rendeződnek. Ez a máj szövet. Ez a máj tehát gyerekkorban egészen lágy és rugalmas. De minél idősebb az ember, annál merevebbé és keményebbé válik. Megfigyelhető, hogy ugyanez az esemény a szemnél is jelentkezik! Ahogy öregszünk, a szem belseje keményebbé merevedik. Ha ez betegesen előrehalad, akkor keletkezik a hályog. Ha pedig a máj keményedik meg túlságosan, akkor többek között belső májkeményedés alakul ki tályogokkal.

    De a máj mint érzékszerv egészséges állapotban is éppúgy elhasználódik egyszer, mint ahogyan a szem is elhasználódik. És a máj egyre kevésbé érzékeli, hogy a testben a tápanyag hasznos-e vagy káros, mert egyre elhasználtabb lett. Aki megöregszik, annak a mája már egyre kevésbé szolgálja őt abban, hogy a gyomorba került anyagok minőségét megítélje. Az ember egyre kiszolgáltatottabb lesz, mert nem védi a mája. Az egészséges májnak az a dolga, hogy a testben a hasznos anyagokat kiválassza, az ártalmasakat pedig távol tartsa. Ha azonban a máj legyengül, megrongálódik, akkor a káros anyagok is bejutnak a belekbe, a nyirokrendszerbe, elárasztják az egész testet, és mindenféle betegségeket okoznak. Ebből fakad az, hogy az idősebb ember a maga testét belsőleg már nem képes olyan jól érzékelni, mint ahogyan a mája révén korábban érzékelte. Mondhatjuk úgy, hogy a saját teste irányában belsőleg megvakul. Ha az ember külsőleg vak, egy másik ember még tudja vezetni, tud neki segíteni. De ha valaki belsőleg vak, akkor a testi folyamatai többé már nem mennek simán, a maguk rendje szerint, és csakhamar felüti fejét a bélrák, a gyomorrák, a daganat a gyomorkapunál, vagy valami más, mert a mája nem végzi a feladatát. Akkor a testet sem lehet többé használni. Az új anyagokat, amelyek folyamatosan érkeznek, már nem lehet a testbe megfelelően beilleszteni. így a szellem sem tud többé együttműködni az emberi testtel, és eljön az idő, amikor a testet teljesen el kell dobni.

    Az előzőekben láttuk, hogy életünk folyamán a test egyes darabjai mindig távoznak rólunk: ha a fejünk korpásodik, ha hámlunk, vagy ha a körmünket vágjuk. A használhatatlanná vált dolgokat eldobjuk magunktól. De eközben az a bizonyos érzékfeletti erő bennünk mindenkor megmarad. Ha azonban az egész válik használhatatlanná, maga a test, akkor ennek a belső összműködését semmi sem fogja pótolni, ez nem fog „újranőni”. Akkor magát az egészet kell levetnünk, ahogyan előbb a körmünktől, a korpától és egyebektől szabadultunk meg. Ami pedig az emberből ekkor visszamarad, az éppen a szellemi. Úgyhogy azt mondhatjuk: az emberi lény igazi megértése azt feltételezi, hogy nemcsak a test, hanem a szellem szerint is meg kell tudnunk érteni őt. Az ugyanis egyáltalán nem igaz, hogy az ember csupán valami testi lény lenne.

    A szellem feltételezéséről az emberben mondhatja valaki, hogy ez csak egy vallási kérdés. De ez a téma valójában túlnő a vallás határain. A szellemtudományban ráébredünk, hogy maga a „szellem” nem egyszerűen egy vallási ügy! A vallás megnyugtatja az embert, hogy nem fog meghalni, amikor a teste meghal. De emögött alapjában véve csak bizonyos egoista érzések húzódnak meg, amivel a hitszónokok többnyire vissza is élnek. Olyanokat mondanak az embernek, hogy a szellem csak annyit tesz, hogy „nem halunk meg”. De az eddigiek során nem egyszerűen egy vallási kérdésről, hanem egy teljességgel gyakorlati dologról beszéltünk!

    Aki a halott embert pusztán felteszi a boncasztalra, felnyitja a hasát és megszemléli a beteg máját, nem gondol arra, hogy milyen nagy jelentősége van a csecsemő megfelelő táplálkozásának. Aki azonban tisztában van az igazi összefüggésekkel, az nagyon jól tudja, hogy a gyermek értő gondoskodást igényel, mert csak így lehet majd belőle egészséges felnőtt. Sokkal eredményesebb lehet, ha inkább az egészség feltételeit teremtjük meg gyerekkorban, mint ha később a betegségeket gyógyítgatjuk felnőttkorban. De erről semmit sem tudnak azok, akik az embert csupán valamiféle anyaghalmaznak tekintik.

    Ezen a példán szemléletesen megmutatkozik, hogy miről beszéltem. De vegyünk egy másikat. Tegyük fel, hogy van egy gyerek az iskolában, akit örökösen minden lehetséges módon a tanulásra szorítunk, hogy az emlékezete teljesen túlterhelődik, olyannyira, hogy a gyerek teljesen belerokkan. Ekkor a szellemet valójában túlhajszoljuk benne. De az sem igaz, hogy ilyenkor pusztán a szellemet éri megterhelés! Mert hiszen a szellem folyamatosan dolgozik a testen. És ha a gyereket rosszul tanítom, tévesen nevelem – mégha csak mondjuk az emlékezőképessége terén is -, akkor egészen megkeményítek nála bizonyos szerveket. Mert ami erőt egyoldalúan az agyban használunk el, azt a többi szervtől vonjuk el. Ha önök a gyermeküktől túlzott agyi munkát követelnek, akkor a gyermek veséit betegítik meg. Vagyis nemcsak testi befolyások következtében válhat egy gyermek beteggé, hanem a ráhatásunk, a nevelésünk módjától is függ, hogy vajon egészségessé vagy betegessé tesszük őt.

    Látjuk, hogy itt a dolog már gyakorlativá válik. Ha az emberi lényt igazán ismerjük, akkor ebből egy helyes iskolai pedagógiát is leszűrhetünk magunknak. Ha az embert csak úgy ismerjük, ahogyan a mai tudomány ismeri, akkor az egyetemeken a hallgatók csak annyit tudnak meg, hogy a máj így és így néz ki, vörösesbarna foltok vannak rajta stb. Amit önöknek az imént felrajzoltam, azt természetesen az egyetemen is felrajzolják. De ennél tovább nem is jutnak. Az ilyenféle tudomány nem tekinthető gyakorlatiasnak, mert nem alkalmazható az iskolákban. A tanár semmit sem tud kezdeni egy ilyen tudománnyal. Ha valami hasznos lehetne a számára, az inkább a következő. Annak érdekében, hogy a máj harminc évesen egészséges legyen, nekünk már a nyolcadik vagy kilencedik életévében is helyesen kell bánnunk a gyerekkel, különben nem fog a mája szabályosan fejlődni. Ne kívánjuk ezért a gyerektől, hogy túlerőltesse magát a tanulásban, hanem azzal teszünk jót vele, ha a saját szervei fejlődésének ritmusát figyelembe vesszük. így járunk el akkor, ha például mesélünk neki valamit, amit elmond utánunk ő is, de közben nem ragaszkodunk mereven az általunk előadott történethez, hanem engedjük, hogy a gyérek a mesélésben önmagát adhassa. Ezzel a gyereknek lehetővé tesszük, hogy a maga ritmusát kövesse. Ezt segítjük elő, ha ismerjük az emberi lényt a test, a lélek és a szellem szerint. Ha pedig tudunk erről, akkor mindenkor a megfelelő módon is neveljük.

    Érthető-e tehát annak a fontossága, hogy nem pusztán a túlvilággal kell nyugtatgatnunk az embereket a szószékről arra nézve, hogy „nem halnak meg”, amikor a testük meghal? Ettől biztosan nem kell tartaniuk – erre már tettem néhány utalást önöknek -, de az efféle megnyugtatásokkal csak a tovább élni akaró emberek egoizmusára hatunk. Ilyenkor pusztán ezt a vágyukat, kívánságukat célozzuk meg. A tudománynak ellenben nem kívánságokkal van dolga, hanem tényekkel, amelyeket ha ismerünk, a szellem témája is már gyakorlativá válik a számunkra. így az iskolába is bevihetünk ebből valamit, mert az emberről valós tudásunk van. Éppen ez az, ami által a szellemtudomány különbözik az egyéb tudományoktól. Ebben mindinkább arra törekszünk, hogy a tudomány ne csak azon néhány ember számára legyen hasznosítható, akik a tudomány körén belül állnak, hanem a tudomány mindenkié lehessen, az egész emberiségnek álljon a szolgálatára, és annak előrehaladásán munkálkodjon.

    A mai tudomány csak a technika világában igazán gyakorlati. Részben még egyik vagy másik egyéb területen is, például az orvostudományban, de ez már korántsem állja meg mindig a helyét a gyakorlatban. Az orvosi fakultáson például erős a teológia- vagy a történelemoktatás. Vajon ezt az életben fogják tudni alkalmazni valahol? A teológia még a szószéken sem képes a maga tudományát érvényesíteni: azt kell mondania, amit az emberek hallani akarnak. Vagy kérdezzék meg a jogászokat, ügyvédeket, bírókat! Amikor tanulják a tananyagot, akkor bemagolják azt, hogy később a vizsgán tudják. De azután az egészet – amilyen gyorsan csak lehet – elfelejtik, mert az életben kint teljesen másféle törvényekkel találkoznak. A tudásukban semmi sem szólt az eleven emberről. A mai tudomány tehát sajnálatos módon még olyan, hogy egyáltalán nem képes az élet gyakorlatába beilleszkedni.

    Mindebből az is kirajzolódhatott önök előtt, hogy valóban keletkeznek osztályok az emberek között! Az élet maga olyan, hogy ami belőle fakad, az egyúttal alkalmazható is rá, felhasználható benne. Ha tehát az jellemzi a tudományt, hogy nem használható fel az életben, hogy teljesen haszontalanul létezik az élet számára, akkor azok az emberek is, akik neki szentelték magukat, egy bizonyos értelemben szintén haszontalanokká válnak, és létrejön belőlük embereknek egy olyan osztálya, amelynek az égvilágon semmi haszna nincs. Nem egyebekben, hanem a leginkább ebben találják meg önök az igazi „osztálykülönbségeket” az emberek között.

    A szociális élet kérdései című írásomban megkíséreltem bemutatni, hogy a szellemi élettel tulajdonképpen összefüggnek az osztálykülönbségek is. Ám ha az ember rámutat az igazságra, akkor mindjárt fantasztának kiáltják ki őt az érintettek. De önök itt meggyőződhettek róla, hogy nem fantáziálásról van szó, hanem egy valóságos, tényszerű megismerésről, és egyúttal a tudomány gyakorlativá tételéről, vagyis egy olyan tudományról, amely valóban képes az életbe behatolni. Ebben az esetben az emberek a halálhoz is már másképpen fognak viszonyulni!

    Ezek a témák egy kissé megerőltetőek lehettek önöknek, nem utolsósorban azon okból, hogy nem olyan iskolai nevelésben volt részük, amilyenben kellett volna. De önök lépésről lépésre meg fogják érteni ezeket a dolgokat. És biztosak lehetnek abban is, hogy a világhoz való másféle viszonyulások nem teremtenek igazi világosságot a tudás területén. Amikor a mai tudományban mindezen középkori viszonyokat tapasztaljuk, láthatjuk, hogy ez mit jelent maga a tudomány számára. Amikor Oxfordban előadást tartottam a szellemtudomány nézőpontjából, az meglehetősen különbözött attól, amit ott előadni szoktak. Mert egy egészen másmilyen út az, amin mi járunk. Ezt a világ csak lassanként fogja elfogadni és befogadni magába.

    Szeretném, ha önök megértenék, hogy mennyire nehéz feladat egy ilyenfajta szellemi tudománnyal a világba betörni. Nehéz, de meg fog történni, és meg is kell történnie, mert máskülönben az emberiség egyszerűen elpusztul.

    A testben történő belső érzékelés és gondolkodás

    A legutóbbi alkalommal tárgyalt témáink annyira fontosak annak megértéséhez, amit még ezután kell elmondanom, hogy legalábbis néhány szóval szeretném most önöknek újból feleleveníteni őket. Mint emlékeznek, szó volt arról, hogy az emberi agy lényegében kis csillag alakú sejtekből áll. A csillagok fénysugarai nagyon messzire elhatolnak. Ezeknek a kis képződményeknek a nyúlványai viszont közvetlenül egymáshoz kapcsolódnak, egymásba szövődnek, úgyhogy az agy egyfajta hálós szövevénynek látszik, ahogyan már említettem.

    Hasonló sejtek a vérben is vannak. Az agyunkban található agysejtek ezektől abban különböznek, hogy nekik úgymond „nem lehet élniük”. Legfeljebb csak éjszaka költözik beléjük valami élet, amikor alszik az ember. De még ekkor sem kelhetnek igazán életre. Képtelenek a mozgásra, mert – mint a heringek a hordóban – össze vannak zsúfolódva, és a nyúlványaik teljesen egymáshoz tapadnak. A vörös vérben a fehérvérsejtek képesek a mozgásra, az egész vérrendszert végigutazzák, mozgatják saját nyúlványaikat, és csak akkor mérséklődik bennük az élet valamennyire, amikor mi alszunk. Vagyis az alvás és az ébrenlét összefügg az agysejtek – általában az idegsejtek – és a vérben úszkáló és abban magukat mozgató fehérvérsejtek tevékeny vagy éppen nyugalmi állapotával.

    Arról is beszéltem önöknek, hogy egy olyanfajta szervünkön, amilyen a májunk, megfigyelhetjük az emberi test elváltozásait az élet során. Az elmúlt alkalommal tárgyaltuk azt, hogy ha a csecsemő mája nem érzékeli a testet a megfelelő módon – ez ugyanis egyfajta észlelő tevékenység, a máj érzékeli és irányítja az emésztést -, ha tehát a máj a maga észlelő tevékenységében akadályoztatva van, azaz tulajdonképpen egy helytelen emésztést érzékel valamikor a csecsemőkorban, akkor ez gyakran csak jóval későbbi életszakaszban, a 45-50 éves embernél derül ki egyértelműen. Az emberi szervezet tűrőképessége nem csekély. Ha tehát a máj működésében nehézségek lépnek fel még a csecsemőkor idején, a máj a 45-50. életévig tartja magát, bár őrzi magában ezt a rendellenességet. Végül azután belül megkeményedik, májbetegségek keletkeznek benne, amelyek csak ennyire későn lépnek fel az emberben, jóllehet ezek a csecsemőkori problémák következményeinek tekinthetők.

    Éppen ezért a kisbabát a legjobb az édesanyja tejével táplálni. Hiszen a gyerek az ő testéből bújik elő. Nyilvánvaló, hogy a csecsemő egész szervezete, az egész teste rokon az anyáéval. A legkedvezőbben ezért akkor fejlődhet, ha rögtön, amint világra jön, azzal táplálkozik, ami az anyja testéből származik, hiszen a csecsemő szervezete leginkább vele azonos. Mindenesetre előfordul, hogy az anyatej – az összetétele miatt – nem alkalmas a szoptatásra. Némelyik embertej például keserű vagy olykor túl sós. Ekkor az a leghelyesebb, ha egy másik személy szoptatja a gyermeket.

    Felmerülhet a kérdés, hogy lehet-e kezdettől fogva tehéntejet adni a gyereknek? Nos, a csecsemőkor legelső idejében a tehéntej nem éppen a legmegfelelőbb. Persze arra sem kell gondolnunk, hogy valami rettentő nagy bűnt követünk el az emberi szervezet ellen, ha a gyereket tehéntejjel tápláljuk, amit persze a kellő módon előbb felhígítottunk. Mert természetesen a tejhez a különböző emberek eltérően viszonyulnak, ami tehát nem zárja ki, hogy ne alkalmazhatnánk az embertej helyett táplálékul olykor a tehén tejét is.

    Amikor a gyerek még csak tejet iszik, akkor ez a táplálkozásnak egy olyan fajtája, amelynek során a babának még semmit sem kell rágnia közben. Ezáltal bizonyos szervek a testben erőteljesebb tevékenységet fejtenek ki, mint a későbbiekben, amikor már szilárd táplálékot kell készítenünk a babának. De az a tej, amit a gyerek most megkap, szinte úgy fogalmazhatnék, hogy lényegében véve még él. Folyékony élet az, amit ekkor a gyerek magába szív.

    Tudjuk, hogy az emberi szervezet számára a belekben valami nagyon fontos dolog történik, egy rendkívül lényeges esemény. Az ugyanis, hogy mindazt, ami a gyomron keresztül a belekbe jut, először meg kell ölni, és ha azután a bélfalakon keresztül a tápanyag a nyirokerekbe és a vérbe kerül, ismét életre kell kelteni. Ez az egyik legfontosabb, amit jól meg kell értenünk: a magunkba vett táplálékot először meg kell ölnünk, és ezt követően újra életre kell keltenünk magunkban. A külső élet anyagai ugyanis, amelyek belénk kerülnek, az emberi testen belül közvetlenül nem használhatók fel. Az ember ezért mindazt, amit megeszik és megiszik, a saját tevékenységével „megöli”, majd újra „életre kelti”. Ez lényeges tudnivaló a számunkra. Erről a szokásos tudomány mit se tud, és ezért arról sincs sejtelme, hogy az ember az élet erejét hordozza magában. Ahogyan izmai, csontjai és idegei vannak az embernek, ugyanúgy van benne egy éltető erő is, egy élettest.

    Az emésztési folyamatban tehát életet „pusztítunk” és életet „teremtünk”. A „megölt” tápanyag új életre kel bennünk, és ezután már bekerülhet a vérbe. A máj az emésztés során megszemléli a tápanyagot, ahogyan a szem nézi meg a külső tárgyakat. És amiként idősebb korban a szem hályogot kaphat, azaz elveszíti korábbi átlátszóságát, mert megkeményedik, ugyanúgy keményedhet meg a máj is bennünk. A májkeményedés ugyanaz a májban, ami a szemben a hályog-betegség. Hályog a májban is képződhet. Ekkor valamilyen májbetegség lép fel bennünk életünk vége felé. 45-50 éves korban vagy később, a májunk megbetegszik. Vagyis a máj már nem érzékeli tovább az emberi belsőt. Valóban így van: a szemmel önök a külvilágot nézik, a füllel hallják, ami hallható a külvilágban, a májukkal pedig a saját emésztésüket figyelik és mindazt, ami kapcsolatos azzal. A máj egy belső érzékszerv. Csak ha megértettük a májról, hogy egy ilyen belső érzékelő a testben, akkor érthetjük meg azt is, ami magában az emberi testben lezajlik. A májunkat tehát összehasonlíthatjuk a szemünkkel. Bizonyos értelemben az embernek bent a hasában van egy feje. Ám ez a fej nem kifelé figyel, hanem befelé, a testre. Ez annyit jelent, hogy az ember egy érzékelő tevékenységet végez a saját bensejében, mégha ez nem is tudatosul benne.

    A gyermek ellenben érzi ezt a tevékenységet magában! Ő még egészen másképp viszonyul ehhez. A kisgyerek még kevésbé tekint ki a külvilágra, és ha ki is néz abba, semmit sem ért belőle. De annál inkább befelé irányul, az érzései befelé húzzák. A csecsemő ezért egészen pontosan érzi, ha a tejben van valami nem beletartozó, amitől a beleknek meg kellene szabadulniuk, mert kárt tesz bennük. Ha pedig valami nincs rendben a tejjel, akkor a májban megjelenik a megbetegedésre való hajlam az egész későbbi életre nézve!

    Nem nehéz belátnunk, hogy a szemhez, amely kifelé pillant, egy agy is tartozik. A külvilág puszta nézése rajtunk embereken nem sokat segítene. Csak rámerednénk a külvilágra, bámulnánk, ami körülöttünk van, de semmit sem érthetnénk belőle. Mintha csak állnánk valamilyen panoráma előtt, és üres fejjel beletekintenénk a látványba. Mert az ember az agyával gondolkodik. A külvilágban található dolgok értelmezése az agyunkkal történik.

    Mármost ha a máj csupán egyfajta belső szem bennünk, amely az egész béltevékenységet figyelemmel kíséri, akkor a májhoz is kell valamiféle agynak társulnia, éppen úgy, ahogyan az agyunk a szemünknek áll rendelkezésére. A máj mindazt figyeli, ami a gyomorban történik, ahol az egész gyomorpép elkeveredik a pepszinnel. Amikor a gyomorpép a gyomorból a bélbe jut, a máj érzékeli azt, ahogyan a tápanyag a bélben továbbhalad, és ahogyan a belünk abból egyre több használható részt elkülönít a bélfalakon keresztül, majd ezek a használható anyagok a nyirokerekbe és innen a vérbe kerülnek. Mindezt érzékeli a máj. De ennél többet nem tud. Ahogyan a szem sem képes arra, hogy gondolkodjon, a máj sem képes további tevékenységekre. Ekkor kell társulnia a májhoz egy másik szervünknek, amiként a szemhez az agynak kell kapcsolódnia.

    Ahogyan az önök mája az emésztés menetét folyamatosan szemmel tartja, ugyanúgy létezik az önök testében egy gondolkodó tevékenység is, amiről a hétköznapi életben semmit sem tudnak, de azt a szervet, amely ezt végzi, nagyon jól ismerik. Ez a gondolkodó tevékenység ugyanúgy hozzáilleszkedik a máj észlelő, érzékelő tevékenységéhez, ahogyan a szem érzékelő tevékenységéhez az agyi gondolkodás csatlakozik. Ha mégoly különösnek is tűnik önöknek: a vese, a veserendszer az, ami által ez a testi gondolkodás végbemegy bennünk.

    A vese, aminek általában csak a vizelet kiválasztását tulajdonítják, egyáltalán nem valami „nemtelen”, alacsonyabb rendű szervünk, mint többnyire hiszik róla, hanem a vese – amely egyébként kiválasztja a vizet – a májhoz tartozó szerv, amely egy belső tevékenységet végez, egy belső „gondolkodást”. A vese a legszorosabban kapcsolatban áll a „másik” gondolkodói tevékenységgel is, ami az agyban történik, ezért ha az agytevékenységben valami nincs rendben, az a vesetevékenységben is tükröződik.

    Már a gyerekben kiválthatunk ilyen rendellenes agyi működést. Az agy nem megfelelően fejlődik akkor, ha a gyerektől túlfeszített tanulást követelünk, amire kitértem a legutóbbi alkalommal. Az emlékezőképességét nagyon megterheljük, ha túlságosan sokat kell kívülről megtanulnia. Kívülről persze kell ezt-azt megtanulni, ezzel az agyat mozgékonyságra serkentjük. De ha fokozódik a kívülről megtanulni való, akkor az agy olyan mértékben erőlteti meg magát, hogy az megkeményedést idéz elő benne. Ha tehát a gyereknek mértéktelenül sokat kell kívülről megtanulnia, az agykeményedést okozhat. Ha azonban az agyban keményedés keletkezik, az kihat az egész későbbi életünkre. Az agy nem fogja rendesen végezni a maga feladatát, éppen azért, mert túl kemény lett.

    De az agy összeköttetésben áll a vesével. Ezáltal pedig a vese sem működik tökéletesen! Az ember sok mindent elviselhet, és csak később mutatkoznak jelei annak, hogy az egész testben zavarok támadtak. Ilyenkor a veseműködés sem kielégítő, és a vizeletben cukrot találunk, amit a testnek fel kellett volna dolgoznia. A test azonban túl gyenge ahhoz, hogy a cukrot hasznosítsa, mert az agyban valami rendellenesség lépett fel. így a vizeletben cukor marad. A test nem egészséges, és az ember cukorbetegséget kap.

    Különösen világossá szeretném tenni önök előtt, hogy mekkora kihatása van az ember későbbi életére a szellemi tevékenységnek, így például a memória túlzott megterhelésének. Hallhattak önök már arról, hogy a gazdag emberek körében is gyakori jelenség a cukorbetegség. Ezek a gyermekeiknek anyagilag mindent megadhatnak a tárgyi javakat illetőén. De nem tudják azt, hogy éppen így egy megfelelő iskolai tanárról is kellene gondoskodniuk, aki nem nyaggatja a gyermeküket az állandó kívülről tanulással. Azt hiszik, hogy ez az állam dolga, az oktatásban minden kielégítő, nincs miért aggódniuk. De ha a gyermeküknek túl sokat kell kívülről megtanulnia, akkor felnőtt korában cukorbeteggé válhat. Az ember egészsége nemcsak attól függ, hogy milyen materiális gondoskodás veszi körül, milyen ennivalót kap, hanem az egészsége érdekében tekintetbe kell vennünk a szellemi oldalát is. És látjuk: ekkor kezdi fokozatosan érezni az ember, hogy a bennünk levő szellemi oldal valami döntő dolog, hogy az embernek nem csak teste van, mert a testet valami, tudniillik a szellemi részünk tönkre is teheti! Gyerekkorban ehetünk mi mégoly jókat, ehetünk bármily tápláló ételeket – annak alapján, amit a kémikus a laboratóriumban az élelmiszerekről megtanult -, ha a szellemi részünk nincs rendben, és ha a szellemi mivoltunkra nem vagyunk tekintettel, annak a test, az emberi szervezet is kárát látja. Ilyenkor kezd az ember lassanként kapcsolatot keresni – nem a mai puszta materiális, hanem egy valódi tudomány segítségére támaszkodva – lényének szellemi oldalával, amely fennállt már az ember fogantatása előtt is, és létezik a halála után is. Rátalál tehát a benne levő szellemi részére! És nekünk embereknek különösen ezt az oldalunkat kell figyelembe vennünk.

    De gondolkodjunk el azon is: vajon miből fakad, hogy az emberek semmit sem akarnak tudni arról, amiről idáig beszéltem? Az emberek manapság igen nagyra tartják az úgynevezett műveltségüket. De nem tekintik elég „előkelőnek”, hogy a májról vagy a veséről beszélgessenek. Ez valami alantasnak számít. De miért lett ez ilyen kerülendő beszédtéma?

    Az ókorban a régi zsidók – akiknek az Ótestamentumot köszönhetjük – még nem kezelték a vesét valami méltatlan dologként. Ha valakinek például rossz álma volt éjszaka, akkor nem azt mondták, hogy „meggyötört a lelkem”. Könnyen mondják ezt olyanok, akiknek nincs helyes fogalmuk a lélekről. Sokszor az emberek beszédében a „lélek” csak egy szó, de semmit sem jelent. Az emberiség egykori bölcsessége alapján az Ótestamentum úgy fogalmazott akkor, amikor valakinek rossz álma volt éjszaka, hogy a veséje kínozta meg őt. Ez olvasható az Ótestamentumban. A mai zsidók már vannak annyira felvilágosultak, hogy többé nem beszélnek úgy, ahogyan az Ótestamentumban őseik beszéltek, mert már beilleszkedtek a mai társadalom keretei közé. De amit már az Ószövetségben is tudtak az emberek, mi csak azt elevenítjük fel ismét az újabb antropozófia, a mostani kutatás segítségével. Ha valakit meggyötörnek az álmai, ott gyakran a rossz vesetevékenység áll a háttérben!

    Majd jött a középkor, amelyben lassanként meggyökerezett mindaz, ami a mai napig tartja magát. A középkorban ugyanis az embereknek megvolt az a hajlamuk, hogy mindent csak dicsértek, ami nem volt érzékelhető a számunkra, ami nem volt szemmel látható, vagyis ami valamiképpen a látható világon kívül áll. Mintegy az ember „külsejét” szabadon hagyták, de minden mást – a „belsőt” – befedtek rajta! Azután már csak arról volt szabad beszélni, ami így „fedetlen” maradt. Mindenesetre éppen a művelt világ néhány dámája mostanság gyakran úgy jelenik meg társaságban, hogy „kívül” már túl sokat is hagy „fedetlenül” magán, de amely látványról az embernek ugyancsak nem szabad beszélnie! Mindazonáltal a középkori kereszténység egy bizonyos fajtája számára – Angliában ezt később puritanizmusnak nevezték – az ember „bensejében levő” valami olyasminek számított, amiről az embernek tilos volt beszélnie. De a puszta materialista tudomány alapján sem megengedett ez a téma. „Semmi szellemi nincs, a szellemiről nem szabad beszélni.” És ezzel a hozzáállással a szellemi egész területét fokozatosan el is veszítették az emberek! Természetesen, ha csak úgy beszélünk a szellemről, hogy az bent ül valahol a fejünkben, akkor nem egykönnyen jutunk a nyomára. De ha oly módon kutatjuk magunkban, hogy a szellem az egész testünket átjárja, akkor már jó úton vagyunk.

    A vesék azok a szerveink, amelyek a máj észlelő tevékenységéhez a gondolkodást illesztik hozzá. A máj érzékel, a vesék gondolkodnak. Ez a gondolkodásuk kiterjed a szív tevékenységére is, és általában mindazt képesek gondolni, amit a máj nem lát. A máj képes figyelni az egész emésztési folyamatot mindaddig, amíg a gyomorpép a vérbe kerül. De amikor ez elkezd bent a vérben keringeni, ehhez már az szükséges, hogy egyfajta gondolkodás kísérje tovább. És ezt teszik a vesék! így hát az emberen belül ténylegesen találunk valami olyasmit, amit „második embernek” nevezhetünk benne.

    Persze önök most lehetetlennek tarthatják, hogy az a vese gondolkodni is tud, amit kiveszünk a halott testből és a boncasztalon vizsgálunk, vagy az a marhavese, amit önök még meg is esznek – evés előtt vagy akár főzés előtt egészen kényelmesen meg is lehet nézniük. Nem fogják elhinni, hogy ez a húsdarab mindazon tulajdonságok mellett, amiről az anatómus beszél, még gondolkodni is tud. De hát természetesen nem is ő maga gondolkodik! A szellemi az, ami gondolkodik a vesében és a vesén keresztül!

    A múltkoriban ezért is mondtam azt, hogy a bennünk levő anyagi, például ami a vesében van, 7-8 év után teljesen kicserélődik. Ekkorra egy másik anyag lesz belőle. Ugyanúgy, ahogyan az önök ujjkörme 7-8 év múltán többé már egyáltalán nem ugyanaz, hiszen a végét mindig levágják, a veséből és a májból is minden kikerül, ami addig alkotta őket, és belülről állandóan újraképződnek. Most önök tehát így fogalmazhatnak: ha az anyag egyáltalán nem az, ami hét éve a májban, a vesében volt, és ennek ellenére a máj évtizedek múltán beteg lehet a csecsemőkori táplálkozás miatt, akkor itt valami másnak, éppenséggel valami „láthatatlan” tevékenységnek is jelen kell lennie, mert maga a régi anyag a testünkben már nem is található meg. Az élet tovább folytatódik csecsemőkortól a 45. évig. Nem az anyag lesz mindig beteggé – hiszen ez állandóan ki is kerül belőlünk -, hanem a betegséget az a láthatatlan tevékenység őrzi meg bennünk, amely tovább él az emberben, és amely végigkíséri egész életén keresztül. Láthatják tehát, hogy az emberi test egy meglehetősen bonyolult létezést jelent.

    Most még valami egyébre szeretnék kitérni. Utaltam arra, hogy a régi zsidók még tudtak arról valamit, hogy a vesetevékenységben felléphet egy olyan nyomasztó, komor gondolkodás, amilyenek olykor az álmaink is éjszaka. De éjjel nincsenek gondolataink. Ilyenkor azt érzékeli az ember, ami gondolkodás a vesében folyik! Nappal a fejünk tele van gondolatokkal, amelyek kívülről erednek. Ahogyan az erős fény mellett alig látszik egy gyenge gyertyaláng, és csak a nagy fényt látjuk, a gyertya fénye pedig elenyészik mellette, ugyanez a helyzet az ébrenlétünkkor. A fejünk zsúfolt gondolatokkal, amelyeket a külvilág vált ki bennünk. De amit ugyanekkor a vese működése végez belül, az olyan számunkra, mint a pislákoló lámpa: nem is érzékeljük. Amikor a fejünk megszűnik gondolkodni, akkor mint álmot észleljük a saját bensőnkben azt, amit a vese „gondol” és a máj „megfigyel” a testben. Ezért is tapasztaljuk az álmokat olykor olyan különösnek.

    Képzeljük el azt, hogy a bélben nincs rendben valami, amit a máj érzékel is. Nappal ez nem tűnik fel, éppen az erőteljes gondolataink miatt. De éjszaka az elalváskor vagy ugyanúgy a felébredéskor, az ember felfigyel arra, amit a máj érzékel a belek rendellenességéről. Csakhogy a máj és a vese nem annyira okos, mint az emberi fej, ezért nem is tudják közvetlenül azt mondani: „ezek itt a belek, amit most látok”. Ehelyett inkább egy képet alkot a látványból! És így az embernek éjszaka – ahelyett, hogy a „valóságot” látná magában – „álmai” lesznek. Ha a máj a valóságot látná, akkor égő beleket látna! De nem látja a valóságot, hanem egy képet alkot belőle. Például tekergő kígyókat. Amikor az ember ilyen képet álmodik, ami gyakran megesik, olyankor a máj szemléli a beleket, amik neki egyfajta kígyóalakként jelennek meg. Néha ugyanaz történik ébrenlétkor a fejjel is, ami a májjal és a vesével szokott. Ha például egy darab görbe ágat látunk a közelben, és emellett egy olyan környéken vagyunk, ahol kígyók lehetnek, akkor a fej a görbe ágat kígyónak tarthatja, amely ötlépésnyire fekszik tőlünk. A máj és a vese belső szemlélése és gondolkodása így látja kígyóknak a kanyargós beleket.

    Vagy előfordul, hogy az emberek néha megrakott forró kályháról álmodnak, azután felébrednek és erősen ver a szívük. Vajon minek tulajdonítható ez? A vese „gondolja” a heves szívdobogást, de ennek olyan alakot ad, mintha egy tüzes kályha lenne, ezért az emberek valami forró helyről vagy tárgyról álmodnak. De ez nem egyéb, mint amit a vese „gondol” az illető szívtevékenységéről.

    „Az emberi hasban” – ez ismét olyasmi, ami nem valami előkelő beszédtéma – „üldögél a szellem. A szellem egy kis egérke, amely valahol besurrant az emberi testbe és most ott gubbaszt.” Nemde, régen az emberek ilyeneket gondoltak. Azon töprengtek, vajon hol van a szellem székhelye bennünk? De lényegében semmit sem értünk a szellemről, ha azt kérdezzük, hogy helyileg hol van az emberben. A szellem éppúgy van a fülkagylóban, mint a nagylábujjban. A szellemnek szüksége van minden szervre, amely által gondolkodik, elképzel és képeket alkot. Azt a tevékenységet, amelyet önök nagyon jól ismernek, a szellem a fej által műveli. És a test belsejének szemlélését, amiként leírtam önöknek, a szellem a máj és a vese által végzi! Mindenütt láthatjuk a szellem tevékenykedését az emberi testben. Amiről nekünk tudnunk is kell!

    Ehhez mindenesetre egy olyan tudomány tartozik, amely nem egyszerűen a halott emberi testet vágja fel, hogy kiemelje a szerveit, és azokat csak külsőleg vizsgálja meg, materiálisán. A mi szemléletmódunk abból indul ki, hogy az emberi test az egész belső szellemi életét valóban gondolkodásként végzi, és mindenben valami tevékenyebbet csinál, mint amit erről azok hisznek, akik pusztán külsőleg szemlélik a világot. Természetesen egyszerűbb az emberi testet felvagdosni, a máját kiszedni és a látottakról jegyzeteket írogatni. Ehhez nem is szükséges túlzottan megerőltetnünk magunkat. Elég csak a szemünk hozzá és legfeljebb egy kevéske fejtörés, hogy a májat minden oldalról szétszabdaljuk, kis darabokra szedjük, mikroszkóp alá helyezzük stb. Ez a tudomány könnyebbik válfaja. De manapság szinte minden tudomány ilyen súlytalan tudomány. Ezzel szemben nekünk sokkal inkább az igazi gondolkodásra kell támaszkodnunk, és főleg nem szabad abban hinnünk, hogy ha az embert felboncoljuk, a szerveit kivágjuk és leírjuk, akkor ettől a pillanattól kezdve az embert magát már meg is értettük. Mert kiszedik egy ötvenéves asszony vagy férfi máját, de nem tudják, hogy mi történt velük csecsemőkorukban. Vagyis mindenben az egészet kell átlátnunk! Egy erre képes tudományra van szükség, illetve erre kell törekednie a valódi tudománynak. Az antropozófia szándéka az, hogy ilyen valódi tudomány legyen. Az igazi tudomány pedig nem áll meg pusztán a testnél, hanem, ahogyan már jeleztem, a szellemihez vezet el bennünket!

    A múltkor elmondtam, hogy a májba kék vérerek futnak be, tehát olyanok, amelyekben a vér nem vörös, hanem szén-dioxiddal telített. Semelyik másik szervünknél sem találkozunk ilyesmivel. Ebben a tekintetben a máj egészen kitüntetett szerv. Kék vérerek hatolnak bele, a máj magába szívja a kék vért. Ez valami rendkívül jelentős és fontos. Ha magunk elé képzeljük a májat, természetesen a szokásos vörös vért is látjuk belefolyni, és kifelé is mennek kék erek a májból. De ezeken kívül jön még a májba egy különös kék ér is, a kapuér, amely szén-dioxidban dús vért hoz. A máj ezt nem engedi ki magából, és így a májat e kék vér szén-dioxiddal tölti fel! Ezt az eret a szokásos tudomány is látja, amikor a májat kiveszi, de különösebben nem foglalkozik vele. Az igazi tudomány azonban keresni kezdi az összefüggéseket.

    Az emberi testben egyetlen olyan szervünk van, amely nagyon hasonlít a májhoz: a szemünk. Jóllehet, csak valami egészen apró, finom utalás van itt a májra. A szemből ugyanis nem minden vér – tudniillik kék vér – megy ki ismét, ami bele került. Beérkezik a vörös vér, a kékek pedig mennek kifelé, mint rendesen. De nem minden kék vér hagyja el ismét a szemet, hanem ugyanúgy megoszlik ez, mint ahogyan a májban látjuk. A májban azonban ez a jelenség túlnyomó, a szemben viszont csak nagyon árnyalatnyi.

    Ez is megerősít bennünket abban, hogy a májat összehasonlítsuk a szemmel. Nyilván mindent észre kell vennünk, ami az emberi szervezetben létezik. így jövünk rá arra is, hogy a máj egy „belső szem” bennünk. A szem persze kifelé irányul. Kipillant a világba és felhasználja a kék vért, amit azért kap, hogy tudjon kifelé nézni. A máj ellenben a kék vért a befelé pillantása érdekében használja fel. Pontosan azért szívja fel magába, hogy a beáramló vér segítségével a test szemlélését végre tudja hajtani.

    A szemen belül csak ritkán jelentkezik egy olyan késztetés, hogy a kék vért még valami egyébre is igénybe vegye. Ez akkor történik, amikor az ember szomorú lesz, amikor sír. Ekkor keserű ízű könnynedv árad a szeméből, a könnymirigyekből. Ez pedig éppen abból a kevés kék vérből származik, ami a szemben maradt. Ha a szomorúság révén a mirigyek különösen ingerlődnek, akkor könnyeket választanak ki magukból.

    De a májban folyamatosan ez történik! A máj egyfolytában „szomorú”, mert a földi létben az emberi szervezet – ha azt belülről nézzük – a legmagasabbat hordozza magában, de mégis sok megpróbáltatásban, küzdelemben van része. A máj mindig szomorú. Ezért választ ki magából egy keserű anyagot, az epét. Amit a szem a könnyekkel csinál, azt teszi az egész szervezet számára a máj az epével az epekiválasztásban. Csakhogy a könnyek kifelé peregnek, és amint a szemből kikerülnek, szétfolynak, eltűnnek. Az epe azonban benne marad az emberi szervezetben, mert a máj irányulása, „nézése” nem kifelé történik, hanem befelé. A „látás” itt visszahajlik, a testre irányul, és e tevékenység nyomán megindul bennünk a könnykiválasztással rokonítható epekiválasztás.

    Ha valóban igaz az, amit mondok, akkor ennek egy másik területen is éppúgy meg kell mutatkoznia. Az állatok olyan földi lények, amelyek inkább a saját bensőjükben élnek, egy belső gondolkodási tevékenységbe merülnek, úgyhogy ők nem kevésbé gondolkodnak, mint az ember, de ők nem a fejükben végzik a gondolkodást, mint mi, mert ahhoz nekik az agyuk tökéletlen. Ok inkább a májéletükre és a veseéletükre összpontosulnak. Az állatok olyan lények, amelyek inkább a májukkal szemlélnek befelé és a veséjükkel gondolkodnak befelé. Az állatokra ez a jellemző. Erre találunk egy külső bizonyítékot is. A mi emberi szemünk úgy van megalkotva, hogy a kék vér, ami belejut, csak nagyon kevés, annyira elenyésző, hogy a jelenkori tudomány meg sem említi. Régebben még beszéltek erről. Az állatok azonban, amelyek több belső életet élnek, a szemükkel nem pusztán néznek, hanem egyszersmind gondolkodnak is.

    Ha fogalmazhatunk úgy, hogy a szem egyfajta máj, akkor azt is mondhatjuk: az állatoknál a szem sokkal inkább májszerű, mint az embereknél. Nálunk a szem tökéletesebb lett, és kevésbé hasonlít a májra. Ilyen a mi szemünk. Az állatokban viszont pontosan kimutatható, hogy a szemük és maga a szemlencse nem pusztán olyan, mint a miénk, tudniillik egy üveges, vizenyős test. Mert bizonyos állatoknál a vérerek mélyen befutnak a szembe, és a szemben egy ilyen alakzatot képeznek:

    Az állatoknál egészen az üvegtestig hatolnak be a vérerek, a szem belsejében pedig legyezőszerűen szétágaznak. Ez figyelhető meg az állatok szemében. Miért? Azért, mert ezeknél az állatoknál a szem még egészen májszerű! És éppen úgy, ahogyan a kapuér szétterül a májban, úgy nyílik szét ez az „ér-legyező” az ő szemükben. Ennélfogva ha az állat valamire rápillant, a szeme egyúttal gondolkodik is. Az ember a szemével csak odatekint, de az agyával gondolkodik. Az állat agya kicsi és tökéletlen. Az állat nem annyira az agyával gondolkodik, mint inkább bent a szemében történik ez a folyamat. Az állat annak következtében képes gondolkodni a szemében, hogy abban – a máj belső felépítéséhez hasonlóan – egy ilyen villaszerűén kinyúló ér-alakzat található, vagyis hogy az állat szeme az elhasznált, a szén-dioxidos vért működteti magában!

    Mondhatok önöknek valamit, ami már nem is fogja meglepni önöket. Bizonyára nem feltételezik, hogy a saskeselyűnek ott fent magasan a légben a maga képtelenül kicsi agyával sikerülne teljesen pontosan becéloznia magát, hogy éppen oda zuhanjon alá, ahol egy állat lapul. Ha a sas esetében minden az agyán múlna, akkor éhen is veszne! Csakhogy a sas szemében bent egyfajta gondolkodás történik, amely az ő vesegondolkodásának a meghosszabbodása, és ennek műveként szánja rá magát arra, hogy kilője magát és lecsapjon a zsákmányra. A sas nem szól így magához: „Ott lent van egy állat, becélzom most magam feléje, és ha éppen ebben az irányban zuhanok, akkor pont ráesek arra az állatra”. Efféle megfontolásokat egy agy végezne. Ha egy ember lenne ott fent hasonló céllal, akkor ilyen mérlegelésekbe bocsátkozna. De ehhez repülni is kellene tudnia! A sasnak tehát a szeme az, ami gondolkodik. Az ő esetében a szellem bent a szemében van. Ebből tudat, tudatosulás egyáltalán nem lesz, de mégis valamiféle gondolkodásnak tekinthető.

    Mondtam ma, hogy a régi zsidók, akik az Ótestamentumukat megértették, tudták azt, hogy mit jelent ez a kifejezés: „Isten meggyötört téged éjszaka a te veséid által”. Ezzel azt akarták megmagyarázni, hogy mi áll az álom mögött, ami az embernek éjjel megjelenik. így beszéltek, mert nagyon jól tudták, hogy az ember nemcsak kifelé néz a szemeivel, ha nem befelé is néz a máján keresztül és befelé gondolkodik a veséjén keresztül.

    Sőt, ezt még a régi rómaiak is tudták! Tisztában voltak vele, hogy tulajdonképpen két ember van bennünk. Az egyik az, amelyik a szemein keresztül kifelé néz. De van még egy másik is, amelynek a hasában ott van a mája és a saját belsejébe pillant. Ha a máj szétágazó kék, azaz szén-dioxidot szállító ereire gondolunk, akkor használhatnánk akár egy olyan kifejezést is, hogy a máj nem „előrefelé”, hanem „visszafelé” néz. Ebből is ered az, hogy olyan keveset érzékelünk a saját bensőnkből. Ahogyan mi sem látjuk, ami a hátunk mögött van, a máj sem igazán tudatosan észleli azt, amit „lát”. Minderről tehát tudtak a régi rómaiak. Csakhogy ezt olyan formában fejezték ki, amit talán nehéz lehet azonnal megfejtenünk. Úgy képzelték, hogy van az embernek egy feje, amely előrenéz. De a test alsó részében szintén van egy feje! Ez utóbbi azonban csak egy „rejtett” fej, amely „hátrafelé” tekint [tulajdonképpen „befelé” – a fordító]. Azután a két fejet összeillesztették, és egy ilyen alakzatot kaptak: egy fej két arccal, amelyek közül az egyik hátrafelé, a másik előrefelé pillant. Ilyen szoborfejeket még ma is láthatunk, ha Itáliába megyünk. Janus-fejeknek nevezik őket.

    Az utazók, akiknek erre megvan a pénzük, végigutazzák Itáliát, viszik magukkal a Baedeker-útikönyvüket, megszemlélik ezeket a Janus-fejeket is, felütik a Baedekert, és abban semmi értelmeset nem találnak róluk. Mert fel kell tennünk a kérdést: hogyan jutott a rómaiaknak eszébe, hogy egy ilyen fejet kigondoljanak? Nem voltak annyira ostobák, hogy azt higgyék, hogy a tengeri utazók valahol találkoztak a Földön ilyen kétfejű emberekkel. De mégis körülbelül ilyesmire kell gondolnia a mai világjárónak, amikor értetlenül szemléli az előkerülő látványt, azt ugyanis, Hogy a rómaiak egy olyan fejet ábrázoltak, amelynek két arca van, az egyik hátra tekint, a másik előre.

    A rómaiakban még megvolt egy bizonyos természetes gondolkodás, ami az egész későbbi emberiség számára veszendőbe ment, de amit már kezdünk lassan újra feltámasztani, önállóan megszerezni. Úgyhogy ismét elismerhetjük, hogy a rómaiak a legkevésbé sem ostobák, hanem nagyon is értelmesek voltak! Ha önök nem tudnák, elárulom, hogy a január annyit jelent, hogy Janus-fej. Vajon a rómaiak miért tették ezt a hónapot éppen az év elejére? Ez mégiscsak egy különös titok!

    Ha egyszer belátjuk annak az igazságát, hogy a szellem nemcsak a fejben, hanem a májban és a vesében is munkálkodik, akkor azt is nyomon követhetjük majd, hogy ez a tevékenység az év folyamán különböző. Amikor nyár van, meleg évszak, akkor a máj meglehetősen keveset dolgozik. Ekkor a máj és a vese inkább egyfajta szellemi alvásba merül, csak külsőleges testi funkcióikat végzik, mert az ember ilyenkor a külvilág melegének adja át magát. A test belsejében nyugalmi helyzet kezdődik. Nyár derekán az egész emésztési rendszer nyugalmasabb, mint télen. Télen viszont ez az emésztési rendszer nagyon szellemivé kezd változni. És amikor eljön a karácsony, az újév időszaka, ha beköszönt a január, akkor lesz a májban és a vesékben a legerősebb ez a már szellemi tevékenység.

    Erről is volt a rómaiaknak tudomása. Ezért a kétfelé tekintő, kétarcú embert, januárembernek” nevezték. Ha ismét betekintést nyerünk abba, hogy milyen bölcsesség rejtőzik e név mögött, akkor már nem fogunk a dolgok mellett értetlenül elmenni, hanem ismét érteni fogjuk őket. Ma csak rábámul az ember ezekre a furcsaságokra, mert a jelenlegi tudomány nem tud segíteni neki.

    Látják, az antropozófia valóban nem bizonyul gyakorlatiatlannak! Nem pusztán arról adhat felvilágosításokat, ami az emberben zajlik, hanem arról is, ami a történelemben. Például megtudjuk általa, hogy a rómaiak miért készítettek annak idején Janus-fejeket. Valóban nem szeretném, ha önteltségnek látszana, amit most mondok, de tulajdonképpen a Baedeker-útikönyv mellé, ami végigkalauzolja az embereket a világon, sokszor egy antropozófust is kellene mellékelni, különben az emberek csak végigalusszák a világ körüli utazásaikat, a sokféle múltbeli alkotásra csupán rámerednek, a megértésük különösebb reménye nélkül.

    Mindezekből kiviláglik, hogy valóban komolyan kell vennünk azt a felszólítást, hogy a testiből kiindulva a bennünk levő szellemit is megragadjuk magunkban. Erről a szellemiről a következő szombaton tovább fogok beszélni önöknek. Gondolkodhatnak azon is, hogy milyen kérdéseket tegyenek fel. Lassanként meggyőződhetnek majd arról, hogy valóban nem valami esztelenség az a törekvésünk, hogy az ember testi oldalából meg akarjuk érteni az ember szellemi oldalát. Az e törekvés jegyében lezajló munkálkodást egy nagyon is komoly tudománynak kell tekintenünk.

    A táplálék útja és átalakulása a szervezetben

    Ahhoz, hogy önök teljesebb képet kapjanak az eddig elhangzottakról, szeretnék részletesebben megtárgyalni egyes folyamatokat, amelyek minden nap megtörténnek az emberi testben. Mert a magasabb rendű folyamatokat igazán csak akkor érthetjük meg, ha bizonyos alacsonyabb rendű folyamatokat már valóban ismerünk. Ezért ma még egyszer szemügyre fogjuk venni az egész táplálkozási folyamatot, de nemcsak a fizikai, materiális oldaláról, hanem az érzékfeletti oldaláról is.

    Mindannyian eszünk. Amikor az ember eszik, akkor először is a szájába veszi az ételt. A levegő is egyfajta táplálék ugyan, amely a légzés során a tüdőnkön keresztül kerül belénk, de az igazi tápanyag, amit elfogyasztunk, a szilárd és folyékony élelem. Csakhogy a testünk kizárólag oldott anyagokat képes felhasználni magában. Ezért kell a szilárd tápanyagnak már a szánkban felpuhulnia. A feloldódás tehát már itt, a szájban kezdetét veszi. A táplálék feloldása azáltal történik, hogy az egész szájüregben megtalálható úgynevezett mirigyek, ha szükséges, folyamatosan nyálat bocsátanak ki magukból.

    Képzeljük el, hogy a nyelven aprócska mirigyek vannak. Ha mikroszkóp alatt alaposan megnézzük őket, olyan elrendeződést mutatnak, mint kis szőlőfürtök. Sejtekből így vannak összeillesztve. Az ezekből a mirigyekből kikerülő nyál a táplálékot feloldja, átnedvesíti, amely ha nem válna ilyenné, akkor az emberi szervezet nem tudná magába fogadni. A tápláléknak erről a nyállal való elegyítéséről az ízlelésben veszünk tudomást. Az ízlelő érzék révén érezzük az étel ízét, ennek átnedvesítésekor. Ahogyan színeket érzékelünk a szemünk révén, úgy érzékelünk ízeket az ízlelő érzékünk segítségével.

    A szájban tehát az étel nyállal keveredik, és azt ezáltal megízleljük. Az íz következtében tudjuk meg, hogy mit is eszünk. A tápanyag a benedvesítéssel előkészül arra, hogy majd a test további részeibe vándoroljon. A szájunk nyálában azonban van egy olyan anyag, amely nélkül a táplálék nem lenne úgy felkészítve, hogy a gyomor számára használható legyen. Ehhez egy bizonyos anyagra van szükség. A nyál tartalmaz is ilyet, a neve ptialin, amely a szájban, a nyálmirigyekben termelődik. Ez egy olyan anyag, amely a táplálékot először dolgozza meg, és lehetővé teszi, hogy az a gyomorba kerülhessen.

    A torkunkon és a nyelőcsövünkön keresztül haladva azután a nyál ptialinjával már összekevert tápanyag lejut a gyomorba. Itt a gyomorban továbbra is folytatódik az étel „megdolgozása”. Ennek kivitelezéséhez egy újabb anyagra van szükség. Ezt a gyomor választja ki, állítja elő. Ahogyan a szájban nyál és ptialin termelődik, a gyomorban is termelődik egyfajta nyál, amelyben már egy egészen másmilyen anyag, a pepszin található. A táplálék a gyomorban még egyszer elkeveredik egy nyálanyaggal, de ebben ptialin helyett már pepszin van.

    A felnőtt emberben, de már a hétéves gyermekben sem keletkezik ízérzet a gyomorba lekerült táplálékról. Nem így a csecsemőnél, aki még éppen úgy ízleli az ételt a gyomrában, ahogyan mi a szánkban érezzük az ízeket. Itt tehát a csecsemő érzékfelettiségét is figyelembe kell vennünk, ha az emberi lény természetét helyesen akarjuk megérteni. A felnőtt ember legfeljebb csak onnan alkothat fogalmat a gyomorban levő ízekről, amikor a gyomra egy kissé rendetlenkedik, és a gyomorban összegyűlt tápanyag, ahelyett hogy továbbra is lefelé haladna, most egyszeriben felfelé veszi útját. Ilyenkor megtapasztalhatjuk, hogy a gyomorban milyen ízek is vannak. Feltételezem, hogy legalábbis önök közül néhányan már átestek effélén, vagyis hogy ami az előbb még a gyomrukban volt, visszajött a szájukon keresztül. Akkor tudhatják azt is, hogy ennek mindig rosszabb íze van, vagy legalábbis az esetek nagyobb részében rosszabb az íze, mint amit rendszerint enni szoktunk. A gyomorból visszafelé igyekvő enni- és innivalókat bizonyára nem találjuk módfelett ízletesnek. Nem szokásunk olyasmit enni, aminek íze a gyomornedvek ízére hasonlít. De az íz, amely a gyomorpéppel visszajön, nem véletlenül olyan, amilyen. Ugyanis a gyomorban termelt anyagból származik. Az étel a szánkban még csak ptialinnal keveredik, de a gyomorban már pepszinnel is. Ezért lesz másmilyen az íze is. Az ízekkel tehát általában ez a helyzet.

    Vegyük azt az esetet, hogy önök mindenre nagyon érzékenyek és most vizet isznak. A víznek, ha éppen nem romlott, rendszerint nincs rossz íze. Ha viszont cukrot helyezünk a nyelvünkre és egy darabig ott tartjuk, akkor – amennyiben elég érzékenyek vagyunk az ilyesmire – előfordulhat, hogy a vizet, amit ezután iszunk, savanyúnak érezzük. Az ízek elég különösen viszonyulnak egymáshoz. A csecsemő – ellentétben a felnőtt emberrel – nem a szájában levő ízt érzi, hanem azt, ami a gyomrában keletkezik! A kisbaba érez, de természetesen még nem gondolkodik; ezért az ízeket sem úgy ismeri, ahogyan a felnőtt ember érzi azokat a szájában. A babának ezért olyan táplálékot kell kapnia, amely a gyomorban nem lesz túl rossz ízű. És éppen ilyen az anyatej vagy általában a tej! Ezeknek a gyomorban nem lesz kellemetlen az íze. Főleg az anyatejről mondható ez el, mert a csecsemő szervezete rokon az anyatej összetételével. A kisbaba egy abból a testből származó tejet iszik, amelyből ő maga is született. A gyerek érzi a saját hasonlóságát a tejjel, és ezért az nem okoz benne kellemetlen érzetet. Ha ellenben a baba túl korán kapna másféle táplálékot, azt undorítónak találná. A felnőttel ilyesmi már nem történik meg, mert az ízlelő rendszere belül átalakult. De a csecsemő az idegen ételt utálni fogja, mert az nem rokon vele, hiszen az ilyen táplálék valami külső anyag a számára.

    Miután a tápanyag a gyomorban összekeveredett a pepszinnel, megy tovább a belekbe, a vékony- és vastagbélbe, és a gyomorpép szétterül az egész bélrendszerben. Ha ezzel a pépes anyaggal a továbbiakban már semmi sem történne, akkor a belekben megkeményedne, egy köves masszává válna és el is pusztítaná az embert. De ekkor valami más veszi kezelésbe a gyomorpépet.

    Ami most ebbe belekerül, az szintén egy mirigynek köszönhető. A szájban is, a gyomorban is mirigyek voltak, de most egy igazán nagy mirigy lép működésbe a gyomrunk mögött. Ezt hasnyálmirigynek nevezzük. Ez ismét csak egyfajta nyálat választ ki magából, amely egy vékony csatornán keresztül a bélbe jut. Úgyhogy az étel a belekben most már harmadszor elegyedik nyállal. Az az anyag, ami a hasnyálmirigyben termelődik, még átalakul az emberben. Először kiválasztja a hasnyálmirigy. Ekkor még olyasmi, mint a gyomor pepszinje. De a belekbe való útja során megváltozik. Keményebb lesz. A táplálékra most durvábban kell ráhatni, mint korábban kellett. A nyálanyagnak ez a keményebb fajtája, ami a hasnyálmirigyből származik, a tripszin. A hasnyálmirigy tehát tripszint választ ki, legalábbis valami olyan anyagot, ami a belekbe jutva a kemény nedvű tripszinként jelenik meg, és a táplálékot harmadszor is megdolgozza. De ekkor ismét valami új következik.

    Innen kezdve az ember tudata a fejben már semmit sem képes érzékelni az eseményekből, hanem – amint az elmúlt alkalommal jeleztem – a gyomorpép további sorsát és állapotát már a máj érzékeli, ízleli vagy érzi, és a vese az, ami ettől kezdve gondolja. Tehát mindazt, ami a beleken belül zajlik, a máj és a vese követi: az előbbi érzi, az utóbbi gondolja. A májon és a vesén belül tehát valami érzékfeletti, szellemi tevékenység történik, amely irányúja a folyamatokat, és amely ugyanúgy érzékel, mint ahogyan mi szoktunk érzékelni a fejünk által. Csak éppen erről a tevékenységről az ember maga semmit sem tud. Legfeljebb csak annyiban és akkor, amikor álmodik, mint ezt a korábbiakban említettem. Ilyenkor képi formában jut a tudatunkba valami a beleinkben lejátszódó eseményekről. Ahogyan kígyószerűen csavarodik végig a beleken át a pépes tápanyag és folyamatosan keveredik a tripszinnel, az egyfajta hatást gyakorol az emberre, és a bélfolyamatokat álmában úgy érzékeli, mintha kígyók tekeregnének előtte. Amit tehát ilyenkor látunk, az a valóságnak valamiféle átültetése, transzponálása egy homályos, zavaros képiségbe.

    A máj érzékeli mindazt, amit a táplálékban előidézett a ptialin, a pepszin és a tripszin. Elnézést e szavakért, de így kell mondanom, mert a tudomány sajnos ennyire szörnyű neveket ad mindennek. Ha már egyszer szerencsétlen módon meghonosodtak ezek a meghatározások, akkor a tudomány világát teljesen összezavarnánk, ha új elnevezéseket akarnánk bevezetni a régiek helyett. Persze megtehetnénk, de hogy ezzel ne borítsuk fel szükségtelenül a tudományos életet, tartózkodunk az effélétől, és a régi neveket – ptialin, pepszin, tripszin – használjuk továbbra is. Ott tartunk tehát, hogy az étel harmadszor is keveredik valamivel. Ez szolgál alapul annak, amit a máj most „érez”.

    A májnak ezt az érzését úgy lehetne elképzelnünk, hogy arra gondolunk, mi történik olyankor, ha egy jó csípős hagymát tartunk az orrunk alá. Bizonyára már mindannyiukkal fordult elő ilyesmi. Könnyezni kezdenek, ugye? Ha tormával teszik ugyanezt, akkor is könny szökik a szemükbe. Vajon miért? Ez azért van, mert a torma vagy a hagyma hatással van a könnymirigyekre, amelyek ekkor kesernyés könnyeket bocsátanak ki magukból. A belekben is körülbelül ez történik, amikor a pépes tápanyag előrehalad: a máj érzi ezt és epét választ ki magából, ahogyan a szem könnyeket. A hagyma szagát nem lehet nem éreznünk, amikor könnyeket csal ki belőlünk. Nem tudunk védekezni vele szemben. Ugyanígy érzi a máj is a gyomorpépet, aminek hatására epe válik ki belőle. A táplálékhoz tehát most hozzáadódik az epe is negyedikként. Miután a száj ptialint, a gyomor pepszint, a hasnyálmirigy tripszint adott a tápanyaghoz, most a máj epét tesz még hozzá. És csak ezt követően jön mindehhez a vese gondolkodása.

    Ha ezen a módon előkészült és már negyedszer elegyedett anyagokkal a kívülről felvett táplálék, akkor a bélfalakon keresztül végül behatol a nyirokerekbe és innen a vérbe. Tehát elmondhatjuk: az emberi testben egy rendkívül összetett életfolyamat zajlik. A szájtól egészen a vérig eljutva a tápanyag fokról fokra megváltozik. így a teljes folyamatban nemcsak a gyomor, hanem az egész emberi test az, ami az ételt feldolgozza, megemészti. Most azonban ismét egy másik hatás éri.

    Ha önök egy kémiai laboratórium mégoly okos professzorai is lennének, akkor sem tudnák ezt a folyamatot leutánozni, hiába dolgoznák össze az ennivalókat először a szájnedvekkel, majd a gyomornedvekkel és a bélnedvekkel, végül az epével. Mindezt önök a saját testükben naponta véghezviszik, de ha a laboratóriumban kellene újracsinálniuk, nem sikerülne. Az ember nagyon eszes lény ugyan, de az, ami a saját hasában okosan végbemegy, az az értelemnek sokkal magasabb fokán áll, mint amire általában az emberek a Földön képesek. Ami a hasban lejátszódik, az egy nagyon bölcs, egy rendkívül ésszerű folyamat, amit az ember nem minden további nélkül tudna leutánozni.

    Ezt a folyamatot még inkább becsülni fogják, ha bizonyos részleteket még hozzáteszünk. Mit eszik az ember? Növényi, állati és ásványi anyagokat. Ezáltal nagyon különböző anyagok kerülnek a szájába, a gyomrába, a beleibe, amelyeket át kell változtatnia, át kell alakítania a nyálnedvekkel való elegyítés során.

    Tegyük fel, hogy burgonyát eszünk. Miből áll a burgonya? Főképpen abból, ami a keményítőben van. Bizonyára tudják, hogy a keményítőt a burgonyából állítják elő. Önök tehát tulajdonképpen keményítőt esznek, amikor burgonyát fogyasztanak. Ez tehát egyike azoknak az anyagoknak, amit enni szoktak. De sok keményítőszerű étel van még. A burgonya szinte kizárólag keményítőből áll és még némi vízből. A burgonya tulajdonképpen élő keményítő, úgymond nem halott, hanem él. De éppen ezért kell magunkban „megölnünk”, amiként már beszéltem erről is. A növények belsejében mindenütt keményítő van. Ami növényt elfogyasztunk, abban keményítőt is találunk. Mit eszünk még? A növény- és állatvilág révén fehérjéhez jutunk. Fehérjét eszünk a tojásban. De fehérjét tartalmaz a hús is és a növények is. Tulajdonképpen állandóan fehérjét eszünk. A második tehát a fehérje és a fehérjeszerű anyagok.

    A harmadik a zsírok, amelyek különböznek a keményítőtől is és a fehérjéktől is. A zsírok másféle anyagok, mint ez utóbbiak. Zsír kevesebb van a növényekben, mint az állatokban. De létezik úgynevezett növényi zsír is. Az embernek, ha kielégítően szeretne táplálkozni, szüksége van vagy növényi, vagy állati eredetű zsírok fogyasztására. A harmadik tehát a zsírok, amit az élelemmel magunkba juttatunk.

    Negyedikként jönnek a sók. Az embernek vagy olyan ételeket kell fogyasztania, amelyek már természettől fogva elegendő sót tartalmaznak, illetve nem nélkülözik teljesen a sót, vagy pedig sótartót helyez az asztalra, és vagy a kezével, vagy a kés hegyével kivesz egy csipetnyit, meghinti a levest vagy egyéb fogásokat, és így eszi meg. Erre szükségünk van. Ez a negyedik, ami belénk kerül. De sóból is többféle van.

    Ez mind bejut a beleinkbe, és ott átalakul. Mármost mi keletkezik mindezekből? Azáltal, hogy az étel jól előkészült a szájnedv és a gyomornedv hatására, a belekben harmadszor is átitatódik egy anyaggal, de nem megkeményedik, hanem átalakul, valami mássá válik.

    Mi lesz a keményítőből? Cukor. Ha tehát keményítőt eszünk, abból a gyomrunkban cukor lesz. Cukrot egyáltalán nem kellene ennünk azon egyszerű oknál fogva, hogy mi magunk állítjuk elő magunkban. De az emberi szervezet nem mindig tudja elvégezni azt, amire egyébként képes lenne, bár valóban nagyon sok mindenre képes. így előfordulhat, hogy túlságosan kevés cukrot termel magában, egyesekben veszedelmesen keveset. Ekkor tehát mégis extra mennyiségű cukrot kell hozzáadni az ételhez. Ezzel olyan anyagot juttatunk magunkba, ami így már készen érkezik a beleinkbe, és amit egyébként maguk a belek állítanának elő. Ám jó esetben a belek készítenek cukrot a keményítőből. Ez egy nagy teljesítmény a részükről!

    Még valamit mondanék: ha valakinek gyenge a gyomra, az jobban teszi, ha félkemény tojást eszik, mint ha egészen keményre főzi. Ráadásul ha a tojás már büdös is kissé, az még előnytelenebb. A fehérje jó táplálék, de ha élő állapotban maradna bennünk, akkor büdössé és a szervezet számára használhatatlanná válna. A fehérjét nem tudjuk úgy felhasználni a beleinkben, ahogyan önmagában van. Ennek is át kell változnia az emberben, mégpedig fel kell oldódnia. Ha vízbe teszünk egy tojást, nem oldódik fel. Egészen másnak kell jelen lennie, ami feloldhatja. A tripszin az, ami nagy erővel képes ezt megtenni. A szilárd fehérjének tehát folyékony fehérjévé kell átalakulnia bennünk.

    Miközben ezt a feloldást végezzük, az emberi szervezetben még valami képződik a hasnyálmirigy bélnedvének hatására. Lehet, hogy kissé mulatságosan hangzik, de ilyenkor alkohol keletkezik. Vagyis az ember alkoholt termel magában. Egyáltalán nem is kellene alkoholt innunk, mi magunk is egy alkoholforrás vagyunk. A belekben ugyanis alkohol képződik. És ha az emberek netán iszákosak lesznek, akkor ez amiatt van, mert a májuk túl „mohó” lett. Nem elégszik meg annyi alkohollal, amennyit a belekben talál, hanem többet akar, és ekkor az ember alkoholistává válik.

    Vannak, akik ezt tudják, sőt erre hivatkoznak a bor- és sörivás igazolásaként. Azt mondják: az ember nem is lehet antialkoholista, hiszen ő maga termeli az alkoholt a beleiben! Ez természetesen nem lehet felszólítás arra, hogy mindenáron iszákossá váljunk és mértéktelenül sok alkoholt fogyasszunk. Mert ha ezt tesszük, azaz ha engedünk a májunk azon „mohóságának”, hogy elárasszuk alkohollal, akkor a máj abba mégis belebetegszik, az ital szét fogja roncsolni. A máj a sok munkát majd nem buja, megnagyobbodik, a kis mirigyek felfúvódnak benne, és nem lesz képes egészséges epét termelni. A belekben a gyomorpép ekkor nem keveredik el megfelelő módon az epével, és így kerül be a nyirokrendszerbe és a vérbe. Ez pedig feljut a szívbe és arra is hatással lesz! Ezért azoknak az embereknek, akik például túl sok sört isznak, egészen máshogyan néz ki a májuk – tudniillik igen beteges külseje van mint azoknak, akik csak mértékkel isznak, avagy azzal az egészen kevés alkohollal is megelégszenek a beleikben, ami ott képződik, és ami lényegében véve elegendő is az emésztés folyamatához. Vagyis a tönkrement máj és a rossz szív a túl sok alkohol fogyasztásának is lehet a következménye. Ezért van úgynevezett „sörszíve” a müncheniek nagyobbik felének. De ilyenkor a máj is már pusztulóban van. Látjuk tehát, hogy a belső szerveink leromlását, a különböző betegségeket is jobban megérthetjük, ha a gyomorpép útját követni tudjuk az emberi szervezetben.

    Azt mondtam az imént, hogy a tripszin folyékonnyá teszi bennünk a fehérjét. Ugyanakkor alkohol is nyomul a fehérjébe, ami megakadályozza, hogy a fehérje megbüdösödjön. Ha tartósan meg akarunk őrizni valami élő anyagot, akkor spirituszba tesszük, mert az alkohol konzervál. A fehérje azáltal nem romlik meg az emberi szervezetben, hogy maga a szervezet spirituszba teszi. Ez rendkívül jó ötlet tőle. Az ember belében a tripszin alkoholt ülepít le, és a fehérjét alkoholba burkolja.

    De mi történik a zsírokkal? Á zsírok bejutnak a belekbe, és a hasnyálmirigy által kiválasztott tripszin, együttműködve az epével, átalakítja őket. A zsírokból ekkor kétféle anyag keletkezik. Az egyik a glicerin, ‘amit külsőleg ismernek önök, de nap mint nap termelnek is magukban. A másik a sav, a különféle zsírsavak.

    A sók viszont hasonlóak maradnak ahhoz, amik eredetileg is voltak, kevésbé alakulnak át. Legfeljebb oldott állapotba kerülnek, hogy könnyebben emészthetők legyenek. De lényegében mit sem változnak ahhoz képest, ahogyan belénk kerültek. A sók sók maradnak. Megfelelő táplálkozás esetén ily módon keményítőszerű, fehérjeszerű, zsírszerű anyagokat és sókat eszünk. És miután megemésztettük őket, a keményítő helyett feloldott cukor, a szilárd fehérje helyett folyékony fehérje, a zsírok helyett glicerin és savak lesznek már bennünk. A sók viszont alig változnak. A belénk kerülő anyagok tehát egészen másokká válnak, mint amilyenek táplálék formájában voltak, amikor megettük őket. Megváltoznak, átalakulnak bennünk.

    Néhány évszázaddal ezelőtt élt itt Svájcban egy orvos – bár sokat vándorolt is Európában akit a tudomány ma meglehetősen lenéz, de akinek még volt sejtelme mindezen folyamatokról az emberi szervezetben. Paracelsusról beszélek. Baselban tanított, ahonnan orvostársai elüldözték őt, mert többet tudott náluk. Még napjainkban is sokan gyalázzák, pedig rendkívül okos ember volt. Utolsó éveit Salzburgban töltötte mint orvos. Ekkor történt, hogy egy szikláról lezuhant és összetörte magát. Ha Paracelsus – amint mondani szokták – egy köztiszteletben álló polgár, mondjuk salzburgi városi tanácsos lett volna, akkor emlékét is híven ápolná az utókor. De ő csak egy olyan ember volt, aki többet tudott, mint mások. Ezért azt mondták róla: sokat ivott, részegeskedett és leesett egy szikláról. A világ már csak ilyen. Paracelsus tehát még tudott valamit a dolgokról, és teljes meggyőződéssel állította, hogy az emberi szervezet egy anyagokat átalakító erőt hordoz magában. De ez a tudás akkortól fogva évszázadokra megint feledésbe merült.

    Mi lesz a további sorsa mindannak, ami bennünk idáig jutott? A tudomány itt ismét egy nagy illúzió fogságában van. Mert mit mond? „A cukor, a folyékony fehérje, az alkohol, a glicerin, a zsírsavak és a sók, mindez a vérerekbe kerül, onnan a szívbe, és csak a szívből kiindulva szívódik fel az ereken át az egész szervezetben.” Csakugyan ez történik – ha szabad így mondanom – a „sűrűjével”. Bár ekkor már a tápanyag folyékony bennünk, de ez a folyékonyság különböző mértékű, azaz lehet sűrűbb vagy ritkább állagú is. A „sűrűje” tehát az erekben halad, és szétárad az egész testben. De már önök is nemegyszer megfigyelték, hogy ha egy pohár vízbe cukrot tesznek és megisszák, akkor a víz nemcsak a pohár alján lesz édes, ahová a cukor először lesüllyedt. Nemde, az egész pohár víznek édes lesz az íze. Ha a cukor már nem szilárd állapotú, akkor feloldódik a pohár teljes vizében. Ugyanez történik a sóval is. A vizespohárban ugyanakkor nincsenek erek, amelyek a cukrot vagy a sót elszállítanák a pohár minden részébe, hanem maga a víz által terjednek szét minden irányban.

    Korábban már említettem önöknek, hogy az ember tulajdonképpen 90 százalékban vízből vagy legalábbis folyadékból áll. Ez „élő” víz, de mégiscsak víz. Vajon az anyagokat csak az erek továbbítják az egész test felé? A belekben képződött cukor az erek nélkül el sem juthatna a szervezet többi részébe? Az emberben víz van, és a cukor éppenhogy a víz közvetítésével terjed szét az egész testében!

    Egyesek azt mondják: „Az iszákos emberbe került alkohol útja az, hogy a belekből először a szívbe jut, és csak innen az egész testbe.” Biztosíthatom azonban önöket, hogy ha az az alkoholmennyiség, amit a részeg ember felhajt, a szíven haladna keresztül, akkor az ital ezt az embert nem évek alatt pusztítaná el, hanem már napok alatt megölné. Bizonyosra vehető, hogy amit folyékony állapotban lenyelünk, az nem csupán az erek közvetítésével jut el a testünk minden pontjára, hanem úgy szívódik fel a testben, ahogyan a vízbe tett cukor teljed szét az egész pohárban!

    Ha egy egészséges ember megiszik egy pohár vizet, mert szomjas, akkor ez az első pohár víz még valóban a belekben lesz feldolgozva, hozzáadódik a gyomorpéphez, és innen tényleg az erekbe kerül, majd a szíven keresztül a testbe. De ha a felvett folyadék elér egy bizonyos mennyiséget, akkor önök még bármilyen sokat akarnának is inni, az erek és a szív telítődik, és az italból több már nem fér át az ereken. Ha egy vagy másfél pohár vizet iszunk, amennyit a szomjunk még diktál, ezt még elviseli a testünk. Ha azonban a mennyiség megnövekszik és már a harmadik, a negyedik pohár italt öntjük magunkba, akkor ez gyorsan lekerül a vizeletbe. Nincs mód arra, hogy a szíven áthaladjon, hanem éppen amiatt, hogy az ember egy „vízoszlop”, de most túl sok vízzel telítődött, a fölös folyadék egyszerűen túlcsordul benne, és kiereszti a vizeletben. Gondoljunk arra, mi történik, amikor összeülnek a vendéglőben a törzsasztalnál az emberek, és már a harmadik-negyedik pohár sört hozzák ki. Megfigyelhették, hogy a jelenlevők közül hol az egyik, hol a másik egyszer csak eltűnik. A sörnek nincs lehetősége megvárni, amíg a szívben sorra kerül, ezért egy sokkal rövidebb úton távozni kénytelen, mivelhogy az ember tulajdonképpen egy folyadéktest.

    A pépes tápanyag, amelyből cukor, folyékony fehérje, glicerin, sav és só lett, az egész testben szétterjed. De csak a szilárdabb anyagrészek haladnak az ereken belül. Ezek szállításához a testben a vér segítsége szükséges. Ám előfordul az is, hogy só rakódik le a fejünkben, sőt a többi szervünkben is, olyan só, amely a legkevésbé sem a vérben érkezik oda, hanem oldott állapotban közvetlenül szivárog be a szervekbe.

    Ha az ember érezné a fejében lerakodott sót, akkor egyfolytában fájna a feje. A túl sok só a fejben fejfájást okoz. Bizonyára hallottak már a migrénről. Egyszer már én is mondtam róla önöknek valamit. A dolgok megértésének különböző szintjei lehetségesek. Mitől van tehát a migrén? Attól, hogy az anyagok szétoszlása a testben nem rendben történik. És a fejben ilyenkor sok só, mégpedig húgysavas só rakódik le. Ahelyett, hogy ez a vizelettel távozna, megreked a fejben, ami gyakran arra vezethető vissza, hogy az étel nem volt megfelelően elkészítve. Ha tehát túl sok só marad vissza bennünk, akkor migrénünk lesz. A migrén ugyanis nem egy előkelő betegség, mégha többnyire éppen az előkelő embereket halljuk is panaszkodni miatta. De a migrén valóban nem ismer tiszteletet. Aminek le kellene szállnia a vizeletbe, az felkerül a fejbe, és ennek jobb oldalán reked, mert a gyomorban – ami a bal oldalon van – nem a normális módon történt valami. Ami ugyanis a szervezet bal oldalán zajlik le, az a fejben a jobb oldalon fejt ki hatást. A későbbiekben még kitérek arra, hogy ez miért van így. Aminek tehát a vizeletben el kellene hagynia a testet, az lerakódik a fej jobb oldalán.

    Mennyi sót képes az ember elviselni? Emlékeznek arra, hogy a fejben agyvíz van. Ezáltal lesz az emberben az agy olyan könnyű, amilyen csak lehet. Egy testnek, ami egyszerűen a levegőben van, egy bizonyos súlya is van. Ha azonban vízbe tesszük, könnyebb lesz. Ha nem így lenne, úszni sem tudnánk. Ha az agyunk nem vízben lebegne a fejünkben, akkor körülbelül 1500 grammot nyomna. Említettem egyszer önöknek, hogy azáltal, hogy az agyunk vízben úszik, csak 20 gramm a súlya. Tehát sokkal könnyebb. Mindössze 20 gramm! De minél több só rakódik le benne, annál nehezebb lesz, mert a só az agy súlyát megnöveli. Azután egyszer csak túl nehéz lesz a sok só miatt.

    Mondhatjuk persze, hogy amikor a só lerakódik az agyban, a só is könnyebb lesz! Hiszen a felhajtó erő következtében az egész agy könnyebb. De az embernél ez másképpen van, mint az állatnál. Az ember feje a teste tetejére van felhelyezve, ezért azt alulról tartja valami, a fejnek van egy alátámasztási felülete. Az állatoknál nincs ilyen alátámasztás. A fejük a testből előrenyúlik a térbe. Mi következik ebből? Az embernél a nyomás, amit a fej gyakorol a testre, jóllehet csak nagyon kicsi, de még az is a testet terheli. Az állatnál azonban a test nem fogja fel a fej súlyát. Ez egy alapvető különbség az ember és az állat között.

    A természettudósok állandóan azon töprengenek, hogy az ember hogyan fejlődött ki az állatból. Érdekes lehet ezen törniük a fejüket, de az embert ezzel nem tudják megmagyarázni. Nem elég azt mondaniuk: „Az állatnak ennyi és ennyi csontja van, és az embernek is ugyanennyi csontja van. A majomnak éppen annyi a csontja, mint az embernek. Ebben tehát megegyeznek.” – De erre nem alapozhatnak. Ha ez igaz is, a majomnál még mindig fennáll, hogy a feje előrelóg a testéből, bármennyire is felegyenesedve jár, mint például az orángután vagy a gorilla. Az ember felépítése azonban eleve olyan, hogy a feje megtámaszkodik a testén, és így annak nyomását felfogja a teste. De mit jelent ez? Ez valami rendkívül lényegeset jelent.

    Bennünk van a cukor, a folyékony fehérje, a glicerin, a savak és a sók. A sónak, amely a hasból felkerül a fejbe és ott lerakódik, ismét vissza kell jutnia a testbe, ha már nagyon összegyűlt. De a többi anyag tekintetében még valami egyébnek is történnie kell a testben/ Egy újabb átalakulás megy végbe bennük – miközben felfelé vándorolnak a fej felé -, mégpedig azért, mert a testre a nehézségi erőhatást gyakorol! Az anyagok egy része egyre finomabbá válik, ezáltal egyre könnyebb és könnyebb lesz, ám a másik része egyre sűrűbbé válik, és ezért leülepszik. Amikor valamit feloldunk, üledék is keletkezik. Ugyanígy üledék képződik, rakódik le mindenütt azon az úton, ami a has és a fej között található. A legfinomabb anyagrészek haladnak felfelé, de az egyre súlytalanabbá válásuk következtében átváltoznak. És mi keletkezik akkor, amikor az étel legkönnyebb részei elérkeznek a fejig? Foszfor. Úgyhogy a fejbe nem egyszerűen a megevett étel anyagai kerülnek fel. Feljut a cukor, a glicerin, minden lehetséges anyag felfelé törekszik, de ezek egy része átváltozik foszforrá, mielőtt még felérne.

    Vannak tehát a fejünkben sók, amelyeket a külvilágból szinte változatlanul veszünk fel, és vannak légneműen finom állapotba jutott részecskék – sőt ezek tulajdonképpen sokkal finomabbak, mint a levegő -, amelyek foszforrá alakulnak át. A só és a foszfor az emberi fejben a két leglényegesebb anyag. A többi anyagból ott csak annyi van jelen, amennyit egy élőlény még képes elviselni. De a só és a foszfor a legfontosabb az emberi fej számára.

    Még egy módon kimutatható – amire legközelebb ki is fogok térni -, hogy a fejbe kerülő túlzott sómennyiség akadályozza a normális gondolkodást. Bizonyos sónak szükséges a fejünkben lennie, éppen azért, hogy megfelelően tudjunk gondolkodni. Só a fejben – ennek köszönhetjük, hogy gondolkodunk. Ez még hozzátartozik ahhoz, amit eddig mondtam a gondolkodásról. Egyre inkább kirajzolódik tehát előttünk, hogy az ember mennyire bonyolult lény.

    Ha ellenben túl sok foszfor van bennünk, azaz túl sok „tüzes” ételt eszünk, akkor rendkívül nyughatatlanná válunk, mindenbe belefogunk, túlteng bennünk az akarat. A foszfor révén jelentkezik ugyanis az emberben az akarat. De ha nagyon megnövekszik bennünk a foszfortartalom, akkor az akaratunk túlságosan feszültté válik. Ha pedig az egész szervezet már annyira telített foszforral, hogy mindig mértéken felüli mennyiséget küld fel a fejbe, akkor már nem

    pusztán nyugtalanok leszünk, és ahogy mondani szokták, „idegesen” fészkelődünk – bár ennek az „idegekhez” semmi köze, sokkal inkább a foszforhoz -, hanem dühöngőkké is válunk, megbolondulunk, őrjöngeni kezdünk. Az emberben szükséges egy kis adag foszfornak jelen lennie, hogy általában az akaratra képes legyen. De ha túl sok foszfort halmozunk fel magunkban, megőrülünk.

    Amikor önöknek valaki sót ad, akkor egyszer gondoljanak arra, hogy a só a gondolkodásukhoz kell. De tegyenek próbát: fogjanak egy sótartót és vegyék rá arra, hogy a benne levő só segítségével gondolkodni kezdjen. Nem fog menni! Az ember azonban pontosan ezt cselekszi! Önök a fejükben folyamatosan azt csinálják, hogy a sót felhasználják a gondolkodás végzéséhez. Vagy dörzsöljenek le egy kis foszfort egy gyufáról, egy kicsit morzsolják szét, hogy egészen finom legyen, majd gyújtsák meg és próbálják elégetni. A foszfor most el „akar” égni! Az elégésben egy törekvés jelenik meg benne, hogy átalakuljon, hogy váljon valamivé, hogy eléljen valamit. Ám önök is mindenkor ezt teszik magukban.

    Vajon ezek után sem mondhatnánk, hogy van bennünk valami, ami csakugyan okosabb és bölcsebb, mint mi magunk vagyunk, akik a legkevésbé sem tudnánk a sóból egy gondolkodó lényt csinálni, a foszforból pedig egy akaró lényt? Mármost ez a valami a szellemi bennünk, ami a belső éltetője és mozgatója az embernek. Ott rejtőzik az emberi lényben, és igénybe veszi a fejünkben a sót a gondolkodáshoz, illetve a foszfort – amely felfelé emelkedik a testben egészen finoman, mint valami füst – felhasználja az akaráshoz.

    így jutunk el a testiből a szellemihez, ha helyesen értelmezzük a dolgokat. De mit tesz a mai tudomány? Az emberi hasban lejátszódó eseményeknél megáll, és nem megy onnan tovább a fej felé. Legfeljebb annyit tud, hogy a hasban anyagok – cukor és egyebek – jönnek létre, de később elveszíti a nyomokat, amelyek tovább vezetnek, és semmit sem tud arról, ami ezután történik. Ezért nem tud ez a tudomány semmit sem mondani az érzékfelettiről, a szellemiről! Ezt a tudományt tehát ki kell egészíteni, ismereteiben tovább kell juttatni. Nem korlátozódhatunk az emberi hasra, mintha annak a fejhez már semmi köze nem lenne. A mai tudománynak nincs arról sejtelme, hogy a só és a foszfor felfelé halad a testben. Azt hiszi, hogy a fejben ugyanaz történik, mint a hasban. A mai tudomány ismeretszintjét az jellemzi, hogy megértett ugyan valamit a hasról, de csak annyit, hogy ott valami keletkezik; arról azonban fogalma sincs, hogy a máj érzékel és a vese gondolkodik. Erről azért nincs tudomása, mert a fejről nem tud semmi lényegeset. Semmi érdemleges kutatásba nem bocsátkozik, hanem elegendőnek tartja azt, amit például a boncasztalnál művel a májjal. E ténykedése azonban nem vezet messzire, mert olyankor a szellem működésének is mindig nyomát veszti, amikor egy olyan májat vizsgál, amelyet a testtől előzőleg elszakítottak. A szellem csakis a testen belül működik a májban, és már nem lesz sehol ebben a májban, ha azt a testből kiszedték.

    Látják tehát, hogy egy komolyabb tudománynak tovább kell ott dolgoznia, ahol a mai tudomány még megállni kénytelen. Ettől függ minden. Ezért is építjük mi a Goetheanumot, hogy a tudomány ne csak valami félismeretekkel rendelkezzen a hasról, hanem az egész emberi testet legyen képes megmagyarázni. Akkor már valódi tudománynak fog bizonyulni.

    A legkorábbi földkorszakok

    Az őshüllők világa

    Az emberi lény jobb megértése érdekében nem nélkülözhetjük azt, hogy a Földet magát is bevonjuk vizsgálódásaink körébe. A földi ember élete nem önmagában, elszigetelten létezik, hanem a Földdel mindenkor összefüggésben áll. Ezért most vegyük szemügyre magát a Földet is.

    Ha ellátogatunk egyik vagy másik őslénytani múzeumba, akkor ott olyan állatok és növények maradványait tekinthetjük meg, amelyek a Földön a távoli múltban éltek. A Földön sok minden történt, amíg ezek az ősi állatok és növények kipusztultak. Ezekből az állatokból a mi időnkig legfeljebb csak a csontjaik maradtak fenn, de az izmok, a lágyrészek, a szív és az erek szétporladtak, nagyon gyorsan megsemmisültek, ezért csak e megkövesedett csontokat tudjuk kiásni, amelyek az állatok halála után megkeményedtek a földben, amikor egyéb anyagok töltötték ki őket az ősiszapban. Úgyhogy csak a csontmaradványaikból lehet következtetnünk arra is, hogy miképpen néztek ki ezek az állatok a maguk idejében. Nyilvánvaló, hogy azokban a régmúlt időkben nem a mai földi állapotok álltak fenn. Egészen másféle állatok és növények éltek akkoriban, és a ma létező állatok nem is jöhettek volna létre az akkor lehetséges körülmények között. A Földnek tehát egykor egészen másképpen kellett kinéznie. Ezt éppen abból fogják önök megérteni, amiről ma beszélni szeretnék.

    A természettudós Georges Cuvier [1769-1832] mondta egyszer, hogy egy állat egyetlen csontjából képes megállapítani, hogy milyen lehetett az állat egész felépítése. Ha a csont formáját tanulmányozzuk, például akár csak egyetlen alkarcsontot, képet alkothatunk magunknak arról, hogy milyen lehetett az egész állat, mert az állat minden egyes csontformája is azonnal megváltozik, ha a test egésze megváltozik. Egyetlen csontból tehát megállapítható a test alapvető felépítése. Eltekintve attól, hogy a régmúlt idők állatainak néha teljes csontváza fennmaradt, egyes csontok alapján is már módunk van felvázolni, hogy az adott állat milyen formájú lehetett hajdan a Földön.

    Ma a Föld egy olyan nagyon korai állapotának ábrázolásával fogom kezdeni, amely sok ezer évvel ezelőtt létezett. Ezekbe az időkbe fogunk visszamenni. A részleteket csak később fogjuk pontosabban megismerni, de most egyszerűen csak el akarom mesélni, hogy milyen is volt egykor a Föld, amin ma lépkedünk. Mai állapotában a Földet természetesen mindannyian ismerjük.

    A korai Földön még nem voltak olyan szilárd hegységek, mint manapság. A Föld külső felszíne tulajdonképpen olyan képet mutatott, mint amikor heteken át esik az eső és mindent elönt körülöttünk a sár. A Föld felszíne tehát egyáltalán nem volt olyan szilárd, mint ma, hanem sokkal iszaposabb volt. Ha a mai ember akkoriban már létezett volna, akkor vagy úsznia kellett volna – és így tetőtől talpig sáros lett volna, tehát rettentően koszosán nézett volna ki vagy eleve elmerült volna ebben az iszaptengerben. De az ember a mai alakjában e régmúlt korszak idején persze még nem létezett. Ekkor egy iszapos, végtelenül sáros, még folyékony földréteg borított mindent, amiben különféle furcsa lények éltek.

    Ha ma kimegyünk a természetbe és ott egy követ a kezünkbe veszünk – például egy olyat, amilyet a múltkor nézegettünk -, vagy megmásszuk a magas svájci hegyeket, ahol még keményebb kövekre akadhatunk, akkor e köveket mind úgy kell elképzelnünk, hogy abban az ősi iszapos földben ugyanúgy fel voltak oldódva, mint ahogyan a só a vízben. Az akkori földfelszín ugyanis mindenféle savakat tartalmazott, amelyek mindent feloldottak. Vagyis egy nagyon különleges iszapból állt akkor a Föld felszíne. De fölötte sem olyan levegőt találtunk volna, amilyen a mostani, oxigént és nitrogént tartalmazó levegő, hanem ott is a legkülönbözőbb savak voltak gáz formában a Föld felett. Az akkori levegő főként kénsavas és salétromsavas kigőzölgésből állt. Ebből azonnal megállapíthatjuk, hogy a mai ember meg sem tudott volna maradni ilyen viszonyok között. Jóllehet gyenge volt ez a gáztartalom a levegőben, de mégiscsak ebből állt. E levegőnek ezen kívül volt még egy jellemző sajátossága, tudniillik a hőfoka. Hogy ez milyen lehetett akkoriban, azt körülbelül akkor érezhetnénk, ha bebújnánk egy régi kemencébe, amelyet már felfűtöttek a kenyérsütéshez szükséges melegre. A mai ember számára tehát meglehetősen kellemetlen lett volna abban a levegőben léteznie, amelyben nemcsak kénsavat kellett volna szagolgatnia, de rendkívül melege is lett volna.

    Valamivel feljebb azonban egy további légréteg helyezkedett el. Ez még annál is melegebb volt, mint az alatta levő levegő, és már felhők is képződtek benne. Ebben a kénsavat, salétromsavat és még többféle más anyagot tartalmazó felhős légrétegben pedig villámok cikáztak, és hatalmas mennydörgéseket lehetett hallani. Ott fent folyamatosan óriási villámok villantak fel. Ebben a korszakban hozzávetőlegesen ilyen viszonyok jellemezték a Földet.

    Azt a fenti félelmetesen meleg levegőt tekinthetjük egyfajta tüzes levegőnek. Ez ugyan nem volt izzó, lángoló – a mai tudomány tévesen hiszi így nem volt ugyanis melegebb, mint amilyen egy sütőkemence hőfoka. Ilyen volt a hőmérséklet odafent. A földfelszínhez közeledve azonban fokozatosan enyhült a meleg. Ezt a levegőt ott fent nevezzük tehát tüzes levegőnek, és azt, ami lent volt, hívjuk iszapföldnek.

    Ezek után már képet alkothatunk magunknak arról, hogy nagyjából milyen lehetett a Föld egykoron. Lent volt egy zöldes-barnás iszaptenger, amely időnként annyira keményeden meg, mint amilyen ma a lovak patája, de azután ismét felpuhult. Ami ma a tél, az akkoriban azt jelentette, hogy az iszap megkeményedett, egy kissé megszilárdult. Nyáron viszont, amikor a Nap erősebben sütött, akkor ismét minden feloldódott, folyékony iszap lett a talaj. Fent a tüzes levegő még magában hordott minden lehetséges anyagot, amelyek azonban később bekerülnek a földbe. Idővel ugyanis kezdtek megtisztulni a légrétegek.

    Ebből az állapotból azután egy másik keletkezett, amely igen különleges állatoknak adott életet. A tüzes levegőben ekkor már mindenféle állatok repdestek. Teljesen pikkelyes, de nagyon sima farkuk volt, amit felhasználtak a repülésnél. A szárnyuk olyan volt, mint a denevérnek, és a fejük is ahhoz hasonlított. Fent repültek, amikor a tüzes levegő már nem volt annyira tele ártalmas gőzökkel. Ezek az állatok különösképpen alkalmasak voltak erre az életmódra. Persze ha a viharok rendkívül tomboltak, ha félelmetesen villámlott és dörgött az ég, az számukra is kellemetlen lehetett. De ha megenyhült az idő, ha mérséklődött az égzengés odafent, és ritkultak a villámok villanásai, akkor jól érezték magukat ebben a villámokkal átjárt villogó közegben, amelyben mindenfelé repdestek. Rendelkeztek egy olyan sajátos képességgel, hogy maguk körül elektromosságot gyűjtöttek össze, és azt továbbították lefelé, a földfelszín irányába. Ha valaki lent állt volna a földön, érzékelhette volna az elektromos kisugárzásukat, és így szólhatott volna: felettem most ismét egy madárraj vonult el. Ezek kis sárkánymadarak voltak, amelyek elektromos sugárzást árasztottak maguk körül, és tulajdonképpen abban a tüzes levegőben zajlott az életük.

    Ezeknek a sárkánymadaraknak igazán rendkívüli természetük volt. Nagyon kifinomult érzékekkel rendelkeztek! A sasokban, a keselyűkben – amelyek belőlük jóval később keletkeztek, miután ezek a sárkánymadarak lassanként átváltoztak – az éles szemük őrződött meg. De azok az ősi madarak mindent a denevérszerű szárnyaikkal érzékeltek, amelyek hihetetlenül érzékenyek voltak, szinte annyira érzékenyek, mint a mi mai szemeink. A szárnyaikkal tehát képesek voltak érzékelni. Mindent nyomon követtek, ami történt körülöttük. Ha például a Hold sütött, akkor a szárnyaikat kellemes érzés járta át, és ezzel az érzéssel eltelve csapkodták a levegőt. Ahogyan egy boldog kutya csóválja a farkát, úgy verdesték a szárnyukat ilyenkor ezek az ősmadarak. Nagyon élvezték a holdfényt! Vonultak az égen, és igen szerettek kis tűzfelhőket létrehozni maguk körül, ahogyan ma a szentjánosbogarak árasztanak fényt a fűben. Ha a Hold világított, akkor olyanoknak látszottak fent a magasban, mintha világító felhők lennének. És ha lettek volna akkoriban emberek a Földön, akkor láthatták volna e madárrajok fénylő gömbjeit, világító felhőcskéit fent a magasban.

    Amikor viszont a Nap sütött, akkor elment a kedvük attól, hogy fénytestet vonjanak maguk köré. Ilyenkor inkább befelé fordultak, és emésztették azt, amit a levegőből korábban felszívtak. A levegőben ugyanis még mindenféle anyagok voltak találhatók, amit ezek a lények magukba szívtak. Ilyen módon táplálkoztak ezek az érdekes állatok, és a napfényben emésztették meg, ami beléjük került. A Föld tüzes levegője egykor valóban tele volt ezekkel a sárkánymadarakkal.

    Ha most leereszkedünk a Föld iszapos felszínére, akkor ott olyan állatokra bukkanunk, amelyek hatalmas nagyságukkal tűnnek ki. Óriásiak voltak! Ezek az állatok, amelyek annak idején közvetlenül a Föld felszínén éltek, félig úsztak, félig benne gázoltak az iszapban. E lényeknek a múzeumokban láthatjuk a maradványait. Ezeket az óriásokat, amelyek egykor benépesítették a Földet, ichthyosaurusoknak, halgyíkoknak nevezik. Ezek az ichthyosaurusok egészen különösen néztek ki. Olyasmi fejük volt, mint a delfinnek, de a pofájuk, az orruk nem volt annyira kemény. A testük a gyíkokra emlékeztetett, csak éppen hatalmas méretű volt és rendkívül vastag pikkelyek borították. A szájukból óriási, háromszögletű fogak meredtek ki, mint a krokodilnak. Félig úszva közlekedtek cethalszerű uszonyaikkal, amelyek nagyon puhák voltak, hogy tudjanak az iszapban is haladni.

    Ezeknek a halgyíkoknak tehát óriási testük, cethalszerű uszonyuk, delfinféle fejük volt – előrenyúló hegyes orral -, és krokodilfogaik. Igazán érdekesnek azonban azt találtuk volna rajtuk, hogy a hatalmas szemük világított! Amiként fent a felhőkben is elektromos világító pontokat lehetett látni, amikor a világító sárkánymadarak repültek a holdfényben. Amikor közeledett az alkonyat, egy mai ember számára kellemetlen találkozás lett volna, ha szembejött volna vele egy ilyen óriásfény. Az ichthyosaurus teste ugyanis, amely hordozta ezt a fényt, nagyobb volt, mint egy mai bálna az uszonyával együtt. Tovaúszott ebben az iszapos vízben, és néha kiemelkedett a vízből, ha keményebb talajhoz ért. Helyenként ugyanis az iszap összesűrűsödött, és aki ráállt, nem süllyedt el. Kimászhattak tehát egy ilyen földdarabra, mert az uszonyaikat végtagokként is használták. Átcuppogtak ezen a szaruszerű talajon, amely csupasz volt, mint valami sivatag, és belemerültek annak túloldalán az iszapba, ahol az ismét folyékonyabb lett. Átvergődtek, majd úszva folytatták az útjukat a hígabb iszapban. Ha valaki akkoriban valamilyen csónakban utazik – mert a lábaival aligha tudott volna az iszapon gyalogolni -, akkor egy ilyen hatalmas állattal találkozhatott volna, amelyhez legalábbis egy hosszú létrát kellett volna odatámasztania, hogy felkerülhessen a hátára. Szinte úgy kellett volna megmásznia, mint ahogyan egy hegyoldalon mászunk fel manapság. Tehát egy nagyobb domb méretével egybeeső állattal futhatott volna össze az illető.

    Kétségtelen, hogy egykor teljesen másmilyen világ volt a Földön. De ez nem zárja ki, hogy mégis megismerjük. Ahogyan Cuvier egyetlen csontból következtetni tudott az egész állatra, úgy tudunk mi az ichthyosaurus maradványaiból következtetni az életmódjára, az óriási uszonyával való mozgására, a hatalmas szemére, amely mint óriási lámpa, messzire fénylett, úgyhogy még időben kitérhettünk volna előle, ha esetleg szembejön velünk. Ezek az állatok tehát így jöttek-mentek az iszapos talajon és talajban.

    Még mélyebben pedig megint csak másféle állatok mozogtak, mégpedig valódi jókedvvel lent az iszapban, de éppen emiatt mindig iszonyatosan koszosán is néztek ki. Ezek a sártól zöldes-barnás állatok olykor kidugták az óriási fejüket a lágy iszapvízből, de egyébként többnyire elmerültek benne, és elnyúltak az alján, ahol az iszap valamennyire keményebb volt. Ott feküdtek lustán a nap nagyobbik felében. Csak ritkán jöttek fel a felszínre, és kinéztek a fejükkel.

    Ezeket az inkább a felszín alatt tartózkodó állatokat plesiosaurusoknak hívjuk. Nekik is bizonyos hasas, cetszerű testük volt, de a fejük gyíkra hasonlított. Tehát cetféle testük volt és gyíkféle fejük. De a szemüket inkább az oldalukon hordták, míg az ichthyosaurusok messzire világító óriás szeme egészen a fejük elején helyezkedett el. A plesiosaurusok cettestét teljesen beborították a pikkelyek. Éppen annak folytán, hogy ezek az állatok lustábbak voltak, és ebből következően szívesen felmásztak valamire, ami mint óriási szilárd csónak úszott az iszapos vízben, többnyire tehát szerettek mindent megmászni és azon elfeküdni, azért négy otromba lábuk is fejlődött ennek érdekében, amivel egészen kényelmesen tudtak mozogni. Ők már nem az uszonyaikra támaszkodtak, mint az ichthyosaurusok. Az ichthyosaurusok az uszonyaikra támaszkodtak, amikor valami keményebb helyre másztak ki, és az uszonyaik kiszélesedtek valamennyire a rájuk való támaszkodás folytán. Ők tehát lábként is használták az uszonyaikat. De a plesiosaurusoknak inkább kézszerű lábuk volt. A maradványaikból még azt is láthatjuk, hogy félelmetesen erős bordáik lehettek.

    Hogyan telt egykor az élet a Földön? Lent a plesiosaurusok lustán heverésztek, míg az ichthyosaurusok a felszínen úszkáltak és fel-felrepdestek kissé az iszapból, mert az uszonyaikkal képesek voltak az iszapfelszínhez egészen közel maradva felemelkedni, kiugrándozni. Fölöttük pedig az alkonyaiban és a holdvilágos éjszakában mindig messzire ragyogó fényfelhők mozogtak, amelyek a sárkánymadarak fényei voltak. Ez a látvány fogadott volna bennünket akkoriban.

    A plesiosaurusok tehát igen lusta lények voltak, de ennek is megvan a maga magyarázata. Akkoriban a Föld maga is „lustább” volt, mint ma. A Föld most 24 óra alatt fordul meg a tengelye körül. Ezekben az időkben azonban sokkal több idő kellett neki ehhez. Lassabban forgott maga körül, és ez volt az oka annak, hogy a viszonyok is másmilyenek voltak rajta. Az, hogy a mi időnkben a levegő annyira tiszta már, annak köszönhető, hogy a Föld már 24 óra alatt fordul egyet maga körül, vagyis „szorgalmasabb” lett az idők során.

    A mai ember szemével nézve az akkori állapotok a sárkánymadarak számára voltak a legkedvezőtlenebbek. Ezeket különös végzet sújtotta. De ők mégsem érezték ilyennek, hanem a legnagyobb kedvvel és hajlandósággal adták át magukat a sorsuknak, amiről önök esetleg úgy vélhetnék, hogy szerencsétlen élet jutott nekik osztályrészül. Mert valóban ez volt a helyzet. Az óriásszemű ichthyosaurusok a forróságban másztak, úsztak, ki-kiugrottak az iszaptengerből. De a szemük mindeközben nagyon erősen világított! Ezek a fénylő szemek pedig a sárkánymadarakat odavonzották, mint ahogy egy lámpa a bogarakat vonzza magához. A bogarakkal is hasonló történik manapság. Ha meggyújtunk egy lámpát a szobában, ahol bogarak repkednek, akkor azok odarepülnek a fénybe, és azonnal megégetik magukat. A sárkánymadarak fent a magasban teljesen meghipnotizálódtak az ichthyosaurusok óriási szemeitől, alázuhantak és az ichthyosaurusok felfalták őket. Az ichthyosaurusok tehát azt ették, ami fölöttük a levegőben kavargóit. Ha egy ember ezen a furcsa Földön körbenézett volna, megállapította volna: óriásállatok élnek itt, akik „tüzet” esznek. Mert a látvány teljesen olyan volt, mintha óriáslények mozognának az iszap felszínén, és tüzet ennének, ami a levegőből feléjük száll.

    A plesiosaurusokról már említettem, hogy a fejüket olykor kidugták az iszapból. Ezeknek is fénylett a szeme, és ha egy madár a közelükbe került, el is kapták azt. De az ichthyosaurusok elették a legtöbb „tüzet” a plesiosaurusok elől. Ezért ezek már csak a satnyább tűzmadarakkal táplálkozhattak, így erősen lesoványodtak. Azt ma is láthatjuk a csontvázaikon, hogy ezek a plesiosaurusok általában rosszul táplálkoznak az ősidőkben.

    Ott fent tehát ezeknek a szép világító madaraknak – mert igen szépek voltak! – nem volt valami jó soruk. De jól viselték e végzetüket, és kifejezetten kellemes érzés volt számukra, amikor egy ichthyosaurus pofájába belezuhanhattak. Ennél többre nem is vágytak. Ahogyan a törökök vágyának netovábbja a Paradicsomba kerülni, úgy ezek a madarak a saját üdvösségüknek tekintették, ha eltűntek egy ichthyosaurus torkában.

    De a tűzevő ichthyosaurusoknak, akiknek nem is volt módjuk mást enni, mert a sárkánymadarak voltak az egyetlen táplálékuk, szintén nem jutott jobb sors, mint azoknak, akik a hasukba kerültek. A tűzmadarak boldogan hullottak beléjük, de az ichthyosaurusok hasára kellemetlen hatással voltak, mivel ott bent ezáltal mindenféle elektromosság fejlődött bennük. A tűzevés és az elektromosság következtében, amely utóbbi teljesen átjárta az ichthyosaurusok óriási gyomrát – szinte nem is álltak egyébből, mint egy hatalmas gyomorból -, azok egyre inkább legyengültek. Ez persze hosszú idő alatt történt. Az emberről már mondtam régebben, hogy sokat kibírhat; a halgyíkok, ezek az ichthyosaurusok természetesen még többet is kibírhattak. De fokról fokra mégis egyre gyengébbek lettek. Testi erőtlenség fogta el őket. A szemeik már nem világítottak olyan fényesen. A madarakat nem tudták a régi erővel magukhoz csalogatni. Egyre több gondjuk adódott a táplálkozással. Hasfájások gyötörték őket. De mi értelme volt mindennek? A világban mindennek megvan a maga értelme!

    Kifejlődtek tehát ezek az ichthyosaurusok a Földön, ették ezt a tűzeledelt, megemésztették a tüzet bent a gyomrukban, de idővel átalakult a gyomruk, már nem is volt normális gyomor többé. Ez a folyamat végül oda vezetett, hogy maguk az ichthyosaurusok más alakot öltöttek, megváltoztak.

    A mai természettudomány csak annyit mond, hogy régen másféle állatok éltek, mint ma, amelyek idővel valahogyan megváltoztak. Ez nem jobb, mintha azt mondanánk: „Az Úristen egyszer lejött a világba, fogott egy darab földet, és abból kiformálta Ádámot.” Az egyik kijelentés éppannyira leegyszerűsíti a dolgokat és nem ad igazi választ, mint a másik. De az az indoklás, amit most megfogalmazok, érthetőbb lehet a számunkra. Mert azáltal, hogy az ichthyosaurusok és a plesiosaurusok megették a sárkánymadarakat, az egész belső mivoltuk átalakult, és idővel másmilyen állatokká lettek. Ebben közrejátszott az is, hogy a Föld már egyre gyorsabban forgott a tengelye körül. Nem olyan sebesen, mint a mi időnkben, de gyorsabban, mint korábban, amikor még egészen „lusta” volt.

    Szerepet játszott a megváltozásukban még az is, hogy a gyorsulás következtében a levegőben a későbbi lények számára ártalmas anyagok egyre lejjebb szorultak a földfelszín felé, amelyek végül teljesen bele is kerültek a földbe. így minden kéngázszerű anyag a talajba jutott. A levegő egyre inkább kitisztult, nem annyira, mint most, de lényegesen tisztább lett. A levegő csak egy későbbi időpontban vált erősen párássá, akkor már sűrű vízgőz telítette, vastag köd járta át. Ezt megelőzően a levegő még sokkal tisztább volt, mert melegebb volt. Egy idő után azonban lehűlt és rendkívül ködös lett. A Föld körül egy ködtakaró keletkezett, amely sehol nem oszlott fel igazán, még a Nap hatására sem. A Föld egy ködrétegbe burkolózott. Az iszap lassan keményebbé vált, és a későbbi kövek megkezdték a kristályosodásukat. Az iszap ugyan vastagodott, de még megmaradt iszapnak. Lent már kialakult egy szilárdabb réteg, a fölött egy egyre vékonyabb barnás-zöldes iszapréteg helyezkedett el, és a felszín fölött egy meglehetősen ködpárás légréteg volt található.

    Ebben a ködös levegőben pedig egészen óriási növények kezdtek nőni! Ha kimegyünk az erdőbe és páfrányokat látunk, ezek nagyon kicsik már manapság. De sok-sokezer évvel ezelőtt óriási növények éltek, amelyek olyanok voltak, mint a mai páfrányok. Gyengén meggyökereztek a szivacsos iszapban, hatalmasra megnőttek, és egyfajta erdőt alkottak ott, ahol az iszap már valamennyire megvastagodott Elkövetkezett tehát a Földnek egy olyan állapota, amelyben a felszíne megkeményedett. Mindenféle kövek jöttek létre benne, amelyek szilárdabbak voltak az iszapnál, de még nem túl kemények, csak valamivel durvábbak annál, amilyen a viasz. Az egyre sűrűsödő iszapban megjelentek tehát a kövek, és ebből az új talajból nőttek ki az óriáspáfrányok, amelyeket tekinthetünk egyfajta óriásfáknak is. Ahol tehát lent az iszapban elég sok kőzet gyűlt össze, ott hatalmas erdők keletkeztek az óriáspáfrányokból. Ilyen növényzet jött létre a természetben, ami azonban beleszólt az ichthyosaurusok és a plesiosaurusok további életébe is. A plesiosaurusok számára lent már túl sűrű lett a közeg, amelyben éltek, és jóllehet a felszín még elég folyékony volt, lassan az ichthyosaurusok számára is már túlságosan keménynek bizonyult. A plesiosaurusok még sárosabban néztek ki, mint eddig. Az uszonyaik körül megkeményedett a testük. Ilyen körülmények között egyre nehezebb volt számukra az élet, de a „tűzételük” miatt már amúgy is pusztulóban voltak.

    Ha ezen a későbbi Földön körülnézünk – de ez az előző korszakhoz képest ezer és ezer esztendő elmúlását jelenti -, már egészen más látvány fogad bennünket. Az iszapban bennrekedtek az állatok, de ezáltal fennmaradtak abban a kövületeik, ezért tudhatjuk azt, hogy hogyan is néztek ki. Az ebben a korszakban megjelenő lényeknek is mindenekelőtt óriási gyomruk és hasuk volt, de olyan fejük, mint egy mai fókának, csak sokkal vaskosabb. A szemük már sötétebb lett, nem világított, mint a korábbi állatoknak. Négy vastag lábon jártak, az egész testüket nagyon finom szőrféle fedte be, és a lábuk egyfajta otromba kézformát mutatott.

    Ezeknek az újabb állatoknak kissé már változatosabb életük volt. Bizonyos időt bent az iszapban töltöttek, de olykor feljöttek a felszínre, kiúsztak a partra, odacammogtak az erdőkhöz és ették a páfrányfákat. Az állatok tehát ekkorra a tűzevésről átszoktak a növényevésre. Mohaszerű szőr fedte őket, óriási fókafejük volt. Többnyire lent éltek a víz alatt, ott lélegeztek, de időnként előjöttek, kimásztak a partra és elsétáltak az erdőkhöz. Ott a hatalmas pofájukkal nekiláttak az evésnek, azt ették, amit mi talán nem tartanánk különösebben ízletesnek. Fél erdőket faltak fel így. Ilyesmi állatokhoz hasonló lények még manapság is léteznek, és tengeri teheneknek hívják őket.

    De tulajdonképpen mi által keletkeztek ezek az állatok? Éppen azáltal, hogy elődeik a levegő állataival táplálkoztak! Az elektromos erők következtében azoknak teste átalakult. Ha nem is magukból az ichthyosaurusokból, de azokhoz hasonló lényekből fejlődtek ki a tengeri tehenek. Amit elődeik korábban ettek, az a külső alakjukban is tükröződni kezdett. Vagyis amit azok az állatok magukba fogadtak, az hatással volt a külső formájuk alakulására is. A táplálkozásuk változtatta meg őket! Ezzel kell kiegészíteni a mai természettudományt. A Földön korábban minden sokkal képlékenyebb volt, mint ma. A tengeri tehenek elődei idővel más alakot öltöttek magukra, amelynek kiformálódása azzal függött össze, hogy a levegő tüzes állataival táplálkoztak.

    De a sárkánymadaraknak szintén alakot kellett változtatniuk, mert a levegőből eltűntek azok az anyagok, amelyek korábban benne voltak. A földfelszínhez közelebb kényszerülve mind többen lezuhantak. Ám e régióban fokozatosan fejlődésnek indultak most már a későbbi madarak is.

    A táplálkozás révén újabb és újabb állatformák alakultak ki. így például a plesiosaurusokból egy olyan állat jött létre, amelyiknek négy lába volt, mint négy hatalmas oszlop, és ezek egy óriási hasat tartottak maguk felett. A feje egy csúnyábbra sikerült fókafejhez hasonlított, és farka is volt. Ezek a fajta állatok is még óriásiak voltak, rendkívül nagyra nőttek. Ha önök a lábukkal egy egészen kicsi ökörszemre lépnek, akkor az természetesen a lábuk alatt marad. Ezek az állatok olyan roppant méretűek voltak, hogy nyugodtan ráléphettek egy egész bokorra, azt egyszerűen széttaposták. A ma élő nagyobb fajta állatok nagysága ezekhez az ősi állatokhoz úgy viszonyul, mint ahogyan hozzájuk viszonyul egy mai egérke. Ezeket az állatokat megatheriumoknak nevezzük. Nekik is fennmaradtak csontvázaik.

    A felépítésükből adódóan lassan mozogtak, mert négy olyan vaskos oszlopon nem volt könnyű közlekedni. Azokkal a madarakkal táplálkoztak, amelyek éppen az akkori időkben változtak át a légrétegek folyamatos átalakulása következtében. Ezek belerepültek az óriási pofájukba, amiben még krokodilfogak voltak, bár már valamivel gyengébbek. Egyéb állatok ezekből az időkből napjainkig is fennmaradtak, így például a szauruszokhoz hasonló, csúszó-mászó krokodilok. De ezek a megatheriumok ez utóbbiakat egyszerűen széttaposták, ha az útjukba kerültek. Egyáltalán nem volt ritka az ilyesmi!

    Csak mindezek után történt, hogy a levegő lassan megtisztult a vízpárától, mert addig minden élőlény abban a vízgőzben élte napjait, és eljött az az idő, amikor a Nap már valóban hatni tudott a Földre. Korábban a napsugarakat feltartóztatta a köd, mert a levegő olyan volt, mint valami tenger. Bár közegében ritkább volt, mint a víz, de az akkori levegő tekinthető egyfajta tengernek a földfelszín felett. Ezen teljesen megtörtek a Nap sugarai, úgyhogy a Földet csak egy későbbi korszakban érte valóban a napfény.

    Vegyük szemügyre ezt a történetet még egy kicsit közelebbről, avagy egy másik szempontból! A lent lakó ichthyosaurusok, plesiosaurusok – később a tengeri tehenek, megatheriumok – eléggé buta lények voltak. Az ichthyosaurus volt még a legokosabb, de a többiek valóban nagyon ostobák voltak. Ezt azonban nem mondhatjuk el a sárkánymadarakról, amelyek fent szálldostak! Szóltam már a rendkívüli érzékenységükről. Persze önök most közbevethetnék: mi emberek okosabbak vagyunk, mint ezek a sárkánymadarak, mert nem repülnénk bele az ichthyosaurusok pofájába. De nem olyan biztos, hogy igazuk lenne. Ha önök abban az időben sárkánymadarak lettek volna, akkor bizony belerepültek volna az ichthyosaurusok pofájába! Ezek a madarak ugyanakkor bizonyos fokig intelligensek voltak. Bennük alakult ki először egy nagyon finom érzékenység a Hold és a Nap felé, hasonlóan a mi szemeinkhez. E madarak a testükkel érzékelték ezeket az égitesteket, leginkább a szárnyaikkal, amelyekhez távolról hasonlítanak a mai denevérszárnyak, amelyek ugyancsak rendkívül érzékenyek.

    Ezek a sárkánymadarak tehát már érzékelték a Napot és a Holdat. A Holdat úgy – erről már szóltam -, hogy maguk körül valamiféle elektromos burkot alakítottak ki, amely világított. És ha a Hold rásütött a tüzes levegőre, akkor ezek a madarak is elkezdtek a saját fényerejükkel ragyogni, fényleni, csillogni a levegőben, mint egy szentjánosbogár. Nem kell a fantáziánkra hagyatkoznunk, hanem tisztán tudományos úton is kimutathatjuk, hogy ezek az állatok valóban érzékelték a csillagos eget. A csillagos ég alatt a szárnyukban egy rendkívül kellemes érzés keletkezett, ha a csillagok idefénylettek. Sőt, ez a csillagfény a szárnyukon jól látható nyomot is hagyott! Mindezt még ma is igazolni lehet, ha kellőképpen figyelmesen járunk el a leletekkel. Természetesen ezekből az egészen lágytestű madarakból nagyon kevés maradt meg, a kövületekben szinte semmit sem találunk belőlük. De a szárnylenyomataik fennmaradtak. Azok számára, akik puhább kövületeket, különösen mészkőkövületeket szoktak tanulmányozni, nem ismeretlenek az ilyen szárnylenyomatok. De természetesen nem szabad olyan merevnek lennünk, mint egy nyakig begombolkozott professzornak. Amikor egy ilyen sárkánymadár szárnylenyomatát alaposan megvizsgáljuk – a szárnyból természetesen semmi sem maradt meg, de a formája belenyomódott a mészkőbe -, akkor mindenféle csillagalakzatokat látunk kirajzolódni a szárnyakon. Ezek a csillagok hatásának nyomai voltak, amelyek éjjel érték ezeket a denevérszárnyakat. A szárnyaik által tehát ezek a lények mindig érezték, hogy nappal van-e vagy éjszaka.

    Mindezekkel kapcsolatban most eszébe juthat önöknek az, amit a májról és a veséről korábban hallottak. A mai ember a hasában még mindig hordja annak a mását, ami a Föld egészét valaha jellemezte. Ma már csak utalhatok arra végszóként, hogy ebben az időben magát a Földet is egészében véve tekinthetjük egy „óriásállatnak”. Azokat a hatalmas lényeket pedig, amelyek a Földön éltek és mozogtak rajta, felfoghatjuk olyasmiknek a Föld számára, mint amit számunkra jelentenek a fehérvérsejtek. Ezeknek a sejteknek mi emberek is ilyen „Föld” vagyunk. A mégoly kicsi fehérvérsejtek, amelyek méretükben még csak nem is vethetők össze azokkal az óriási állatokkal, a maguk módján mégis szinte olyan szereppel rendelkeznek bennünk, mint amilyen szerepük ezeknek az ősi állatoknak volt akkoriban. Az egész Föld tehát egy élő óriáslénynek volt mondható, azok a sárkánymadarak pedig a mozgó szemei voltak, amelyekkel a Föld mintegy kitekintett a világűrbe, a Nap és a csillagok irányába, és érzékelte azokat. E sárkánymadarakat ily módon a Föld külső érzékszerveinek is mondhatjuk.

    Hogy a Föld ma halott, az csak később következett be. Eredetileg a Föld élő volt, mint ahogyan mi élünk. Amit leírtam önöknek a megatheriumról, a tengeri tehénről, a plesiosaurusról és az ichthyosaurusról, az rendkívüli módon hasonlít ahhoz – csak éppen óriás méretekben megnövelve -, amit ma a testünkben a fehérvérsejtek művelnek. Az pedig, ami a sárkánymadarakat jellemezte, ugyancsak rettentően hasonlít ahhoz, ami az ember szemeiben zajlik, csak éppen a térbeli mozgás nélkül.

    Tehát elmondhatjuk: a Föld egykoron egy óriási élőlény volt, amely nagyságából adódóan még elég lusta volt, csak lassan forgott a tengelye körül a világűrben, de kinézett a világűrbe a sárkánymadarak által, amelyek az ő mozgó szemei voltak, és azokkal szemlélte a külső teret. Amit pedig a tűzevő állatokról és másokról beszéltem önöknek, az nagyon hasonlít ahhoz, ami ma a gyomorban és a belekben zajlik.

    Önök jobban megérthetik, hogy a Föld valójában micsoda, ha egy meghalt állatnak tekintik! A Föld egy meghalt állati lény. Csak akkor, amikor a Föld a saját életét elveszítette, keletkezhettek rajta olyan lények, amelyekhez az ember is tartozik. Ez éppen olyan, mint ha mi emberek meghalnánk, és a bennünk levő fehérvérsejtek átváltoznának önálló lényekké. Ez történt egykor a Földdel, ezzel az óriásállattal.

    Ma erre az óriási holttestre tekintünk rá. Egyáltalán nem kell csodálkoznunk, ha a mai geológusok, akik csak ezt a holttestet tanulmányozhatják, pusztán valami élettelent találnak. A mai geológia tárgya csak a Föld holtteste. A tudomány egyébként is mindenben csak a halottat vizsgálja. De a megismerés megköveteli, hogy valóban az élőig tudjunk elhatolni. A Föld valaha élt, repült a világűrben, legalábbis mozogva haladt, akárcsak egy óriási állat, ki tudott nézni a szemein át, amelyek a mindenfelé repülő kis sárkánymadarak voltak. Általuk érzékelte a kinti világűr történéseit.

    Folytassuk e témát a következő alkalommal is. Mindezek igen érdekes dolgok!

    Az őshüllők előtti föld

    Nézzük meg most közelebbről azt a világot, amiről az elmúlt alkalommal beszélgettünk. Annak idején a Földet igen furcsa állatok népesítették be, amelyeknek az életmódjáról is szót ejtettünk. Említettem azt is, hogy maga a Föld valaha egy élő lény volt.

    Ha az ichthyosaurust, a plesiosaurust, a megatheriumot, a tengeri tehenet megnézzük, amelyeknek maradványai fellelhetők a különböző múzeumokban, akkor feltűnik az a sajátosságuk, hogy kívül többnyire pikkelypáncéllal voltak beburkolva, és elöl hatalmas, vastag mellső végtagokra támaszkodtak. Természetesen nem lett volna könnyű feladat a hátukra kapaszkodnunk, hogy körbejárjuk rajtuk a vidéket – ehhez túl nagyra nőttek -, de még csak agyonütni sem tudtuk volna őket valami súlyos kalapáccsal, hiszen alig érezték volna a csapást a testüket körülvevő vastag védőrétegnek köszönhetően. Ezekre a régi állatokra manapság a teknősbékák és a krokodilok emlékeztetnek, de amelyek már csak egészen kis törpék hozzájuk képest. A teknősök és a krokodilok, mondhatnám, lekicsinyítve utalnak arra, hogy milyen óriási nagyságuk lehetett a hajdankor ősi állatainak. Ezeknek is szarulemez-darabokból álló külső burkuk volt, mint a teknősök testének. De vajon hogyan került rájuk ez a szaruszerű borítás? Ahhoz, hogy ezt megtudjuk, tanulmányoznunk kell a Föld még korábbi időszakának körülményeit is.

    Gondoljunk arra, amikor egy kutya megsebesül. Az állatoknak különös ösztönük van az öngyógyításra. Bizonyára már megfigyelték, hogy mit csinál egy kutya, ha megsebesült. Elkezdi nyalogatni a sebet, benyálazza. Majd kifekszik a napra és sütteti a sebét. És mi történik ekkor? A seb felületén egy vékony hártya keletkezik. Vagyis a kutya a sebet nyállal bevonja, azt napfény éri, és a nyál, valamint a napsütés közös hatására egy réteg alakul ki a seben, amely alatt a seb begyógyul. A kutya tehát jó orvosa önmagának. Ösztönösen tudja, mit kell tennie.

    Ezt a gondolatot most vigyük tovább. Egy másik érdekes jelenség el fog vezetni bennünket oda, hogy megértsünk valamit a seb említett kezelésének mintájára. Amikor az ember levegőt lélegzik be, oxigén kerül a belsejébe. Az oxigén szétárad az egész testében. Ennek hiányában élni sem tudnánk. Azonnal megfulladnánk, ha nem jutnánk oxigénhez. De mit csinál az ember ennek fejében? Nagyon hálátlanul viselkedik a levegővel szemben, amely neki oxigént ad. Mi tulajdonképpen csúnyán bánunk a levegővel, mert a testünkön belül összekötjük a szenet az oxigénnel, amiből szén-dioxid keletkezik, és ezt kifújjuk a külvilágba. Nem éppen tisztességes viselkedés ez a környezetünkkel szemben, mert e tettünkkel a levegőt egyfolytában mérgezzük. Ha valakit elárasztanak szén-dioxiddal, az azonmód megfullad. Amit mi a jó és kellemes levegővel csinálunk a saját bensőnkben, az a külvilágra mérgezően hat. Az ember folyamatosan szén-dioxidot áraszt maga körül, amiben sem ő, sem az állati lények nem bírnák ki sokáig. Az emberi és az állati élet tehát alapjában véve abból áll, hogy a környezetéből magába szív valamit, ami a saját létéhez szükséges, de ugyanennek a környezetnek ő mérgező anyagot ad vissza.

    A jelenlegi Földön az így viselkedő lények hamarosan nagy bajba kerülnének, ha a bolygó összes lénye ugyanazt csinálná, amit ők. Mert ha így lenne, akkor a Földön ők maguk már régen kipusztultak volna, és az egész Föld nem lenne egyéb, mint egy nagy temető. A szerencséjük az, hogy a növények éppen az ellenkező folyamatot végzik magukban, mert ahogyan mi oxigént lélegzünk be, úgy a növények széndioxidot szívnak be, magukban tartják ebből a szenet, és az oxigént visszaküldik a külvilágba. A Földön szinte csakis azáltal lehetséges élet, hogy rajta növények, mindenekelőtt fák találhatók. Ha nem lennének erdők, vagy ha túlságosan sok fát vágnának ki az emberek – amire egyre több példát látunk -, akkor sokkal egészségtelenebbé válna az élet a Földön. Ez annyit jelent, hogy a fákra nagy szükségünk van a saját létezésünkhöz. Ahogyan az emberek és az állatok a levegőt tulajdonképpen állandóan tönkreteszik a légzésükkel, a növények ismét helyreállítják az egyensúlyt és mindent rendbe hoznak.

    A Földön ez a mostani helyzet, de a levegő összetétele nem mindig volt ilyen. Világosan kell látnunk, hogy a Föld változik, és egészen más jellemezte az ősidőkben, amiről az előző alkalommal beszéltem. Ezt nem szabad elfelejtenünk. Ha önök kimennek manapság sétálni, fent a hegyekben nem fognak ichthyosaurusokkal találkozni, ami a régmúltban még megtörténhetett volna. Erre ma már semmi esélyünk! Mert a Föld a múltban folyamatosan változott, és a jövőben is teljesen máshogyan fog kinézni, mint amilyen a mi időnkben.

    Ami az emberben belül van, ami belőle származik, az nem elég ahhoz, hogy őt fenntartsa! Ehhez kívülről érkezve még valami egyébnek is társulnia kell. A mostani Földön a növények biztosítják az életben maradásunk lehetőségét. Így ha csak arra hagyatkoznánk, ami a saját testünkön belül található, akkor elpusztulnánk, mert az megölne minket. Szem előtt kell tartanunk azt az összefüggést, hogy aminek az emberen belül megvan a maga helye, az tönkreteszi, ha kívülről éri. És ugyanígy: ártalmunkra lenne, ha az emberi bensőben túl sok oxigén gyűlne össze. De mégis, kívülről folyamatosan oxigénnek kell belénk kerülnie.

    Ami tehát az emberben belül ártalmas, az hasznosként jelenik meg, ha kívülről jut hozzánk. Ami pedig belül hasznos, az káros akkor, ha a külvilág juttatja az emberbe. Nagyon fontos ezt belátnunk, mert aki ezt nem érti meg, az általában semmit sem fog megérteni az emberből. A jelenben zajló életünkről tehát most megtudtuk azt, hogy valami egészen másnak kell a testünkbe jutnia, mint ami saját magunkban található. Szükségünk van valamire, ami kívülről jön, és ami teljesen más, mint ami bennünk van.

    Ugorjunk vissza most az ősidőkbe, miután a jelen viszonyairól néhány dolgot tisztáztunk. Legutóbb képzeletben ott voltunk azokban az időkben, amikor az ichthyosaurusok a Földön sétálgattak, azaz félig mászva, félig kúszva közlekedtek, és amikor a plesiosaurusok elhevertek a már keményedni kezdő talajon. De ezt a korszakot is megelőzte egy másik! Milyen körülmények uralkodtak a Földön az ichthyosaurusok és a plesiosaurusok kora előtt?

    Ebben a még régebbi időben olyan lényeket kell elképzelnünk, amelyek sokkal esetlenebbek voltak, mint az utánuk következők. A múzeumokból ismert plesiosaurusok is meglehetősen otromba állatoknak látszanak a maguk rettentő méreteivel, vaskos lábaikkal, nehéz szarupáncéljukkal, amiben épp olyan kényelmetlen lehetett mozogni, mint a középkori lovagoknak a páncélzatukban. Nem éppen mondhatnánk őket könnyen ugrándozó lényeknek. De legalább már volt nekik egy uszonyféle lábuk, amivel úszni tudtak, vagy ki tudtak mászni valamire. Ez bizonyos haladásnak számított. Az ichthyosaurusok, plesiosaurusok, megatheriumok előtti korokban élő lények azonban még náluk is kezdetlegesebbek voltak. Ezeknek a belül teljesen lágy állagú, nyálkás testében még nem voltak egymástól elkülönülő szerveik. Kívül azonban egy mérhetetlenül nagy pikkelypáncélt hordtak magukon.

    Ha önök láttak már osztrigát, akkor tudják, hogy az osztriga egy egészen kicsi állat, belül nyálkás teste van, amit egy páncélhéj fog körül. Ha ezt a héjat olyannak képzelik el, amilyen a teknősbéka testének pikkelyborítása, és e külső védőburok alá belülre odaképzelik az osztrigák puha testét, akkor körülbelül képet kaphatnak azokról az egykori lényekről, amelyek az ichthyosaurusok és a megatheriumok előtt éltek a Földön.

    E még korábbi időkben a Föld egy egészen sűrű folyadékszerű állapotban volt. Mindaz, ami ma hegységként kiemelkedik belőle, teljesen fel volt oldódva benne. Ebben a folyékony, de sűrű szószban – mert maga a Föld egy ilyen sűrű „szósz” volt a világűrben – úsztak ezek az óriási „osztrigák”. Mellettük minden nagyzolásunk eltörpült volna. Ezek ugyanis akkorák voltak, hogy a hátukon kényelmesen elfért volna például a mai Franciaország! E nagyon ősi lények azért is voltak ilyen óriásiak, mert maga a Föld is nagyobb volt akkoriban. Léteztek tehát efféle óriáslények, amelyek valójában egy nyálkás masszából álltak, és amelyek úgy mozogtak, mint a mai kis osztrigák, csakhogy az osztrigák egy sokkal hígabb közegben élnek, mint azok a legősibb lények éltek. Ezek a nyálkás testű, teknőspikkelyű óriások ott úsztak a folyékony, de sűrű Föld felszínén.

    A Föld egykor valóban valami olyasminek látszott, mint egy óriási, sűrű „leves”, amelyben „galuskák” úsznak. Ezeket a „galuskákat” olyanoknak kell elképzelnünk, hogy a tetejük annyira kemény volt, hogy a fogunk beletörött volna, ha ott beleharapunk. Az alsó részük viszont teljesen lágy volt. Ha leemeltük volna erről a hatalmas „galuskáról” a felső kemény oldalát, hogy megnézzük, akkor azt kalap alakúnak találtuk volna. A belső felét, amely egészen puha volt, akár meg is ehettük volna. Ezeknek az állatszerű lényeknek a teste ugyanis sokkal lágyabb volt, mint az a közeg, amiben úsztak, vagyis a sűrű Föld maga.

    E lények úgy viselkedtek, olyan életet folytattak, amit ma már csak bizonyos egészen kicsi állatoknál figyelhetünk meg. Láttak már önök csigákat. Amikor a csiga mászik, követni tudjuk a nyomát, mert az egész teste tele van nyálkával, amit haladás közben kibocsát magából. Ezt a nyálkát ma felszárítja a Nap, és semmi jelentősége nincs. Az ősidőkben azonban, amikor a Föld még meglehetősen sűrű, de mégis folyékony állagú volt, ezek a lények ebbe a sűrű „Föld-levesbe” beleengedték a nyalkájukat, és az összeelegyedett a Föld akkori anyagával. Ezek a lények tehát nagyon hasznosak voltak a sűrű „Föld-leves” folyékonyabbá válásában, fellazításában.

    Az efféle jelenségekre napjainkban legfeljebb csak egészen apró dolgok emlékeztetnek. Amikor esős időben megyünk az úton, különösen itt a Goetheanum környékén, akkor földigiliszták jönnek elő a talajból. Sokszor megfigyelhetjük, hogy esőben mindenhonnan giliszták bújnak ki a földből. Hol vannak, amikor nem látjuk őket? Bent a talajban, másznak mindenfelé a földben, lukakat ásnak bele, és azokban haladnak. Ha nem léteznének ezek a földigiliszták, akkor a szántóföldjeink sokkal kevésbé lennének termékenyek. Mert a szántóföldet az teszi igazán termékennyé, amit ezek a giliszták a földben magukból kibocsátanak. Nem szabad azt hinnünk, hogy a természetben bármi is feleslegesen létezik.

    Ugyanez a helyzet az ősidők „óriásosztrigáival” is. Folyamatosan kiválasztottak magukból valami nyálkát, és azt beleengedték a sűrű „Föld-levesbe”, ami által az mindig felfrissült, egyre hígabb lett. A csigák és a földigiliszták azonban bármily sok nyálkát bocsátanak is ki magukból, ez a mai

    földben mégiscsak elhal. Nem haszontalan persze a szántón az, amit a giliszta nyújt a trágyázás mellett. Sőt, jól jön a földnek még a csigák váladéka is, nemcsak a szántón, hanem a mezőkön is, mert az egy nagyon jó trágyázó szer. De élővé mégsem válik az a hatás, ami a mai állatokból a földbe jut.

    Abban az időben azonban, amiről most beszélek, amikor azok az óriási „osztrigák” a „Föld-levesbe” eresztették a nyálkájukat, annak valóban megvolt a maga jelentősége. Valami ehhez hasonló még ma is előfordul. Tudjuk, hogy a megtermékenyítés bizonyos alacsonyabb rendű állatoknál, sőt a már nem is annyira alacsonyabb rendűeknél sem úgy történik, mint a magasabb rendű állatok és az ember esetében. A halaknál, kétéltűeknél, békaféléknél ugyanis a megtermékenyítés többnyire úgy zajlik, hogy lerakják valahová a petéiket, vagyis a nőstény elhelyez valahol egy halom petét, és a hím egyszerűen ráfolyatja a maga anyagát, nem is találkozva a nősténnyel. Ezen a módon termékenyülnek meg a peték, magán a nőstényen kívül. Ez még ma is így történik. Vagyis a nőstény lerakja valahová a petéit, és elmegy onnan. A hím megkeresi a petéket, megtermékenyíti őket, és ő is elmegy. A megtermékenyítés tehát külsőleg történik. De a peték megtermékenyülése mégsem történhetne meg, ha nem érné őket a napfény. Ez esetben elpusztulnának. Ha azonban a megtermékenyített petékre a Nap rásüt, akkor új állatok kelnek ki belőlük.

    Az „óriásosztrigák” korában, amikor ott úsztak a „Föld-levesben” és a nyálkájuk állandóan belekerült a környezetükbe, ennek hatására magából a Földből újra ilyen hozzájuk hasonló, óriási állatok születtek meg! A régiek meghaltak, de a Földből ismét újak keletkeztek. A Föld egyfolytában szülte ezeket a rendkívül esetlen, de óriás méretű lényeket. Magát a Földet tehát ezek az állatszerű lények termékenyítették meg, mégpedig azzal a nyálkás anyaggal, amit magukból kibocsátottak. Fogalmazhatunk ennek alapján úgy, hogy a Föld egykor igazi élő lény volt, a Föld élt! De az életét azáltal kellett folytonosan fenntartania, hogy fent a felszínén ezek az állatok nyálkát választottak ki magukból. Ám ha a sűrű „Föld-leves” egymagában lett volna, akkor ezek az állatok is hamarosan elpusztultak volna. Termelték ugyan a nyálkát, és ezáltal a Föld életét a maguk részéről folyamatosan biztosították, vagyis azt, hogy a Föld önmagából mindig ilyen lényeket hozzon létre. Ezek azután ismét megtermékenyítették magát a Földet, és a Föld önmagából újból tudott ilyen állatokat szülni.

    Ezek az állatok azonban hiába választották volna ki a nyalkájukat, ha nem lett volna jelen még” valami egyéb hatás is. A Föld egy roppant sűrű szósz volt, és ahogy már mondtam, az állatok nyálkája sokkal hígabb volt, mint maga a „Föld-szósz”. Honnan eredt az állatoknak ez a hígabb nyálkája? Elvileg lehetetlennek tűnik, hogy az állatokban hígabb nyálka termelődhessen, mint a Föld állaga maga. A Föld is pépes volt, nyálkás, csak teljesen sűrű. De folyamatosan keletkeztek benne ezek a nála hígabb nyálkacsomók, ezek az állatok. Miért keletkeztek?

    Ha egy pohár vízben sót oldunk fel, úgy megtörténhet, hogy a só leülepszik, összegyűlik a pohár alján. A víz maga ilyenkor megmarad hígnak. Csak akkor lesz a víz sűrűbb, ha a só valóban feloldódott benne. A víz híg, mert a só még „nincs benne”, hanem üledékként elkülönül tőle a pohár alján. Később felül kapunk egy hígabb vizet, alul pedig egy valamivel sűrűbb, sós vizet. Ha most az egész poharat megfordítanám, akkor természetesen az egész sós víz kiömlene, és a dolog ezzel be is fejeződne. Ezek az ősrégi lények azonban valóban megfordították magukat! Ezáltal felülre került a megkeményedő oldaluk, és alulra a lágy részük. E hamarosan páncélkeménységűvé váló külső héj anyaga szintén a sűrű Föld-masszából származott, amelytől fokozatosan mégis elkülönült. Ahogy a só a víztől elkülönül lent a pohár fenekén, ugyanúgy különült el a Föld masszájától ez a még sűrűbb massza, amely egy olyan pikkelypáncéllá keményeden, mint amilyen ma a teknősök testének bőre. De ellentétben a vízben a pohár aljára lesüllyedő sóval: a megkeményedő anyag – a „páncél” – felül helyezkedett el, az óriásállat lágy része pedig alulra került. Ezáltal az állat ki is emelkedett a folyékony földfelszínből, oly módon, mint egy fordított pohár. A „só” ebben az esetben tehát felfelé törekedett.

    És mi történt a továbbiakban ezzel a keményebb masszával? Emlékezzünk vissza, hogy mit csinál a kutya, amikor megsebesül. A sebét nyalogatja, azután hagyja, hogy a Nap süsse. A seb felülete megvastagodik, és elhal az, ami a sebben van. Egyébként jönnének a baktériumok, a seb megnagyobbodna, és a kutya végül kimúlna. De képződik egy hártya abból, ami belül van. A nyál, amit a kutya a sebére helyez, persze valami belső, a kutyából származó anyag. Ha azonban ezt napfény éri, akkor a Nap melege által a nyál megvastagodik.

    Ugyanígy történt azokkal az óriásállatokkal is. A Nap sütötte a sűrű „Föld-levest”, és ezáltal egyes helyeken ilyen megkeményedések keletkeztek rajta, mint ahogy a kutya sebén is hártya keletkezik. Ezek voltak a páncélhéjak, amelyek alatt egy lágyabb nyálkamassza helyezkedett el. így keletkeztek tehát ezek az óriási „osztrigák”. De ezek nem jöhettek volna létre, ha nincs napsütés. A Nap hatása nélkül az egész folyamat lehetetlen lett volna. A legérdekesebb tehát az, hogy ahogyan nappal a Földre sütött a Nap, az kihúzta, kiemelte a Föld felszínéből ezeket az „óriásosztrigákat”. Elmondhatjuk tehát: volt egyszer egy olyan korszak, amelyben a Föld egy sűrű „leves” volt, és azáltal, hogy kívülről a Nap sugarai érték a Földet, kialakultak rajta ezek az állatszerű lények.

    De semmi haszna nem lett volna annak, hogy ezek az állatok újra és újra megtermékenyíteni akarják a Földet a maguk híg nyálkájával, amit úszás közben hagytak hátra a „Föld-levesben”, ha nincs még jelen valami egyéb tényező is, mégpedig magában a Földben, az ő saját természetében. Ahhoz ugyanis, hogy a Föld megtermékenyíthető legyen, magának a Földnek hasonlónak kellett lennie egy petéhez! Csak ezáltal volt megtermékenyíthető az állatok nyálkájától. Belátható ez? A Földnek egykor olyannak kellett lennie, mint egy pete, egyébként megtermékenyíteni sem lehetett volna! Vajon milyen feltételek kellettek ahhoz, hogy ebben a régi Föld-állapotban, amikor maga a Föld még egy sűrű, szószszerű folyadék volt, egy ilyen petemegtermékenyülés egyáltalán megtörténhessen? Azok a lények, amelyek képesek voltak megtermékenyíteni – mondhatnám, a hímnemű lények -, jelen voltak a régi időkben, az óriási „osztrigák” képében. Ez azt jelenti, hogy talán a Föld lett volna a nőnemű lény, mintegy a „nőstény” az akkori élőlények között? Efféle megkülönböztetést azonban ebben az időben még nem tehettünk volna. Nézzük meg ezért most közelebbről, hogy vajon miképpen lehetett a Föld egykor egy óriási pete!

    Ennek megértése érdekében a világ titkaiba egy kicsit jobban bele kellene hatolnunk. Ezért most meglepetésszerűen egy egészen másik területre szeretnék átugrani. Olyasmire fogok utalni, ami ma sem teljesen ismeretlen, de valójában már annyira eltűnt világunkból, hogy sok ember számára szinte már nem is létezik.

    Valóban nem valami keresett titokzatoskodás vezeti a költőket akkor, amikor a szerelmespárok, a szerelem kibontakozását akarják ábrázolni, és a holdfényben képzelik el az egymást szerető embereket. A holdfényben ugyanis van valami, ami az emberi érzelmekre és fantáziavilágra rendkívüli módon hatással van. Önök most talán úgy vélik, hogy a témánkhoz ez nem tartozik hozzá. Csakhogy nagyon is hozzátartozik. A holdfény felébreszti az ember képzelőerejét. Ha a mai tudósokat néha megszállja az ihlet, egészen okos dolgokat tudnak mondani. Nem is olyan régen egy Párizsban élő orosz tudós, Hja Iljics Mecsnyikov [1845-1916] azt mondta, hogy mindazok az orvosságok, amelyekkel a jelenlegi orvostudomány rendelkezik, rendkívül hatástalanok. Ha az embereket egészségesebbé akarjuk tenni, egészen más eszközökhöz kell folyamodnunk. És ha hiszik, ha nem, ez a párizsi tudós a betegeinek azt tanácsolta, hogy olvassák gyakran Goethe Faustját, mert inkább attól lesznek egészségesebbek, semmint az olyan módszerektől, amelyek csak az emberi értelemre vannak befolyással. A Faust ugyanis a képzeletünkre, a fantáziánkra hat, a fantázia pedig egészséges bennünk. Egy materialista tudós tehát Goethe Faustjának olvasását javasolta, mert az a fantáziát és ezzel az érzelmeket ösztönzi bennünk, majd mindehhez még hozzátette: a mai racionális emberek baja az, hogy egyedül csak az értelmüket ápolják. De az egyoldalú értelem sokakat beteggé tesz. Ha viszont olvasnánk a Faustot, és annak képi fantáziavilágába érzelmileg jól beleélnénk magunkat, akkor sokkal egészségesebbek lennénk!

    E tudós azt akarta, hogy az embereket egészségesebb életerők hassák át. Ez egy világos pillanata volt a mai tudománynak. Mecsnyikov javaslata például azt eredményezi, hogy az emberek jobban fognak emészteni. Ez valóban így van: jobban emésztünk, ha Goethe Faustját olvasgatjuk, mint ha valami száraz tudományban mélyedünk el. Az utóbbi tönkreteszi a gyomrot. A Faust olvasása a gyomrunkat egyre egészségesebbé teszi, sőt, a többi szervünket is. De mitől van ez? Hát éppen attól, hogy Goethe Faustja a fantáziából, az érzelemből származik, nem pedig az értelemből.

    A Hold hatása az emberre tehát a fantáziánkra, az érzelmeinkre gyakorolt hatás. A Hold a bennünk levő belső teremtő erőnkre hat ösztönzőleg. De ez ma már csak igen kis mértékben érvényesül. Az ember a holdfényben sétálva belülről egy kissé átmelegszik, érzi magában az életerőket feltámadni. Sokan azonban már alig érzékelik magukban a Hold e hatását.

    A Hold mégis összefügg mindazzal, ami az emberben az életet jelenti. Megemlítek valamit, ami szemléletesen kifejezi, hogy a Hold mennyire összefügg az élettel. Olykor felfigyelhetünk arra, hogy az emberek régen jóval többet tudtak a világról. Idézzük fel magunkban például azt, amikor a római Janus-fejet tárgyaltuk, amelynek két arca van. Ha az ókori rómaiak nem is voltak okosabbak, mint mi, de többet tudtak nálunk. Manapság az ember újabb ismeretei teljesen betemetik azt a tudást, amivel őseink rendelkeztek. Ezért például a mostani ember azt mondja: a gyermeket az anyai test kilenc hónapig hordozza magában. Az orvostudományban megőrződött a latin nyelv, és azzal együtt a régi ismeretek is sokáig továbbéltek benne. De a mai orvosok ezekről az ismeretekről már nem akarnak tudomást venni. Ilyen régi képzet például az, amely szerint a gyermek 10 hónapig van az anya hasában. Honnan ered ez a képzet? Kezdjünk el számolni! Egy holdhónap körülbelül 28 nap. Tízszer 28 egyenlő 280. Egy hónaphoz ma átlagosan 30 napot számolunk, és ha ezt kilencszer vesszük, akkor 270 napot kapunk. Vagyis a jelenlegi 9 hónapunk éppen 10 holdhónapot tesz ki. Ezek időtartama körülbelül megegyezik. Mármost az emberek régen holdhónapban gondolkodtak, amikor meghatározták a gyerek kihordási idejét az anyatestben.

    Miért beszéltek így? Azért, mert még tudták azt, hogy a gyermek kifejlődése az anyában összefügg a Holddal. Régen tudták ezt, és manapság az antropozófia ad annak ismét hangot, hogy a Hold hatást fejt ki az emberben, amikor a gyermek mint élőlény kifejlődik.

    A Hold azonban az ember- és állatvilágban csak a nőnemű lényekre hat, mert nekik megvan ehhez az érzékenységük. A Földre magára azonban a Hold ma már nincs befolyással. Abban ma már semmilyen petét nem kelthetne életre. És mégis, ha igazán tanulmányozzuk a dolgot, rájövünk arra, hogy a Hold nem csak a fantáziát – és ezáltal az életerőnket – ösztönzi finom módon, aminek eredményeképpen valami belső élet indul meg az emberben, ha a holdfényben sétára megy. A Hold ugyanis nagyon is elevenen hat bennünk, különösen az emberi és állati nőnemű lényekben, mivel a magzatot bennük növekedési erőkkel tölti fel.

    Az égből levilágító Holdnak arra nincs befolyása, hogy a Föld maga fejlődni tudjon, mert a Föld mára már túlságosan elhalt. De az a Föld, amely egykor megtermékenyíthető volt, akkoriban sokkal élőbbnek is bizonyult.

    Idézzük fel most azt, amit az emberi bensőről mondtam, hogy az, ami benne található, káros a számára, ha kívülről kerül bele. A Hold, amely rávilágít a Földre, semmilyen életet nem tud többé előidézni. Miért? Azért, mert a sugarai kívülről érkeznek ide, éppen úgy, ahogy a levegő is kívülről jut belénk, és nem egy belső forrásból tartja fenn az életet bennünk. Ma a Hold ott fent tehát semmit sem tud csinálni a Földdel. Csak az állati és emberi testre van még némi jótékony hatása.

    De hol kellett a Holdnak egykor lennie, hogy a Földre valódi hatást gyakoroljon és életet teremtsen benne? A Földön kívül ezt a hatást nem képes véghezvinni. Ezért tehát a Holdnak egykoron magán a Földön belül kellett lennie! Éppen úgy, ahogyan a kívülről érkező szén-dioxid káros hatással van ránk, de az emberen belül található szénvegyületek az életet szolgálják bennünk, úgy kellett egykor a holderőknek nem kívül, hanem a Földön belül lenniük.

    Képzeljük el, hogy akkoriban, amikor ama óriási osztrigaszerű lények éltek, a Hold nem a Földön kívül volt, hanem benne a Földben, beleolvadva a sűrű „Föld-levesbe”. Nem volt élesen elkülönülve magában, de a Földön belül egy még sűrűbb gömböt képezett. És a Hold volt az, amely e helyzetben az egész Földet egyfajta petévé tette! A Hold, amely ma már csak a fantáziára és a női megtermékenyülő testre van befolyással, és amely a mi időnkben már kint kering az űrben, egykor a Földön belül volt, és életet árasztott a Földbe.

    De azután ki kellett szakadnia belőle. Ezzel a földfejlődés egy rendkívül jelentős pillanatához jutottunk el. A Holdat, amely ma kint van, de egykor a Földön belül volt, a Föld kilökte magából. A Hold ma kívülről kíséri a Földet.

    Ha megvizsgáljuk a Föld egész testét, akkor egy érdekes dolog derül ki róla. A Föld nagy részét víz borítja, a vízben úsznak a kontinensek, mint ahogyan annak idején azok az „óriásosztrigák” úsztak a „Föld-levesben”. A Föld felszínén azonban még ma is felfedezhető egy hatalmas homorulat. Ehhez figyeljük meg a szárazföldek elhelyezkedését is. Mindezek arra utalnak, hogy a Hold egykor onnan szakadt ki a Föld testéből, ahol ma a Csendes-óceán található! A Hold, amely valaha benne volt a Földben, végül kikerült belőle. És csak a Földön kívül keményedéit meg!

    Ha visszatekintünk a Föld ősi állapotára, akkor a Föld a mai Holdat még a saját testében hordozta. De éppen a Hold szubsztanciája révén birtokolta magában a Föld az anyai képességeit! Az apai, a hímnemű szubsztanciát a Nap hívta elő a Földön, azáltal, hogy a Nap folyamatosan létrehozta azokat a nyálkacsomókat a Föld felszínén, és bevonta őket egy kemény szaruköpennyel. Ez a napsugár műve volt. Ezek az úszó nyálkacsomók azután állandóan megtermékenyítették a „Föld-levest”, amely utóbbit viszont a Hold tett mindenkor élettel telivé. A Föld tehát a benne levő Hold műveként úgyszólván egy óriáspete volt, és a Nap tevékenységének hatására folyamatosan megtermékenyült.

    Ha a történet így folytatódott volna, akkor az a földi élet továbbfejlődését nem szolgálta volna. Ezért kellett a Holdnak kikerülnie a Földből! Mi történt azután? A Hold kiszakadása következtében a Föld mint egész elhalt ugyan, de a régi termékenységéből valami mégis megőrződött az anyai testben, az állatoknál éppúgy, mint az embernél. Ahogyan kenyérsütéskor a régi élesztőből egy csipetnyit beleteszünk a tésztába, úgy került bele vagy maradt vissza a női testben valami darabka abból a régi szubsztanciából, ami a Hold-testben volt, hogy képesek legyenek az élőlények a mi időnkben megtermékenyülni. Ami a női testben megtermékenyül, vagyis ami belül petesejtté lesz, az a Földön belül létező Hold hatására létrejött ősi Föld-petének a maradványa, mintegy a tükörképe. Úgyhogy nem csoda, hogy amikor a magzat fejlődik, akkor a holderők ott kísértenek még a testben, és a gyermek kihordásának idejét a Hold határozza meg. A grófok fiai is csak addig nyújtózkodhattak örökségük takarója alatt, amennyit apjuk rájuk hagyott. Ez érvényes a most megtermékenyülő petesejtekre is, amelyek tulajdonképpen az ősi Hold-masszából valók! Ezeknek még ma is a Holdhoz kell igazodniuk, mert a Holdtól örökölte őket az ember.

    A történelem hajnalán ezek az ismeretek többnyire még nem vesztek el, aminek különféle nyomai is vannak. A korai időkben például az emberek így beszéltek: a Nap hímnemű. A Nap adja a férfiasságot. Még a latinban is így van. Sol, a Nap hímnemű, Luna, a Hold nőnemű szó a latin nyelvben. Sol, a napszerű princípium megtermékenyíti Lunát, a női princípiumot. A német nyelvben mindez már pont fordítva van. A német azt mondja: die Sonne (a Nap, nőnemben) és dér Mond (a Hold, hímnemben), holott valójában a Nap a férfiasságot jelenti, a Hold pedig a nőiességet. így zavarodnak össze a dolgok az idők során. A német nyelvben, ha helyesen akarnánk beszélni, azt kellene mondanunk: dér Sonne (hímnemben) és die Mond (nőnemben).

    De már a régi latinok sem vették mindig komolyan a dolgokat. Ez persze csak egy játék, amivel most lezárom a mai beszélgetésünket. Legközelebb erről talán részletesebben fogok szólni, most csak utalok rá.

    A régi latinok tehát azt mondták: a Hold először D alakú, azután egyre növekszik, végül kerek lesz, majd ismét fogyni kezd. És figyeljék meg, hogy ha ezeket a szavakat megnézzük a latin nyelvcsaládban, például a francia nyelvben, ott is találunk valami furcsaságot. A fogyó holdsarlónál egy C betűt formálunk, a növekvőnél egy D-t. A „növekedést” a francia C-vel mondja: croitre. De ha a Holdnak C alakja van, akkor nem növekszik, hanem éppen fogy. Ezzel szemben a décroitre „fogyást”, „csökkenést” jelent, pedig a Hold, ha D alakot vesz fel, akkor növekedőben van. Ha tehát feltekintünk a Holdra, akkor

    így szól le hozzánk: most „növekszem” – C alakban van -, amikor valójában csökken; és megfordítva: „fogyok” – D alakú -, amikor valójában dagad. Innen származik a kifejezés is: „a csalfa Hold”. A Hold tehát „hazudik” nekünk. Mindig „becsapja” az embert. Ezt persze nem szó szerint kell értenünk, hiszen ennek valami mélyebb jelentése van.

    Az emberek tehát lassanként megfeledkeztek a holdszerűről, amelynek azonban mégiscsak van némi köze az ember születéséhez. A holdszerűről az idők során már nem beszéltek, és hovatovább elveszítették annak lehetőségét is, hogy valóban értsék, ami benne rejlik. Ezért is lett a Hold „csalfa” a számukra. Ha felpillantottak rá, nem árulta el többé az embereknek azt, hogy vele összefüggésben állnak. Az orvosok lassan elfelejtették, hogy a gyerek az anyai testben 10 holdhónapot tölt el, és helyette 9 naphónapról beszélnek, ami persze körülbelül ugyanannyi idő. De a valóságban ez 10 holdhónap és nem 9 naphónap! A magzat fejlődése éppenhogy a Holddal függ össze, ami onnan ered, hogy a Föld egykor viselős volt a Holddal, a saját testében hordozta azt. Egy idő után azonban a Föld megszülte a Holdat, majd kibocsátotta a világűrbe.

    Lényegében véve semmi egyébről nem beszéltem most önöknek, mint amit manapság hallani lehet, hogy volt egyszer egy ősrégi világköd az űrben, valami gáznemű anyag, valami gőzszerűség, amiből kivált a Föld, majd a Földből a Hold. De ezt mint tudományos elméletet teljesen mechanikusan és tisztán materialistán tárgyalják. Valami puszta gőzből, bármilyen mértékben is áradjon kifelé, soha semmilyen élőszerű nem keletkezne. De amiről én beszéltem maguknak, az nem efféle ősi köd volt. Egy kazánban termelhetnek mégoly sok ködöt is, abból csak köd lehet. Nekünk valóban létező dolgokból kell kiindulnunk, nem egy afféle puszta ködből, amiből állítólag a Jupiter vagy a Föld kiszakadt.

    A Hold tehát összefügg a növekedési folyamatokkal, sőt az ember szaporodásával. A Föld egykor magában hordta a saját termékenységerőit, anyaszerű létező volt, és a napsütés hatásara megtermékenyült a felszínén úszó pikkelypáncélos nyálkás állatoktól. A Földben levő holderők megtermékenyültek a Naptól. Látjuk tehát, hogy nézőpontunkat fokozatosan ki kell tágítanunk, és a Földről ki kell lépnünk a világűrbe.

    Az önök figyelmét talán túlságosan is megterheltem ez alkalommal. De a valósághoz csak ilyen áron juthatunk el…

    A még korábbi földidőszak

    Legutóbb a Hold kiválásáról beszéltem, illetve arról, hogy ez a földi élettel is összefügg. Bizonyára már sok kérdés felmerült önökben az előadások közben, amelyeket a következő alkalommal meg is fogunk beszélni. Töprengjenek továbbra is még azokon. A mai napon azonban az elmúlt alkalommal megkezdett témáinkat kell folytatnunk, hogy lekerekítsük őket. Ezek bizonyára további kérdéseket fognak szülni önökben.

    A múltkor azt mondtam, hogy amíg a Holdat a Földön belül találtuk, addig az állati lények szaporodása is egészen másmilyen volt, mint később, miután a Hold kikerült a Földből. Úgy fogalmaztam, hogy a Hold a Földön belül tartózkodva bizonyos értelemben anyai, női erőket biztosított a Földnek. Képzeljük el tehát azt a korszakot, amikor a Hold még benne volt magában a Földben. Csak egészen sematikusan rajzolom le, hogy ez hogyan is nézhetett ki.

    A Hold nem a Föld középpontjában volt, hanem attól valamivel kijjebb helyezkedett el. [Bal oldali ábra.] Ha a mai Földet nézzük, megfigyelhetjük rajta, hogy az egyik oldalán, ott, ahol Ausztrália fekszik, sokkal több a víz, míg a másikon, ott ahol Európa, Ázsia található, túlnyomórészt szárazföldek borítják. Bolygónk felületén tehát a kontinensek és az óceánok nem egyenletesen oszlanak el, hanem azt látjuk,

    hogy az egyik részén inkább szárazföldek vannak, a másikon pedig elsősorban víz. [Jobb oldali ábra.] Az anyag tehát a Föld külső felszínén aszimmetrikusan rendeződött el. Amikor a Hold még benne volt a Földben, egy ugyanilyen aránytalanság volt megfigyelhető. A Hold közelebb helyezkedett el a Föld egyik oldalának felszínéhez, ahol tehát a Föld súlyosabb is volt, mert ott egy keményebb anyagmassza sűrűsödött össze benne.

    Azokban az időkben a Földön úgy történt a megtermékenyítés, hogy a Hold a Föld belsejéből a már említett óriáslényekbe erőt sugárzott, amely által azok megtermékenyítő anyagot tudtak magukból kiválasztani. Nem mondhatjuk, hogy e korszak lényei – amelyeket korábban „óriásosztrigáknak” neveztünk – igazi petét raktak volna le. Tulajdonképpen csak valami nyálkás masszák voltak, amelyek olykor kibocsátottak magukból egy kis nyálkadarabot. Ezeket a hatalmas képződményeket, amelyek akkorák voltak, hogy a hátukon egész Franciaország elfért volna, felül egy roppant héj borította – amin tehát több napos sétákat tehettünk volna -, lefelé pedig, a Föld belseje felé a testük nyálkamasszája terebélyesedett. A holderők erre a nyálkamasszára fejtettek ki hatást, amelyből azután egy darabka nyálkaanyag kiválasztódott. Ez levált, és már magában úszott tovább a „Föld-levesben”. Sütötte a Nap, aminek hatására először valami tojáshéjféle réteg képződött a tetején – emlékezzünk a kutya sebére, amit benyálaz, majd a napsugarak felé tart -, és azáltal, hogy egyre jobban megkeményedett felül, az „osztriga” nyálkás testében lent egy vágy keletkezett, hogy kibocsásson magából egy darabot. Testének ebből a darabjából pedig ezáltal egy új állat keletkezett. A női erők tehát a Holdból származtak, amely azonban még magában a Földben volt található. A férfierők viszont a Napból kerültek ide, amely a Földön kívülről, a világűrből küldte a sugarait. Ez a helyzet, amit most leírtam önöknek, egy pontosan körülhatárolható időszakra volt jellemző, arra, amikor a Hold még a Föld belsejében helyezkedett el.

    Ma, amikor a Hold már kívül került a Földön, a hatása is egészen másmilyen lett. A szénvegyületekről már megtudtuk, hogy az ember belsejében másképpen hatnak ránk, mint amikor kívül vannak az emberen, mert akkor mérgezőek a számunkra. Emlékezzünk arra is, hogy bizonyos állatok szaporodásával kapcsolatban azt mondtuk: a nőstények petéket raknak le, amelyeket azután valamilyen módon csak meg kell termékenyíteniük a hímeknek. Az az erő, amivel korábban a Hold rendelkezett – amikor még a Földön belül volt található -, mára a nőnemű állatokba és emberekbe került át. A Földön tehát a nőnemű lények hordozzák magukban ezeket a holderőket!

    A Hold a Földön kívülre kerülve még most is sugároz felénk erőket. A költők tudnak arról, hogy a Hold hatással van a Földre. De ez a hatás a fantáziára van befolyással, ami által érzelmileg elevenebbé válunk. A Hold erői többé már nem irányulnak a szaporodásra. A Holdnak kívülről a Földre érkező sugárzása olyan természetű, amely a szaporodás folyamatára többé már nem képes hatással lenni, azt kiváltani.

    Amit a Hold a Földnek adni tudott, amikor még egy test voltak, azt – vagyis a belőle előtörő szaporodáserőket – mára az állatok sajátították el: megkapták mint örökséget, és most már ők azok, akik továbbadják egyik állattól a másikig. Ha tehát rátekintünk az állatok petéjére, akkor azt kell mondanunk magunknak: ezekben holderők vannak! Belül a petékben azok a holderők működnek, amelyek akkor működtek, amikor a Hold még egy volt a Földdel. Ma a kinti Holdnak már csak az emberi fejre van bizonyos befolyása. A Földön belül azonban még kifejezetten a szaporodásra irányult a hatása. Lényeges különbséget jelent tehát az, hogy valami a Földön belül fejt-e ki hatást a Földre, vagy pedig kívülről teszi-e ezt.

    A szaporodást ugyanakkor még jellemzi egy nagyon különös dolog. Általában még semmit sem értettünk meg a természetről, ha a szaporodás jelenségét nem értettük meg benne. Tudjuk, hogy az állatok és a növények csakis ezen az úton keletkezhetnek. Ha egyszer a szaporodás képessége megszűnne a Földön, akkor hamarosan kihalna rajta az élet is. A szaporodás a természet fennállásának alapja. De a Földön egészen sajátos feltételei vannak magának a szaporodásnak.

    Gondoljunk bele: az elefánt csak 15-16 évesen képes arra, hogy egyetlen utódot világra hozzon. Tekintsünk ezzel szemben egy osztrigát! Ez egy kicsi, nyálkás állat. Ha ezt képzeletben felnagyítjuk óriásira, akkor nagyjából megkapjuk azokat a hatalmas lényeket, amelyek ama régmúlt idők szereplői voltak. A mai osztriga tehát példaként szolgálhat számunkra. Az osztriga azonban nem olyan, mint az elefánt, amelynek több évet kell várnia ahhoz, hogy egyetlen utódot megszüljön. Egy osztriga ugyanis egy évben egy millió utódot képes létrehozni. Az osztrigában tehát más szaporodási képesség található, mint az elefántban!

    Egy másik, hasonlóan érdekes állat a levéltetű. Ez a fák levelein él. Általában igen kártékony a növények számára, ennélfogva megkeseríti az emberek életét is. Egy levéltetű az elefánthoz képest még kisebb, mint az osztriga, és mégis néhány hét alatt nem egy millió, hanem több milliárd utódot tud létrehozni. Amíg tehát az elefántnak mintegy 15 évig kell fejlődnie ahhoz, hogy egyetlen utódot világra hozhasson, egy levéltetű néhány hét alatt megérik arra, hogy sok-sokmillió újabb levéltetűnek adjon életet.

    De vannak még kisebb élőlények is, például a harangállatkák, más néven vorticellák. Mikroszkóp alatt megfigyelhetjük, hogy ezek egészen parányi nyálkacsomók, amelyekből farok gyanánt egy vékony szál nyúlik ki, amivel előrefelé hajtják magukat. A testük egyetlen nyálkacseppből áll – mintha csak kivennénk egy osztrigából egy nagyon apró darabkát -, és mindenfelé úszkálnak a környező folyadékban. Ezek a harangállatkák – egyenként mindegyik – négy nap leforgása alatt 140 billió újabb harangállatkát képesek létrehozni! Ez már akkora szám, hogy a táblára fel sem férnének a nullák, amelyek az egyes után állnak. Jelentős különbség van tehát az elefánt és a harangállatka között a szaporodás tekintetében. Az egyik 15-16 évet vár arra, hogy egyetlen utódja születhessen, a másik négy nap alatt megérik arra, hogy 140 billió utóda tóduljon a világra.

    Itt valóban a természet egy egészen jelentős titkára bukkantunk! Van egy szellemes francia mese, amely külsőleg ugyan nem erről szól, de belsőleg annál több köze van hozzá. Racine-nak, a nagy francia drámaírónak legalább hét év kellett ahhoz, hogy egy drámát, például az Atháliát megírja. Több évig dolgozott egy-egy művén, amire végül elkészült vele. Kortársai között volt egy másik drámaíró, aki rendkívül féltékenykedett Racine-ra. Ő egyszer azt mondta: „Racine-nak hét év kell ahhoz, hogy egy darabot megírjon, én egyetlen évben írok hét darabot!” Ekkor született a következő mese. – „Egyszer a disznó és az oroszlán vitatkoztak. A disznó nagyon büszke volt magára, és odaröfögött az oroszlánnak: »Én minden évben hét disznót szülök, de te, oroszlán egy évben csak egyetlen oroszlánt vagy képes szülni.« Erre az oroszlán azt mondta: »Úgy van, de az az egy, az oroszlán! Te hetet szülsz, de közülük mind a hét csak disznó…«” – E mesével Racine csak a rátámadó drámaírót akarta eligazítani. Nem éppen azt kívánta neki mondani, hogy a színdarabjai mennyit érnek, de annyit azért legalábbis közölt vele: te valóban évenként hét darabot írsz, én viszont hét évenként egy Atháliát írok! – ami még évszázadokkal később is világhírű.

    E mesében a mennyiség és az érték vitatkozik. Értékesebb lét elefántnak lenni, amelynek 15 év készülődés, érés kell ahhoz, hogy egy elefántot hozzon a világra, mint harangállatkának lenni, amelynek négy nap is elég, hogy billiónyi újabb harangállatkát teremtsen magából. Már a nyulakra is azt mondjuk, hogy mennyire szaporák. Mint mondjunk akkor a harangállatkákra, amelyeknek a sokszorozódási képessége szinte fel sem fogható számunkra. Mi rejlik azonban amögött, hogy ezek a végtelenül parányi lények rövid idő alatt ilyen rengeteg utódot szülnek, míg az elefántnak sokkal több idő kell a szüléshez?

    Említettem már önöknek azt, hogy a megtermékenyítés folyamatában a Nap szolgál alapul. Ehhez tehát még ma is szükség van a Nap hatására. Azt is említettem, hogy ha egy égitest, mint amilyen a Hold is, a Földre kívülről hat, akkor legfeljebb a fejet befolyásolhatja, de az altesti területekre, a nemi szervekre többé már nem lehet befolyással, vagyis már nem tud közvetlenül hatni a szaporodáserőkre a földi lényekben. A szaporodáserők ma már egyik lénytől a másikra öröklődnek át. Mégis, ahogyan a mai szaporodás történik, az nem zajlik teljesen függetlenül a Holdtól. Ezt most úgy magyaráznám meg, hogy ismét visszautalok a Nap szerepére.

    Vajon miért kell az elefántnak 15-16 évet várnia arra, hogy a szaporodóképessége megéljen az utódnemzésre? Mindannyian tudjuk, hogy az elefánt a vastagbőrűek családjába tartozik. És pontosan ezért kell olyan sokáig várakoznia! Az állatokon a vastag bőr ugyanis kevésbé engedi át magán a napsugarakat. Egy levéltetű esetében, vagy ha az állatnak egészen puha a kültakarója, a naperők könnyen behatolnak a testébe. Úgyhogy az elefánt lassabb szaporodóképessége ténylegesen a saját vastagbőrűségével függ össze.

    Ezt a következőkből is láthatjuk. Gondoljunk vissza az óriási úszó „osztrigáinkra”! Sohasem keletkezett volna egy ilyen óriási „osztrigából” egy másik „osztriga”, ha minden csak azon múlt volna, hogy a Nap lesüt rájuk, de csak a pikkelyes páncéljukat, ezt az igencsak vastag bőrt érte volna az ereje. A dolog úgy történt, hogy az „óriásosztriga” egy kevés nyálkát bocsátott ki magából, amelyen kezdetben természetesen még semmilyen kemény héj nem volt található, és a megtermékenyítő képességet átadó naperők ekkor hatoltak be a nyálkatestbe! Mivel a Nap felülről – azaz kívülről, a világűrből – elkezdte a nyálkát szárítani, ezáltal egy újabb „osztriga” bukkant fel jól láthatóan a „Föld-levesben”. De már ez előtt megtörtént az, hogy a Nap az „osztrigába” belejuttatta a megtermékenyítő képességet. Itt azonban a Nap hatását tekintve meg kell különböztetnünk valamit. A valóban kívülről, a világűrből érkező napsugarak ugyanis közvetlenül csak a héjat, a páncélt hozták létre azokon a nyálkás „óriásosztrigákon”! Minek köszönhető akkor az, hogy a naperők mégis termékenyítő befolyással is lehettek azokra az óriáslényekre?

    Ehhez most ismét egészen másfelé kell tekintenünk, hogy beleláthassunk a dolgok közötti összefüggésekbe. Talán ismeretes önök előtt, hogy amikor a parasztok a krumplit felszedik, egy elég mély vermet ásnak, és abban helyezik el a krumplit. Majd a gödröt ismét betemetik. A tél elmúltával ismét kiássák a gödröt, kiszedik a krumplit, ami nagyon jól áttelelt. Ha egyszerűen csak a pincében tárolták volna, a krumpli tönkrement volna. De bent a földben megőrizte a minőségét. Vajon miért? Ez egy nagyon érdekes jelenség!

    A parasztok nem sok felvilágosítással szolgálnak nekünk, hogy miért tesznek így. De ha önök krumplik lennének és beásnák önöket egy gödörbe, ott bent, ha az éhség különösebben nem kínozná önöket, tulajdonképpen rendkívül jól éreznék magukat, mégpedig azért, mert a nyáron összegyűlt meleg elraktározódott a földben. Nyáron a Földre érkező napsugarak mélyen behatolnak a felszín alá, ezért ha januárban másfél méternyire leásunk a talajba, akkor ott még megtaláljuk a Napnak azt a melegét és mindazt az egyéb naperőt, ami nyáron jutott bele a földbe. Nyáron a Nap hatása tehát kívülről jön, kívülről melegíti a földet. Télen viszont a föld felszíne alól fejt ki hatást, a naperők olyankor benne találhatók a földben! De a Nap ereje nem képes túlságosan mélyre lehatolni, hanem ismét visszaáramlik a felszín felé. Ha tehát krumplik lennénk, és télen lent feküdnénk egy gödörben, kellemesen éreznénk magunkat. Befűtenünk sem kellene, részben azért, mert a nyáron felvett meleg sugározna mellettünk a talajból, részben pedig azért, mert alulról is meleg áramlik felfelé, mivelhogy a naperők ismét visszasugárzódnak a föld mélyebb rétegeiből. És ez az állapot a krumplik számára módfelett kellemes. Télen tehát a krumplik tulajdonképpen a Nap erejét élvezik. Nyáron viszont nem sok részük van a Napból, sőt ilyenkor kellemetlennek érzik. Ha a burgonyának feje lenne, fejfájást kapna nyáron, amikor napsugár éri. Ilyenkor nem szeretik, ha süti őket a Nap. De télen, ha van olyan szerencséjük, hogy beássák őket a földbe, akkor a Nap hatását nagy örömmel fogadják. Ebből az is kiderül, hogy a Nap nemcsak oly módon hat, hogy valamire közvetlenül rásüt, hanem úgy is érvényesül, hogy a Föld eltárolja, magába szívja a napsütést.

    Most egy érdekes ponthoz érkeztünk el. Hallottuk már azt, hogy ha egy égitest kívül van a Földön, akkor pusztító lehet hatása a Földre. Vagy olyan, mint egy méreg – gondoljunk a szén-dioxidra -, vagy olyan, mint a Nap is, amikor a sugarai pikkelyesre keményítik egy élőlény külsejét. Csakhogy télen a Nap egyáltalán nem kívülről gyakorol hatást, hanem éppenhogy a Föld belsejéből! Ekkor a Nap erői a Föld belsejéből sugárzódnak vissza, és ott újra és újra felfrissítik a szaporodási erőket. Ezek ma is, a mi jelenünkben is a Napból jönnek, de nem a közvetlenül ideérkező napsugarak váltják ki, hanem az, ami a napsugarakból elraktározódott, visszamaradt a Föld belsejében, és ami télen azután ismét kisugárzódik.

    Ez éppen olyan, mint amikor kívülről szén-dioxidot lélegzünk be. A szén-dioxid ilyenkor méreg a számunkra. Amennyiben azonban a szén-dioxid a testünk belsejében van és a véren át halad, szükségünk van rá. Ha egyáltalán nem lenne bennünk szén, akkor általában élni sem lennénk képesek. Szükségünk van a szénre a testünkben, a testen belül nélkülözhetetlen építőerő. Kívülről azonban mérgező hatású ránk. A világűrből érkező napsugarak ugyanígy megkeményedést, egy elhalt külső héjat teremtenek az állatokon. A Föld belsejében visszatartott, onnan ható és ismét visszasugárzó napsugarak viszont életet teremtenek, szaporodásképessé teszik az állatokat!

    De most képzeljük azt, hogy nem krumplik vagyunk, hanem elefántok! Rendkívül vastag bőr fed bennünket, amely csak kevéssé engedi magába azokat a naperőket, amelyek a Föld belsejéből visszasugárzódnak. Ezért ha elefántok lennénk, nagyon hosszú időre lenne szükségünk, hogy egy elefántgyereknek életet adjunk. Ha osztrigák lennénk, akkor csak egy nyálkamasszából állna a testünk, amelyet nem véd semmi külső burok. Az elefánt azonban vastag bőre által minden irányban le van zárva, ezért a Földből alulról áramló termékenyítő naperők csak rendkívül lassan képesek behatolni a testébe.

    A levéltetvek a talaj közelében tartózkodnak a növényeken, és vastag bőrük sincs. A Földből mintegy visszagőzölgő naperőket tavasszal könnyen felveszik magukba, és ezzel nagyon gyorsan felfrissülnek a szaporodáserőik. A vízben élő harangállatkák helyzete e tekintetben még kedvezőbb, mert a víz a földnél jóval intenzívebben fogadja magába és őrzi meg a naperőket. Az ily módon nagyobb mennyiségben tárolt naperők pedig a megfelelő évszakban a harangállatkák mindegyikéből 140 billió utódot hoznak létre. Vagyis ha elegendő mértékben felveszik magukba a vízben található naperőket, akkor annak hatására félelmetesen gyorsan kezdenek el szaporodni. Úgy kell tehát fogalmaznunk, hogy ma a Föld a szaporodási erőket azáltal adja át a rajta élő lényeknek, hogy felhalmozza és a tél során megőrzi magában a naperőket.

    Most térjünk át a növényekre! A növényeknél létezik egy bizonyos fajta szaporítás az úgynevezett dugványok által. Amikor a földből a növény kinő, akkor valahol lemetszünk róla egy hajtást. Ezt azután ismét elültetjük, és később kifejlődik belőle egy újabb teljes növény. Ilyen szaporítással élünk egyes növények esetében. Hogyan lehetséges ez? A növényékben, sőt még az egyes darabjaikban is meglevő szaporodóképesség onnan ered, hogy a magvaik télen benne vannak a földben. Ez valami végtelenül fontos a növények számára. A növények megfelelő növekedéséhez az szükséges, hogy télen a föld belsejében legyenek és majd onnan nőjenek ki. Persze vannak déligyümölcsök is, ezekről egyszer majd még beszélhetnénk. De a növények magvainak lényegében véve a földön belül kell fejlődniük, csak ez esetben lesznek képesek növekedni. Hagymaféle növényeket olykor vízben is növeszthetünk, ekkor azonban sajátos szabályokat kell követnünk. A természet tehát megköveteli azt, hogy a növények a földbe legyenek ültetve, mert onnan szerzik maguknak a növekedésükhöz szükséges erőt. Mi történik akkor, ha egy magszemet a földbe helyezünk? Ilyenkor a lehető legjobbat tesszük vele, mert a Naptól a Földnek átadott erőket magába szívja. Éppen a növények magszemei azok, amelyek a leginkább feltöltekeznek a Földre eljutott naperőkkel.

    Az állatoknál ez sokkal nehezebben megy. Azok az állatok, amelyek a földben élnek, mint a földigiliszták és hasonlók, ezeket az erőket nagyon könnyen átveszik. Ez az oka annak, hogy azok az állatok, amelyek lent a földön vagy magában a földben élnek, oly nagyon szaporodóképesek! A férgek is rendkívül szaporák, és közülük sajnos éppen azok, amelyek az emberi belekben fordulnak elő, tömegével szülik meg utódaikat, ezért az ember saját erőit állandóan lefoglalja a velük való küzdelem, hogy visszaszorítsa térhódításukat. Ha valakiben elszaporodtak a bélférgek, annak szinte minden életerejét arra kell fordítania, hogy ezeket a benne támadt kíméletlen rosszakaróit megölje.

    A növények tehát a talajból bújnak elő. A gyökerük a földben van, kihajt a levelük, majd a viráguk, végül kifejlődnek az új magvak.

    De önök egészen biztosan hallottak már arról, hogy ha megjelenik a virág felül, akkor maga a növény már nem növekszik többé felfelé. Ez nagyon érdekes. A növény magja, a csíra a talajban van. Onnan nő ki a növény szára, azon a zöld levelek, és később megjelenik a virág. Ekkor azonban a növekedés megáll, és a növény egészen gyorsan létrehozza az új magvakat. Ha nem gyorsan hozná létre a magvait akkor a benne levő naperők a virágszirmokra használódnának el, amelyek viszont terméketlenek. Ez esetben egy csodásán szép és sokszínű virágkehely fejlődne ki, de benne a magvak nem tudnának kialakulni. A növény ezért, amikor megjelenik rajta a virág, hirtelen összeszedi minden erejét, és a lehető leggyorsabban létrehozza még a magvakat.

    A kívülről, a világűrből érkező napfénynek viszont megvan az a sajátossága, hogy a növényeket széppé varázsolja. Ha a mezőn színes virágokat látunk, tudnunk kell róluk, hogy a Nap sugarai hozzák létre a szép színeiket. A Nap azonban e hatásával az életet pusztítja a növényben, hasonlóan ahhoz, ahogyan az osztrigahéjat hozza létre, amikor a nyálkás osztriga külső testfelületét kiszárítja.

    Ez a jelenség az egész Földön megfigyelhető. A Napnak ezt a hatását különösen jól érzékelhetjük, ha elutazunk a forró égövbe, az Egyenlítő tájékára. Itt repdesnek a legcsodálatosabb színű madárfajok. Ez a színkavalkád a világűrből érkező napsugaraknak köszönhető! A madarak tollai gyönyörű színekben pompáznak, de semmilyen életerőt már nem hordoznak többé magukban. A tollazatban az életerő többnyire elhalt, kiszáradt.

    Ugyanez érvényes a növényekre is. Amikor a talajból kinőnek, tele vannak duzzadó életerővel. Majd ez egyre inkább fogyni kezd bennük. Végül elérkezik az a pillanat, amikor minden maradék erejüket összeszedik, és egy egészen kis életerőt hirtelen belevisznek a magokba. A Nap szép leveleket, színes virágokat teremt a növényen, de ezzel pusztítja is magát a növényt. A színes virágszirmokban semmiféle szaporodóképesség nem található.

    De mi történik a növénnyel, ha belehelyezzük a magvait a földbe? Ekkor nem egyszerűen arról van szó, hogy a növényt beástuk valahová, hanem arról, hogy a földből beleáramlik az életerő, amit a növény feljuttat egészen a levelekig és a virágig. A földben elraktározódott tavalyi naperők, a meleg, a fény így kerülnek bele alulról a növénybe! Ezt felszívja a növény a magszembe, miközben a kívülről sugárzó naperők a növényt pusztítják azzal, hogy felül egy nagyon szép virágot alakítanak ki rajta. De a virágban belül ott vannak a magvak is, amelyek még a tél közepén elraktározott naperők hatására keletkeznek most. A növény magvait tehát egyáltalán nem az idei napsütés alakítja ki! Ez egy téves felfogás. Az idei napsütés csak a növény szép virágait formálja ki. A magvak a tavalyi év napsütésének eredményei, amit a föld őrzött meg magában. Ez az erő hatja át a növény egész testét is.

    Az állatoknál ez ismét másképp van, mert rájuk a naperők inkább csak külsőleg hatnak. Az állatban ezek pusztán felfrissítik évenként a maguk jelenlétét. Az állatok a naperőket nem veszik fel magukba olyan közvetlen formában, mint a növények, amelyek a saját testükben hordozzák – egészen a virágjukban levő magvakig – a földben elraktározódótt tavalyi naperőket.

    Rendkívül érdekes és csodálatos, amit most tárgyalunk! Azt mondjuk: a növények és az állatok szaporodnak. Csakhogy nem tudnának szaporodni, ha nem érvényesülnének bennük a naperők! Ha nem létezne a Nap, akkor szaporodás sem lenne a Földön. És mégis: a Nap kívülről, a világűrből hatva éppen a szaporodási képességet pusztítja el. Ez ugyanaz az eset, mint amit a szén-dioxid példáján is megfigyeltünk. Ha kívülről belélegezzük azt, megöl minket, de amennyiben az emberi testen belül működik, akkor az életünket szolgálja. Ha a Föld a napsugarakat kívülről kapja, az a Föld növényeit és állatait pusztítja; ha viszont a Föld a Napról érkező erőket a saját bensejéből adja át a rajta élő növényeknek és állatoknak, akkor azokat élettel tölti meg és szaporodásra ösztönzi. A növényeknél ez jól követhető. A növények szaporodásra képes magvaikat a Napnak az előző nyáron ható ereje által alakítják ki, ami még akkor került a földbe. Ami a növényt ez évben széppé teszi, az az idei napsütés eredménye. Ez általában velünk is így van: a benső fejlettsége mindig a múltból fakad, a múltban gyökerezik; széppé, a külsőben széppé az ember a jelen által lesz.

    Mármost a vastagbőrű elefánt számára az a kis Nap-meleg a földből, amit ő onnan kaphat, igencsak kevés hasznára van. Nem könnyen hatolnak át ezek a visszasugárzódó naperők az ő vastag bőrén. Az elefántnak ezért a saját szaporodáserőit hosszasan kell felhalmoznia. Ő azonban holderőket halmoz fel magában! A holderők neki természetesen az anyai megtermékenyüléshez kellenek. A Hold kilépett a Földből, de a szaporodásra képes állatok magukban hordozzák még az ősi holderőket.

    Nagyon jól tudom, hogy ez meglepően hangzik. Bármikor jöhetne valaki, aki azt mondja: „Ez az ember ostobaságokat állít! Valamikori, hajdan volt holderőkről beszél, amelyek benne élnének a mostani petékben, a szaporodási képességben. De őrültség olyat hangoztatni, hogy az élőlényekben a jelenlegi szaporodáserőket az ősi múltból kell származtatnunk.” – Ennek az illetőnek a következőket válaszolnám. „Vajon nem találkozott ön még soha olyasmivel, hogy ami most él, abban valami olyan érvényesül, ami régebbi eredetű, mint ami ő maga? Mutatok önnek akkor egy fiút, aki az apjához annyira hasonlít, hogy mindenki azt mondja rá: szakasztott az apja. Ez nyilván még akkor is fennáll, ha az apja már nem is él. És ha valaki ismerte az apát kisfiúként, annyi idősen, amennyi most a fia, az egyértelműen meg is állapítja: ez a gyerek pont olyan, mint az apja. Vagyis a gyerek most úgy néz ki, ahogyan az apja nézett ki, amikor az apa egy ekkora kisfiú volt. Az apa harminc-negyven évvel ezelőtti vonásai tehát, amit akkor látott rajta valaki, most itt láthatók a gyerekén, nem vesztek el! A múlt erői mindenkor benne élnek abban, ami a jelenben található. És ugyanez a helyzet a szaporodáserőkkel is. Amiből a jelen felépül, az a múltban gyökerezik, onnan származik!”

    A Hold Földre való hatása tekintetében különösen elterjedt előítélet az, hogy a Hold befolyásolja az időjárást. Ehhez a nézethez nagyon sok babona fűződik. De volt két tudós Németországban, a lipcsei egyetemen, akik közül az egyik, bizonyos Fechner [1801-1887] nevezetű, kijelentette: „Abban a babonában, hogy a Hold hatással van az időjárásra, egy csipetnyi igazság is rejlik.” Mindig szorgalmasan feljegyezte, hogy milyen volt az idő teliholdkor és újholdkor, és úgy találta, hogy teliholdkor többet esett, mint újholdkor. Ez jött ki eredményül. Ez persze nem biztos, hogy valami törvényszerűség, az efféle megfigyelésekben nem bízhatunk vakon. A tudományos kutatásnak ennél alaposabbnak kell lennie. Fechner mégis azon volt, hogy az ilyen irányú vizsgálódásokat folytatni kell, és valóban meg kell bizonyosodni arról, hogy vajon a Hold fejt-e ki valamilyen hatást az időjárásra.

    De volt ugyanazon az egyetemen egy másik tudós is, aki magát sokkal okosabbnak tartotta. Schleidennek [1804-1881] hívták, és ezt fűzte hozzá az előbbi történethez: „A kollégám arról kezdett beszélni, hogy a Hold befolyással van az időjárásra. Ez kész képtelenség! Minden erővel meg kell akadályozni az ilyen eszmék terjesztését!” Ekkor Fechner így szólt: „Na szép, közöttünk férfiak között már nagyban áll a harc. De mire valók az asszonyok?…” – Ez a történet nagyon régi, azokból az időkből való, amikor a professzorfeleségek még maguk mostak. A városban volt egy régi szokás, hogy esőben mindenki kirakta a mosóteknőket, kádakat, hogy a mosáshoz vízzel teljenek meg. Az akkori Lipcsében nagy értéke volt a víznek, ezért úgy gyűjtötték, ahogy tudták. Vízvezeték akkoriban még nem létezett. Fechner professzor tehát így kalkulált: „Ezt a vitát a feleségek fogják eldönteni! Meglátjuk, hogy azonos mennyiségű vizük lesz-e, ha Schleiden professzorné csak újholdnál rakja ki a dézsáit, az én nejem pedig csak telihold idején.” És hozzátette: „Számításaim szerint több esővize majd az én asszonyomnak lesz!”

    De sajnos a feleségeket nem lehetett rávenni a kísérletre. Nem akartak férjeik tudományába beleavatkozni. Nem álltak egyik párt mellé sem. A történet folytatása az, hogy Schleidenné, nem törődve azzal, hogy a tudomány esetleg a férje oldalán áll, a dézsáját teliholdkor is kivitte az esővíz reményében, annak ellenére, hogy a férje rettenetesen szitkozódott Fechnerre.

    Egy ilyen mérés persze még nem bizonyíték a Hold hatására. De az kétségtelen, hogy az árapály-jelenség még ma is összefügg a Nappal és a Holddal. Megfigyelhető, hogy a dagály egészen másképp jön az egyik holdnegyedben, mint a másikban. Ezek összefüggnek. Csakhogy ez nem attól van, hogy a Hold most világít valahol a tenger felett és ezáltal keletkezik a dagály; ennek a tényleges oka sokkal régibb keletű.

    Araikor a Hold még a Földben volt, akkor a maga erőit működtette, ami dagályokat okozott. A Földben pedig még mindig érvényesül ezeknek az ősi erőknek a maradványa, és ez váltja ki a dagályt! Ezt a Föld azonban ma már önállóan végzi. Az csak egy babona, amikor azt hisszük, hogy a Hold dagály idején kívülről fejt ki hatást a Földre. A Hold valaha valóban hatást gyakorolt a Földre, tudniillik akkor, amikor még benne volt. A Földben azonban a mai napig megmaradt ez a tevékenység, ennélfogva állíthatjuk, hogy a Földön az árapály a Hold miatt van. De nem a mostani külső Hold miatt! Ez csak a látszat. Hasonlít ez ahhoz, mint amikor az órámra pillantok, de mégsem mondom azt, hogy az órám kerget ki tíz órakor a teremből. így zajlanak párhuzamosan ma is a holdfázisok és az árapályok, mivel ez a jelenség egykor valóban a Hold hatására keletkezett a Földön, amely akkor még a Holdat magában hordozta.

    Ugyanez a helyzet azokkal a szaporodáserőkkel is, amelyeket a Hold befolyásol, tehát amelyek a nőnemű lényekben működnek örökletesen, és azokkal a szaporodáserőkkel is, amelyeket a Nap támaszt a Földön, vagyis amelyek a Földbe került tavalyi naperők visszasugárzódása által kerülnek az élővilágba. Az alacsonyabb rendű állatok szaporodóképessége azért annyira mértéktelen, hogy mindig billiónyi utódot hoznak világra, mert ők a Földben felgyülemlett naperőket tudják hasznosítani. A magasabb rendű állatok és az ember viszont a szaporodáserőiket a bensőjükben őrzik. Természetesen van némi hatása rájuk a Földbe került naperőknek is, amelyek minduntalanul felfrissítik bennük a szaporodáserőket. E napszerű felfrissítés hiányában ezek az erők elsorvadnának. A magasabb rendű állatok és az ember számára azonban a Földben található naperők általi szaporodás ma már nem lehet a megfelelő szaporodási forma.

    A növények éppen ezekre a naperőkre szorulnak, ezért ezeket a tél folyamán felszívják magukba, egészen a nyár kezdetéig; a saját testüket ezekkel a naperőkkel töltik meg. így a növények idei szaporodásereje az előző év naperőiből származik! Az elefánt azonban nem ennek hatására lesz képes a megtermékenyítésre. Az ő szaporodásereje ugyanis évmilliókkal ezelőtti időből származik, és éppen a saját szaporító nedvében őrzi, amit ő az apjától kapott és továbbad a fiának. Az elefánt tehát saját magában hordozza szaporodási erőit. De mióta vannak meg ezek benne? Ahogyan a növény az előző év szaporodáserőit használja fel magában, hogy az idén szaporodhasson, úgy az elefánt évmilliókkal ezelőtti szaporodáserőket használ fel a mostani szaporodásához! A növények és az alacsonyabb rendű állatok oly módon szaporodnak, hogy a Föld által felhalmozott naperőket képesek még ma is hasznosítani a maguk számára. Ezek roppant hatalmas szaporodási erők. Azok az állatok azonban, amelyek a nagyon távoli múltból származó erőket őriznek magukban, csak jóval mértéktartóbban szaporodhatnak.

    De térjünk most vissza azokba az időkbe, amelyekben azok az óriási „osztrigák” éltek. A napsütés erejét ezek nem tudták hasznosítani a felső vastag páncéljuk miatt, csak azt az erőt, ami alulról, a Föld irányából áramlott felfelé. Alul ezek a lények „nyitottak” voltak, ezért onnan magukba fogadhatták ezt az erőt. Az eredetileg a Napból érkező, de a Földbejutott és onnan kisugárzó erőket tehát alulról magukba engedték e hatalmas lények. Amikor később ezek az állatok átváltoztak megatheriummá, ichthyosaurusszá, ezáltal már mindenfelől sütötte őket a Nap, és alulról sem voltak már „nyitottak”. Amikor a Föld rájuk tett addigi hatása elől ily módon elzárkóztak, attól fogva szaporodási erejük csak arra korlátozódott, amit saját magukban hordoztak, és amit a naperők legfeljebb mindig csak felfrissítettek bennük.

    Egy ennél is régebbi korszakba visz bennünket vissza az a kérdés, hogy az állatok hogyan kapták meg megtermékenyítő erejüket. Ez a Nap hatásának következménye, de ezt a képességet nem kaphatták meg az állatok úgy, ahogyan a Nap kívülről és a távolból fejt ki hatást a Földre. Léteznie kellett tehát egy olyan időszaknak, amikor a Nap is még a Földön belül volt, és közvetlenül gyakorolt hatást a földi életre! Amikor nem pusztán az a kis naperő került bele a földbe, amely manapság télen jótékonyan járja át például a burgonyát, hanem az egész Nap a maga minden erejével benne volt még a Földben.

    Önök most mindjárt közbeszólnak: „De hát a fizikusok szerint a Napon iszonyatos hőség van, és ha a Nap a Földön belül lenne, akkor mindent teljesen szétégetne.” Ezt azonban önök csak a fizikusoktól hallották így. De a fizikusok végtelenül elcsodálkoznának, ha a Napot valóban szemügyre vehetnék. Ha egyszer a Napra elutaznának, egyáltalán nem találnák azt olyan forrónak. A Nap valójában életerőkkel van tele, és a meleg csak azáltal keletkezik, hogy a napsugarak a levegőn vagy bármi máson keresztülhaladnak. A levegő miatt érezzük melegnek a napsugarakat. Amikor tehát a Nap benne volt a Földben, akkor éppenséggel életerőt árasztott magából. Nem csupán egy olyan kis életerőt adott, ami manapság ér ide a Földre, hanem sokkal nagyobb mértékben részesültek a Nap életerejéből az akkor létező élőlények, mert ez az erő innen áradt, a Földből! Mármost ekkor is éltek óriási „osztrigák”, de ezeken a belülről sütő Nap nem keményített meg egy páncélos héjat, hanem azok teljesen csak puha nyálkából álltak.

    Képzeljük el a következőket! A Földben benne van a Hold is, a Nap is. A felületén állandóan nagy nyálkadarabok, „osztrigák” alakulnak ki, de ezeken héj nem képződik. Keletkezik egy nyálkás „osztriga”, különválik a többitől, lefejtődik róluk. Majd megint keletkezik egy, újra és újra kiformálódik egy újabb, vég nélkül. Ezek azonban annyira mérhetetlenül nagyok voltak, hogy nem is tudtuk volna egymástól megkülönböztetni őket. Egymásig nyúltak, összeértek. És milyen látványt mutatott ez a még ősibb Föld? Szakasztott úgy nézett ki, mint az emberi agy, amelyen az agysejtek egymás mellett sorakoznak! Az agyunkban azonban az egymásba kapaszkodó sejtek szinte elhaltak, alig élnek, míg abban az időben, amikor a Nap még benne volt a Földben, ezek az „óriássejtek”, ezek a „sejtosztrigák” egymás mellett állandóan nőttek és fejlődtek, ami a Nap beléjük áramló erejének volt köszönhető, mert a Nap közvetlenül a Földből hatott rájuk!

    Itt van a Napot és a Holdat magában foglaló Föld. És itt látunk egy „óriásosztrigát”, mellette egy másikat, amellett egy harmadikat és így tovább. A Föld felszínén óriási nyálkacsomókat figyelhetünk meg egymás mellett, amelyek azonban megállás nélkül szaporodnak! A mai osztrigák olyan rendkívül gyorsan szaporodnak, hogy rövid idő alatt egy millió utódot hoznak létre. De az akkori „osztrigák” szaporodtak csak igazán gyorsan! Alig jelent meg az egyik „osztriga”, már jöttek az utódai, és ezeknek is már jöttek az utódai, és ezeknek is, megállás nélkül. A régiek feloldódtak, eltűntek. Ha valaki kívülről nézte volna a Föld óriási gömbjét, olyannak látta volna, mint egy hatalmasra nőtt agyat – természetesen sokkal lágyabb, sokkal nyálkásabb volt, mint a bennünk levő mai agyunk -, amelyen azok a nagy nyálkaosztrigák rendkívüli ütemben szaporodtak, újra és újra milliónyi utódot hozva létre, hogy alig fértek el egymás mellett és örökösen egymásnak ütődtek. Ha egy távoli csillagról egy különösen kíváncsi megfigyelő szemlélte volna a Földet, az bizonnyal megállapította volna: a világűrben úszik egy óriástest, de az csupa élet, állandóan életet teremt magán, vagyis nem csupán milliónyi egymás mellett nyüzsgő nyálkacsomóból áll, hanem azok folyton sokasodnak, szaporodnak rajta. Valójában tehát milyennek látta volna a Földet? Olyannak, mint amilyen egy emberi petesejt az első időkben, csak éppen rendkívüli módon felnagyítva! Az emberi petesejtben ugyanis ugyanez figyelhető meg, csak éppen kis méretekben. A nagyon apró sejtnyálka-hólyagocskák abban is gyors szaporodásnak indulnak, egyre sokasodnak, különben az embrió az első hetekben nem érné el megfelelő nagyságát. A sejtek rendkívül kicsik, ezért a számukat nagyon gyorsan növelni kell. Ha tehát valaki akkoriban a Földre nézett volna, úgy fogalmazhatott volna: itt van egy élő óriáslény, amelyen belül a Nap és a Hold erői működnek. Ekkor tehát a Föld belsejében találjuk a Napot és a Holdat is.

    Arról beszéltem most önöknek, hogy a földfejlődésben volt egy olyan korszak, amikor a Föld, a Nap és a Hold még egy égitestet alkotott. De ehhez hozzátehetném a következőket. Ha önök netalán olvasták már a Faustot, akkor emlékeznek arra a jelenetre, amikor a tizenhat éves Gretchennek kifejti Faust a maga vallását, és a lány ezt válaszolja: „Ezt mondják körülbelül a papok is, csak egy kicsit másképpen.” Mi is elmondhatjuk ezt: a tudósok is nagyjából hasonlókat 153 mondanak, de egy kicsit mégis másképpen mondják. Ők is megállapítják, hogy a régmúltban a Nap a Földdel és a Holddal egy test volt. Ezt már kimondták. Úgy fogalmaznak, hogy a Nap egykor egy óriástest volt, majd lassan forogni kezdett és a Föld ekkor kihasadt belőle. A Föld is forgott maga körül, és idővel belőle is kihasadt valami, tudniillik a Hold. Ez az elmélet tehát éppen abból indul ki, hogy a Nap, a Föld és a Hold valaha egyetlen égitest volt.

    Sőt, még azt is mondják, hogy ez könnyen bizonyítható. Már az iskolás gyerekeknek is bebizonyították. Ezt nagyon látványosan szokták szemléltetni, a következő kísérlettel: tudjuk, hogy az olajcsepp úszik a víz tetején. Fogjunk egy papírlapot, vágjunk ki egy kis kört abból, és szúrjunk át a közepén egy gombostűt. Tegyük a vízbe, kezdjük el forgatni a gombostűt a fejénél fogva. Forogni fog a papírkor is. A vízben levő olajcseppből kis részek szakadnak le, és ezek a közép körül keringeni fognak. Ezt most jól nézzük meg, mert egykor ez történt a világűrben is. Az ősidőkben létezett egy óriási gázgömb, ami csak gáz volt, semmi egyéb. Szétterült a térben, de egyszer csak mozgásba lendült, forogni kezdett maga körül. A mi Földünk ugyanúgy szakadt ki a Napból, mint ahogyan a kis olajcseppek szakadnak ki az olajfoltból.

    Ezt tehát már az iskolában is bizonyítják. És a gyerekek, akik hisznek a tanár tekintélyében, a homlokukra csapnak: „Ez teljesen természetesen történt; volt egyszer egy nagy gázgömb, amely forgatni kezdte saját magát, és akkor kirepültek belőle a bolygók. Mi magunk láttuk, ahogyan az olajcseppek is kiszakadtak.”

    De önök most a gyerekektől megkérdezhetnék: láttátok azt is, hogy a tanító úr fent a gombostű fejét a kezeivel forgatta? Ha igen, akkor oda kell gondolnotok a világűrbe is egy óriási tanító urat, aki az ősidőkben azt a gázgömböt forgatni kezdte, mert különben a bolygók sem tudtak volna kirepülni belőle!

    A középkorban ezt a valakit úgy hívták az emberek, hogy Úristen, és hosszú szakállal képzelték el. Ő volt az az óriási „tanító úr”, akiről a kísérletben megfeledkeztek az iskolai tanító urak.

    De az mégsem magyarázat, hogy feltételezünk egy hatalmas forgó gázgömböt, amely azáltal forgott volna, hogy egy óriási „világforgató” hajtja körbe-körbe. Ezt nem tekinthetjük magyarázatnak. Más magyarázat szükséges. Ez pedig a következő.

    A Nap és a Hold egykor egy testet alkotott a Földdel, és ez a komplexum saját magát mozgatta! A mozgása belőle fakadt! Egy puszta gázfelhő nem tudna önmaga által mozgásba lendülni, de a Nap-Hold-Föld együttese képes volt önmagát mozgatni. Egyáltalán nem volt szüksége egy külső mozgatóra, mert ő maga élő volt… A Napot és a Holdat magában foglaló Föld akkoriban egy eleven létező volt, olyan jellegű élettel, mint amilyen ma egy magszemnek, egy csírának van! A Nap és a Hold kilépett a Földből, de hátrahagyták a Földben az örökségüket. Az a csíraerő vagy szaporodási erő, ami ma az anyai és apai állati és emberi testben található, eredetileg közvetlenül a Napból származott, és még mindig termékeny! A szaporodni tudó élőlények ma az ősrégi naperőket a saját hímivarsejtjeikben és petesejtjeikben hordozzák. A szaporodásra való képességük tehát azokból az ősi időkből maradtak rájuk örökségként, amikor a Föld még magában hordozta a Napot és a Holdat!

    Ez az igazi magyarázat ebben a kérdésben, és csak ha innen közelítünk hozzá, akkor fogjuk valóban megérteni. Valamikor a Föld a Holddal együtt kirepült a Napból, majd a Hold a Földből. Ezt a történést a kővetkező alkalommal tovább fogjuk boncolni. A téma akkorra sem válik könnyebben érthetővé, mint amilyen ma volt számunkra. Én mégis azt hiszem, hogy ez az egész történet nem annyira titokzatos, hogy az ember végül ne foghatná fel!

    A Föld a Napban. Adam Kadmon, a Föld-Ember

    Ha megnézzük a mai ember fejét, azt látjuk, hogy kívül egy elég kemény, csontszerű burok veszi körül. Ez a csontos, külső héj, ami az egész fejhez képest csak egy vékony réteget képez, meglepő hasonlóságot mutat azzal a kőzetanyaggal, amit például fent a Jura-hegységben találunk. A csontos koponya ugyanis lényegében egészen hasonló alkotóelemekből áll, mint a hegyekben levő mészkőlerakódások, meszes talajrétegek, amelyeket jól megfigyelhetünk, ha a Jura-hegységben kóborolunk.

    Efféle lerakódások számtalan helyen előfordulnak a Föld felszínén. Növények termesztésére nem a legalkalmasabb talaj, de gyakran megtörténik, hogy idővel egy olyan talajréteg kerül föléjük, amely maga nem tartalmaz mészkövet, és jó szántóföldnek bizonyul.

    Már sokszor tapasztaltuk az eddigiek során, hogy ha a természetről beszélünk, akkor összefüggésekben kell gondolkodnunk. Az ember csontos koponyáját kívül bőr borítja, amely gyakran hámlik. A mésztartalmú koponya felett tehát egy bőrréteg található. Ha mármost ezt a bőrfelületet megvizsgáljuk, ugyancsak nagy hasonlóságot fedezhetünk fel közte és a kinti szántóföldek között. A fejbőrből hajszálak nőnek ki. A haj pedig szintén nagyon hasonlít a növényekhez, amelyek a földből kihajtanak. Állítsuk tehát párhuzamba az emberi fejet és a Földet magát! A Föld egyes helyein felül mészkőlerakódások vannak, e fölött termékeny talaj található, amelyből növények bújnak elő. Az emberi fej külső burkát a mésztartalmú koponya képezi, ezt bőr borítja, amelyből hajszálak nőnek ki.

    Most emlékezzünk vissza valami egyébre, amit korábban mondtam önöknek. Mélyen bent a Föld belsejében régi élőlények, növények és állatok maradványai nyugszanak. Leírtam önöknek, hogy az ősidőkben hogyan néztek ki ezek a növények és állatok. Az ichthyosaurusok, plesiosaurusok stb. a maguk idejében hatalmas lények voltak, de mára kihaltak. Ha pedig most beletekintünk az emberi fej belsejébe, ott vajon mit találunk? Az emberi fejen belül, az agyban az agysejtek bizonyos értelemben olyanok, mint kis állati lények, de ezek szintén félig-meddig halottak, mintegy folyamatosan haldoklanak, és csak éjszaka válnak ismét élettel telibbekké. Lényegében véve tehát ezek az agysejtek az elhalás útján vannak. Ezenkívül a koponyacsont alatt, az agy és a külső csontos héj között is egy már elhalt hártyaréteget fedezhetünk fel. Úgyhogy ha az emberi fejbe beletekintünk, akkor csupa elhalóban levőt pillantunk meg!

    Ha egy meghalt ember fejét felnyitnánk – ami különösképpen a tudomány szokása, amely kevésbé foglalkozik az eleven emberrel, hanem inkább csak ennek halottá vált testével a boncasztalon -, akkor elhalt agysejteket találnánk benne, amelyek tulajdonképpen elkövesedett vérsejtek, amelyek tömegét kívülről a kemény héj, a meszes koponya vesz körül. Ez a látvány nagyon hasonlít arra, amilyen maga a Föld is! Ha ezen a bőrszerű kemény agyhártyán keresztül – amit éppen azért neveznek „kemény agyhártyának”, mert már egészen elhalt – a tulajdonképpeni agyba behatolunk, akkor ott egy folyamatos elkövesedésnek lehetünk szemtanúi. De a Föld is egy ilyen látványt mutat. A mai Földet megnézve, szakasztott mása egy elhalt emberi fejnek. A fej természetesen jóval kisebb méretű. A Föld sokkal nagyobb, ezért rajta minden egészen más alakot ölt. De lényegében a Föld egy elhalt emberfejhez hasonlítható. Aki tehát ma a Földet tanulmányozza, az végül megállapíthatja: a Föld olyan, mint egy óriási emberkoponya, mégpedig egy olyan emberkoponya, amely már meghalt.

    Bizonyára senkinek sem jutna eszébe önök közül olyat állítani, hogy meghalhat valami, ami azelőtt nem is élt. Ez ugye nem lehetséges. Ilyeneket csak a tudomány állít. De úgy gondolom, önök ostobának tartanák magukat, ha találnának valahol a mezőn egy halott emberi fejet és azt mondanák: ez a 157 fej valamikor itt élt egymagában a mezőn. Ezt nem fogják mondani, hanem inkább azt, hogy ennek a fejnek egykor egy eleven embertesthez kellett tartoznia, vagyis egykor élnie is kellett. Ha tehát valaki a Földet alaposabban megvizsgálja, és azt valóban egy elhalt emberfejhez hasonlónak találja, egyúttal nem riad vissza az ebből az egybeesésből adódó következtetésektől, akkor az végül el fogja ismerni, hogy valaha a Földnek is élnie kellett. A Föld nem halott volt régen, hanem egy még élő emberfejhez hasonlított, amely a világegyetemben élt, mint ahogyan ma az ember él rajta.

    Mármost az emberi fej egyáltalán nem élhetne, ha az emberi testből nem áramolna bele állandóan a vér. Legfeljebb csak játékból lehetne azt képzelnünk, hogy önmagában is létezhet.

    Kisfiúkoromban falun laktam, ahová olykor az országot járó vándorszíntársulatok érkeztek. Felállították a bódéjukat, és ha összegyülekeztek előtte az emberek, mindig kijött valaki és így kiáltott: „Nagyérdemű publikum! Lépjenek be, mindjárt kezdődik az előadás! Itt lehet látni egy élő és beszélő emberfejet.” Ekkor egy test nélküli emberfej jelent meg, amit tükrök alkalmazásával idéztek elő valahogyan: a testet nem lehetett látni, csak valakinek a fejét. A fej egymagában természetesen nem létezhetne, mert szüksége van a vérre és mindazokra az életben tartó hatásokra, amelyeket a testtől kap meg. A Földnek is egykor, amikor még élt, a világegyetemből kellett megszereznie a saját létéhez szükséges erőket. Találhatunk-e bizonyítékokat arra, hogy valaha a Föld éppannyira élt, mint ahogyan mi is élünk, és a világűrből táplálta magát?

    Hosszan lehetne azt fejtegetni, amiről a legutóbb beszéltem, hogy az ősidőkben a Nap a Földdel egyetlen égitestet alkotott. De ez nagyon régen volt, és mára már a Nap a Földön kívül található, vagyis kívülről juttatja a Földre fényét és melegét. De még magának a Földnek a belsejében levő meleg is a Naptól származik, amelyet télen őriz magában. Kiszámíthatnánk, hogy évenként mekkora mennyiségű meleget bocsát ki magából a Nap. Óriási szám jönne ki, sok millió kalória. A fizikusok elvégezték ezeket a számításokat, és valóságos félelem fogta el őket. Aggodalmuk oka az volt, hogy ha a Nap ilyen hatalmas mértékben árasztja magából a hőt, akkor előbb-utóbb ki fog hűlni, és mi itt a Földön valamennyien meg fogunk fagyni. A számítás helyes, de a belőle levont következtetés már nem az. Az egyenletek lehetnek bármily kidolgozottak is, mégsem egyeznek meg teljesen a valósággal, éppen azért, mert csak absztrakciók.

    A 19. század közepén élt egy sváb fizikus, Julius Róbert Mayer [1814-1878], aki a württemberi Heilbronnban született, és akinek egészen érdekes gondolatai voltak e témában. Orvosként Darwinhoz hasonlóan körbeutazta a világot, és aközben felfedezett valamit. Egy dél-ázsiai szigeten megfigyelte azt, hogy a meleg éghajlat hatására az emberi vér másképpen néz ki, mint a valamivel hidegebb tájakon, és ebből a tényből érdekes felismerésekhez jutott. Megfigyeléseit feljegyezte és egy rövid tanulmány formájában 1841-ben elküldte az akkoriban legjelentősebb német természettudományos folyóiratnak. A folyóirat szerkesztősége azonban visszaküldte az írását, mondván, hogy tartalmát tekintve teljesen érdektelen, sőt dilettáns és ostoba. Ma ugyanezek az emberek, illetve az akkoriaknak az utódai a 19. század egyik legnagyobb felfedezésének tartják Mayer megfigyeléseit.

    De Mayerrel nem csupán az történt, hogy az a tudományos folyóirat visszadobta az értekezését, hanem ezenkívül egy még rettenetesebb dolog is: az őrültek házába zárták. Nagyon lelkesedett a saját tudományáért, amely ugyan nem volt mindenben kielégítő, de ő mégis nagyon hitt benne, ugyanakkor egy kissé bogaras természete is volt, amit nem néztek jó szemmel azok az emberek, akikben közel sem volt akkora tudás és tehetség, mint benne, és az orvoskollégái és egyéb orvosok hamarosan az őrültek házába juttatták! Egy ember a tudományos felfedezéseiért cserébe azt kapta, hogy a bolondok közé csukták! Ma Heilbronn egyik nagy terén áll egy szobor: Julius Róbert Mayeré. Ezt az elismerést azonban meglehetősen megkésve kapta meg a világtól. Mayer élete példa arra, hogy miként bánnak az emberek azokkal a társaikkal, akiknek gondolatok is vannak a fejükben.

    Mayernek abból a megfigyeléséből, hogy a hő hatással van a vér minőségére, újabb gondolatai támadtak, és feltette azt a kérdést, hogy a Nap hőjének mi lehet az oka. Tudóstársai pusztán kiszámolták a Napon levő hő mennyiségét. De Mayert az érdekelte, hogy honnan van ez a hőmennyiség. Hogyan jár el a fizika? Számításokat végez a Napról, de közben úgy gondolkodik, mintha egy egyszerű embert látna maga előtt: valaki egyszer annyira teleeszi magát, hogy már több nem is fér bele, és mindeközben egyúttal felhalmozza magában a tápanyagot saját zsírrétegében és az izmaiban. Ha ezek után már több ételt nem kapna, akkor nyilvánvalóan önmaga zsírját és izmait élné fel. Körülbelül 40-60 napig bírná, de azután meghalna, ha nem jutna újabb táplálékhoz. így kalkulálnak a fizikusok a Nap esetében is, amely minden nap csak önmagát éli fel, miután a kezdetek kezdetén csodálatos módon szert tett a saját hőjére. Hogy a Nap miképpen ette tele magát ezzel a hőmennyiséggel, a fölött elsiklanak a tudósok, de mindenesetre kiszámolták, hogy az életéből még mennyi van hátra.

    De honnan vette a Nap a hőjét? Mayert éppen ez foglalkoztatta. Az az ötlete támadt, hogy a Napba minden évben kisebb üstökösszerű égitestek zuhannak bele. Ez így is van! Ezek mintegy a Nap táplálékai. Ha még ma is felpillantunk a Napra, el kell ismernünk, hogy jó gyomra lehet, mert évenként roppant mennyiségű üstököst eszik meg. Ahogyan mi is, elfogyasztva az ebédet hőt termelünk magunkban, így keletkezik hő a Napban is, amikor üstökösök kerülnek bele hatalmas gyomrába.

    Ha az üstökösök már egészen szétforgácsolódnak és lehullanak, akkor egy kemény vasmag marad meg belőlük, és csak ez a vas esik le valahová. Az ember vére is tartalmaz vasat. Ha netalán az ember is üstökös módján repülne a világűrben, majd valahol feloldódna és leesne, bizonyára róla is azt mondanák: ott fent valami fénylett, de lezuhant; megnéztük és láttuk, hogy vasból van. Az üstökösök meteorkövekké esnek szét, amelyek valóban vasból állnak, ezért az emberek azt mondják, hogy maguk az üstökösök is vasból állnak. Ez azonban képtelenség, éppen úgy, mint ha azt hinnénk, hogy az ember vasból van, mivel a vére vasat tartalmaz és abból megmaradt utána valahol egy kis halom. Ugyanígy találunk rá a meteoritokra is, amelyek nem egyebek, mint szétesett üstökösök. Maguk az üstökösök azonban éppenséggel teljesen mások, az üstökösök ugyanis élnek! És a Nap is él, van gyomra, de üstökösöket eszik, tehát ő maga is táplálkozik, mint ahogyan mi is. Az ember gyomrában is van vas. Ha spenótot eszünk, nem látjuk rajta, hogy nagyon sok vasat tartalmaz, természetesen feloldott formában. A vérszegény embernek azt tanácsolják, hogy nagyon sok spenótot fogyasszon, mert ezáltal sok vas kerül a vérébe. Ha egyszerűen nyersvasat tennénk a gyomrába, az átmenne rajta feloldatlanul, és a beleken át ismét távozna belőle.

    Ugyanígy: ha az üstökösök pusztán vasból állnának és belezuhannának a Napba, azt vennénk észre, hogy a Nap ismét kiveti őket magából! Ez esetben egy egészen másféle folyamatnak lehetnénk szemtanúi. Ha ugyanis valóban ez történne, akkor a világűrben szükség lenne egy óriási árnyékszékre is! Természetesen egészen másról van szó. Az üstökösök csak kis mértékben állnak vasból, ezért a Nap fel is tudja magában dolgozni őket.

    Gondoljunk most vissza arra, hogy a Föld egykor magában foglalta a Napot. Akkoriban a Nap ugyanazt tette, amit most már egymagában művel: a kozmikus múltban is üstökösöket evett. És most már megérthetik önök azt, hogy a Föld, ez az akkori „óriásfej”, minek következtében volt képes élni. Azért, mert a Nap biztosította a Föld táplálkozását. Amíg a Nap a Földdel együtt volt, addig a Föld a Nap által jutott táplálékhoz a világűrből, ahogyan most mi táplálkozunk a belső szerveink segítségével a Földből.

    Amikor tehát a Nap és a Föld még összetartoztak, akkor a Nap gondoskodott arról, hogy a Föld táplálkozni tudjon. Természetesen nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a Nap jóval óriásibb, mint a Föld, és hogy a Nap, amikor benne volt a Földben, akkor tulajdonképpen nem ő volt benne a Földben, hanem nyilván fordítva kell inkább fogalmaznunk: a Föld volt benne a Napban! Az akkori állapotot tehát úgy kell elképzelnünk, hogy létezett a Nap, a Napban benne volt a Föld, a Földben pedig a Hold:

    Ahogyan ma az emberlény tulajdonképpen a Földön belül van, úgy volt egykor a Föld is a Napon belül. A „Föld-gyomor” a Nap középpontjában helyezkedett el. A Nap magához vonzotta az üstökösöket, és átadta azokat a gyomrának. A Nap „emésztése” ezek szerint a Földön belül zajlott le.

    Most önök közbevethetnék, hogy az előbb mondottaknak ellentmond, hogy az emberi fej maga nem végez emésztést. Ez valóban így van. Egyrészt azonban a világban minden változik, másrészt még a mai emberi fejről is elmondható, hogy történik benne bizonyos emésztés! A korábbiakban leírtam önöknek, hogy amikor megeszünk valamit, az először bekerül a szájba, érintkezik a nyelvvel, az ínnyel, keveredik a ptialinnal, majd folytatja útját a nyelőcsövön át. Csakhogy a tápanyagnak nem a teljes mennyiségére vár az a sors, hogy a nyelőcsövön meginduljon lefelé. Az ember alapvetően egy vízoszlop – az emberi testben a szilárd részek közötti helyeken minden puha és folyadékkal áthatott -, ezért a táplálék egy kis része már a szájban felszívódik, azaz a fejben marad. Az ínyen keresztül közvetlenül a fejünkbe kerülnek be az anyagok. Ez az esemény tehát létezik. Láthatjuk ebből is, hogy a világban a folyamatok nem annyira merevek, mint ahogy rendszerint elképzeljük őket.

    Erről úgy győződhetünk meg a leginkább, ha összehasonlításokat teszünk. Az emberi petesejtet nem tehetjük a napra, hogy ott külsőleg kikeltsük. A madártojásnál azonban ez lehetséges. A madártojás kint van a levegőn és csak az anyamadár testén kívül érik meg! Hasonló esetet találunk az emberi fejnél is. A mai emberi fej számára nem lenne elég az a kevés táplálék, ami pusztán az ínyen átjut el hozzá. Azonban a Földnek az ősidőkben gyomra is volt, amely egyúttal a szájaként is szolgált, és ennek segítségével vett fel magába anyagokat. Úgy lehet tehát fogalmaznunk, hogy amíg a Nap a Földdel egyetlen égitestet alkotott, addig ennek az óriáslénynek megvolt a lehetősége arra, hogy magából a világűrből vegyen fel táplálékot, vagyis hogy onnan táplálkozzon. Mondtam már önöknek azt is, hogy ha ma a Földet tanulmányozzuk, olyannak látjuk, mint egy elhalt emberi fejet. Ami viszont elhalt, annak egyszer élnie is kellett. Valaha a Földnek is élnie kellett! Mint élőlény pedig táplálkozott is, mégpedig a Nap közvetítésével.

    De ezen a ponton meg kell említenem még valamit. Ha egy meghatározott időben megnéznénk az emberi embriót az anyai testben, tehát a megtermékenyülés után, mondjuk, három-négy héttel a fogamzást követően, igen érdekesnek találnánk. Az anya méhénél körben egy gömb alakú külső burkot figyelhetünk meg, amely ilyenkor rendkívül gazdag véredényekben. Ezek a véredények, amelyek csak akkor sokasodnak meg ennyire, ha egy gyermek fejlődik az anyai testben, kapcsolatban állnak azokkal a véredényekkel, amelyek az anya testében vannak. Ezt a méhnél kialakuló bőrszerű réteget tehát, amely gömbformát ölt az embrió körül, az anya beiktatja a saját vérrendszerébe, és miközben a testében a vér végzi a maga szabályos körforgását, ebbe a gömbbe extra mennyiségű vér áramlik bele, de csak a külső rétegébe.

    Ezen a gömbön belül található az összes szerv. Van itt például egy olyan szerv, amely úgy néz ki, mint egy zsák, és mellette ismét van egy valamivel kisebb zsák. Ezekben a zsákokban folytatódnak kifelé a vérerek, amelyek csak terhesség esetén láthatók itt, mert egyébként az egész gömb is hiányzik. Az erek révén tehát összeköttetés jön létre az anyai testtel. Amit eddig felrajzoltam, nem egyéb, mint a pár hetes emberi embrió, amely egy egészen apró szálon csüng itt bent ebben a gömbben.

    Hogyan néz ki az embrió az ezután következő időben?

    Látjuk, hogy az embrió szinte csak egy fej, ezek a zsákok pedig egy nagyon vékony szálon lógnak rajta, amelyekből később a karok lesznek. Lábai még egyáltalán nincsenek. Ahhoz, hogy ezek kifejlődjenek, ennek a két zsákszerű képződménynek szorosabban kell illeszkednie a fejhez. Az előbbieken áthaladnak a vérerek, amelyeken keresztül tápanyag érkezik. Ezen a módon táplálkozik az embriófej. Sem a gyomor, sem a szív még nem alakult ki. Az első időkben egyáltalán nincs a gyereknek saját vérkeringése. A gyerek csak egy fej. Ez növekszik, fokozatosan nagyobbodik, és csak a második-harmadik hónapban kezd emberszerű alakot ölteni, miközben a többi szerve fejlődésnek indul. A gyermekbe a táplálék kívülről kerül be, e zsákszerű képződményeken áthaladó erek útján, és körülötte felhalmozódik, elraktározódik. Folyamatosan vér áramlik e területekre. A gyerek maga még nem lélegzik, az anya testéből kap levegőt. A gyerek ekkor még tulajdonképpen csak egy emberi fej, egyéb szervei még alig játszanak szerepet az életében. A tüdejével még semmit sem kezdhet. A gyomrát nem használhatja. Enni még nem képes. A táplálkozása oly módon történik, hogy csak a feje az, ami táplálkozik. Nincs orra, amivel lélegezhetne. A szervei ugyan már némileg kifejlődtek, de egyáltalán nem tudja használni őket. A gyermek tehát az anyai testben csak egy fej, amely azonban egészen puha. A későbbi agy ekkor még teljesen lágy, ugyanakkor nagyon eleven, intenzív életet él. Ha a megtermékenyülés után két vagy három héttel egy mikroszkóppal megnéznénk ezt az embriófejet, akkor teljesen ahhoz hasonló látványt nyújtana, mint amilyen a Föld volt azokban az időkben, amikor még az ichthyosaurusok, a plesiosaurusok és a többiek úszkáltak a felszínén. Elképesztően hasonló kinézetű az embriófej, mint az akkori Föld, csak a méretük különböző.

    Ha megkérdeznénk azt, hogy vajon hol lelhető fel az ősidők Földjének látványa még ma is, akkor arra az aprócska emberfejre kellene mutatnunk, amely még benne van az anyai testben és ott embrióállapotban létezik. Ez az embrió-emberfej ugyanis tulajdonképpen az akkori Föld tükörképe.

    A körben elhelyezkedő úgynevezett méhlepény végül kiszárad, majd pedig leválik, amikor az ember megszületik. A gyermek az anyatestben ebből a most leváló méhlepényből kapta a táplálékot. A kikerülő méhlepény tele van véredényekkel, amelyek ekkorra már erősen elhasználódtak, megrongálódtak. Az allantois [embrionális bélzsák] és a magzatburok rendkívül fontosak a magzat számára, mert ezek pótolják a gyomrot és a légzőszerveket. De mivel a születés után már nem használja őket a gyerek, ezek elszakadnak tőle, hiszen onnantól fogva az ember már maga képes lélegezni és táplálkozni.

    Képzeljük most magunk elé a Földet, amely olyan, mint az embrionális emberfej, és amelyet egészen finoman körbeölel maga a Nap. És egyszer csak megtörténik a születés, azaz a jelzett korábbi állapot megszűnik. A Nap és a Hold elhagyja a Földet, ezzel mintegy megszületik, világra jön a Föld, amelynek most már saját magának kell életben tartania magát.

    Kétféle dolgot írtunk le. Az egyik az ősi Föld, amelyen az ichthyosaurusok és plesiosaurusok éltek. A másik az emberi embrió. Az utóbbi minden tekintetben parányibb, de lényegében ugyanazokat lehet elmondani róla, mint a korai Földről. Úgyhogy kijelenthetjük: a Föld egykor egy óriási embercsíra volt.

    Már többször tapasztaltuk, hogy a régebbi korokban az emberek különös módon többet tudtak, mint az utánuk következő emberek. A későbbi korok emberei ugyanis többnyire a félreértett héber iratokból, a félreértett Ótestamentumból tanultak, és úgy képzelték, hogy volt a Földön valahol egy Paradicsom, ahová egyszerűen behelyezték a már teljesen kifejlett Ádámot, mint egy kis újszülöttet. Ez az elképzelés, amit az emberek az Ótestamentum alapján hisznek, körülbelül ugyanolyan, mint ha manapság valaki úgy képzelné, hogy az ember nem az embrióból fejlődik ki, nincs szükség semmiféle magzatburokra és méhlepényre, hanem az anyai testbe valahogyan odakerül készen, mint valami aprócska bolha, és e pici bolhaméretből csak megnagyobbodik a kifejlett ember méreteiig. Körülbelül ilyen szintű az az elképzelés, hogy Ádám és Éva hirtelen megjelentek a Földön a Paradicsomban, és maga az emberi nem is így keletkezett, mindenféle fejlődést nélkülözve. Ez a nézet az Ótestamentum félreértéséből született. A régi idők emberei viszont, akik még ismerték a valóságot, nem Ádámról beszéltek, hanem Adam Kadmonról. Adam Kadmon pedig valami egészen más, mint Ádám… Adam Kadmon ugyanis az az „óriásfej”, amely valaha maga a Föld volt! „Adam Kadmon” fogalma csak akkortól lett „Ádámmá”, amikor az emberek többé már nem értették, hogy egy emberfej lehet akkora, mint maga a Föld.

    De valójában az „Ember” egykor az egész Föld volt. Az a Föld pedig akkor még sokkal élőbb volt, mint most a mi időnkben. Ha ma nézzük meg a Földet, akkor egy elhalt lénynek látjuk, amiként az emberi fej is olyasmi, ami elhalóban van. Ha azonban az embriófejet nézzük, amely az anyai testben fejlődik, az még teljesen át van itatva élettel. Az embriófej olyan, amilyen a Föld volt ezekben a nagyon távoli ősidőkben. A Föld mára meghalt. Egykor viszont teljesen élettel áthatott volt.

    Az emberek a tudomány segítségével sok mindenre rájöhetnének. De a mai tudomány művelői nem sokat tudnak kezdeni a tudomány által nyújtott lehetőségekkel. A mai földfelszínt vizsgálva azt kell mondanunk, hogy az olyan, mint egy elhalt emberi fej. Tulajdonképpen egy halott lényen járkálunk, amelynek egykor élnie kellett.

    Fiatalkorom idején élt Bécsben egy nagyon híres geológus, egy földkutató. Egy vastag könyvet írt A Föld arculata címmel. Ez áll benne: „Ha manapság Csehország vagy Vesztfália vidékét járjuk, halott földrögön lépkedünk. Valamikor mindez élő volt.” A tudomány sok részletet megsejtett már, de még nem tudja összeegyeztetni azokat. Az én nézeteim sehol sem állnak ellentétben a tudomány tényeivel. Ha valaki nyomon követi a tudományos életet, mindenhol igazolni fogja ezt az állításomat. A különbség sokszor csak az, hogy maguk a tudósok nem vonják le azokat a következtetéseket, amelyek a dolgokban rejlenek. Fejtegetéseink során tehát most oda jutottunk, hogy azt mondjuk: a Föld valaha egy óriási „emberfej” volt, majd meghalt, és ma ezen a halott Földön élünk.

    Két fontos kérdés maradt még hátra. Az egyik úgy szól, hogy ha a régmúltban a Föld egy óriási „ember” volt, akkor vajon honnan vannak az állatok? A második kérdés az, hogy ha a Föld a messzi múlt idején egy óriási embernek tekinthető, akkor mi magunk miért vagyunk ilyen kicsik a Földön? Miért lett tehát az „ember” olyan kicsi? Az első kérdést nem is annyira nehéz megválaszolni. De ne mindenféle fantasztikus képzelődésekből akarjunk kiindulni, hanem a tények alapján keressük a választ.

    Ha egy asszony a terhesség első hónapjaiban meghal, és kivesszük belőle azt a gömb alakú burkot, amelyen belül az embrió van, és amely a születéskor a méhlepénnyel együtt visszamarad és leválik a gyerekről, és ha ezt az egészet nem tesszük spirituszba, hogy tartósítsuk, hanem szabad levegőn hagyjuk egy bizonyos ideig, sőt, esetleg egy meglehetősen nyirkos helyen, akkor azt fogjuk tapasztalni, hogy hamarosan szétesik, darabjaira hullik, és mindenféle állatkák kezdenek nyüzsögni rajta, csupa apró lények bújnak elő belőle. Az embriófej, amely az anyai testben élő volt, persze már halott lenne. Amikor az embrió meghal, akkor férgek másznak ki belőle. Ilyen látvány fogadna, ha a magzatburkot felnyitnánk, miután kiemeltük a halott anyából.

    Gondoljuk most el, hogy a Föld valamikor egy ilyen emberfej volt a világűrben, de meghalt. Csodálkozunk ezek után azon, hogy mindenféle állatlény bújt elő belőle?! Ez ugyanúgy megtörténik még ma is. Ha ezzel tisztában vagyunk, megértjük az állatok legősibb keletkezését is. Ez a jelenség tehát a mi időnkben is megfigyelhető.

    Ez volt egészen röviden az első kérdésre adható válasz. Arról még fogunk beszélni, hogy hogyan keletkeztek az egyes állatformák. De elvben már tudjuk azt, hogy egyáltalán miért kell állatoknak lenniük. Erre a témára ma csak utaltam, de a későbbiekben részletesebben kitérek rá.

    Most jöjjön a második kérdés: vajon miért olyan kicsi az emberi lény? Ehhez a kérdéshez foglaljuk össze mindazt, amit már eddig tudunk. Egykor egyetlen „Ember” létezett a világtérben, aki ma az alattunk levő Föld. Elhalt, magában elsorvadt, és a mai Föld lett belőle.

    Ha nyomon követjük, ahogyan egy kis sejt megsokszorozza magát, azaz osztódik, a következő folyamat észlelhető:

    A sejt kettéválik, majd az így létrejött sejtek mindegyike ismét kettéválik. Ezen a módon fejlődik ki, épül fel az egész emberi test. Az ember csupa apró, a vérben élő és a fejben meghaló kis sejtlényekből, „állatkákból” áll, amelyek mindannyian egyetlen sejtből származnak. így keletkezett az eredeti Föld egy kis darabjából a mai Föld, éppen úgy, ahogyan ma az ember sem egy teljes embertestből keletkezik, hanem annak csak egy apró darabkájából, sejtjéből alakul ki. De felvetődik az a kérdés, hogy vajon miért nem történik még ma is ez a folyamat? Azért, mert a Föld többé már nem áll olyan szoros összeköttetésben a világegyetemmel, amióta a Nap elhagyta. A Föld magára maradt. Kívülről süti már a Nap is, amely korábban belülről fejtett ki hatást a Földre, belülről adta át az erejét.

    Talán hallottak már arról, hogy a kutyafajoknak meghatározott nagyságuk van, de mégis ki lehet tenyészteni olyan méretűeket, amelyek olykor nem nagyobbak egy megtermett patkánynál. Ha például alkohollal itatjuk a kutyát, akkor kicsi marad. Ez persze függ attól is, hogy növekedése során mi van hatással a kutyára. Mindenesetre ezek az állatok erősen ingerlékenyek lesznek.

    Bár az egész világ nem volt tele alkohollal, de az anyaghatások teljesen megváltoztak a Nap kiszakadása után. Amikor a Nap még benne volt a Földben, akkor egy egészen másféle hatás létezett, mint később, a Nap és a Föld szétválását követően. Miközben az „Ember” először olyan nagy volt, mint a Föld maga, éppen ezen jelentős változások következtében kicsi lett. De ez a szerencséjére szolgált, mert ha az ember még ma is olyan nagy lenne, mint a Föld, akkor a Földről neki is a világűrbe kellene távoznia. Később még hallani fogunk arról, hogy mi ilyen esetben történik. Mivel azonban az emberek kicsik, nem kell elhagyniuk a Földet. Ekkor következett be az, hogy egyetlen „óriásember” helyett létrejött maga az „emberi nem”, mivel az emberek kicsik lettek.

    Meg kell tehát állapítanunk: mi mindannyian egyetlen „Emberből” származunk! De az az egyetlen „Ember” nem egy mai méretű földi lény volt, amekkorák mi vagyunk, hanem ő maga volt a Föld. De nemcsak ez történt. Amikor ugyanis a Nap kiszakadt a világűrbe, akkor a Föld egy bizonyos értelemben meghalt, és előbújtak belőle egyes ősi állatok, mint ahogyan még most is állatok bújnak elő olyankor, ha valami élő meghal. Másfelől azonban erők maradtak vissza a Földben. Ezeket az erőket most már a Nap nem a Föld belsejéből váltotta ki, hanem kívülről, a világűrből ösztönözte őket. Ennek az volt az egyik legfőbb következménye, hogy az „Ember” kicsi lett, és immár „sok emberré” tudott lenni.

    Azáltal tehát, hogy a Nap kívülről hatott, maga az emberlény kisebb lett, és egyúttal megsokasodott. Ezt nagyon könnyen megérthetjük. Rajzoljuk le újból a Napot, amelyen belül ott találjuk a Földet.

    A Napból erők sugároztak kifelé. Ebben az esetben a Föld útja a világűrben természetesen mindig egybeesett a Napéval, mindig együtt haladtak. [Bal oldali ábra.] Azután a Nap elhagyta a Földet, és akkortól fogva a Föld már a Nap körül keringett. Ekkor a Nap sugarai már csak egy vékony sávban érik a Földet. [Jobb oldali ábra.] Ha a Nap kívül van, a Föld már csak kevesebb naperőben részesül. A Föld és a Nap egysége idején a Nap minden hatása belülről érte a Földet. Nem csoda, hogy amikor a Föld már a Nap körül keringett, akkor a Nap a Föld minden egyes pontján már külön-külön be tudott ragyogni egy-egy embert, míg korábban, amikor még belül volt, és közvetlen közelről, a középpontból sugározta az erőit, csak egyetlen embert volt képes beragyogni. Amikor tehát a Nap már a körpályáján haladó Földre fejtett ki hatást, akkor az ember kisebbé vált.

    Nagyon érdekes, hogy nemcsak az ázsiai tudósok beszéltek Adam Kadmonról – aki tulajdonképpen az „Ember” volt, de aki mégis az egész Földdel azonos – még azokban az időkben is, amikor mások már régóta félremagyarázták az Ótestamentumot és ennek szellemében hirdették nézeteiket, hanem a mostani középeurópai emberek elődei is, akik a mai Svájc, Németország területén éltek, ismertek egy igen hasonló mondát. Ebben a következő állítás található: a Föld a régmúltban egy óriásember volt, az óriás Ymir, amely megtermékenyült.

    Vagyis ebben a mondában úgy beszéltek a Földről, mint egy emberi lényről! Ez azonban a későbbiek folyamán már nem volt igazán érthető, mert ennek a jelentésnek a képszerű, igazi mondái képei helyére – amelyek félelmetesen igazak voltak – az Ótestamentum téves latin értelmezései kerültek. A régi germánok tehát itt Európában még ismertek egy ősi, bár félig-meddig már pusztán képies, álomszerű tudást. Ez a tudás képekben fejezte ki magát, hasonlóan az álmokhoz. Az áloméletben azonban akkor még sokkal több valóság volt jelen, mint az azt követő időkben, amikor már az Ótestamentumot félreértették, és amikor Adam Kadmon helyett, azaz a Föld egésze helyett a kis Ádámról kezdtek beszélni.

    Egyre inkább meg kell tanulnunk becsülni azt a régi, bár pusztán álomszerű képi tudást, amelyet valamikor elvesztett az emberiség. Ez a tudás a birtokunkban volt, de elpusztították. Ezen ne csodálkozzunk. Ez az általános pusztítás egy bizonyos korszakban következett be. Rengeteg ősi emlék volt található a világon, így például Kisázsiában, Elő-Ázsiában, Észak-Afrikában, Dél-Európában, Görögországban, Itáliában, amelyek még a kereszténység első századaiban is léteztek. Ázsia és Afrika számos vidékén mindenütt érdekes szobrok álltak. Ezekben a szobrokban a régi emberek, akik még nem tudtak olvasni és írni, sok mindent kifejeztek a tudásukból, így például azt is, hogy milyen volt egykor a Föld. Sok titkot rejtettek ezek a szobrok, így a Föld legősibb múltjáról is tudtak. A szobrászat nyelvén beszélték el, hogy a régmúltban a Föld egy élő lény volt.

    A későbbi korokban azután az emberek gyűlöletből és ostobaságból rövid idő alatt egyszerűen megsemmisítették, eltüntették ezeket a szobrokat. Elpusztították azt, amiből nagyon sokat tanulhattak volna. Az a ma még megtalálható néhány ősi szobor, műemlék kevésbé jelentős, mert a kereszténység első századaiban még részben tudták, hogy melyikük hordoz lényeges ismereteket, és éppen azokat irtották minden eszközzel.

    Elmondhatjuk tehát, hogy az emberiség egykor egy csodálatos tudás birtokában volt. A történelem hajnalán élő emberek erre a tudásra álomállapotban tettek szert. Rendkívül érdekes tény, hogy a haj dánkor embere a tudást nem annyira gondolkodás útján szerezte meg – mint ahogyan nekünk ma szükséges -, hanem tulajdonképpen álom közben. Több szellemi tevékenységet folytattak éjszaka, mint nappal. Az ősi emberi bölcsesség igazi forrása az éjszaka történő megismerés volt! Ez az ősi bölcsesség a germánoknál is megtalálható, akik mondáikban egy óriásemberről, Ymirről beszéltek. De később is létezett még óriás méretű ember a Földön. Az emberi lény valójában nem hirtelen, egyik pillanatról a másikra lett kisebb. Végül azonban mindenki akkora lett, mint amilyenek az emberek a mi időnkben.

    Innen szeretném folytatni tovább a beszélgetéseinket, ha majd megint önök között lehetek. Látják, hogy minden egyes kérdés újabbakat vet fel, ezért fejtegetéseinket nem is lehetne valahol végleg lezárni, azoknak igazán a végére jutni. Nekem most ismét Németországba kell utaznom, Stuttgartba. Azt követően folytatni fogjuk e megkezdett témákat, hogy még mélyebbre hatoljunk azokba. Addig is gondolkodjanak el a hallottakon, és fogalmazzanak meg kérdéseket. Legközelebb további összefüggésekre is ki fogunk térni.

    Az előadások alapján készített jegyzetekről

    Rudolf Steiner Életutam (GA 28) című önéletrajzából (1925, 35. fejezet)

    „Antropozófiai munkámnak két eredménye van: először is a teljes nyilvánosságnak szánt könyveim, másodszor pedig az a számtalan tanfolyamról készült leírás, amelyeket először magánkiadásnak és csak a Teozófiai (később Antropozófiai) Társaság tagjai számára megvásárolhatónak szántam. Ez utóbbiak az előadásokról többé-kevésbé jól készített jegyzetek voltak, amelyeket — idő hiányában — nem tudtam kijavítani. A legjobban annak örülnék, ha az elhangzott szó elhangzott szó maradna. A tagok azonban szerették volna az előadássorozatok anyagának magánkiadását, ezért ez megtörtént. Ha lett volna időm a leírtak kijavítására, akkor már a kezdetekben sem lett volna szükség a »csak tagok részére« korlátozásra. Ez a korlátozás most már több mint egy éve, hogy megszűnt.

    Itt, az életleírásomban szükséges mindenekelőtt elmondani azt, hogy miként kapcsolódik ez a kettő — a megjelent könyveim és ezek a magánkiadások — ahhoz, amit antropozófiaként kidolgoztam.

    Aki követni akarja az irányú belső küzdelmemet és munkámat, hogy az antropozófiát a jelenkor tudata elé állítsam, annak ezt a nyilvánosságra hozott írásaim alapján kell megtennie. Ezekben megvitatom mindazt, ami korunkban megismerési törekvésként jelenik meg, és itt található meg mindaz, ami bennem a »szellemi látásban« egyre inkább kialakult, és — jóllehet, sok tekintetben tökéletlen módon — az antropozófia építményévé lett.

    Az »antropozófia« felépítésének és szolgálatának követelménye mellett — ami abból adódik, hogy a szellemi világ közléseit a mai általános műveltségnek át kell adni — megjelent azonban egy másik, szintén teljesítendő követelmény is, ami lelki igényként, szellemi vágyként nyilvánult meg a tagság részéről.

    Mindenekelőtt erős hajlandóság mutatkozott arra vonatkozólag, hogy az evangéliumokat és a Biblia írásainak tartalmát az antropozófia fényébe állítva hallhassák. Előadás-sorozatokon akartak ezekről az emberiségnek adatott kinyilatkoztatásokról hallani.

    Míg a belső előadás-sorozatokat ennek a követelménynek eleget téve tartottam meg, ehhez hozzájött még valami. Ezeken az előadásokon csak tagok vettek részt, akik ismerték az antropozófia alapközléseit. Úgy lehetett szólni hozzájuk, mint haladókhoz az antropozófia területén. Ezeknek a belső előadásoknak ezért olyan jellege volt, amilyen a teljes nyilvánosságnak szánt írásoknak nem lehetett.

    Ha kezdettől fogva nyilvános megjelenésre szánták, másképpen kellett beszélnem a dolgokról, mint ahogyan a belső körökben beszélhettem róluk.

    A nyilvános és a magánkiadások kettősségének az az oka, hogy ténylegesen két különböző alapból származnak. A nyilvános írások annak eredményei, ami bennem küzdött és munkálkodott; a magánkiadásokban a társaság velem együtt küzd és munkálkodik. Hallgatok a tagság lelki életének rezdüléseire, és azáltal jön létre az előadások tartalma, hogy a hallottakban elevenen benne élek.

    Sehol, a legcsekélyebb mértékben sem hangzik el olyasmi, ami ne a felépülő antropozófia legtisztább eredménye lenne. Szó sem lehet a tagság bármiféle előítélete vagy előzetes elvárása iránti engedményről. Ezeket a magánkiadásokat a legteljesebb értelemben annak veheti az olvasó, ami az antropozófia mondanivalója. Éppen ezért, amikor az igények kényszerítő erejűekké váltak, minden további nélkül el lehetett tekinteni attól az intézkedéstől, hogy ezeket a kiadásokat csak a tagság körében terjesszék. Csupán azt kell elfogadni, hogy azokban a szövegekben, amelyeket nem néztem át, hiba van.

    Egy ilyen magánkiadás tartalmának megítélésére mindazonáltal csak az jogosult, aki ismeri az ítéletalkotás előfeltételét. A kiadványok legtöbbje esetében ez legalábbis az ember és a Kozmosz megismerése úgy, ahogyan az antropozófia ábrázolja, valamint annak megismerése, ami a szellemi világból eredő közlésekben, mint »antropozófiai történelem« található meg.”