Barion Pixel

GA157

Embersorsok és népsorsok

14 előadás, 1914. szept. 1. – 1915. júl. 6., Berlin

Impresszum

Tartalom

Bevezetés

A háborús évek alatt Rudolf Steiner az Antropozófiai Társaságon belül tartott minden előadása előtt a háború által érintett országokban a következő emlékező szavakat mondta el:         

Emlékezzünk, kedves barátaim, azoknak a védő szellemeire, akik a jelen eseményei folytán kinn állnak a harcmezőkön:

Lelketek szellemei, tevékeny őrizők,
A ti szárnyaitok hozzanak
Lelkünknek kérő szeretetet
A ti védelmetekben bízó földi embereknek,
Hogy erőitekkel egyesülve,
Kérésünk segítőn sugározzon
A lelkekre, kiket szeretőn kutatunk.

S azoknak védő szellemei felé fordulva, akik e szenvedésekkel teli események következtében már átmentek a halál kapuján:

Lelketek szellemei, tevékeny őrizők,
A ti szárnyaitok hozzanak
Lelkünknek kérő szeretetet
A ti védelmetekben bízó égi embereknek,
Hogy erőitekkel egyesülve,
Kérésünk segítőn sugározzon
A lelkekre, kiket szeretőn kutatunk.

S a szellem, akihez szellemtudományunk révén évek óta közeledni próbálunk, a szellem, aki a Földre üdvöt és az emberiségnek szabadságot és előrehaladást hozva jött a Golgotai Misztérium által, Ő legyen veletek és a ti súlyos kötelességeitekkel!                                          

Embersorsok és népsorsok

Berlin, 1914. szeptember 1.

Kedves barátaim, önök tudják, hogy eredeti szándékunk az volt, hogy azt az épületet, amelyet az újabb kor szellemi életének őrhelyéül akarunk emelni[1], ahogy az lelkünk előtt lebeg, ez év augusztusában befejezzük. A karma ezt másként akarta. S nekünk – természetesen higgadtan – engedelmeskednünk kellett ennek a karmának. Egy ideig úgy gondoltuk, hogy éppen ebben az időben lehetséges lesz, hogy ebben az épületben beszéljünk a szellemi élet győzelmének reményéről, amelyről szellemtudományunk révén egyre jobban meggyőződhettünk. Nos, erre az időre dornachi épületünk még nem lesz készen. De burkolata már áll. A szellemi, égi világokat reprezentáló kupolákat hordozó oszlopok már a helyükön vannak, és összekötik ezeket a szimbólumokat az ég mennyezetével. A befejezés még várat magára. Júliusban épületünk egy meghatározott állapotában sejtéseim szerint be fog következni az, amiért fáradoztam: hogy ez az épület annak is bizonyítéka kell, hogy legyen, hogy a forma és a szerkezet révén valóban jó hallási viszonyokat, jó akusztikus teret lehet létrehozni. Ahogy mondtam, ezt remélni lehet. Mert azokról a helyekről, ahol szavakkal meg tudtam vizsgálni, hogy amit eddig beburkoltunk, hogyan bánik a hanggal, ott úgy hangzott ez, hogy remélhetjük, elérjük azt a célt, hogy a megfelelő helyeken is jól fog hangzani. Abban reménykedünk, hogy az elmélkedéseinknek szentelt szavak tehát elhangozhatnak ebben a térben.

Az első hangok, amelyeket a Dornachban dolgozó barátaink hallottak, annak a tűznek a visszhangjai voltak, ami közvetlen közelünkben történt, s ez tűnt ki abból is, ahogy először vállalták azokat a komoly eseményeket, amelyek közepette ma élünk. Mert épületünk Felső-Elzásznak arra a területére lát rá, amely a Svájccal határos mezőségeken áll. S ez nemcsak korunk súlyos eseményeinek első jeleit tette hallhatóvá, hanem épületünk különböző pontjairól látható volt a felső-elzászi ágyúk tüze is. Ami ott történt, az elsősorban a mi környékünkön szólalt meg visszhangként. Amikor munka közben megbeszéléseinken találkoztunk, élt bennünk az a gondolat, hogy a súlyos eseményekből, amelyek közepette élünk, létrejöhet a béke alapja az emberiség számára, amiből az emberiségfejlődés üdve és áldása virágozhat ki.

Mennyire ránk szakadt – hogy némelykor a részletekbe menően szimbolikus módon beszéljek – egy ilyen esemény, amiben most élünk! Talán némelyikük kezében van, kedves barátaim, „A filozófia rejtélye” c. könyvem első kötete, amelyben a nagy világrejtélyek kutatása érdekében ábrázolni próbáltam az emberiség fejlődésének menetét, a gondolkodás menetét az emberek és népek szívében. A második kötet, amint tudják, még nem jelent meg, de a nyomdában már a 13. ívig készen van. Ez a 13 ív az utolsó, még ki nem nyomtatott oldalakig Boutroux és Bergson filozófiájával foglalkozik, majd rátér Preuss-ra, utolsóként arra, ami még ki volt kinyomtatva, mielőtt a nagy esemény elkezdődött. Ennek – érzésem szerint – azzal kell foglalkoznia, amit a filozófus Bergson akar, végtelenül mélyen megértve a német filozófiai-természettudományos fejlődést képviselő, remete Preuss-t. Ennél a gondolkodó személyiségnél, Preuss-nál hatalmas erővel találja meg az ember azt, amit egy természettudományos gondolkodó mondhat a szellemi életről. Így egyesül ebben a tizenhárom ívben az, amivel a gondolkodásnak foglalkoznia kell, ami Nyugat-Európában és Európa szívében sarjadt. A mondat közepén zárul le ez a nyomat, mintegy szimbolikusan széthasítva azoknak az embereknek a szellemi életét, akik között most, a fizikai síkon lángra lobbant az a súlyos harc, amely annyira felkavar bennünket. S augusztus első napjaiban gyakran kellett a nyomtatás nélkül maradt ívek fehér oldalaira tekintenem, s ez is úgy hatott rám, mint egy jelentőségteljes szimbólum.

Kedves barátaim, nem olyan korban élünk, amelyben az emberi élet alárendelt eseményei dőlnek el. Gyorsan is törtek ránk ezek az események: mélyre nyúlóak és egyfajta szükségszerűségből keletkeztek, amely hasonló ahhoz, amivel Európa sorsa egykor a népvándorlás korában kemény, súlyos harcokból alakult ki. Ebben az időben a szellemtudomány hitvallójának bizakodnia kell a szellemi élet győzelmében és diadalában, és abban a szilárd hitben, hogy a világot irányító szellemek úgy döntik majd el a dolgokat, ahogy ez az emberiség boldogulásához szükséges.

Azoknak, akiknek ma vigasztalásra van szüksége azért, hogy a szellemtudománnyal szoros barátságot kötött emberek tűzben állnak egymással szemben, annak megpróbálok vigaszt nyújtani a Bhagavad Gítá-ból kicsendülő szavakkal. Ezek az emberiségfejlődés régi korába vezetnek bennünket, ahol az emberiség ősi, primitív életéből egy későbbi élet lépett elő, amelyben az általunk ismert szellemi törvények szerint egyesültek olyanok, akik korábban, mint fivér a fivérrel, nővér a nővérrel éltek együtt. Az átmenet megtörtént az emberiség egy másik életébe, az emberiség kibővült, s így az emberiség minden újjárendeződésében harcolva álltak szemben azok, akik testvérként ismerték egymást. De az emberiség fejlődésén áthaladó szellem megtalálja a megfelelő szavakat, hogy bizalmat, hitet és biztonságot öntsön az egymással szembenálló lelkekbe.

Ma ismét olyan időket élünk, amikor a Föld különféle vidékein élő emberek találkoznak össze, annak a szellemi áramlatnak a révén, amelyet magunkénak mondunk, s érzéseik által, abból, ami lelkük mélyén összeköti őket, fivérnek, nővérnek nevezik egymást. S újra egymással szemben kell állniuk. Az emberiség karmája akarja ezt így. De, kedves barátaim, bizonyosságot kell, hogy nyerjünk abból, amit szellemi áramlatunkból felvettünk szívünkbe és lelkünkbe, hogy a szellem, amely áthullámzik az emberiség fejlődésén, ezekben a viharos időkben erővel és bizakodással töltsön el bennünket. Így hordozhatjuk magunkban azt a hitet, hogy a világkarma joggal történik, hogy muszáj harcolni, hogy vérnek kell folynia vérre, hogy elérjük, amit a világok sorsának irányítója akar a földi emberiséggel. Ez is áldozati vér lesz, szent áldozati vér! S azok a szeretteink, akik ontani fogják ezt az áldozati vért, ők a szellemi birodalmakban erős segítői lesznek az emberiségnek a legszebb, legmagasztosabb célokért. Mert sokféle módon beszélnek a világszellemek hozzánk, emberekhez. Beszélnek olyan módon, ahogy megszoktuk köreinkben olyan szavakkal, amelyeket szellemi kutatásainkból és szellemi elmélkedéseinkből merítettünk. De beszélnek hozzánk a háború mennydörgésének súlyos jeleivel is. S így sok léleknek szeretném tanácsolni – sajnálattal tekintve arra, hogy erről is beszélni kell az emberiség kozmikus irányításának megfelelően -, hogy a szellemet értő lelkek meg kell, hogy gondolják, hogy az ilyen beszéd szükséges a világ karmájában. Olyan beszéd ez, amelynek helyes értelmét egyes esetekben csak a következő időkben fogjuk megérteni, amikor rá tudunk pillantani arra, mi történik azáltal, hogy elődeink testüket áldozatul adták, hogy a harcmezőknek ebből az áldozatából a megboldogult lelkek felszárnyalhassanak a szellemi szférákba. S a szellemi meghatottságnak ezzel a szikrájával a szívünkben megerősödve tekinthetünk mindazokra a bajokra, mély aggodalmakra és bánatokra – de mindenfajta reménnyel és bizakodással is -, amelyekben a jelenkori súlyos események lejátszódnak és megnyilatkoznak szemünk előtt.

Kedves barátaim, július 26-án Dornachban az ott összegyűlt barátainknak egy előadáshoz kapcsolódva, amely építkezésünk ügyeit érintette, olyan szavakat mondhattam[2], amelyek az előttünk álló komoly, nehéz időkre vonatkoznak. A hallgatók között ezen a július 26-án ott voltak barátaink közül néhányan azok is, akik most már kint állnak a súlyos, legsúlyosabb események mezején. Akkor dornachi épületünk mellett, amelynek szellemi őrhelynek kell lennie, ezeket a szavakat véshettem barátaink szívébe: bárcsak az, amit szellemi áramlatunk és szellemi érzületünk révén elsajátítottunk, úgy hatna mindegyikükben, hogy a most eljövendőkben lehetőséget találjon arra, hogy erőteljesen, bizakodóan álljon a világnak azon a helyén, ahová a sors állította.

Bizonyítékok voltak ezek arra, hogy szellemi mozgalmunk képes erőt adni, valóságos erőt ilyen időkben is, és olyan események közepette, amelyekben most élünk és vagyunk. S talán az is hozzájárul ennek az erőnek a növeléséhez, hogy azok, akik körül kint a golyók fütyülnek, akiknek a háború viharainak és villámainak zúgásában kell élniük, tudhatják, hogy hűséges szeretettel, őket segíteni akaró gondolatokkal emlékezünk rájuk, összetartozónak érezzük magunkat velük. Hogyan állna mozgalmunk, ha nem lenne alkalmas arra, hogy lelkierőket tartson meg ott, ahol ezeket a lelkierőket a világ erős próbatételeinek vetik alá! Bárcsak ez az erő, amit mi magunk megszereztünk, szorosan összetartana bennünket a kint lévő barátainkkal, és lenne olyan erős, hogy a szellemi világban olyanná váljék, hogy az általunk felvett szellem a világműködésben hasson. S bárcsak a szeretet, ami összeköt bennünket szellemi törekvéseinkben, ott váljék különösen erőssé, ahol barátainknak kint a fizikai világban szent áldozatot kell hozniuk!

Kedves barátaim, sok minden kerül még szemünk elé annak következében, ami most elkezdődött. De már gyakran mondtuk ezt ki az erőteljes higgadtság hangján. Bárcsak eltöltené ez most lelkünket. Ne legyen ez a nyugodt higgadtság hangja, amely egykedvűen nézi a dolgokat, hanem a tetterős higgadtságé, amely keresi az eszközt és az utat, és hűséges szellemi kutatásában meg is találja – hogy a megfelelő helyen helyesen cselekedjék. Idén augusztusban gyakran kellett megkérdeznem magamtól, helyes-e, hogy barátainkat dornachi építkezésünkön visszatartom, hogy vajon egyesek ebben az időben máshol nem tudnának-e jelentőségteljesebb dolgokat véghezvinni. Mégis úgy tűnt, hogy jó az, összefügg bizonyos erőkkel, amelyekre a szellemnek korunkban szüksége van, hogy ez az építkezés ne álljon le. Így ezekben a nehéz időkben is hűségesen tovább fogunk dolgozni rajta. Így elevenen őrizzük meg abban a gondolatban, hogy szimbólummá kell válnia a nagy tettek helyes megértéséhez, amelyek korunkban történnek, szimbólummá, hogy megértsük, annak is a szellem erejének kell lennie, ami korunkban történik. S reménykedünk abban, hogy minden barátunk, aki Dornachban nem tágít kötelessége mellől, mert úgy tűnik, ez a karmája, mindabból, ami a körülöttünk hatalmasan zajló eseményekből a legfontosabbnak tűnik, be tudja tölteni a helyét ott, ahová a karma állította. Próbáljuk meg, kedves barátaim, hogy azt, ami számunkra naponta lelkünk elé kerül, amit esetleges kötelességünknek érezhetünk ebben az időben, próbáljuk meg mindazt megtenni. Próbáljuk meg az önzetlen emberszeretet kötelességét teljesíteni az áldozatkészség kötelességeként abban a korban, amely oly sok áldozatot követel az emberektől. Osztozzunk az emberiségfejlődés áldozati szolgálatából oly módon, ahogy a karma kimérte erőinket, segítsünk mindenütt, ahol segíteni tudunk. Kutassuk fel a lehetőségeket, ahol szabad segítenünk, és ne felejtsük el, hogy meggyőződtünk arról, hogy a szellemnek hatékony eszköze van az ember megsegítésére, az embert szolgáló szeretethez.

Amikor barátaink Dornachban meg is akartak érteni valamit a külső segítségnyújtás teljesítményeiből, az elsősegélyekből, akkor nemcsak néhány órányi útmutatást próbáltunk tartani épületünkben[3] ezzel kapcsolatban arra az esetre, hogy ha egyszer valakit közülünk karmája arra szólít majd fel, hogy az ilyen ismeretet alkalmazza. Szívügyem volt az, hogy barátainknak elmondjam azokat a szavakat is, amelyek szellemi szemléletből eredően eltöltik a segítőkész, szerető lelkeket, hogy a tevékeny szellemi szeretetet a kötözést végző kézből, a segítő szeretetből átvihessék – szellemi módon azokra, akiknek segíteniük kell. Ahogy magában az emberi szervezetben gyógyító erők rejlenek, ahogy a sebből folyó vérben ugyanakkor él az, ami gyógyítóan hat a sebre, először is erre hívtam fel a figyelmet. Majd elmondtam, hogy jó az, ha a segítségre szoruló emberrel szemben gyógyításkor szívünket ezekkel a szavakkal töltjük el:

Buzogj, vér,
Forrásban hass,
Tevékeny izom
Mozdítsd a csírákat,
Szerető ápolás legyen
Szívet melengető,
Gyógyító fuvalom.

Úgy vélem, tudom, hogy az a lélek, amelyet ilyen érzés tölt el, az a kéz, amely segíteni akar, segítő erőt tud adni. Mindaz, ami éveken keresztül átáramlott lelkünkön, meg kellett hogy győzzön bennünket arról, hogy a Krisztus-szellemmel eltöltve ebben az időben megkapjuk azt a képességet, hogy helyes módon avatkozzunk be ott, ahol ezt a sors követeli, ahová a sors állított bennünket. Milyen gyakran adódott lehetőségünk arra, hogy a legközelebbi idők eseményeiben próbára tegyük, vajon megfelelő módon vagyunk-e áthatva Krisztussal, aki saját szívünkön túl áthatja más emberek szívét, és a szenvedő, fájdalmat hordozó embereket egységbe fonja velünk. Milyen gyakran beszéltünk arról, hogy az emberi lelkek fejlődéséhez, amely a szellemi világokba vezeti őket, hozzátartozik az, hogy saját érzéseinket össze tudjuk kötni a másokban élő fájdalommal. S éppen azokon a helyeken, ahol korunk eseményei fájdalmasan hatnak, ott lesz sokszor helye egyikünknek-másikunknak, ott próbálhatjuk ki, hogy elég erősek vagyunk-e, hogy a megfelelő érzéssel kapcsolódjunk mások fájdalmához, hogy kívül, a másik lélekben élő fájdalom a mi fájdalmunk lehet, amelyet mi érzünk át.

Így válik lehetségessé, hogy az emberiség fokozatosan rájöjjön arra, hogy a másikban élő fájdalom bennünket sem kerül el, hanem bennünk is tovább rezeg. Ezért folyt ki Krisztus vére a Golgotán. Ezért próbáljuk éppen ezekben az időkben erősíteni lelkünkben azt az érzést is, amelyre itt utalunk. Ez olyan szavakkal történhet, mint ezek a szavak, amiket úgy mond ki az ember, mintha önmagának mondaná, ahányszor csak lehet, olyan gondolatokban, amelyek összekötnek ezekkel a súlyos időkkel, mialatt az ember az első sorokban embertársaihoz fordul. Ezek a szavak a következők:

Míg téged eltölt a fájdalom,
Mely engem elkerül,
Krisztus ismeretlenül
Hat a világlétben.
Mert csak akkor gyenge a szellem,
Ha a szenvedés csupán
Saját testében uralkodik.

Igen, kedves barátaim, most olyan időket élünk, amikor minden lélek, aki megtanulta, hogy feltekintsen a szellemi világba, minden lélek, akinek kérő gondolatokkal kell fordulnia a szellemekhez, akikről úgy véli, megvédik őt, hogy bárcsak ezek a szellemek segítenének abban, hogy helyes módon vezessenek bennünket ebbe a korba. S érezni fogjuk szívünkben az igazat, az igaz erőt lelkünkben, ha ahhoz a szellemhez fordulunk, akinek vezetnie kell bennünket földi inkarnációinkon át saját igazságunkhoz. S honnan tudjuk, hogy kérésünkkel a megfelelő szellemhez fordulunk-e? Érezhetjük, ha az igazi Krisztus-impulzus értelmében fordulunk ehhez a szellemhez.

Mert az a szellem, aki az igazsághoz vezet bennünket – ebben biztosak lehetnek, kedves barátaim -, Krisztussal áll összeköttetésben. Párbeszédet folytat Krisztussal. Azért folytatja ezt a párbeszédet Krisztussal a szellemi világban, hogy abból, amiért most harcolnak, amiért vért ontanak, az igazság az emberiség üdvére történjék. Krisztus szellemében fordulunk a szellemhez, akitől azt kívánjuk, védjen meg bennünket. Akkor ez a megfelelő szellem lesz.

Ami a szellem lénye, azt a szellemtudomány nyelvén a szellem korának nevezzük. Hogy miért ezt a szót használják, arról kell most beszélnem önöknek. A kor ebben az esetben olyasmit jelent, mint a szellem lénye, lényege. Mert hiszen megtanultuk megkülönböztetni a szellemeket aszerint, milyen idősek. Luciferi és ahrimáni szellemekről beszélünk éppen abban az értelemben, hogy tudjuk: ők egy hozzájuk nem illő korban hozzák létre azt, ami a megfelelő korszakban alkalmas lenne a világfejlődés számára. Azért beszélünk egy szellem koráról, mert a lényéről beszélünk. Így szól ez a formula, amelyet most közölnöm kell:

Te, szellemem a földi térben,[4]
Fedd fel korszakod fényét
A Krisztustól áthatott léleknek,
Hogy törekedve megtalálhasson
A béke szféráinak kórusában
Téged, fényétől és hatalmától zengve
A Krisztushoz hű emberi értelemnek.

Igen, próbáljuk meg gyümölcsözővé tenni azt, ami gyökeret verhet lelkünkben szellemi törekvéseink folyamán, próbáljuk meg ezt olyan gyümölcsözővé tenni, hogy remélhetjük, felnövünk megpróbáltatásainkhoz. Próbáljuk meg hinni azt, hogy a szeretet a lelke szellemi törekvéseinknek, hogy bebizonyítsuk ezt egy olyan korban, amelyben a szeretet, a szeretet, a szeretet szükségszerű!

Kedves barátaim, ez volt az, ami a szívemen feküdt, hogy az önök lelkének éppen a mai estén elmondjam. Bárcsak a szeretet, amire oly gyakran hivatkozunk, erőteljes gyökeret verne bennünk. Bárcsak megtalálnánk a lehetőséget arra, hogy a súlyos időkben mi magunk összetartsunk, és megőrizzük az emberiség minden szent értékét. Kedves barátaim, azt ígértem önöknek, hogy ezt a saját érzéseimmel kapcsolom össze, és gondolataimat újra és újra egyesítem az önök gondolataival. S bárcsak belátnánk ezt azoknak a szimbólumoknak az átélése után, amelyekről a mai este bevezető szavaiban beszéltem, miután dornachi épületünkben visszhangzott a háború hangja, a háború fénye. Bárcsak belátnánk, hogy hosszabb-rövidebb időn belül beszélhetek majd ebben az épületben, a szellem győzelmében való bizakodás hangján, annak tudatában beszélhetek, hogy ez az épület a maga emelkedett helyéről olyan emberiségre tekint le, amely ezeknek az időknek súlyos megpróbáltatásain és harcain keresztül az emberiség fejlődésében igazat, jót, szépet és helyeset vívott ki. Bár úgy telnének el a harc napjai, hogy a béke eljövendő napjaiban megnyugvással tekinthessünk az áldozatokra, akiket ezek az idők követeltek tőlünk.

Szeretném remélni, hogy ezek a szavak, amelyeket ma este próbáltam elmondani, az önök lelkének olyan mélységeit érintik, amelyek valóban belőlük fakadnak. Bár egyek lehetnének ezek a szavak önökkel ezekben az időkben, amikor néhányunknak oly sokat kell elviselnünk. De bárcsak lehetne ez önöknek is az, amit mindazok a szívek, amelyek most nemes lelkesedéssel és vidám harci kedvvel vannak eltelve, úgy legyenek eltelve mindezzel, hogy a szellemek, amelyek tudják, mi a helyes, megelégedéssel tekintsenek ezekre a szívekre. Töltsük fel magunkat ezekkel az érzésekkel, és lehetőséget találunk arra, hogy a megfelelő helyen helyesen cselekedjünk. Ehhez kell, hogy erőt adjon számunkra, és bár adna erőt szellemi munkánk, amelyet már évek óta próbálunk végezni.

Viszontlátásra, kedves barátaim, ebben a szívbéli érzésben és felfogásban!


[1] Lásd  Rudolf Steiner: Der Baugedanke des Goetheanum (A Goetheanum épületének gondolata) 1921, a dornachi Goetheanum épületének 1o4 ábrájával, 2. kiad. Stuttgart, 1958.

[2] Wege zu einem neuem Baustil (Út egy új építészeti stílushoz) 1914, az első Goetheanum épületének 16 ábrájával, 2. kiad. Stuttgart, 195l.

[3] 1914. aug. l3-tól 16-ig Rudolf Steiner Dornachban önkéntes betegápoló-tanfolyamot tartott.

[4] Rudolf Steiner később e sorokat: „Téged, dicséretétől és hatalmától zengve” „Téged, fényétől és hatalmától zengve” (Dich, tönend von Lob und Macht-ról Dich, tönend vom Licht und Macht)-ra módosította. Lásd: Wahrspruchworte -Richtspruchworte, 3. kiad. Dornach, 195l. 

Nemzeti jellegek és sajátosságok a szellemtudomány fényében

Berlin, 1914. október 31.

Ezekben a napokban, hetekben, jobban, mint máskor, a súlyos események komolyságának kell átszőnie szellemi törekvéseinket, lelkünket, annak a komolyságnak, amelyből érezhetjük, hogy minden emberivel összefügg az, amire szellemi áramlatunkkal törekszünk. Arra törekszünk, ami nem csupán az ember múlékony létéhez beszél, ami elmúlik az ember fizikai testével, elvekről beszélünk, lelki és szellemi erőkről, amelyek közvetlenül az embernek ahhoz a magasabb lényéhez fordulnak, ami több annál, ami elhervadhat a testtel és annak létezésével. Gyakran használtuk a mája szót a külső jelenségekre, és hangsúlyoztuk, hogy a fizikai élet összefüggései azáltal válnak májává, hogy az ember ezeket éppen megismerésével, megismerési képességeivel nem megfelelően hatja át, tekinti át, és ezáltal nem érzi, nem fogja fel, milyen jelentőségteljes, valószerű az, ami a külső jelenségekből beszél hozzánk, hanem az ember megismerő képességeivel maga von fátylat, az illúzió szövedékét a külső események elé. Ezáltal válnak májává.

Egy elvet állíthatunk ezekben a napokban mindenekelőtt lelkünk elé, mert hiszen mindennek a szeretetét, szerető megértését keressük, ami körülöttünk történik. Egy olyan elv jelenhet meg különösen lelkünk előtt, egy olyan megismerés, amely alapjában véve a középpontban áll mindazon dolgok között, amelyek megismerésére törekszünk. De ennek éppen ezekben a napokban azzal a mély komolysággal és erkölcsi méltósággal kell lelkünk elé lépnie, amely benne rejlik. Ez az a megismerés – hiszen ez számunkra már a szellemi élet legegyszerűbb, elemi megismerésévé vált – a földi élet visszatéréséről szól, arról az igazságról, hogy lelkünk az idők folyamán testből-testbe lép át. Azzal szemben, ami örök az emberben, és testből-testbe siet az ember földi inkarnációinak egymásra következésében, ott áll az, ami ebből fizikai testi létének alakulását, megjelenését, jellegét adja. S mindezekhez, amit ez a külső jelleg ad, amit mintegy az ember karaktere feltételez, amíg fizikai testben, a fizikai síkon él, különösen hozzátartozik az – s ezt különösen ebben az időben egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk -, amit a nemzeti jelleg kifejezéssel kell összefoglalnunk. Ha lelki pillantásunkat arra irányítjuk, amit az ember magasabb énjének nevezünk, ott a nemzetiség kifejezés elveszti jelentőségét. Akkor, amikor átmegyünk a halál kapuján, mindahhoz, amit ott leteszünk, teljes egészében hozzátartozik az, amit a nemzetiség kifejezése foglal össze. S ha komolyan akarjuk venni azt, amit szellemileg törekvő emberekként tudni akarunk, akkor arra kell gondolnunk, hogy az ember, mialatt egymásra következő inkarnációin megy át, nem egy, hanem különböző nemzetiségekhez tartozik, s hogy az, ami őt a nemzetiséggel összeköti, éppen ahhoz tartozik, amit letesz, abban a pillanatban le kell tennie, amikor átmegy a halál kapuján.

Az örökkévalóság területéhez tartozó igazságoknak nincs szükségük arra, hogy könnyen fogják fel őket. Olyanok lehetnek, amelyekkel bizonyos ideig ellenkezhetnek érzéseink, amelyekkel különösen nehéz időkben nehezen küzdhet meg az ember, és ezekben a nehéz időkben nehezen is tudja megőrizni őket teljes erejükben és tisztaságukban. De az igazi antropozófusnak el kell jutnia, és el is fog jutni éppen ezáltal ahhoz, hogy helyesen értse meg azt, ami a külső fizikai világban körülveszi. Hiszen ehhez a megértéshez az építőkövek már kifejeződtek antropozófiai törekvéseinkben. A népszellemekről szóló előadásciklusban[1] bizonyos mértékig mindent megtalálnak, amit a megértés nyújthat az emberek nemzetiségükkel való összefüggéséről, amennyiben ezek az emberi lények az öröklétben vannak. Ezeket az előadásokat egyébként a békében tartottam, amikor a lelkek alkalmasabbak és jobban készek arra, hogy az objektív, kendőzetlen valóságot teljes mértékben felvegyék magukba. Talán nehéz az, hogy manapság ezeket az igazságokat ugyanolyan objektív módon őrizzük meg, ahogy akkoriban elfogadták őket. De éppen ezáltal fogjuk a legjobban előkészíteni lelkünket ahhoz az erőhöz, amire szüksége van, ha ma is objektív módon akarjuk elfogadni ezeket az igazságokat.

Állítsuk lelki szemünk elé annak a harcosnak a képét, aki a harcmezőn átmegy a halál kapuján. Értsük meg, hogy ez egy egészen sajátos esete a halál kapuján történő átmenetnek. Értsük meg, hogy olyan világba lép be, amelyet a szellemtudomány által szívvel-lélekkel kutatunk, hogy világosságot hozzon számunkra a fizikai életben is. Gondoljuk meg, hogy a halálon keresztül lép be ebbe a szellemi világba, amelybe közvetlenül nem vihet be más élet-impulzusokat – mivel egyébként nem lennének termékenyek -, mint olyanokat, amelyek szellemi törekvésünket élesztik, s végül is arra irányulnak, hogy testvéri köteléket fonjanak a földkerekség minden embere köré. Magasabb fényben jelenik meg számunkra ekkor egy népi mondás, amely egyszerű, ha antropozófiai bölcsességgel világítjuk meg: a halál mindenkit egyenlővé tesz. Mindenkit egyenlővé tesz: franciákat és angolokat, németeket és oroszokat. Mégis igaz ez. S állítsuk ezzel szembe azt, ami ma a fizikai síkon körülvesz bennünket, s akkor valóban indítékot érzünk majd arra, hogy ezen a téren átjussunk a máján, és az eseményekben a lényegüket keressük. Állítsuk szembe ezzel mindazt, amit az európai föld különféle területein éreznek az egyes népek egymás iránt, és kifejezésre juttatnak abban, amit beszélnek és írnak.

Állítsuk egyszer lelki szemeink elé mindazt, amit antipátiaként korunkban lelkileg átélnek. Hogyan kell valójában szemlélnünk ezeket a dolgokat? Hol rejlik ezen a téren az, ami átvezet a máján, a nagy illúzión túl? Nem ismerjük meg a Földön egymást, ha úgy tekintünk egymásra, hogy az általános emberiben valami absztrakciót látunk. Csak úgy ismerjük meg egymást, ha abba a helyzetbe jutunk, hogy a Földön élő emberek tulajdonságait valóban megértjük, konkrétságukban megértjük, hogy milyenek is részleteikben, ahogy egy ember az életben nem azáltal ismer meg valakit, hogy egyszerűen azt mondja: ez is olyan ember, mint én, hanem eltekint magától, és a másik tulajdonságait fogadja el.

Nos, a népszellemekről szóló előadásciklus megmutatja, hogy a lelki részeink – az érzőlélek, az értelmi, vagy kedélylélek, a tudati lélek, az én és a szellemén – hogyan oszlanak meg az európai nemzetek között: alapjában véve minden nemzeti jelleg egyfajta egyoldalúságot képvisel. Továbbá kifejeződik az is, hogy úgy, ahogy a lélek egyes tagjainak bennünk, magunkban valóban együtt kell működniük, úgy valójában az egyes nemzeti jellegeknek is együtt kell működniük az egyetemes európai lélek érdekében. Ha az olasz vagy a spanyol félszigetre tekintünk, úgy találjuk, hogy ott a nemzeti jelleg az érzőlélekben éli ki magát. Franciaországban ez értelmi, vagy kedélylélekként él. – Ha a brit szigetre megyünk, látjuk, hogyan él ott a nemzeti jelleg tudati lélekként. Közép-Európában a nemzeti jelleg az énben él. S ha keletre pillantunk, ez az a terület, ahol – bár a kifejezés nem teljesen helyes, mint ahogy később látni fogjuk – szellemként éli ki magát. Ami ott él, az benne van a nemzeti jellegben. De ami örök az emberben, azt túlmutat a nemzeti jellegen, ezt keresi az ember, ha szellemileg elmélyül. Ezzel szemben a nemzeti jelleg csak egy ruha, egyfajta burok, s az ember annál magasabbra emelkedik, minél inkább el tud jutni ehhez a belátáshoz. Ameddig azonban az ember a fizikai világban él, éppenséggel ebben a nemzeti burokban él, abban, ami a külső testisége alakzatát adja, ami alapjában véve lelkének bizonyos sajátosságait, jellemének tulajdonságait is meghatározza.

S most ellenszenvben, egymással szembeni gyűlöletben látjuk a különböző nemzeti jelleghez tartozókat. Nem arról beszélek most, ami a fegyveres harcokban történik. Arról beszélek, ami az érzésekben, az emberi lelkek szenvedéseiben zajlik le. Mivel van egy lelkünk: ennek arra kell előkészülnie, hogy befogadja a szellemi világ, amelyen a halál és a következő születés között át kell haladnia, és amely egy olyan inkarnációhoz vezeti majd, ami egészen más nemzetiséghez fog tartozni, mint az, amelyet elhagyott. Éppen ebből a tényből látjuk a legjobban, a legvilágosabban, a legerősebben, hogyan ellenkezik az ember azzal, ami saját magasabb énje önmagában. Pillantsunk ma valamely ”nacionalistára”, nacionalista érzésű emberre, aki különösen egy másik nemzetiségű ellen fordul, sőt talán országában ez ellen a másik nemzetiségű ellen bőszül fel: mit jelent ez a felbőszülés, ez az antipátia? Azt az előérzetet jelenti: ebben a nemzetiségben lesz a legközelebbi megtestesülésem! Már a tudatalattiban össze van kötve a magasabb én a másik nemzetiséggel. Ez ellen a magasabb én ellen ellenkezik az, ami a fizikai síkon be van hálózva a fizikai sík nemzeti hovatartozásába. Ez az emberek dühe magasabb énjük ellen. S ahol ez a düh a legerősebb, ahol a legjobban gyűlölnek és hazudoznak más nemzetiségekről, ott ez azért az emberért van, aki a dolgokat nem májának, hanem valóságnak nézi. Ennek igazi oka az, hogy minden olyan nemzetiséghez tartozó, aki egy másik ellen a legjobban dühöng, a legbőszebben viselkedik és a legjobban hazudik, annál arról van szó, hogy az idetartozók legnagyobb részének következő inkarnációjában ebbe a másik nemzetiségbe kell átmennie.

Ez tanításunk komolysága, ez az erkölcsi méltóság rejlik mögötte. Az emberben sok minden berzenkedik magasabb lényének, énjének elismerése ellen, az ellen, ami örök benne, sok, végtelenül sok minden. Ezért jelenleg rendkívül nehéz erről objektíven beszélni. Mindazonáltal sajátos jelenség, igen sajátos jelenség az, hogy mielőtt a háború elkezdődött, végtelenül elismerő hangok hangzottak el Angliából a német jellem, a német rátermettség, nevezetesen a német szellemi élettel kapcsolatban. Egy mintát próbáltam adni erről a legutóbbi nyilvános előadásomon[2]. Ezeket a példákat a végtelenségig lehetne szaporítani, és kell is még szaporítanunk. Mi volt ez a példa?

Ha okkult módon nézzük, ez annak az érzése volt, hogy valójában abban, amit a legutóbbi nyilvános előadáson mondtam a fausti lélek karakteréről, amelyre Közép-Európában törekszenek, van valami önmagát megfiatalító, valami spiritualitásra törekvő, azt előkészítő, valami, ami felé egész Európa fordulni fog, valóban afelé fog fordulni. Ezt a mostani idők előtt ösztönösen érezték. Az ember meg akart érteni valamit abból, ami Közép-Európában történik. De az ember, mivel nemzetiségben él, csak a halál és az újabb születés közötti életben lehet teljesen megértő eziránt. Ott az ember megértő összeköttetésben lehet ezzel: ott meg fogja találni az utat a közép-európai tanítókhoz. Sőt ez kellemetlen, mivel a Közép-Európához tartozóktól hencegésnek hangzik, de az embernek már ki kell mondania az objektív igazságot. Amit viszont így ösztönösen érzünk, amit keresünk majd a halál és az újabb születés közötti életben: az olyan lelkekkel való egyesülést, akik ilyen módon törekedtek az általános emberire, egyesülést a Goethe-lélekkel, a Schiller-lélekkel, a Fichte-lélekkel. – Ez volt érezhető abból a tényből, ha az ember átmegy a halál kapuján, felkeresi majd őt mindenekelőtt Goethe, Fichte, Schiller lelke, és más lelkek, akiknek legutolsó inkarnációjuk Közép-Európában volt – ezzel a ténnyel szemben, amely így ösztönösen megnyilvánult, még egy utolsó alkalommal berzenkedik a végtelen nemzeti szenvedélyesség. Ha érezzük ezt a berzenkedést szavakba öltöztetve, ami most nyugatról és északnyugatról gyakran hangzik felénk, akkor a mája, az illúzió helyére az értő valóságot állítottuk. Akkor megértjük, hogy a földi ember, aki önmagában hordozza az örök embert, nem akarja azt, amit az örök ember akar benne: hogy számára a szeretet, amit az örökkévalóságban éreznie kell, az időbeliségben gyűlöletté változik át.

Akkor jutunk leginkább a megértő szeretethez, a szerető megértéshez, ha abban az értelemben, ahogy azt szellemtudományunk megadhatja számunkra, tájékozódunk az európai emberiség karakteréről. Mi megtehetjük ezt, hiszen mi már az ember magasabb lényéről beszélünk. S aki velünk akar gondolkodni és érezni, az elismeri ezt a magasabb ént, és ezért meg tudja hallani mindazt, amit a külső burokról el kell mondanunk, mivel tudja, hogy ez a beszéd a külső burokról szól.

Hiszen bizonyos értelemben minden népnek egy meghatározott küldetése van. Egyszer majd, ha belépünk a dornachi épületbe, az oszlopok egymásutániságában, az oszlopfőkben és a fölöttük lévő architrávokban, a formákban megtaláljuk annak kifejeződését, ami az európai impulzusokban jut kifejeződésre. Erről mégsem fogok most beszélni, mivel az a jó, ha arról beszélünk, ami az épületből árad az emberhez. Ezt tettem ott néhány nappal ezelőtt[3]. Ha azonban szem előtt tartjuk azt, ami e nélkül benyomást gyakorolhat lelkünkre, akkor mindenekelőtt a déli félszigetek – Olaszország és Spanyolország lakóiban – olyan népeket ismerhetünk meg, akiknek bizonyos mértékig modern küldetésükben minden olyasmi visszatér, ami a régi időkben az Atlantisz utáni harmadik kultúrperiódusban játszódott le, az egyiptomi-káld kultúrában. Hogy ezt megértsük, pillantsunk csak megfelelő módon az olasz vagy a spanyol nemzeti lélekbe. Ez egészen részletekig követhető. Így elmondhatjuk: ami számunkra szellemileg megjelenik, azt megtaláljuk a valóságban. S akkor mi volt a jellemző – ezt már oly gyakran megbeszéltük – az egyiptomi-káld kultúrára? Az, hogy érezték a nagy, kozmikus asztrológiát! Hogy a csillagokat és csillagképeket nem olyan módon látta az ember, mint ahogyan ma nézünk rá ezekre, hanem szellemi lényeket látott, amelyek ezekben a csillagképekben külsőleg megtestesültek: hogy az ember azt látta, mindenütt szellemiség terjed szét. Ha ennek az egyes nemzetek feladataként ismétlődnie kell a golgotai misztérium utáni időben, akkor úgy kell ismétlődnie, hogy lelkileg elmélyüljön, hogy az ember számára az egyiptomiak és a káldok nagy, kozmikus tablója mintegy a lelkéből újjászületve lépjen elő. Hol volna ez világosabb, mint ott, ahol az itáliai félsziget kultúrája elérte csúcspontját, Dante ’Isteni színjátéká”-ban? De a részletekig így van ez, hogy abból, ami a lélekből megszületetik, újra feltámad, napfényre kerül az, ami az egyiptomi-káld kultúrában létezett.

Ami a görög kultúrában lényeges volt, a francia népben válik nyilvánvalóvá, sőt egészen a vezető személyiségek jelleméig menően. Voltaire-t például csak úgy érthetjük meg, ha egy igazi göröggel hasonlítjuk össze. S ha Corneille, Racine műveinek formáit nézzük, akkor látni fogjuk, hogyan küzdöttek a görög formával. Hiszen ennek nagy kultúrtörténeti jelentősége van. A küzdelem a külső formával, azzal, amit Arisztotelész kikutatott a formáról, az él tovább Racine-nál és Corneille-nél. S ha azt, ami az Atlantisz utáni negyedik kultúrperiódusban az értelmi, vagy kedélylélek kultúrájában hangadó volt, újra megkeressük a francia kultúrában, akkor azt kell, hogy találjuk ott, ami a legnagyobbként fejeződik ki, mialatt az értelmi-, vagy kedélylélek azért esik neki a világnak, hogy éppenséggel ezzel foglalkozzék. A legnagyobb költőnek tehát, akihez hasonlót ilyen formában nem találhatunk, olyannak kell lennie, aki az értelmi, vagy a kedélylélekből formálódik. Ott éri el egy nép a maga nagyságát, ahol hasonlíthatatlan nagyjai a felszínre hozzák ezt. Ki a francia költészetben az, akit nem lehet felülmúlni? Ez Moli?re! Ott éri el a francia lélek sajátos, jellegzetes csúcsát: ott nem lehet felülmúlni. Egyfajta visszfénye még Voltaire-ben is hat.

A brit lélek viszont nem a régi újjászületése, hanem beletartozik az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorba, mintegy ennek újjáteremtése. Ez az Atlantisz utáni ötödik korszak elsősorban a tudati lélek kibontakoztatására törekszik ezt állítja elő. A tudati lélek különösen kifejeződik a brit nép sajátosságában. A brit lélek sajátossága az, hogy szemben áll az eseményekkel. Már l4-l5 évvel ezelőtt, amikor „A filozófia rejtélye” (Rätsel der Philosophie) első kiadását írtam, azért küszködtem, hogy megfelelő kifejezést találjak a brit filozófusokra: s akkor eszembe jutott: ők az élet szemlélői: úgy igyekeznek feltűnni, ahogy a tudati lélek nézőként állítja szembe magát az élettel. S ki a brit lélek legnagyobb alkotója, aki feltűnik, és a brit jellem sajátosságait a legmélyebb lélekig kifejezésre juttatja? Ez Shakespeare!

Menjünk most át Közép-Európába, akkor megtaláljuk azt, „ami mindig lesz, és soha sincs”, ahogy ezt már nyilvános előadáson jellemeztem. A tulajdonképpeni én, az ember legbenső mivolta, hogyan viszonyul a lélek tagjaihoz? Kiépíti saját kapcsolatát az érző-, az értelmi, vagy kedélylélekkel és a tudati lélekkel: mindegyikhez odahúzza a szálakat. Nézzük csak meg Goethét! Látjuk, hogyan vágyódik Itália után. S ahogy ezt nála látjuk, úgy vágyódtak mindig Közép-Európa legjobbjai Itália után, hogy megtalálják azt, ami megtermékenyíti az ént, az értelmi, vagy kedélylélekkel kölcsönösen kicseréli az erőit. Vizsgáljuk meg az évszázad folyamán, hogy lássuk, ténylegesen milyen vékony sáv van az értelmi, vagy a kedélylélek között is. Figyeljük meg ahogy még Nagy Frigyes, a legnémetebb fejedelem, valójában csak franciául beszél és ír, ahogy a francia kultúrát különösen becsüli, ahogy ez Voltaire-hez való viszonyában is megmutatkozik. Éppen így látjuk azt, hogy a német filozófus, Leibniz francia nyelven írja műveit. Éppen így tesz az én az értelmi, vagy kedélylélekkel is. S amikor az én a lélek mélyéből azt keresi, amire törekszik, akkor feltolul valami az én mélységeiből, kifürkészhetetlen mélyéből: arra törekszik, hogy a tudati lelket értse meg. Látjuk ezt Goethe-nél. Gyakran kifejtettem, hogy azt akarja megragadni, ahogy az organizmusok létrejönnek egymásból: az organizmusok nagy, átfogó tanát állítja fel. Ez az én mélyéből tör elő. Mégsem lehet azonnal megérteni: az emberiségnek egy könnyebb megértésre van szüksége: úgy kellenek neki a dolgok, ahogy azok a tudati lélekből adódnak. Nem azt veszi fel, amit Goethe adott, hanem áttételesen fogadja be azt tudati lelkébe, vagyis Darwint fogadja be. Ma már nem vagyunk olyan messze attól, hogy Goethe „Színtan”-át[4] (Farbenlehre) elismerjük, de ugyanennek az áttétele a tudati lélekbe – amely Newtonnál található meg – ma az általánosan érvényes fizika-tudomány.

Ezek a dolgok vezetnek be bennünket annak rendje-módjába, ahogy az egyes, most azonban nemzeti karakterek szemben állnak egymással. S mi felemelkedünk a külső májából, amelyben az emberiség bele van gabalyodva, felemelkedünk a valósághoz, ha megtanuljuk szellemtudományosan szemlélni a dolgokat, ahhoz a valósághoz, amely megmutathatja, hogy úgy, ahogy az emberben egyes lelkierők háborúznak, ugyanúgy egyes, a népszellemekben inkorporálódott lelkierők is háborút folytatnak egymással. S nem véletlen, hogy korunkban – ahol az éppen mondottak tanként jelennek meg -, fellép a nagy tanító, a háború, amely olyan véres, szörnyű módon beszél az emberhez, elmondja azt, amit mi szellemileg mondunk el. Nem véletlen, hogy mialatt ezt itt megbeszélhetjük, kint talán az egyik legvéresebb küzdelem zajlik, és ez alapjában véve ugyannak a valóságnak felel meg, amit az embernek csak a májában kell érvényre juttatnia, hogy valójában megértse.

Hogy ezekről a dolgokról beszéljünk, le kell tisztítanunk a szavakról az antipátia és a szimpátia minden érzésbeli árnyalatát, és ezeket csak jellemző vonásokként kell használnunk, akkor fogjuk helyes módon megérteni a dolgokat. Mivel olyan dolgokról van szó, amelyeket az ember lénye önmagában hordoz, ameddig a nemzeti jellegbe van burkolva. Ezt egészen a részletekig követhetjük. Hogy előkészítsem azt, amit meg kell értenünk, először valamit el akarok mondani.

Nézzük a Közép-Európához tartozókat, akik az én-kultúrában élnek. A nyilvános előadáson azt mondtam: Közép-Európa lakosa úgy törekszik Istenéhez, hogy össze van kötve Istennel: együtt akar lenni Istennel. Ha a gondolkodásra tekintünk, általában ezt a mondatot mondhatjuk ki: az ember gondolkodik. De ezzel az általános mondattal: „az ember gondolkodik”, valójában rendkívül keveset mondtunk, valóban keveset. Az embernek éppen a szellemtudományon keresztül kell megtanulnia, hogy pontosabban lásson. Fokozatosan meg kell tanulnia, hogy annak a helyébe, amit gondolat nélkül csak úgy odamond, a megfelelőt helyezze. Azoknak, akik a reális viszonyokkal nem különösebben bajlódnak, megfelelő, ha valamit így odamondanak. De a helyes az, ha azt mondjuk: Közép-Európa vagy Skandinávia lakója gondolkodik – és ezt tevékenységként szemléli, mivel a gondolkodás kibontakozásáról van szó. Közép-Európában egészen az északi országokig arról van szó, hogy a lelki lény gondolkodik. Az ember úgy van összekötve a gondolattal, hogy ez a gondolat a lélek legősibb sajátos tevékenysége, hogy a lélek tevékenysége nem más, minthogy a lélek leköti magát a gondolatokban.

Nem helyes ugyanilyen módon beszélni a franciákról. Itt azt kell mondanunk, hogy a franciának gondolatai vannak. Mert „gondolkodni”, és az, hogy „gondolatai vannak”, finomabban megkülönböztetve nem ugyanaz. A dolog megértéséhez segíthet az, amit „A filozófia rejtélyé”-ben mondtam ki. Nyugat-Európában az embernek gondolatai vannak, a gondolatok jönnek, az emberek kapják őket, mint ahogy az érzéki észlelések is adottak. Így van ez a gondolatokkal is: belépnek a lélekbe, kiélik magukat benne, meg is részegedünk tőlük, és boldoggá tesznek bennünket. Sőt a németnek szemére vetjük, hogy gondolataiban van valami hidegség. Ez talán azért is lehet, mert először meg kell formálnia őket individuális lelkében: először ott kell felmelegítenie őket, és csak addig maradnak melegek, amíg ebben a követlen tevékenységben találhatók.

Ennyit előkészítésként. Mivel valójában az egyes nemzeti megnyilvánulásokban mindenütt azt vehetjük észre, hogy az éli ki magát bennük, ami a szellemtudományban található, amelyeket önök a népszellemekről szóló előadásokon hallanak. Nézzük a nemzeti jellegek néhány megnyilvánulását.

Az olasz, spanyol karaktert az érzőlélek határozza meg. Egészen a részletekig követhetjük ezt az életben. Mindenütt megtaláljuk az érzőlelket – ez természetesen nem vonatkozik a magasabb énben zajló életre. Amikor ezekben az országokban az ember kiéli magát a nemzeti jellegben, akkor az érzőlélekben éli ki magát. Ez különösen ragaszkodik mindenhez, ami a hazával függ össze, és az idegeneket ezzel ellentétesnek érzi. Nos, próbálják megérteni, hogy mi minden él például az olasz nemzeti jellegben, akkor úgy találják, hogy az olasz a másikat, aki nem olasz, idegennek érzi, és azt is, ami az idegenben él. S minden harcot, amelyet a l9. században Itáliában folytattak, kimondottan a hazáért vívták. Ez az egyiptomi-káld kultúra ismétlődése.

Tekintsünk most Nyugat-Európa lakójára, a francia területre. Mint mondtam, le kell vetnünk minden szimpátiát és antipátiát! A francia a görög kultúrát ismétli. Ezért a külföldit úgy is érzi, mint ahogy a görög érezte: barbárnak nevezi őt. – A görögség ismétlődése! – Ez érthető, bár a legbőszebb antipátia-érzésbe torkollik. S mindig van benne valami abból az árnyalatból, ahogy a régi Görögországban beszéltek a nem görög emberiségről.

Az angol népre különösen a tudati lélek művelését bízták rá, amely a materializmusban éli ki magát. Ott különösen le kell vetnünk minden antipátiát. A materializmus művelése előtérbe helyezi azt, ami az embereket egyszerűen egymás mellé állítja a térben. Ebben megmutatkozik valami, ami a korábbi időkben egyáltalán nem volt érezhető: az ember érzi a versenytársat. A tudati lélek a másikat versenytársnak érzi a fizikai létben.

Hogyan áll ez Közép-Európa lakosainál, egészen a skandinávokig? Rendkívül csábító lenne, ha ezt részleteiben más korokra nézve is végigvezetnénk. Mit érez a német, amikor szemben áll a másikkal ott, ahol az olasz az idegent, a francia a barbárt, az angol a konkurenst érzi? Mindenekelőtt tömör szavakat kell találnunk ehhez: a németnek ellensége van, akivel szemben áll, például még párbajban is, ahol nincs szükség rá, hogy valamiféle antipátiához kapcsolódjon, hanem ahol az ember az egzisztenciáért küzd, vagy olyasmiért, ami az egzisztenciával függ össze. Az ellenséget a legkisebb mértékben sem kell lekicsinyelni. Ez ismét a részletekig követhető. Éppen ez a háború mutatja, hogy a német úgy áll szemben az ellenséggel, mint a párbajban.

Pillantsunk most kelet felé. Beszéltünk arról, hogy a két déli félszigeten az érzőlélek éli ki magát, a franciáknál az értelmi, vagy kedélylélek: Közép-Európában Skandináviáig felfelé a nemzeti jelleg él az énben, ez az egyes területeken differenciálódik, de egészében véve érezhető abból, amit én-léleknek nevezünk. Azt mondtam, ez szellem-énként éli ki magát keleten. Mi a szellem-én karaktere? Közeledik az emberhez, aláereszkedik rá. Az énben törekszik az ember: a lélek három tagjában is törekszik: a szellem-én aláereszkedik. Egyszer majd igazi szellem-énként ereszkedik alá keletre. Igazak azok a dolgok, amelyeket gyakran hangsúlyoztunk. De ehhez előkészület szükséges, olyan fajta előkészület, hogy a lélek átvesz, elfogad, beletanul az elfogadásba. Az orosz nép alapjában véve mi mást tett, mint elfogadott? Mozgalmunkon belül lefordíttattuk a legnagyobb orosz filozófus, Szolovjev[5] műveit. Mikor elmélyedünk benne – ez mind nyugat-európai szellemi élet, nyugat-európai kultúra. Azáltal valami más, hogy az orosz néplélekből született. De a nyugat-európai kultúrával ellentétben, mi lebeg felénk az orosz népben? Olaszország, Spanyolország az Atlantisz utáni harmadik kultúrperiódus ismétlődése, a francia nép a régi görög kultúrát ismétli meg. A brit ember az újonnan jöttet mutatja fel, de ezt egészen bizonyosan a fizikai síkon szerzi meg az ember. Közép-Európában az énnek önmagából kell kiküzdenie magát. Oroszországban az átvevővel, az elfogadóval van dolgunk. Először is elfogadták a bizánci kereszténységet, amely mint egy felhő ereszkedett alá, majd szétterült: és már I. Péter alatt elfogadták a nyugat-európai kultúrát. Először az anyagot kell elfogadni – mondhatnánk. Ott van a nyugat-európaiság tükröződése, és a lélek munkája az, hogy előkészüljön az elfogadására. Csak akkor lesz az oroszság igazi elemében – ez a jövőre is vonatkozik -, hogy felismerje: el kell fogadni azt, ami Nyugat-Európában van, mint ahogy a germánok Goethében felvették magukba a görögséget. Ez még el fog tartani egy ideig. S mivel az ember fizikaisága berzenkedik az ellen, amit el kell fogadnia keleten, ugyanúgy berzenkedik még a keleti ember az ellen, aminek el kell jönnie hozzá. A szellem-énnek le kell ereszkednie. Nos, ami ott nyugatról átjön, egyáltalán nem a szellem-én. De a lélek úgy viszonylik ehhez, hogy mintegy már előkészíti magát, hogy befogadja. Minek nézi ezért az orosz a másikat? Annak, aki „szemben áll” vele, annak, aki lebegve alászáll a tudatára. Ezért a másik, aki az olasznál az idegen, a franciánál a barbár, a britnél a vetélytárs, a németnél az ellenség, az őnála az eretnek. Ezért viseltek alapjában véve mostanáig az oroszok csak vallásháborúkat! Minden háború idáig csak vallásháború volt. Minden népet meg kellett szabadítani, vagy kereszténységre téríteni, a balkáni népeket és így tovább. S most az orosz paraszt a másikat „gonosznak” is érzi. Eretneknek érzi a másikat, úgy véli, mindig vallásháborút kell vívnia. Most is! Ezek a dolgok egészen a részletekbe mennek, és az ember akkor tanulja meg megérteni őket, ha megvan a jóakarata hozzá, hogy valóban beletekintsen a dolgokba. S így azt is kérdezhetjük: hogyan jelenik meg számunkra az, ami keletről közeledik felénk?

Az ember így bizonyos mértékig, ahogy a fizikai életben él, méltánytalan saját magasabb énjével szemben. Aki az értelmi, vagy a kedélylélekben él, akinél különösen fejlett a fantázia, annak gondolatai „vannak”, aki azt állítja maga elé magasabb énként, aminek ő magának látszania kell, amennyiben nemzeti beállítottságú. Ezt dicsőségének érzi, mintegy harmadik énjének, amely önmaga, mint magasabb én, és a nemzeti ember közé áll. Ebből kiindulva harcol. S a halál után először ezt kell legyőznie, ha már előzőleg, a szellemtudomány által nem győzte le. Át kell jutnia azon, ami elsősorban úgy áll lelke előtt, mint annak inspirációja, amit ő maga elképzel.

S az, aki nemzeti beállítottságú emberként a tudati lélekben él? Ő mindenekelőtt ahhoz vonzódik, amit a tudati lélek a fizikai világban elsajátít, magáévá tesz. Ez olyan, mint valami fájdalmat okozó emlékezés abban a világban, amely a halál és az újabb születés közötti életben bontakozik ki.

Közép-Európa lakója keres. Ez főleg akkor derül ki, amikor az ellenségről rosszallóan beszél, amikor azt mondja, legyen csak azért itt, hogy „felszántsa a földet, és kutasson a fellegekben”. Mehetett bármilyen messzire ebben: itt már a szellemi ént kutatja. Ezért bizonyos értelemben már földi pályafutása alatt arra törekszik, hogy átdolgozza azt, amit át kell dolgoznia, ha belép a halál kapuján át a szellemi világba.

Aki legutóbbi inkarnációját egy orosz testében élte végig, amikor átlép a halál kapuján, először egy angyal tudatát kell felvennie – ha a szellemtudományon keresztül nem másként készült erre elő -, abba kell beleélnie magát, ami a magasabb hierarchiák legközelebbi fokáról száll alá.

Mindezek alapján azt mondhatjuk: tekintsünk nyugatra, akkor természetesnek találjuk, hogy az emberek lényéből – amennyiben nemzeti beállítottságúak – küzdelem jön létre, mert a nemzeti jelleg ott éppenséggel össze van kötve a külső burokkal. Egészen természetes, hogy harc jön létre. A szellemi világban előfordul, hogy ami ott jogos, az akadálytalanul elterjed. Ami az embernek magának a fantáziájában megjelenik, annak külső eszközökkel kell érvényesülnie. Hogy előlépjen, ahhoz az kell, hogy elterjedhessen. Amit a konkurencia kutat, az természetesen el akar terjedni. Nem találjuk érthetetlennek, hogy a tudati lélek képviselőitől harc jön át hozzánk. Ha Közép-Európában valóban az ént keressük, akkor látni akarjuk, hogy az én sajátosságai alkalmazhatók-e. Én már például hangsúlyoztam azt, hogy az ént minden reggel újból fel kell támasztani. Ha az alvás időszakába megyünk bele az énnel, akkor ez ebben nem éled fel, minden reggel, a felébredéskor újból fel kell éleszteni. Ha Ausztriáról beszélhetek: már fiatal koromban beszéltek arról, hogy Ausztria egyszer, ilyen vagy olyan alkalommal szétesik. Mi valami mást tudtunk: lehet benne még oly sok centrifugális erő, kívülről tartják össze, nem tudott szétesni. Nézzük Németországot. Van-e én-jellege külsőségeiben, formájában? Mégis széles körben tárgyalt tény, hogy az évszázad nagy részében a németek az egységre törekedtek. Belül nem teremtették meg ezt. Egy külső lökésre, sőt nemcsak Németországban, hanem a külső területeken, Franciaország közepén jött létre a mai Németország, ami az én-jelleget illeti. Az ember csak akkor érti meg a világot, ha szellemtudományosan érti meg. Az énnek alapjában véve nincs olyan tendenciája, hogy maga körül vagdalkozzék: ekkor a fizikai sík fölösleges erői átmennek a szellemibe. Hiszen ezt a német történelmen, Ausztria területén, a skandináv népek történetén mindig újra és újra igazolni lehetne. Ezért helyes, ha tudjuk azt, hogy a németet vagy Közép-Európa lakosát először úgyszólván elő kellett rángatni a háborúhoz: alapjában véve önmagától nem tudta elkezdeni. Ha tetterejéből elkezd egy háborút, akkor ezt úgy teszi, ahogy a kezdeményezőképessége teszi az énben, és bizony ezeket a háborúkat eléggé a bensőben folytatják… Így kell éreznünk, milyen Közép-Európa viszonya a háborúhoz.

De mi alakul ki annak számára, aki majd ott keleten érezni tudja a népi jelleget? Egyáltalán a lehető legtermészetellenesebb az, ha az orosz háborúzik. S ha ezt ő maga felismerné, akkor azt is a legtermészetellenesebbnek találná, hogy háborút folytasson. Mi itt nyugaton, még ha minden oroszt olyan jól is értenénk, nem tudnánk tolsztojánusok lenni. De az orosznak természetellenes, hogy háborúzzon. Őrá csak rá kell erőszakolni a háborút, mivel ez a nép legmélyebb jellegének valami természetellenes. Az orosz úgy áll szemben a háborúval, mint egy vallásháborúval, ami mintegy kívülről jön. Az ember nem teheti elfogadhatóvá számára a háborút, mivel inkább ki szeretné könyörögni azt, aminek történnie kell. Ezért egészen érthető, hogy egyáltalán nem az orosz legbenső népi karakterben keresi az ember a háború indítékát, hanem abban, amit kívülről erőszakolnak rá. S jobban, mint bárhol másutt, ebben az esetben azt kell mondani: ott nem a nép hozza létre a háborút – a nép csak külsőleg és jóhiszeműsége következtében -, hanem ez olyasmi, amivel a leginkább szembe kell fordulnia a népnek. Oroszországban a háború a legszörnyűbb értelemben mindig mája, illúzió. Ennek okán tudja az ember olyan világosan és pontosan megmondani, amit nyilvános előadáson kérdésként vetettem fel: ki tudta volna megakadályozni a háborút? Ha egyáltalán arról akar beszélni valaki, hogy ezt meg lehetett volna akadályozni. A franciák számára 187l óta (a francia-porosz háború óta, amelyben Franciaország vesztett – a ford.) a háború természetes volt, és arról beszélni, hogy ők ezt megakadályozhatták volna, nem lenne természetes. Akire rákényszerítenek egy konkurencia-harcot, annak természetesen nincs joga, hogy felháborodjék azon, ha valahol megsértik a semlegességet, és ebben az esetben a felháborodást áthangolja a nemzeti elem, de az, hogy háborút folytat, magától értetődő. Ezt nem lehet rossz néven venni tőle. Mivel éppen olyan kevéssé kell elutasítania a háborút, mint amikor az ember az élőlények természetét magyarázza, és akkor a tudati lélek eleméből egy más szót kell találnia, mint ami az én álláspontjából jön, és ezért a létért való közdelemről beszél. Ez a mondás nem Goethétől származik, mivel ez az én álláspontjából nem használható. De ahol arról van szó, hogy a háború valótlanság, sőt először vallásháborúvá kell átértelmezni, ott azt kell mondanunk, hogy mivel a háború kívülről lépett fel, kívülről lehetett volna megakadályozni. Ha minden mélységbe bepillantunk, ahová az ember bepillanthat – nos, akkor azt kell mondanunk: igaz az, hogy Oroszország szemlélő maradhatott volna, és a háborút meg lehetett volna akadályozni. Ha szemlélő maradt volna, úgy meg lehetett volna akadályozni a háborút. Mivel itt a háborút ráerőltették egy nép karakterére, ahol ez alapjában véve teljesen természetellenes.

Ha az ember ilyen dolgokról beszél, akkor ezeket a szellemi világból mondja, onnan jönnek elő ezek a dolgok, de mindig igazolhatók, bizonyíthatók a külső világból, s amit az ember a szellemiből kiindulva talál, igazolódik a külső világban.

Azt mondanánk: természetes gesztusa lenne az orosz nemzeti karakternek, ha imádkozva várna arra, aminek el kell jönnie hozzá. Igen sajátságos: az orosz intellektuelek – már erre is utaltam – szintén várják és érzik, hogy valami jövőbelinek kell közelednie hozzájuk. Nos, ez még ugyan igen messze van a jövőben, aminek el kell jutnia hozzájuk, és láttuk, hogyan utasították el, amit most be kell fogadni. Talán több mint egy külső szimbólum az, hogy mialatt most harcok folynak a Fekete-tengeren, az orosz még mindig oda tekint le, amit szellemileg várnia kell, hogy annak mintegy a megtestesülését szemlélje, amikor rámutat a Hagia Sophiára. Mereskovszkij mesélt nekünk két utazásáról[6], amelyeket a Hagia Sophiához tett. Ő a Hagia Sophiában mintegy külső szimbólumát érezte meg annak, amit érzéseiben nem ismer, de vár, és ezt az oroszokhoz eljövendő, közeledő kereszténységnek nevezte. Helyesen ismerné fel azonban ezt, ha tudná, hogy a fausti jelleggel áthatott kereszténységnek kell magával ragadnia az oroszokat. Ezt viszont nem tudja. Úgy gondolja, ez a Hagia Sophiában áll előtte. Hogyan áll ő szemben a kereszténységgel? Ha rátekintünk arra, amiről Szolovjev beszél, ez olyasmi, amiről én elmondhatom, hogy van valami érzéke hozzá. Mert amikor Pétervárról és a szent szinódustól megint egyszer nehézségeket támasztottak a számára, úgy vélte: igen, ez már csak így megy annak, aki nagyon át van hatva azzal, amit mondani akar. Egyesek panaszkodnak rám, mint liberális nyugat-európai ateistára, mások mint ortodoxra, és ismét mások úgy néznek rám, mint egy jezsuitára. – S úgy fejezte be, hogy azt mondta: igen, mi minden lehet még az ember, ha a pétervári gazfickók ítélik meg! – Ezek nem az én szavaim, hanem egy jó oroszé, egy olyan oroszé, akin láthatja az ember, mennyire nem könnyű minden további nélkül a szimpátia és antipátia érzéseitől megszabadulni. De tegyük fel, hogy az orosz intellektuel rábízza magát önmagára. Azt mondtuk: a világ várakozó hangulatban van, természetesen azért, aminek jönnie kell, és ezt nem karddal és ágyúval kell kiharcolni. Ezért olyan hazug a pánszlávizmus. Ha rábízza magát önmagára, akkor rábízza Mereskovszkijt arra, amit érez, amit érez, amikor szemben áll a Hagia Sophiával. Csak ezt összetévesztette a nyugat-európai kereszténységgel, amely átment a fausti törekvéseken. De hogyan beszél ő erről?

Megpróbáltam tömör formába hozni azt, amit az egyes népeknél a háborúval szemben érezhet az ember, és azt mondtam: az orosz úgy gondolja, hogy a vallásért háborúzik, az angol a konkurenciáért, a versenyért, a francia a dicsőségért, az olasz és a spanyol a hazáért, a német a létért, az egzisztenciáért folytat háborút. Nos, azt mondhatjuk: Olaszország meg akarja védeni a hazát, Franciaország a nemzeti ideálról szóló saját képzeteként fogadja el azt, amit önmagáról képzel, az angol kereskedik, a német törekszik, az orosz imádkozik – és ez természetes. Nem a külső imádságot értem, hanem a szívbéli hangulatot. Mit mond akkor Mereskovszkij könyvének befejezésében, amit tegnapelőtt idéztem? „A Hagia Sophia – világos, szomorú és a végső titok borostyán-tiszta fényével áthatva – felemelte elesett, rémült szívemet. Felpillantottam a boltozatra, amely az ég kupolájához hasonlított, és azt gondoltam: itt áll ez, emberkéztől teremtve – az emberek közeledése az isteni szentháromsághoz. Ez a közeledés létezett, és egykor még inkább eljön. Akik a Fiúban hisznek, hogyne jutnának el az Atyához, aki a világot jelenti? Hogyne jutnának el a Fiúhoz azok, akik a világot szeretik, amit az Atya is úgy szeretett, hogy Fiát adta érte? Mert ők lelküket adták érte és barátaiért: ők birtokolják a Fiút, mivel övék a szeretet, csak a hevét nem ismerik”. Az egész összefüggés nincs a birtokukban! S végül így zárja: „S űzött engem valami, hogy mindnyájukért imádkozzam, ebben az időben pogány, de a jövő egyetlen templomában imádkozzam, hogy népem megkapja azt az igazi, győzelmes erőt, hogy tudatosan higgyen Isten szentháromságában”. Nos, most itt van önök előtt az imádság! Itt van az egész természetellenessége annak a harcnak, ami keletről nyugatra irányul!

Ha ilyen módon megpróbáljuk, hogy annak belső megértéséből eljussunk ahhoz, ami szembe jön velünk, ha megpróbálunk kikecmeregni a májából és belekerülni a valóságba, akkor azt is elmondhatjuk magunknak, hogy nem egyfajta absztrakt antropozófiát művelünk, amely fél a megismeréstől. Mert a megismeréstől való félelemnek hívják azt, ha az ember a mi első alapelvünk miatt visszarettenne attól, hogy a népek jellemzőit igazi alapjaikban megismerje. Éppen akkor kövessük ezt, amikor közeledünk az emberhez, és valóban lelkébe akarunk tekinteni. S ekkor beszélünk leginkább az emberben lévő maradandósághoz, és azt is megtaláljuk, ami túllép a nemzeti jellegen, ami az örökkévaló felé mutat, és megtaláljuk azokat az érzéseket és érzelmeket, amelyek az emberben lévő örökkévalóságra irányulhatnak. S akkor megtaláljuk a lehetőséget ahhoz, hogy előidézzük azt, amit mégis elő kell idézni. Azt gondolják, hogy az emberiség üdve és előrehaladása nem sínyli meg, ha az európai népeket most átható hangulatok megmaradnak? Olyan hangulatok, amelyek különben csak a májából születtek meg! Annak a szükségességnek a szempontjából, amely abban áll, hogy az embereknek ismét meg kell tanulniuk megérteni, hogy annak a folytatása van itt, ami bizonyos értelemben Közép-Európából már előkészült, kívánatos, hogy azt a légkört, amelyben élünk – ezt a szellemi légkört, amely olyan szörnyen nyugtalan manapság -, más hatás is érje, mint ami nyugtalanítja. Hogyisne éreznénk azt, milyen nyugtalanító ma a szellemi légkör! Minél mélyebben él ebben az ember, annál inkább kell éreznie ezt. Valóban megrendítő dolog tárulhat fel a szellemi életből. Az okkultista sokat tudott tapasztalni erről. De még olyan sok, olyan megrendítő és sürgető dolgot nem kellett megtapasztalni, mint az utóbbi három hónapban.

Milyen sokszor hangsúlyoztam azt az okkult igazságot, hogy a dolgok, amelyek a fizikai világban ilyenek, a szellemiben az ellenkező jelleget mutatják. Néhány barátunk arra is emlékszik, milyen gyakran beszéltem arról, hogy a háború már a szellemi levegőben „lóg”, és valójában csak olyasvalamivel lehet visszatartani, ami a fizikai életben is szellemi impulzust jelent: a félelemmel. A félelem-erők tartották vissza a háborút, ameddig asztrális volt. A félelem tartotta vissza, hogy nem tört ki korábban. Nos, valójában a háború kívülről, a szarajevói merényletből indult ki. Ennek is megvan a maga jelentősége. Ez a megrendítő a dologban. S mivel itt együtt vagyunk, egymás között, annak is lehetségesnek kell lennie, hogy ilyen dolgokat kibeszéljünk. Az az individualitás, akit akkor legyilkoltak[7], és átment a halál kapuján, ezután olyan látványt mutatott, ahogy én magam előzőleg sem nem láttam, se mások leírásában nem hallottam. Különbözőképpen ábrázoltam, hogyan néznek ki a lelkek, amikor átmennek a halál kapuján. Ez a lélek azonban valami figyelemreméltót mutatott. Olyan volt, mint egy kristályosodási központ, ami körül a háború kitöréséig minden félelem-elem köréje kristályosodott. Később valami egészen másnak mutatkozott. Ha előzőleg egy nagy, kozmikus erő volt, amely minden félelmet odavonzott, akkor most valami ezzel ellentétes. A félelem, ami itt a fizikai síkon működött, mindezt visszatartotta. Miután azonban ez a lélek feljutott a szellemi síkra, ellentétes módon tevékenykedett, és elhozta a háborút.

Megrázza a lelket, ha ezeket a dolgokat átéljük. S így sok olyan dolog van, amelyek most benne vannak abban az asztrális impulzusban, amely az emberek lelki beállítottságából felfelé húzódik a szellemi világba. S elmondhatom önöknek: az utóbbi hónapokhoz hasonlót korábban nem éltem át, olyasmit, ami a lelkekben ilyen szörnyű hullámzást idézett elő. Ebből azonban ki is kell vonni azt, ami ott, a szellemi atmoszférában történik. S a szellemi atmoszférából annak, aminek onnan kell jönnie, csak azoknak a lelkeknek a gondolataiba kell beleáramolnia, akik megértették a szellemi világot. Így csak intenzíven és bensőségesen kérheti az ember, hogy az önök lelke imádkozzék azért, hogy olyan gondolatokat hozzanak létre, amelyeket a maihoz hasonló szemlélődésekkel próbálunk ösztönözni, vagy legutóbb folytattunk, amelyek tehát ilyen módon a szellemi megismerésből indulnak ki, s a szellemtudományon átment lelkek felküldhetnek a szellemi világba. Mivel már a háború alatt és még csak utána van igazán szükségük a lelkeknek ilyen gondolatokra. Mert a gondolatok realitások! Az ember szeretné legforróbb imáját küldeni a szellemi világba, hogy az, ami ebből a háborúból és utána keletkezik, semmiféle más oltalom alatt ne jöjjön létre, mint olyan gondolatok által, amelyek nem az emberi májából, hanem az igazságból és a spirituális valóságból származnak. Minél inkább küldenek ilyen gondolatokat a szellemi világba, annál többet tesznek azért, aminek ebből a világméretű harcból létre kell jönnie, és annál többet tesznek azért, ami szükséges az emberiség egész fejlődéséért.

Szeretném, ha ebből az imából kicsendülne az, amit ezzel a szemlélődéssel akartam közel hozni lelkükhöz. S ha az, amit szemléltünk, valóban átmegy a lelkünkbe, ha lelkünk, amely most a szellemtudományban élt, engedi, hogy az emberek megbékélése áramoljék fel a szellemi világba, akkor szellemtudományunk ezekben a végzetes időkben megőrizte magát! Akkor úgy őrizte meg magát, hogy harcosaink ott a háborúban nem hiába élték ki bátorságukat, és az ütközetekben nem hiába folyt ki a vér! Akkor nem hiába van a világon a szenvedést hordozók fájdalma, nem hiába voltak a meghozott áldozatos tettek. Akkor szellemi gyümölcs nő vészterhes napjainkban, annál is inkább nő, ha az emberek képesek lesznek ilyen gondolatokat, amelyekre utaltam, felküzdeni a szellemi világba.

Kifejezetten jelzem azt, hogy azok a szavak, amelyeket most fogok mondani, hét tagúak, és egyfajta mantramot formálnak, amelynél figyelnünk kell arra, hogy az utolsóelőtti sorban németül „Lenken Seelen” (a lelkek vezetik, terelik) így olvasandó: ha a lelkek vezetik.

Arról akartam beszélni, hogy ezek az események, amelyek ily módon a valóságról szólnak, azáltal helyeznek bennünket a megfelelő megvilágításba, hogy a májából felemelkedünk az igazi valóságba. Ó, a lelkek majd megtalálják azt, amit jelenünkben meg kell érteni, hogy felismerjük. A lelkek megtalálják egymást, ha találkoznak annak a tanításnak az értelmében, amelyet Krishna ad a harcoló lelkekről. S ha valóban lehetséges, hogy beigazolódjék a mi nehéz, vészterhes időnkben, hogy azok a lelkek, amelyek abban a helyzetben vannak, hogy a szellemtől megtermékenyített gondolatokat küldhetnek fel a szellemi világba, akkor igazi gyümölcs származik abból, ami nehéz harcokban és súlyos áldozatokkal történik. Ezért szeretném, ha kicsendülne abból, amit ma lelkükbe akartam vésni, amit oly szívesen látnék olyan lelkek tudataként, legbensőbb tudataként, akiken átáramlott a szellemtudomány:

A küzdők bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak szenvedéseiből,
A nép áldozatos tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse,
Hogy a lelkeket, önmagát ismerve,  
Irányítsa a szellemi térbe.


[1] Az egyes népszellemek missziója a germán-északi mitológiával összefüggésben.(Die Mission der einzelner Volkseelen in Zusammenhange mit der germanisch-nordi schen Mythologie (191o), 2. kiad., Dornach, 1951

[2] 1914. okt.29-én: Goethe szellemi alkata a mai sorsverte napokban és a német kultúra (Goethes Geistesart in unsern schicksalsschweren Tagen und die deutsche Kultur), kinyomtatva: Aus schicksaltragender Zeit (1914/15), Dornach, 1959

[3] Der Dornacher Bau als Wahrzeichen gesichtlichen Werdens und künstlerischer Umwandlungsimpulse (A dornachi épület, a szellemi létesülés és a művészi átalakulás impulzusainak őrhelye), 1914, Dornach,1937

[4] Goethe természettudományos írásai, R.Steiner kiadásában, saját bevezetőjével és kommentárjaival, III. kötet, Színtan (Farbenlehre), 2.kiad., Bern, 1947.

[5] W. Solovjeff: Ausgewahlte Werke, ford. Harry Köhler, R.Steiner bevezetőjével, Stuttgart, 192l, továbbá W. S. költeményei, ford.: Marie Steiner, 2.kiad.,Dornach, 1949.

[6] Der Anmarsch des Pöbbels (A csőcselék előrenyomulása), München, 1907.

[7] Franz Ferdinand, Ausztria főhercege, 1914. jún.28-án.

Az európai népszellemek

Berlin, 1914. november 28.

Nem tudom, hány barátunk fogja úgy érezni, hogy jelenleg ezekben a napokban nyilvános előadásokon, amelyeket tegnap és tegnapelőtt kellett tartanom[1] – és különösen olyan nyilvános előadásokon, mint amilyet tegnap kellett tartanom -, nehezebb beszélni, mint különben, mert amit mondanom kell, igen könnyen válhat félreértés tárgyává. Ha éppenséggel szívvel-lélekkel benne vagyunk mozgalmunkban, akkor azt a mondást, amelyre az utóbbi alkalommal is céloztam, amikor itt beszélhettem, egyre elmélyültebben lelkünkbe véssük, vagyis, hogy alapjában véve a fizikai sík élete, ahogy szokásos módon az ember elé lép – nem önmagában – mája, egyfajta fantazmagória, és hogy a valóság, az igazság csak mögötte áll. Világosnak kell lennie számunkra, hogy az igazságot a májáról nemcsak elméleteinkkel vagy egyáltalán értelmünkkel lehet felfogni, hanem minden lelkierőnkkel, egész lelkiéletünkkel, mindenekelőtt érzésbeli impulzusainkkal kell felfognunk. Mivel éppen úgy, mint értelmünk, amely az érzékelhetőre irányul érthetetlennek találja, hogy ez a bennünket körülvevő világ nem az igazi, a valóságos, éppen úgy érzéseink, akarati impulzusaink még inkább felfoghatatlannak találják ezt az igazságot. Az embernek nemcsak azon keresztül kell megtanulnia másként gondolkodni, hogy megszokja a szellemtudományt, meg kell tanulnia másként is érezni, és másként leereszkednie akaratának forrásaihoz is.

Milyen könnyű lenne – ahogy tegnap említettem – mivel a szellemi világ viszonyaira vonatkozóan nincs nyelvünk, ezért nehéz ezeket a dolgokat megfelelően kifejezni -, milyen könnyű lenne például a tegnap elmondottakat úgy összefoglalni, hogy némelyik népszellem jellemzése többé-kevésbé szimpatikusnak vagy antipatikusnak tűnjék, korunkban, amikor a szimpátiát és antipátiát a kor magától értetődően megköveteli, és az beleszól az emberi gondolkodásba és érzésbe. És mégis, ha a szellemtudomány a maga helyes fejtegetéseiből kiindulva beszél, azt kell hinnünk, hogy ezeket a dolgokat, ha élesen is akarjuk jellemezni, mint például a népszellemek jellegzetességeit, nem szabad a szokásos értelemben szimpátiával vagy antipátiával tennünk. Ha ezekről szimpátiával és antipátiával beszélünk, akkor ugyanis nem lehetnek igazak, akkor valótlannak, hazugnak kell lenniük. Miért van ez?

Könnyen úgy vélhetjük, hogy aki lelkének megfelelő fejlődése révén törekszik felemelkedni a szellemi világok szemléléséig, e világok objektív szemléletéig, az bensőleg érzelmeiben és akaratában kiszáradt ember lehet. Ez valójában nem így van. Az az ember, aki érzelmi és akarati életében csak kiszáradna, azokban az impulzusokban, amelyek különben napvilágra kerülnek az ember érzelmi, érzékelő és szenvedés-világában, az olyan ember, aki csak kiszáradna attól a belső tűztől, egész biztosan nem tudna felemelkedni a szellemi világok szemléletéig. Éppen ellenkezőleg: az érzelmi és akarati életben mindennek összeszedettnek kell lennie, olyan izzónak, amennyire csak lehetséges. De ennek át kell alakulnia a lélekben: nem maradhat úgy, ahogy a mindennapi életben van. Először úgy kell átalakulnia, hogy az ember ezen az érzelmi- és akarati impulzus-életen keresztül érzés- és akarati világát újból felépíti. Éppen ez által kell kifejlődnie annak, amit belső szemnek, belső fülnek nevezhetünk. Egy belsőleg kiaszott ember nem lehet az, aki a szellemi világot keresi. De akkor, ha szemléli, ha az ember minden belső harc, minden belső önmegtagadás révén eljut a szellemi világhoz, akkor ez úgy mutatkozik meg, hogy sem szimpátiát, sem antipátiát nem idézhet elő bennünk, hogy jellegzetességéből oly kevés él az éppen létrejövő szimpátiából és antipátiából, mint ahogy a rózsában él, amikor szemléljük. Találhatjuk szimpatikusnak, vagy antipatikusnak, de ő maga objektivitásában áll ott, s ha lényét meg akarjuk érteni, csak jellemezhetjük. Annál, aki bizonyos mértékig arra kényszerül, hogy a szellemi világot jellemezze, annál minden esetben alapjában véve lehetetlenség, hogy szimpátiából vagy antipátiából beszéljen.

Tegnap megpróbáltuk, hogy jellemezzük az itáliai, a francia, a brit, a német népszellemet. Bizonyára voltak a hallgatók között olyanok, akik azt gondolták, hogy itt nem objektív jellemzésről van szó, hanem szimpátiák és antipátiák beszélnek. Ha azonban szimpátia és antipátia beszélne, akkor magának a jellemzésnek hazugnak kellene lennie, akkor sohasem lehetne megbízható. Ezt ebből az egyedi esetből jobban megérthetik, ha elmondom a következőt. Mindnyájan tudják, hogy az ember nemcsak az a lény, aki előttünk áll, ha mindennapi tekintetünkkel szemléljük. Itt eredeti lénye szerint fizikai testében él, mintegy fizikai testén keresztül pillant ránk. Az a lény azonban, amelyről bizonyos okokból – amelyeket ismernek – a szokásos földi életben nem tudunk, ez a lény, amely valójában az énen és az asztráltesten belül él, egészen elkülönülten él a fizikai és étertesttől az elalvástól a felébredésig. A szellemi kutatónál úgy van ez, hogy azáltal jut kutatásának eredményeihez, hogy megvilágosodik számára az, ami különben az elalvás és a felébredés között öntudatlan marad. Így átéli azt – belső élmények útján – ami különben a világ külső benyomásai, a világ ábrándképei mögött rejtve marad.

Nos, tegnap a nyilvános előadáson azt mondtam, hogy a népszellem, a néplélek az ember testében él. Ma azt mondhatom: a néplélek elsősorban az ember étertestében él, amelyben a felébredéstől az elalvásig terjedő időben vagyunk. Felébredéskor, amikor alámerülünk a testbe, ugyanakkor a népszellembe is belemerülünk. Alváskor nem vagyunk a népszellemben, hanem csak a felébredéstől az elalvásig.

Nos, felvetődik a kérdés: ha a szellemi kutató éppen azt éli át bensőleg és világítja át, ami nem a fizikai testben él, hogy van ez akkor a testtől elkülönült élettel a néplélekben? Ott a néplélek elkülönülten működik, ha belemerülünk a testbe. Hiszen ott a szellemi kutató nem tud a néplélekben élni, ha tudatosan átéli azt, amit az ember az alvásban átél. A sajátos az, hogy minden korban, minden jelenben van egy bizonyos számú – mondhatnám – uralkodó néplélek, és az a mód, ahogy ezek a néplelkek egymással viselkednek, alkotja az emberiség egész földi életét, amelyben ez fizikailag történik. Ha az ember a fizikai testbe alámerül, ezzel a néplélekbe is alámerül. Ha az ember kikerül fizikai testéből, és kívüle tudatosan tapasztalathoz jut, akkor most éppen így – minden más élmény mellett, amelyeket végigél – nem a saját, hanem a többi néplélekbe merül alá, a sajátja kivételével, amelyben napi élete folyamán fizikai testében él. Vegyék teljesen komolyan, amit most mondtam. Hogy az elalváskor tehát nem egyetlen néplélekbe merülünk alá, hanem az együtthatásába, mintegy a többi néplélek körtáncába, csakhogy ebbe a körtáncba nem játszik bele az a néplélek, amelybe akkor merülünk bele, amikor fizikai testbe kerülünk. A szellemi kutató a többi néplélekkel végzett kutatásaiban ténylegesen azt éli át – csak egybehangzásukban -, amit a fizikai síkon azzal a néplélekkel szemben él át, amely ahhoz a néphez tartozik, amiben benne él.

Nos, megkérdezem önöket: ha a szellemi kutató ténylegesen ismeri azt, hogyan él az ember nemcsak a saját népének lelkében, hanem a többi népekében is, ha ezt át kell élnie, akkor van-e különös oka, hogy a saját népének lelkét másféle objektivitással ábrázolja, mint a többi nép lelkét? Nincs ok erre. S itt rejlik annak a lehetősége, hogy a szimpátiák és antipátiák előítéletein felülemelkedjünk, és objektíven ábrázoljunk. Magától értetődő, hogy a szellemi kutató nemcsak egyszerűen tudatos módon végigcsinálja mindazt, amit minden ember végigcsinál, hanem az is, hogy minden egyes emberi lélek az elalvástól a felébredésig benne él minden néplélekben, azok összjátékában, annak kivételével, amelyben a lélek nappali ébrenléte alatt él. Ezt adja nekünk a szellemtudomány, s ezzel érzéseink és érzületeink valóban kitágulnak. Hiszen gyakran beszélünk arról, hogy a szellemtudomány alkalmas arra, hogy az általa adott megismerés módja miatt néptől, fajtól, rangtól, stb. való különbség nélkül valóban szeretetet nyújtson. Ez a mondat olyan mélyen megalapozott, hogy az, aki belátja, hogy ha emberként részben átveszi azt, ami ebben szellemi, nem zárhatja ugyan el magát az emberiségben lévő gyűlölettől és antipátiától, de azt kell mondania magának: tulajdonképpen értelmetlenség nem szeretni! Hogy ezt mondhassa, éppen a szellemtudományt kell úgy felfognunk, mint az életet, nem pedig mint egy tudományt. Ezért ezt a szellemtudományt nem úgy gyakoroljuk, mint puszta tudományt, hanem úgy, hogy Zweig-jeinkben az évekig tartó vele való együttélésben szellemi táplálékként vegyük fel magunkba, és feldolgozzuk, amíg valóban eggyé válik velünk.

Azt mondtam: a szokásos az, hogy az ember elalvástól a felébredésig a néplelkek összjátékában él, másokéban, mint éppen a saját néplelke. Ez a szokásos. De van egy eszköz is arra, hogy bizonyos mértékig egyoldalúan az egyik, vagy másik népszellemben éljünk. Van egy eszköz, hogy az ember rákényszerüljön, hogy az elalvás és felébredés közötti állapotban ne a többi néplélek mintegy teljes körtáncával éljen együtt, hanem többé-kevésbé gátat vessen annak, hogy egy vagy több más néplélekkel éljen együtt, amelyek kiemelkednek minden néplélek egész együttlétéből. Van egy ilyen eszköz, s ez abban áll, hogy egy vagy több néplelket – népet – különösen gyűlölünk. Ez a gyűlölet ugyanis, ha felhozzuk magunkba, sajátos erőt ad ahhoz, hogy alvásállapotunkban azokkal a néplelkekkel éljünk együtt, amelyeket a legjobban gyűlölünk, vagy egyáltalán gyűlölünk. Az ember tehát nem tud jobban előkészülni erre, hogy az elalvás és a felébredés közötti öntudatlan állapotban teljesen felolvadjon egy néplélekbe, és úgy kelljen együtt élnie vele, mint azzal, amellyel a fizikai testben él, mintegy azáltal, hogy gyűlöli, de őszintén gyűlöli, érzéssel, nem csupán bebeszéli magának a gyűlöletet.

Ha ilyen dolgokat kimondunk, észrevesszük, hogy milyen mélyen és komolyan kell venni a májáról szóló igazságot. Mert nemcsak értelmünk nem akarja belátni a maga keretei között, hogy a dolgok mélységükben mások, mint külső fantazmagóriájukban, hanem érzésünk, akaratunk ellenszegül annak, ami a szellemi világban igaz. Ha olyan igazságokat nézünk, amelyek a többi néplélek életéből valók, és különösen azokéban, amelyeket gyűlölünk, akkor azt kell mondanunk magunknak, hogy az emberek nagy többsége a szellemi igazságot nemcsak azért nem ismeri, mert értelme nem tudja belátni, hanem azért, mert egyáltalán nem akarja, mert megzavarja érzésében is, aminek az átlagos földi ember átadja magát. Ahogy mélyebben és komolyabban belemegyünk a szellemi világ igazságaiba, ezek egyáltalán nem kényelmesek, egyáltalán nem olyanok, hogy az ember, aki egyedül a fizikai síkon él, valójában kedvelné őket. Ezek kényelmetlen igazságok. Felráznak és felkavarnak bennünket, és minél mélyebbek, annál inkább azt követelik tőlünk, lényegében minden pillanatban, hogy másnak kell lennünk, mint amilyenek a fizikai síkon általában vagyunk. S ez, hogy az eleven benső igazságok valami mást követelnek tőlünk, mint amikor a fizikai síkon vagyunk, ez okozza leginkább azt, amiért az emberek visszautasítják a szellemi igazságot. Nem tehetünk mást, minthogy nem csupán a világ, vagy az emberiség egy részével legyünk összeköttetésben, hanem össze kell kapcsolódnunk az egész világgal és az egész emberiséggel. Fizikai létünk alapjában véve csak az egyik ingakilengést jelenti, a másik ingakilengés sok vonatkozásban szemben áll vele: csak a mindennapi életben nem ismeri ezt az ember. Azt mondhatjuk, komollyá válik, mihelyt belemegyünk a szellemi élet mélyebb igazságaiba. S végtelenül irányadóak lehetnek ezek a szellemi életből vett mélyebb igazságok az emberiség fejlődése, előrehaladása érdekében, amit éppen korunk követel tőlünk. Engedjék meg, hogy a szellemi kutatásból egy példát emeljek ki, amely különösen fontos lehet a jelen számára.

Könnyen beláthatjuk, ha a dolgok úgy állnak, ahogy éppen most mondtam önöknek, ha tehát a fizikai és étertestbe merüléskor együtt élünk azzal, amit szokásos értelemben népszellemnek, népléleknek nevezünk, így az egyes népszellem sorsával való együttélés a halál utáni élmények közé tartozik, amelyeket fokozatosan levetünk. Gyakran beszélünk olyan dolgokról, amelyeket az ember a halál után levet, de ezek közé a dolgok közé tartozik az is, hogy össze vagyunk kötve a népszellemmel. A népszellem a földfejlődés előrehaladásában működik, abban, ahogy az emberiség nemzedékről-nemzedékre tovább fejlődik a Földön. A halál után, a halál és az újabb születés között – ahogy másból fejlesztjük ki magunkat – ugyanúgy a népszellemtől is el kell oldódnunk. Ugyanakkor ez alapozza meg a hősök halálának jelentőségét, például a csatatéren, amit átérzünk. Aki helyesen érzi ezt – s bizonyosan helyesen érzik azok, akik megfelelő érzülettel mentek át ezen a halálon -, az tudja, hogy ez a halál a szereteté, hogy ezt nem a személyesért, nem azért szenvedik el, amit az ember meg tud őrizni magának a halál és az új születés közötti egész idő alatt, hanem ezt a néplélekért szenvedik el, amelynek önzetlenül átadja magát ez a fizikai és étertest. Az ember nem tudja a harcmezőn anélkül elképzelni a halált, hogy ne hassa át az a legmélyebb, igazi szeretetből fakadó tudat, hogy az ember a hordozójává válik annak, ami a jövőben hozzájárul az emberiség üdvéhez. Ez a nagy, a jelentős, az óriási ezekben a harcmezőn történt halálokban, ha a megfelelő érzülettel éljük át őket. Akkor elképzelhetetlen, hogy ne kapcsolódjunk össze a szeretettel.

De az egyes népszellemmel való együttlétet a halál és az új születés között le kell vetnünk. Ennek le kell hullnia rólunk. Olyan régióba kell bejutnunk, ahol nem élnek az egyes népszellemek. Ez nem úgy van, hogy akkor közvetlenül át tudunk pártolni más népszellemekhez. Ez az elalvás és a felébredés között történik. Egyáltalán szabaddá kell válnunk attól, ami pusztán földi, s olyan életbe kell belemerülnünk, ami eloldódik az emberiség fejlődésétől a Földön. Tehát el kell oldódnunk mindattól, ami összeköt bennünket a népszellemekkel. S ez ismét olyasmi, ha megismerésként elsajátítjuk, ami érzésbeli horizontunkat megnöveli, kibővíti, mialatt rátekintünk a többire, amit keresünk, és nincs körülöttünk, ha a fizikai lét horizontján élünk.

Nos – ezt már az egyes népszellemek tegnapi jellemzéséből is kivehetik -, az egyes népszellemek tudatában van az, hogy némelyikük jobban hajlik az ember individualitása felé, ahhoz, ami az ember individualitása, némely népszellem pedig kevésbé. Azzal hasonlíthatom ezt össze, hogy az egyik ember inkább a bensőjébe tekint, a másik inkább a külvilágban él. A népszellemeknél ez úgy van, hogy az egyik jobban, a másik kevésbé foglalkozik az egyes individuumokkal. Ez ismét attól függ, hogy amikor az egyik vagy másik népszellemhez tartozunk, hogyan kapcsolódunk hozzá. Ezt a népszellem különösen étertestünkben idézi elő, ott készíti elő. Ezért van bizonyos különbség abban, amit a népszellem tesz velünk a halál után, ahogy levetjük azt, ahogy fokozatosan kibújunk belőle.

Itt van például a francia népszellem. Ez olyan népszellem, amelynek inspirációi egy magasan fejlett kultúrával függenek össze, olyannal, amely csak úgy gondolható el, hogy ez a népszellem visszatekint a régi görögségre, ahogy ezt már egyszer kifejtettem. Ez a népszellem most úgy dolgozik az embereken, akik az érintett néphez tartoznak – ez éppen azoknak a népszellemeknek a természete, amelyek magasan fejlett kultúráknak felelnek meg -, hogy mély benyomások jönnek létre az emberi étertestben, hogy a népszellem jele élesen belenyomódik az étertestbe. Ez azzal függ össze, amire már tegnap felhívtam a figyelmet, hogy a francia azon a képen csüng, amit önmagáról alkot. Mivel ilyen, a népszellem hatásait előidéző benyomások történnek az étertestben, és ennak ismét az a következménye, hogy amikor a halálban a lélek elhagyja a testet, ez erőteljes nyomot hagy az ember éter- és asztráltestén is. Éppen amikor az ember olyan néphez tartozik, mint a francia, a lélek erőteljesen megformált asztráltesttel hagyja el a fizikai létet. Ennek az a következménye, hogy az embernek sok dolga van, amíg leveti azt, ami a népszellemből marad a halál után.

Vessük most össze azt, ahogy a francia nép leveti a népszellem természetét azzal, ahogy például ez az orosz népnél történik, így az utóbbinál valójában az ellenkezőjét találjuk. Az orosz népszellem szinte fiatal, s még kevesebbet foglalkozik az emberi individuumokkal, akik rá vannak bízva. Ezért azoknak az emberi individuumoknak az éter- és asztráltestét, ha átmennek a halál kapuján az orosz néplélek kevéssé formálja meg. Ha tehát az egész helyzetet megvizsgáljuk a szellemi világban, akkor, ha rátekintünk azokra a lelkekre, amelyek átmentek a halál kapuján, úgy találjuk, hogy a francia nép lelkei erőteljesen megformált éter- és asztráltesttel találkoznak, ezzel szemben az orosz lelkeket a népszellem által kevésbé megformált, kihangsúlyozott éter- és asztráltesttel találjuk. Ennek az a következménye, hogy ezeket a különböző lelkeket különböző módon használhatják fel azok a vezető szellemek, amelyeknek az emberiség fejlődését kell előmozdítaniuk.

Nos, olyan korban élünk, amely valóban nem juthat előbbre, ha az emberiség számára nem nyilatkozik meg a spirituális igazságok bizonyos összessége. Hiszen ezt már gyakran kifejtettük, egészen addig, hogy megmondtuk, századunk egy bizonyos időszakában Krisztus megjelenése a szellemi világban érzékelhető lesz az ember számára. De ezt úgy is vehetjük, hogy azt mondjuk: a spiritualitásnak be kell hatolnia a világba. Ez a spiritualitás, amely megjelenik az emberiség fejlődésében, először az érzékfeletti szférában küzd a szellemekért, s ebben az érzékfeletti szférában harcolnak a magasabb szellemek, a magasabb hierarchiák szellemei azért, hogy a spirituális áramlat benyomuljon az emberiség fejlődésébe. De harcuknál igénybe veszik azoknak a segítő erőit is, akik az emberektől jönnek, akik átmentek a halál kapuján. Hiszen a halál és az újabb születés közötti életben az ember mindig azon dolgozik és működik, ami a világban történik. S mivel különböző módon van megalkotva, egészen eltérő módon működik együtt aszerint, hogy például francia, vagy orosz testből jön-e. Ezért a különböző magasabb hierarchiák szellemei különböző módon vehetik igénybe ezeket a lelkeket.

Ami az emberiségfejlődés előtt áll, az mindenképpen azzal függ össze, hogy jelenleg a szellemi világban óriási harc dúl. Csak ez a harc a szellemi világban valami egészen mást jelent, mint a fizikai világban. A harc a szellemi világban együttműködést jelent valami gyümölcsöző kialakításáért. Ez a küzdelem szükséges az emberiség fejlődéséhez, röviden: ez olyan harc, amely elvezet valamihez. Ezt harcolják végig a magasabb hierarchiák bizonyos szellemei. S úgy harcolják ezt végig, hogy bizonyos fiatalabb, a keleti kultúrterületekről jövő lelkeket, és bizonyos nyugati kultúrákból jövő lelkeket vesznek igénybe. Olyan harc ez, amely még sokáig fog tartani: a halál kapuján átment orosz lelkek és a halál kapuján átment francia lelkek küzdelme, háború a szellemi Oroszország és a szellemi Franciaország között. Ez szörnyű háború, ha a fizikai sík szavait használjuk. Aki ma pillantását a szellemi világra irányítja, megpillantja a szellemi Oroszország harcát a szellemi Franciaország ellen, s ettől van tele a szellemi világ. Igen megrázó harc ez!

S most pillantsunk arra, ha azt feltételezzük, ami a fizikai síkon történik: ott szövetséget fognak kötni. Ez a szellemi világban folyó harc tükörképe. Ezek a dolgok olyan nehézségek, amelyeken a szellemi világnak végig kell mennie. Csak ne higgyék azt, hogy mintegy általánosítani tudunk, amikor egyszerűen azt mondjuk: könnyen elvezethet a szellemi igazságokhoz, ha mindig az ellenkezőjét gondoljuk azokról a dolgokról, amelyek a fizikai síkon történnek. Az ember a leghamisabb és legbalgább következtetésekre jutna, ha ezt szabályként akarná használni. Mivel talán száz eset közül ötször fordul ez elő, 95-ben viszont nem. Minden szellemi igazság individuális és individuálisan kell felismerni őket: nem lehet puszta dialektikával megtalálni ezeket. De az az igazság, amelyet kimondtam, ma különösen megrázó, mert ismét arra hívja fel a figyelmet, mennyire másként van megalkotva a világ, ha a mája fátyla mögé pillantunk, és a külső emberi tettekben az ellentétei adódhatnak annak, ami valójában a realitás, a szellemi.

Ha a dolgokat így szemléljük, akkor teljesen lehetetlen, hogy érzéseink se változzanak meg a kívül történő dolgok szemléletében. Akkor eljutunk ahhoz a fogalomhoz, hogy a külső folyamatokat valójában csak meg kell különböztetnünk, hogy az igazságot szemléljük. Mint ahogy valamely felhőalakzat, ha távolról látjuk, bizonytalannak tűnik, közelről viszont egészen más, ilyennek látszanak a népek történéseiben is a dolgok a valóságban. S mondhatnám, a kellős közepében, a keleti és nyugati harcoló felek között terül el szellemileg a német terület, amely azért van ott, hogy mindkét oldalra közvetítsen, valóban mindkét oldalra közvetítsen – amit meg is tesz. S míg mindkét oldalra megtörténik a közvetítés a szellemben, a fizikai síkon a nekirontást, a támadást látjuk mindkét oldalról és mindkét oldalra.

Bizonyos értelemben az, amit most átélünk, összefügg korunk emberiségfejlődésének legmélyebb impulzusával. Hiszen gyakran mondtam: miért foglalkozunk mi valójában antropozófiával? Azért foglalkozunk vele, mert világfeladat, követelmény, amelyet a szellemi világ állít az emberiség elé. Számos imaginációnak kell megnyilatkoznia az emberiség számára: az embereknek a legközelebbi idők folyamán számos szellemi igazságot kell felvenniük. Így ez, mondhatnám, elő van írva az emberiség fejlődése folyamán. Ezzel szemben áll természetesen az az ellentmondás, hogy az embereknek csak fokozatosan kell megérniük, és ez lassan megy. De az imaginációk be akarnak jutni az emberiség fejlődésébe. Be akar jutni az emberiség fejlődésébe az, ami – mondhatnám – egy réteggel a fizikai síknál magasabban van. Az emberek ezt ma visszautasítják. Ebből jelenik meg az ellenkép. S az imaginációk ellenképei az indulatok, az érzelmi kitörések, amelyek az emberi természet mélyéből jönnek elő, és éppen olyan mélyen a fizikai sík alatt rejlenek, mint ahogy az imaginációk fölöttük. Ha manapság látjuk, hogy az emberek gyűlölettel, valódi igazságtalansággal találkoznak, mi akkor ez a gyűlölet és igazságtalanság? Ezek a kibuggyanni akaró imaginációk tükörképei, amelyek ilyen formában jönnek elő, mivel az emberek ellenállnak nekik. Ami egy bizonyos távolságnyira a fizikai sík fölött van, az annak átváltozási termékeként jelenik meg, ami éppen olyan messze a fizikai sík alatt rejlik: ennek ki kell szabadulnia. Ezt is az általános emberi karmából indokolhatjuk meg, ami ilyen módon, ilyen kellemetlenül jön létre.

Miért kell akkor megtörténnie annak, hogy az emberek éppen most, korunkban bizonyos spirituális igazságokat fogadjanak be? Erre a következő módon adhatunk választ.

Két eset lehetséges. Az egyik az, hogy az embernek van bizonyos érzéke a spirituális igazságok iránt, hogy ezek nem süket fülekre találnak benne, hanem lelkébe és szívébe veszi fel őket, hogy mintegy antropozófussá válik, ahogy korunkban az ember antropozófussá lehet. Vagy lehetséges a másik eset, hogy az ember visszautasítja a spirituális igazságokat, hogy azt mondja, mindez dőre, ostoba dolog, csak egy pár ostoba fantaszta fejéből ugrik elő, akik okosabban tennék, ha valami máshoz fognának.

Nos, ha az ember átmegy a halál kapuján, így magától értetődően belép a szellemi világba. S ha akkor mintegy valaki azt mondaná: azáltal lép-e valaki a szellemi világba, hogy a születés és a halál között tudomást szerez erről a világról? – ekkor bizonyos értelemben azt mondhatná neki az ember: természetesen az is eljut a szellemi világba, aki semmit sem tud róla, egész magától értetődően az is belép a szellemi világba. De mi a különbség e között a két embertípus között? A különbség jelentős. Most mindig csak a mi korunkról beszélek, mivel a szellemi igazságok individuálisak. S ha valaki az első eset ellen, amit idéztem, azt mondaná: tehát az imaginációk, amelyek nem tudnak előjönni, mindig egyfajta rágalmazó hadjárattá változnak, ahogy ez ma történik? – akkor ez hamis nézet lenne, mivel más korokban ezek az emberek egész másként viselkednének. A szellemi igazságok mindig individuálisak, s amit most mondani akarok, éppen csak korunkra érvényes individuális igazság.

Az az ember, aki átmegy a halál kapuján anélkül, hogy törődött volna annak lehetőségével, hogy korunk spiritualitását felvegye, átadja lelkét a magasabb világoknak, ha átlép a halál kapuján, csak nem úgy, mint amikor elfogadta azt, hogy a születéssel belépett a fizikai létbe, és a magasabb világok semmit sem birtokoltak belőle, csak amit megtestesüléskor átadtak neki. Aki viszont nem csupán hittel, hanem azzal, hogy beleéli magát a szellemi világokba, elsajátítja azt, amit a szellemi világból kiindulva meg tud kapni, az halálakor lelkét nem úgy adja át a szellemi világoknak, mint ahogy születésekor kapta, hanem átadja a szellemi lényeknek azt is, amit itt fogalmakként, képzetekként és érzésekként kidolgozott, és ez nem csupán hozzá tartozik, hanem az érzékfeletti lényekhez is. Aki ezt nem viszi magával, természetesen az is beleéli magát a szellemi világba, de nem visz magával semmit az emberiség előrehaladásához. Ha tehát az ember mindig így élt volna, akkor semmiféle előrelépés nem jött volna létre, vagy egy bizonyos időponttól kezdődően az emberiség mindig olyan maradt volna, mint amilyen volt, Hogy előrehaladás, további fejlődés történik, hogy a lelkek mindig valami újat találhatnak, ha új inkarnációkban a Földre lépnek, ez attól függ, hogy alkalmat találnak-e arra, hogy felvegyék magukba a kor sajátos küldetését. Tehát ez végül is egyfajta döntés, hogy az ember kapcsolatot létesít-e a szellemi világgal, vagy sem. Hiszen például mondhatná valaki: mit törődöm én a földfejlődéssel? Álljon csak meg a Föld! Túlélem én azt is. – Csak az tud így beszélni, akiben semmiféle igazi szeretet, semmiféle érdeklődés nincs a földfejlődés iránt. Aki azonban legelső kötelességként hordozza magában az emberiség fejlődése iránti vágyat, az nem választhatja ezt az utat. A szabadság is ezen a területen található. Ezért természetesen csak szabadon és az emberiség haladása iránti szeretetből fognak a lelkek az antropozófiához jönni. Az ember tehát egyszer sem puszta egoizmusból lehet antropozófus: ha az lesz, akkor hozzájárul valamivel a haladáshoz, amitől különben elhúzódik. Az ember tehát szeretetből cselekszik, nem csupán magáért, hanem valami másért.

Ezt szeretném minden magyarázattal átvilágítani a szellemtudományról, amelyet kutatunk: hogy ez a tudomány eleven, tevékeny erő. Nem szemléletről beszélek, én erről a tudományról beszélek: a szemlélet csak az eredményeket hozza elő. Az eredmények megéléséről beszélek az emberben. A szellemtudomány eleven, tevékeny, olyasmi, ami életre kel a lelkekben, ami hat és teremt a lelkünkön. A szeretetről csupán beszélni – és ez különösen a teozófiai mozgalomra érvényes – olyan, mintha az ember odaállna egy kályha elé, és prédikálna neki, hogy legyen meleg, mivel kályhaként ez a kötelessége. A kályha a kötelességéről szóló legszebb prédikációra sem lesz meleg. De meleg lesz, ha megrakják fával, és meggyújtják. Így van ez alapjában véve minden, az emberszeretetről szóló prédikációval, és ennek a prédikációnak az emberrel szemben is alig van több sikere, mint a kályhával szemben, hogy melegnek kell lennie. Végül is ezt a prédikációt minden kornak elmondták, és a siker – hiszen ez megfigyelhető. De az, ami nem csupán tudás a szellemi világról, nem csupán képzet, szó, hanem ami a szóban eleven, hatóerő, az a fa, amit lelkünknek adunk, és ez ég, ha lelkünk helyesen veszi fel. Éppen az ilyen magyarázatokból, mint a mai, érthetjük meg ezt: itt fellobban a megismerés, a megismerés szeretetté válik, mivel az ember ezáltal átváltozik a maga mélyen, alapjaiban megismert szellemi élete útján. Számára ez a mély átváltozás egyenesen kényelmetlen: ismeri magát a spirituális igazságot, és inkább szeretne megállni a májánál.

Alapjában véve ez is a legközelebbi indítóoka annak, amiért oly gyakran mondták, hogy a szellemi igazságokat nem kell túlságosan átadni a nyilvánosságnak. Végül is – ha kimondják őket – ezek nem olyan igazságok, amelyek olyan semleges módon hatnak, mint a fizika, vagy a kémia, hanem ezek olyan igazságok, amelyekkel szemben az emberi lélek nem tud egészen semleges maradni, ezeket vissza kell utasítania, vagy el kell fogadnia. De az elfogadáshoz bizonyos módon át kell alakulnia abból, ami a szokásos fizikai életben szokott lenni. Ezért a világot már mintegy felizgatja, felingerli a mélyebb szellemi igazságok közlése. De korunk arra van hivatva, hogy ettől az izgalmi állapottól ne irtózzék, hanem valóban végigküzdje. Mert csak ezáltal készíthetjük elő a talajt egy új szellemi élethez, amivel életünket szembe kell helyeznünk, és mégis a kiindulópontján állunk. S a kor jelei arra mutatnak, mennyire szükséges, hogy bizonyos dolgokat megértsünk, mivel az ember sok olyan dologgal értetlenül és értelmetlenül áll szemben, ami éppen ma történik a külső világban. Próbálják meg, hogy egyszer különböző dolgokat foglalnak össze. Hiszen itt ma mintegy az a feladatom, hogy azt, amit a nyilvános előadásokon mondtam, amelyek a kor eseményeivel függnek össze, úgy formáljam meg, hogy hatékony igazsággá válhassanak, úgy véssem be, hogy ez most, korunkban helyes beszéddé váljék. Próbálják meg, hogy egyet-mást összeszedjenek, akkor meglátják, hogy egy bizonyos igyekezet vonul át mindegyiken: hogy a kor közvetlen eseményeiről egy kissé helyesebb fogalmakat, helyesebb érzéseket és érzületeket idézzen elő, mint amelyek különben oly könnyen elterjedtek.

Próbálják meg például lerögzíteni, hogy az első nyilvános előadáson azon fáradoztam, hogy bebizonyítsam, alapjában véve a német népet valóban a béke iránti törekvés töltötte el, a békés fejlődésé, és valóban az a helyzet, azt mondhatjuk: a német nép nem akarta a háborút. De amikor megfigyeljük, hogy mi az, amit itt vagy ott mondanak, mind azt mondják, mind azt hangsúlyozzák: ők nem akarták a háborút! A franciák nem akarták a háborút, az angolok nem akarták, nekik „morális okokból” kellett vállalniuk. De a morális okok csak 18 órán belül jöttek létre! Mindnyájan azt hangsúlyozzák, hogy ők nem akarták a háborút. Tartsuk magunkat ahhoz – ebben ugyanis sok, igen sok igazság van – és kövessék, hogyan jártam el, amikor arra utaltam: a német nép nem akarta a háborút. De ebből nem következtettem azt: tehát a többiek akarták. Hanem az első nyilvános előadáson kifejezetten megmondtam: legfeljebb felvethetnénk egy kérdést, nevezetesen azt: ki tudta volna megakadályozni a háborút? S ezzel az orosz keletre mutattam rá: mivel ez meg tudta volna akadályozni a háborút.

De úgy van ez, amire már különösen felhívtam a figyelmet, hogy a helyes válasz a helyes kérdésfeltevéstől függ. Ha valaki hangsúlyozza, hogy ő nem akarta a háborút, ebből nem következik az, hogy a többiek akarták. Egyikük sem akarhatta, s mégis létrejött. Ha Oroszország sajátos viszonyaitól eltekintünk, akkor alapjában véve azt mondhatjuk: valóban nem akarták a háborút, ahogy az „akarni”-t a fizikai síkon nevezik. Hanem ez a háború elementáris szükségszerűséggel, egymással szembeállított erőkkel, elementárisan egymásnak ellenszegülő erőkkel, felfoghatatlan módon jött létre. Alapjában véve nem volt még egy ilyen világtörténeti esemény, amely néhány nap alatt, mintegy szellemként a palackból ugrott volna elő, és megmutatta, hogy az, ami a külső eseményekben lejátszódik, olyasvalami, ami a szellemi kapcsolatokból lép elő, és fizikailag nyilatkozik meg.

Ily módon szemlélve, a mai események mintegy példaként állnak előttünk, hogy az emberek lelkében a következő gondolatokat ébresszék: ha felvetődik a kérdés, hogy ez vagy amaz idézte elő, akkor sohasem kapod meg a helyes választ. Hanem csak azt kell feltételezned, hogy még valami más is közreműködött, muszáj ráfanyalodnod, hogy mélyebben menj bele a dologba. Csak akkor tanuljuk majd meg, hogy helyesen beszéljünk az eseményekről.

Van egy másik oka is, hogy az embernek mélyebb belátásra kell jutnia a dolgokról. Átéljük, hogy a mai világ milyen ellentmondásosan mutatkozik meg. Az emberek nem tehetnek mást, mint hogy úgy fogják fel a dolgokat, hogy teljesen a másikat hibáztatják. Ha egyszer eljön az az idő, amelyben a karmáról szóló mélyebb igazságok átjárják az emberi lelkeket, akkor a másik hibáztatása azért, amit át kellett élni, már nem fordul elő. Akkor meg fogja tudni az ember, hogy minden nép azt éli át karmájában, amit az ő részéről át kellett élnie. A nép a szükségszerűséget éli át, hogy erőit a harcban megeddze, a másik bizonyos vonatkozásban csak a végrehajtó. Ezáltal a szemlélet a néplélek karmájára tevődik át. S kijelentem: itt állok én és ott áll a másik, aki bűnös, ő tette ezt, hogy nekem ezen az eseményen, ezen a küzdelmen át kell mennem, amit ő hozott létre – ez egy magasabb szemlélettel éppen úgy szemben áll, mint amikor egy ötvenéves ember ránéz egy gyerekre – a gyerek fiatal, ő pedig öreg. Amikor a gyermek még nem volt ott, ő még nem volt öreg, s míg a gyermek felnőtt, ő megöregedett – és mintha csak azt mondaná a gyermek az oka annak, hogy én megöregedtem, mert ha a gyermek nem nőne fel és nem lenne idősebb, én sem lennék öregebb! De csak a gyermek hívhatja fel a figyelmét rá, hogy megöregedett.

Figyelembe kell venni, hogy minden népnek a karmájából kiindulva kell átélnie azt, amit átél, még ha ezek a legsúlyosabb események is. Ne mondják azt, hogy ha egy ilyen igazság átjárja az emberi lelkeket, akkor ez valami vigasztalhatatlan dolog lesz, ami így átjárja a lelkeket, hanem ez éppenséggel egyfajta heroikus életfelfogáshoz, bátor életfelfogáshoz vezet, amely a fejlődést foglalja magába. Ha az embert egy ilyen életfelfogás keríti hatalmába, akkor elpazarolt erőknek tekinti, hogy mindig másban lássa a hibát, és mindig a szokásos következtetés szerint járjon el. Az ember olyan erőkre fog apellálni, amelyek őt magát vihetik előbbre. Meg fogja tanulni, hogy minden területen a sorsával azonosítsa magát. Hiszen láttuk a nyilvános előadáson, hogy ezt a sorsot, amelyet olyan szívesen tekintünk valami külső dolognak, csak akkor fogjuk fel helyesen, ha belefolyunk ebbe a sorsba. Így van ez a nép karmájával is. Ha a szeretet eljön a Földre, akkor jelenik majd meg ez a felfogás az emberek között.

Önökhöz azonban, kedves barátaim, akik egy szellemi mozgalomnak áldozták magukat, ma ismét apellálni szeretnék – mint ahogy ez már korábban is történt -, hogy gondolják meg: a jövőben az szükséges, hogy a szellemi horizont, amelyben élünk, ne csupán olyan gondolatokkal teljék meg, amelyek már korábban is ott voltak, hanem új gondolatokkal is megteljék. Ezek azonban csak a spirituális világból származó gondolatok lehetnek. Nem lesz mindegy, vajon a legközelebbi időben számos ember van-e ott, vagy nincs, milyen gondolatokat küldenek fel a szellemi világba, milyenek azok, amelyek ilyen szemléletből erednek, s hogyan alkalmazzák manapság ezeket. Ha elhatározzák, hogy meditálnak ezekről az igazságokról, akkor hozzájárulnak ahhoz, hogy ami a jövőben adódik, helyes módon és az emberiség üdvére jön létre. Nem tétlenkednek az emberiség előrehaladása érdekében, ha olyan gondolatok útján meditálnak, amelyeket a jelenkor megkövetel, hogy az emberiség valóban előbbre jusson. Bár sokunknak sikerülne, hogy a vérrel és halállal folyó munka mellé a szellemi munkát is odaállítsuk, ami abból áll, hogy a világot helyes gondolatokkal töltjük meg, olyan gondolatokkal, amelyek korunk küldetésének értelmét adják. S akkor érezni fogjuk, hogy ezek a szeretet igaz gondolatai. Éppen valaki, aki manapság idézeteket keres, és eközben sok kedves könyvmolyt szólít meg, hogy valami igazat mondjanak, a napokban az öreg Hérakleitosz mondását idézte, amelyben az a háborút „minden dolgok atyjának” nevezte. Hérakleitosz jogosan mondta ezt, és akik utána mondják, szintén jogosan állítják. De egyedül az apától nem jön létre semmiféle gyermek. A gyermekhez hozzátartozik az anya. Ahogy a háború az atya, éppen úgy az, ami békés munkában történik, az anyának nevezető. Hogy az apa ne maradjon terméketlen, ott kell lennie az anyának is. S neki azoknak a lelkületéből kell létrejönnie, akik szellemi módon fogják fel korunk feladatait, és a megismerésből ki tudják vívni maguknak a szeretetet.

Ezt szeretném mostani együttlétünk alatt lelkük elé idézni, hogy jelenünk követelményei szerint szellemtudományunk ne kíváncsiságunk vagy tudásszomjunk kielégítése legyen, hanem megadja az igazi, eleven erőket, amelyeket ha kialakítunk, igazi vigaszt nyújtanak a szenvedésre, amit korunk hoz magával. Mert az igazi vigasz nem a gyengét húzza maga után, hanem az erőssel jár együtt, aki rátalál – vagy szellemileg vagy testileg – mindenesetre a tettre. Mindig újra és újra arra kell gondolnunk, hogy mennyire szükségszerű korunkban, hogy az emberek sokasága szabadon törekedjen a spirituális elmélyülésre. Mert ez azt jelenti, hogy nem az egyes ember, hanem az egész emberiség előbbre lép. S ez alatt az elmélkedés alatt emlékezzünk végül még egyszer azokra a gondolatokra, amelyeket a jelzett értelemben azokhoz küldünk, akik kinn, a harcmezőkön állnak:

Lelketek szellemei, tevékeny őrizők!
A ti szárnyaitok hozzanak
Lelkünknek kérő szeretetet,
A ti védelmetekben bízó földi embereknek,
Hogy erőitekkel egyesülve,
Kérésünk segítőn sugározzon
A lelkekhez, kiket szeretve kutat!

S azokra tekintve, akik már átmentek a halál kapuján:
Lelketek szellemei, tevékeny őrizők!
A ti szárnyaitok hozzanak
Lelkünknek kérő szeretetet,
A ti védelmetekben bízó szellemembereknek,
Hogy erőitekkel egyesülve,
Kérésünk segítőn sugározzon
A lelkekhez, kiket szeretve kutat.


[1] 1914. nov. 26-i előadás: Die Menschenseele in Leben und Tod (Az emberlélek az életben és a halálban), az 19l4.nov.27-i előadás: Die Seelen der Völker (A népek lelkei). Mindkettő nyomtatásban az Aus schicksaltragender Zeit (A sorshordozó időben, 1914/l5), Dornach, 1959

A Krisztus-impulzus és az őt szolgáló michaeli szellem I.

Berlin, 1915. január 17.

Amit itt különösen legutóbbi szemlélődésünk alkalmával azokból a szavakból kívántam levezetni, amelyeket akkoriban mondtam, az a szellemtudományosan felismerendő igazság volt, hogy az ember éppen az élet nagy, komoly eseményeinek látásakor abban a helyzetben van, hogy a külső jelenségeket olyan fényben kell szemlélnie, amelyet a szellemtudomány nyújt számunkra. Csak ekkor nem tűnnek többé májának, nagy illúziónak, hanem ekkor mutatkoznak meg mélyebb valóságukban. Nem mintha maguk ezek a külső jelenségek máják vagy illúziók lennének, amit egyfajta keleti világszemlélet könnyen félreértésként könyvelhetne el, hanem ez úgy van, hogy érzékeink és megértésünk a külső események értelmezésében, felfogásában tévednek, ha ezeket a külső eseményeket nem az a fény világítja meg, amely a szellemi világ megismeréséből jön.

Bizonyos tényekhez szeretnék ma kapcsolódni, amelyeket antropozófiai törekvésünk éveiben már érintettünk, és ezeket ma mintegy korunknak megfelelő perspektívába szeretném állítani.

Hiszen áthat bennünket az, hogy mióta a Golgotai Misztérium beavatkozott a földi eseményekbe, azok az impulzusok, azok az erők és lények, amelyek belőle indulnak ki, eleven erőkként nyúltak bele az emberiség fejlődésének minden földi eseményébe. Más szavakkal, konkrétabban kifejezve, azt szeretném mondani, hogy minden mértékadó eseményben, amely mint fontos és jelentős dolog történt meg, abban a Krisztus-impulzus tevékenykedik azok által, akik az ő szolgái, az ő szellemi segítői. Hiszen jelenleg a Krisztus-impulzust gyakran csak olyasvalaminek nevezik, ami csak az emberből kiindulva érthető meg. De én sokszor hangsúlyoztam: ami a kereszténységgel jött a világra, az oly nagy, oly óriási, hogy az emberi értelem, az emberi elme jelen korunkig semmi esetre sem volt abban a helyzetben, hogy valóban megértse csak a legalapvetőbb dolgokat is a Krisztus-impulzus erőiből. Ha Krisztusnak csak azáltal kellett volna hatnia, amit az emberek meg tudtak érteni belőle, akkor kevéssé tudott volna hatni. De nem arról van szó, ami az emberi értelem fogalmain keresztül beleáramlik az emberiségbe, amit az emberek el tudnak képzelni maguknak Krisztusról, hanem arról, hogy ő a Golgotai Misztérium óta itt van, közvetlenül hat az emberek között, és cselekvési módjukban tevékeny. Nem arról van szó, mennyire értették meg őt az emberek, hanem arról, hogy eleven lényként ott volt, és eleven lényként áramlott bele mindabba, ami mértékadó tényként történt a fejlődésben. Bizonyára csak szellemtudományunkon keresztül vagyunk ma is képesek arra, hogy megértsünk egy keveset a Krisztus-impulzus mélységéből; az eljövendő korok egyre többet és többet értenek és látnak meg majd belőle. Nem adhat okot fennhéjázásra az, amit ma a Krisztus-impulzusból meg tudunk érteni. A szellemtudomány egyes dolgokat jobban meg akar érteni, mint ahogy az ember az elmúlt korokban meg tudott érteni Krisztusból. Az elmúlt korokban csak olyan módokon lehetett gondolkodni Krisztusról, amelyeket a külső megértés, az értelem, a külső kutatás nyújt. Most megkapjuk ehhez még a szellemtudományt, általa betekintünk az érzékfeletti világokba, és az érzékfeletti világokból bizonyos válaszokat adhatunk a golgotai misztérium jelentőségéről. A legkevesebben vannak abban a helyzetben, hogy egyenesen megértsék, kicsoda Krisztus, és melyek azok a szellemi hatalmak, amelyek népszellemekként és hasonlókként szolgálatában állnak, olyan emberek, akiknek körébe Krisztusnak úgyszólván először kellett beköltöznie. A Krisztus-impulzusnak mégiscsak be kellett áramlania – például a római világba. S éppen egy olyan példán, amit más összefüggésben már említettünk, láthatjuk a legjobban, hogyan hat Krisztus eleven hatalomként és vezeti szellemi szolgáit, ha arról van szó, hogy azokat a tényeket vigye végbe, amelyeknek hatniuk kell a fejlődésre az emberiség megfelelő haladása érdekében.

Még egyszer utalni szeretnék arra a tényre, amelyre gondolok. Időszámításunk 312. évében történt, hogy az, aki által a kereszténység a római birodalomban államvallássá vált, Konstantin, Konstantius Chlorus fia, seregeivel szemben állt Róma akkori urával, Maxentiussal. Bizonyára, ahogy a két sereg szemben állt egymással, azt kellett mondanunk: Konstantin számára a feltételek olyan kedvezőtlenek voltak, ahogy csak lehetett, mivel serege ötször kisebb volt, mint Maxentiusé. Elképzelhetjük azonban, hogy az akkori harcművészet állása szerint mindkét seregben igen jelentős hadvezérek voltak. De akkoriban éppen nem emberi művészetről volt szó, hanem arról, hogy a folytatódó Krisztus-impulzusnak lehetősége adódott arra, hogy az akkori idők által megkövetelt módon is beleavatkozzék az emberiségbe. Amit az ember akkoriban megérthetett a Krisztus-impulzusból, amit az emberek szíve az akkori kor tudatából kiindulva felvett a Krisztus-impulzusból, arról meggyőződhetünk, ha szemügyre vesszük, mi történt Róma körül és Rómából kiindulva: ha látjuk, hogy Julianus Apostata, abból a nemes meggyőződésből, amit akkoriban az emberi tudásból nyerhetett, a kereszténység ellen küzdött. S ha valaki belemélyed abba, hogyan harcoltak Julianus és az övéi a kereszténység ellen, az elmondhatja: bizonyára, az emberi tudásból nézve Julianus és hívei koruk magaslatán álltak; ebből az álláspontból tekintve sokkal felvilágosodottabbak voltak, mint koruk keresztényei, bár ismét áttértek a pogányságra. Elmondhatjuk róluk, hogy azt képviselték, amit az ember akkoriban az emberi tudásból képviselhetett. De ami az emberi tudást illeti, az 312-ben nem lehetett döntő, hanem adódnia kellett annak a lehetőségnek, hogy Krisztus és szolgálói belenyúlhassanak az emberiség fejlődésébe. De ha Maxentius és az övéi még nem támaszkodhattak volna annyira hadvezetési tudományukra, mint ahogy arra is, amit emberi tudással és bölcsességgel akkoriban el lehetett érni, és a továbbiakban semmi sem történt volna, akkor kétségtelenül nem került volna napvilágra az, aminek akkor ki kellett derülnie. Mi történt tehát?

A következő történt: a folytatódó Krisztus-impulzus beáramlott a lelkek olyan tevékenységébe, amely nem volt az emberek tudatában, s az emberek semmit sem tudtak róla. S ténylegesen úgy irányította az embereket, hogy létrejött az, aminek létre kellett jönnie. Akkor a Konstantin és Maxentius közötti csatát, amely 312. október 28-án, Saxa Rubrán történt, nem emberi művészet döntötte el – bár a mai magyarázat ezt nem akarja elismerni -, hanem álmok, vagyis amit az ember „álmoknak” nevez, de számunkra nem azok. Akkor minden olyasmi álmokon keresztül áramlott mindkét hadvezér lelkébe, ami az emberi értelmen keresztül nem tudott beleáramlani. Maxentius előzőleg azt álmodta, hogy el kellett veszítenie városát. Még a sybillai jóshelyhez is fordult; ez azt mondta neki, hogy el fogja érni azt, aminek történnie kell, ha nem a városon belül, hanem azon kívül kockáztatja meg a harcot. Ez volt a legostobább dolog, amit tehetett, különösen azért, mert serege sokkal erősebb volt, mint Konstantiné. Tudhatta volna, hogy azt, amit a magasabb világokból kapott, először meg kellett volna fejtenie, és hogy a jóslat félre fogja vezetni őt. Konstantinnak ismét volt egy álma, amely azt mondta neki, hogy győzni fog, ha Krisztus jele alatt vezeti seregét, és ő ennek megfelelően irányította tetteit. Ami az álom kerülőútján beáramlott a lélekbe, cselekvésbe ment át, s ez vezetett ahhoz, amit a világ akkoriban úgy módosított, hogy csak egy kicsit kell utánagondolni, hogy azt mondhassuk: mi lett volna a nyugati világból, ha az érzékfeletti hatalmak éppen nem ilyen szemléletes módon avatkoztak volna be az eseményekbe?

De nézzük meg közelebbről az eseményeket. Akkoriban Nyugat- és Kelet-Európában olyan lelkek inkarnálódtak, akiknek közeledniük kellett a kereszténységhez, a kereszténység hordozóivá kellett válniuk. Eszükkel, értelmükkel éppen a legvilágosabban látó lelkek nem tudtak eljutni oda, hogy a Krisztus-impulzus hordozói legyenek, mert a kor még nem volt előkészítve erre. Azáltal kellett a kereszténységhez jutniuk, ami kívülről jött létre körülöttük. Azt mondhatjuk ezekről az emberekről: úgy húzták magukra a kereszténységet, mint egy ruhát, és mélyebb valójukat egyáltalán nem ragadta meg. Inkább szolgáló tagjai voltak, minthogy közvetlenül, legmélyebb lényükben érintette volna meg őket a Krisztus-impulzus. Alapjában véve még hosszú ideig így volt ez a legjobb lelkekkel Európa nyugati felén, egészen a nyolcadik, kilencedik századig és még tovább. Szükséges volt számukra, hogy a kereszténységet úgy vegyék fel, mint egy ruhát, a kereszténység e ruháját úgy viseljék, hogy ezt étertestükben hordták, nem pedig asztráltestükben. Mérjék fel, mit jelent ez, ha azt mondom, hogy a kereszténységet az étertestükben viselték. Ez azt jelenti, hogy úgy vették fel a kereszténységet, hogy éber állapotukban keresztények voltak, de a kereszténységet nem tudták magukkal vinni, ha fizikai és étertestükön kívül voltak. S így mentek át a halál kapuján is, hogy azt mondhatjuk róluk: abból a birodalomból, amelyen keresztül kell mennie az embernek a halál és az újabb születés között, alá tudtak tekinteni arra, amit az elmúlt földi életben képviseltek. De nem volt akkoriban közvetlenül lehetséges számukra, hogy további életükbe átvigyék a keresztény impulzusokat, amelyek egykori életükből származtak Éppenséggel inkább úgy viselték a kereszténységet, mint egy ruhát.

Idézzünk fel egy fejtegetést, amelyet később ebben az összefüggésben akarok megközelíteni: hogyan közelednek a lelkek a kereszténységhez a külső életben, és mennyire nem tartozik ez a kereszténység ahhoz, amit a lelkek, ha az ember átmegy a halál kapuján, át tudtak vinni a szellemi világon, hogy egy új földi létet készítsenek elő maguknak. Jegyezzük meg, hogy ezek a lelkek csak úgy tudtak új földi léthez jutni, hogy elfelejtették a kereszténységet. Mert az ember egy későbbi földi életében tudatosan nem emlékszik arra, amit korábbi életében ruhaként viselt. Ha ez úgy állna, akkor gimnáziumi tanulóinknak nem kellene újra görögül tanulniuk, mivel sokan közülük Görögországban testesültek meg; ők azonban nem emlékeznek görög inkarnációjukra, s ezért újra kell tanulniuk a görög nyelvet. De azon az életen keresztül, amelyet az egyes, Nyugat-Európában inkarnálódott lelkek a halál és az újabb születés között éltek át, nem tudták tovább hordozni a kereszténységet, mert ezek az impulzusok bensőleg nem szövődtek össze az énnel és az asztráltesttel. Ez volt az a sajátosság, ahogy ezek a lelkek mintegy „átélték magukat” egy későbbi inkarnációba. Jegyezzük meg ezt, és figyeljünk meg egy másik tényt, amelyre már utaltam is.

Tudjuk, hogy az a kor, amelyben most élünk, az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszak, főleg a tizenötödik, tizenhatodik század körül kezdődött, akkor, amikor az európai világ számára elő kellett készülnie annak, aminek elsősorban korunkban a tudati lélek fejlődéséhez kellett vezetnie. Hiszen erről van szó a mi ötödik kultúrkorszakunkban. Aminek ott hatnia kellett, annak úgy kellett hatnia, hogy figyelembe vegye azt, hogy külsőleg is, a földi létben azok a földi viszonyok jelentek meg, amelyek éppen a tudati lélek fejlődésére voltak kedvezőek, arra a lélekre, amely akkor tud fejlődni, ha az anyagi, földi létre irányul, a fizikai lét külső tényeire. Ennek kellett elkezdődnie, s el is kezdődött. Csak arra kell emlékeznünk, hogy Európa látóköre a földkerekségen át a nagy felfedezések révén és ezek következtében kitágult, s így a tudati léleknek elsősorban materiális hatások között kellett fejlődnie. Csak egy dologra kell itt gondolnunk, amire már utaltunk: a tudati lélek kibontakozására és fejlődésére különösen hivatott, egyoldalúan hivatott az, ami a brit népszellem területéhez tartozik. S ha minden részletet megvizsgálunk, alig tudjuk elgondolni, hogy bármi is olyan tervszerűen történhetett, ahogy a brit néplélek odafordult az életnek e materiális feladataihoz. Az emberiség fejlődésének területén ez mindenképpen elő volt írva.

Képzeljük csak egyszer el, hogy Angliát a tizenötödik században eltérítették volna attól, hogy a Földnek afelé a területei felé forduljon, amelyek felé a nagy, Európán kívüli területek felfedezése által fordult, és hogy a brit néplélek a tizenötödik században oda jutott volna, hogy az európai kontinensen jelentős területi növekedést él át. Képzeljük el, hogy Európa térképe ilyen módon megváltozott volna. Lehetetlen lett volna először azt elérni, amit éppen az anyagi kultúra terén kellett elérni, másodszor elérni azt, amit Európában el kellett érni az életnek azzal a bensőségessé válásával, amely bizonyos akadályok között éppen ettől kezdve történt a német misztikától nagyban befolyásolt protestantizmus közreműködésével. A Krisztus-impulzus azonban beleavatkozott a fejlődésbe, így gondoskodnia kellett arról, hogy a brit érdekeket távol tartsa attól a területtől, ahol a lelkeknek még elő kellett készülnie arra, hogy a Krisztus-impulzus külső, külsődleges hordozói legyenek.

A Krisztus-impulzusnak bele kellett áramlania az európai kontinens tetteibe. Úgy kellett hatnia, hogy sokkal többet vigyen végbe, mint ami az emberiség által, annak emberi képességei révén történhetett. S mi történt?

Az a csoda történt, hogy mindaz, amit nem tudtak megtenni azok, akik koruk csúcspontján álltak, megtette a szegény Orleans-i pásztorlány, Jeanne d’Arc. Akkor valóban a Jeanne d’Arc-ban működő Krisztus-impulzus michaeli szolgálója akadályozta meg azt, hogy Franciaország mintegy összeolvadjon Angliával, és véghezvitte azt, hogy Anglia visszahúzódott szigetére. S ezáltal kétszer annyit értek el: egyszer, hogy Franciaország szabad kezet kapott Európában, amit tanulmányozhatunk, ha követjük a következő évszázadokat Franciaország történelmében. S az, ami még benne rejlik a francia népszellemben, egészen akadálytalanul tudott hatni az európai kultúrára; s a másik, amit elértek, hogy Anglia saját területére lett utalva az európai kontinensen kívül. Ez a tett, amit ilyen módon Jeanne d’Arc állított elénk, nem csupán a franciáknak volt jótétemény, hanem maguknak az angoloknak is, miközben saját területükre korlátozódtak.

Ha azonban ezt azzal összefüggésben szemléljük, ami mégis a Krisztus-impulzus előrehaladásában rejlik a Földön, akkor Jeanne d’Arc tettével valami olyasmi ment végbe, amiről azt mondhatjuk: amit ő igazi emberi értelemmel megértett ebből, az csaknem nulla azzal szemben, amit Európa térképe a mai alakjában nyújtott. Így éppen azoknak az eseményeknek kellett megtörténniük, amelyekkel a Krisztus-impulzus megfelelő módon tudott elterjedni. Itt látjuk, hogy az emberi természet földalatti indítékaiból a történelmi eseményekbe betörve milyen az eleven Krisztus; nem az, akit az emberek értenek. Így kétféle módon szemlélhetjük a Krisztus-impulzust. Először feltehetjük magunknak a kérdést: mit értettek meg akkoriban az emberek a Krisztus-impulzusból? Ha felütjük a történelmet és követjük az emberiség történetét, akkor az elmúlt évszázadokban vitatkozó teológusokat találunk, akik minden lehetséges teóriát védelmeznek, vagy harcolnak ellenük, és próbálják feltárni, hogyan kell felfognunk az emberi szabadságot, a Szentháromságot és így tovább. Számtalan teológust látunk így vitatkozni, mialatt kölcsönösen igazhitű teológusoknak ismerik el magukat, vagy más esetekben rossz hírét keltik a másiknak. Ezért látjuk azt, hogy a keresztény tanítás az akkori idők lehetőségei szerint terjedt el. Ez az egyik dolog. De nem erről van szó, éppoly kevéssé, ahogy most arról van szó, amit az emberek a szokásos megértéssel tehetnek. Hanem arról van szó, hogy Krisztus láthatatlanul él az emberek között, eleven lényként, és láthatatlan okokból be tud áramlani a emberek tetteibe. S ezt egy olyan helyen tette, ahol éppen egyáltalán nem kellett az emberi megértésen, az emberi értelmen keresztül beáramolnia, hanem ott, ahol egy „oktalan” lelkén át tudott beáramlani, az Orleans-i Szűz lelkén keresztül. S amikor beáramlott, hogyan viselkedtek azok, akik a kereszténységet hivatalos tanként érthették meg? Nos, úgy találták, hogy a Krisztus-impulzus hordozóját meg kell égetniük! Bizonyos időre volt szükség, amíg ez a hivatalos tan más véleményre jutott. Lehet, hogy a hivatalos tant illetőleg ennek megvolt a maga értéke, de az akkori események mellett az Orleans-i Szűz szentté avatása nem éppen az igazi tekintélytisztelet.

Ez éppen egy olyan példa, amelyen láthatjuk, hogy Krisztus szolgálói által – azt mondtam, hogy az Orleans-i Szűzön keresztül michaeli szelleme révén működött – eleven lényként hatott az emberiség fejlődésére, nem csupán az által, amit az emberek megértenek belőle. De éppen ezen a példán valami mást is láthatunk. Hiszen a kereszténység ott volt. Kereszténynek nevezték magukat azok az emberek, akik úgyszólván az Orleans-i Szűz körül voltak. Értettek is valamit kereszténységük alatt. De amit értettek, arról azt kellene mondanunk: az, akit ti kerestek, nincs itt, s aki itt van, azt nem keresitek, mert nem ismeritek őt. Ennek ellenére világossá kell válnia számunkra, hogy fontos, jelentős dolog volt az, hogy a Krisztus-fejlődés ebben a külsődleges köntösben is, amelyben ott fellépett, áthatotta Európa fejlődését. Olyan lelkekhez tartozott, akik éppen ebben a külső köntösben tudták felvenni a kereszténységet, és mintegy külsőleg tudták hordozni. Még mindig azoknak a lelkeknek a késői hajtásai voltak, akik ott korábban megtestesültek, olyan lelkek tehát, akik Krisztust még mindig nem énjükbe vették fel, hanem még mindig csak az étertestükbe. S a nagy különbség az volt az Orleans-i Szűz és a többiek között, hogy ő asztráltestének legmélyebb alapjaiba vette fel a Krisztus-impulzust, és asztráltestének legmélyebb erőiből működött a Krisztus-impulzusért. Éppen itt van egy olyan pont, ahol világossá válhat számunkra, világossá kell válnia számunkra: mi a különbség a népek folyamatos fejlődése és egyes emberi individualitások folyamatos fejlődése között.

Ha például a mai franciákat nézzük, akkor természetesen a francia népen belül számos emberi individualitás él. Ezek az individualitások esetleg nem azok, akik például korábbi inkarnációjukban azon a népen belül éltek, amely ott Nyugat-Európában a kereszténység külső köntösét felvette. Mivel éppen azáltal, hogy Nyugat-Európában számos embernek a kereszténységet úgy kellett felvennie, mint egy külső ruhát, ezek az emberek úgy mentek át a halál kapuján, hogy rá voltak utalva arra, hogy következő életükben más feltételek között, asztráltestükben és énjükben egyesüljenek a kereszténységgel. Éppen azáltal, hogy Nyugat-Európában testesültek meg, adott volt számukra a lehetőség, hogy legközelebbi inkarnációjuk ne Nyugat-Európában történjék. Egyáltalán igen ritka eset az – azt mondom, ritka, de nem szükséges, hogy mindig így legyen -, hogy egy lélek több, egymásra következő inkarnációjában mintegy ugyanahhoz a földi közösséghez tartozik. A lelkek az egyik földi közösségből a másikba mennek át.

De van egy példánk – ezt anélkül mondom, hogy szimpátiát vagy antipátiát akarnék kelteni, sem nem azért, hogy valakinek hízelegni kívánjak –, van egy példánk, ahol a lelkek többször mennek át egy és ugyanazon népességen. Ez az eset egy közép-európai népnél áll fenn. Ennek a közép-európai népnek sok olyan lelke van, akik ma benne élnek, és korábban is a német népen belül testesültek meg. Utána járhatunk az ilyen tényeknek. Az okkult kutatás eszközeivel, ahogy mostanáig rendelkezünk velük, gyakran egyáltalán nem tudjuk megvilágítani ezeket; de itt vannak. Egy ilyen tényre, ahogy az például a múlt csütörtökön tartott, „A germán lélek és a német szellem” (Die germanische Seele und der deutsche Geist) c. nyilvános előadás[1]megmutatta, fény derül, ha tudjuk, hogy lelkek ismételten ebben a közép-európai népközösségben tűnnek fel. Tény az, hogy éppen e népközösség által felvázolt kultúrperiódusban élünk. Csak el kell képzelnie az embernek, mit jelent az, hogy a német kultúra hajnalán volt egy olyan korszak, mint amilyen a Nibelung-ének költőinél, Walther von der Vogelweide-nél és másoknál volt; és el kell képzelnünk, hogy később egy olyan kor kezdődött, amelyben a germán kultúra új virágkora indult meg, és ahol az első virágokat egészen elfelejtették. Akkorra, amikor Goethe fiatal volt, az emberek úgyszólván már semmit sem tudtak a germán kultúréletnek ezekről az első virágairól. Éppen azért, mivel a lelkek visszatérnek ebbe a népközösségbe, el kellett felejteni, ami már egyszer ott volt, hogy a lelkek valami újat találjanak, ha visszatértek, és ne közvetlenül ahhoz tudjanak kapcsolódni, ami a korábbi időkből maradt. Egyetlen más népnél sincs ez úgy, hogy mintegy ilyen metamorfózisokat vittek volna végbe, mint a közép-európai népnél: attól a magasságtól, amely a tizedik, tizenegyedik, tizenkettedik századig állt fenn, addig a másik magasságig, amely ismét ott volt a tizennyolcadik század vége körül és a tizenkilencedik század kezdetén, és ezeknek utóhatásában még reménykedhetünk. Az elsőtől a második időpontig nincs semmiféle folyamatos áramlat, ami csak akkor érthető, ha tudjuk, hogy a szellemi kultúrának éppen ezen a területén visszatérnek a lelkek. Talán azzal is összefügg ez, amit már egyszer megrázó ténynek neveztem: hogy a jelenkor közép-európai harcosainál valóban észre kell venni azt, hogy azok, ha átmennek a halál kapuján, továbbra is együtt harcolnak; alighogy átmennek a halál kapuján, látható, ahogy együtt harcolnak. Ezért ebből a tényből a legszebb reménységet meríthetjük a jövő szempontjából, ha látjuk, hogy nemcsak az élők, a fizikai értelemben élők, hanem a holtak, az elhunytak is segítséget nyújtanak ahhoz, ami történik.

Vessük fel ezt a kérdést: hogyan áll ez azokkal a lelkekkel, amelyek azokban a korokban, amikor a kereszténységet úgy vették fel, mint valami külső ruhát, a hatodik, hetedik, nyolcadik, kilencedik században Nyugat-Európában testesültek meg, és ott, vagy a rómaiak alatt felvették a kereszténységet, de ez nem tudott egyesülni asztráltestükkel és énükkel? Hogy áll ez a dolog ezekkel a lelkekkel?

Igen, amennyire groteszkek a jelen materiálisan gondolkodó emberei számára, annyira jelentőségteljessé válnak a szellemtudomány tanításai az életre vonatkozóan, ha az ember belemegy a konkrét tényekbe. Az emberek még valami bolond álmodozó agyrémének tartják, ha az ismételt földi életekről beszélünk. Az ember nem veszi át ezt az ideát; de megbocsáthatónak tartja, miután a nagy Lessing is életének egy gyenge órájában elfogadta az ismételt földi életek ideáját, ha ma is újra beszélnek erről. De ha valóban belemélyedünk az okkult kutatás eredményeibe, akkor az ember már nem egy megbocsátást igénylő bolond többé a nagy felvilágosodás emberei számára. De mégis bele kell mélyednünk néhány dologba, amit az okkult kutatás nyújt számunkra; mivel csak így derül fény arra, ami különben csak nagy illúzió maradna.

Itt az a figyelemreméltó, hogy azokból a lelkekből, akik a befejeződő római kor folyamán, amikor a kereszténység fokozatosan befolyásra tett szert, és azután államvallássá vált, az egykor nyugaton élő lelkekből most nagy számban jönnek elénk keletről, olyan lelkek tehát, akik keleten nőttek fel, és Oroszország harcosai között találjuk őket. Azt mondtam: figyeljük meg a tényeket, amelyeket az előbb említettem. Azok között az emberek között, akiket keleten ölnek meg, ott harcolnak, vagy foglyul ejtenek, olyanokat találunk, akik a legutóbbi római korokban Nyugat-Európában éltek. Most keletről jönnek elénk azok, akik egykor a kereszténységet étertestükbe áramoltatták, és most egy viszonylag alacsonyabb kultúrában élő testekben, kelet sajátos életén keresztül, a kereszténységet növekedésének állapotában mintegy felveszik lelkükbe, hogy érzésben, ösztönösen összekössék magukat vele. Tehát egyenesen asztráltestükben kötik össze magukat a Krisztus-impulzussal, s így pótolják azt, amit előző inkarnációikban nem tudtak elérni. Ez igen figyelemreméltó tény, amit napjainkban az okkult kutatás megmutathat számunkra. A sok megrázó tény között, amelyek korunk eseményei által ösztönözve, megjelenhetnek az okkult területen, ez is ott van. Mit tudunk megvilágítani ezekből a tényekből?

A következő dolgot kell világossá tennünk. Emlékeznünk kell arra, ami a közép-európai szellemi élet egyenes fejlődésében rejlik, hogy a germán lelkiéletet teljesen tudatosan összekösse a kereszténységgel, és felvezesse egy valóban keresztény kultúrába. Hiszen ehhez az áramlatok, az utak csodálatos módon már évszázadok óta elő voltak rajzolva. Látjuk, hogy jön ez létre. Amikor korunkat minden hibájával és tévedésével tekintetbe vesszük, látjuk, hogy csíraszerű adottságai vannak ennek a közép-európai kultúrában, hogy minden erővel történnek előkészületek a német népszellemben, a germán néplélekben a Krisztus-impulzus tudatos átélésére.

 Ez még a tizenötödik századi tényeknél is végtelenül magasabb jelentőségű tény, amikor az Orléans-i Szűznek meg kellett mentenie Franciaországot, mivel Franciaországnak egykor jelentős küldetése volt. Itt állunk tehát az előtt a jelentős tény előtt, hogy a jövőben a német szellem arra lesz hivatva, hogy a német szellemi életbe beleáramló tények teljes tudatában egyre tudatosabban vegye fel a Krisztus-impulzust. E Krisztus-impulzusnak az évszázadok folyamán úgy kellett hatnia, ahogy már bemutattuk, mialatt a lelkekben, a tudatalatti folyamatokban jelentkezett. S a jövőben úgy kell összekötnie magát a lelkekkel, hogy vannak emberek – ilyeneknek kell lenniük Közép-Európában –, akik éber állapotban, tudatos szellemi erejük megfeszítésével, nemcsak fizikai és étertestben vannak, hanem énjüket és asztráltestüket is összekötik a Krisztus-impulzussal. Látjuk, hogy a legjobbak törekedtek erre. Vegyük a lehető legjobbat: Goethe-t. De amit Goethe-nél sajátos példaként említhetünk, az minden lélekben benne rejlik, még ha homályosan is törekszik erre.

Látjuk, hogyan állítja elénk Goethe az emberiség reprezentánsát, Faustot[2], akinek megengedi, hogy a legmagasabbra törekedjék. A költemény második részében a görög kultúrába vezeti őt, bevezeti mindabba, amit a népek átélnek, oly módon, hogy Faust sajátos módon a jövőt éli meg előre ott, ahol a földet a tengertől el akarja hódítani és megalapítani valamit, ami számára a távoli jövőt jelenti. S végül hová engedi Goethe eljutni őt? Goethe egy Eckermann-nal folytatott beszélgetésben maga mondta egyszer: a kereszténység szemléletes képzeteit kellett segítségül hívnia, hogy megmutassa, hogyan lebeg felfelé Faust a szellemi világba. S ha azt a csodálatosan szép képet vesszük, ahogy a Mater Gloriosa (a dicsőséges Anya – a ford.) fogadja Faust lelkét, akkor megkapjuk annak ellenképét, amire Raffaello ösztönzött legismertebbb képén, a Sixtusi Madonnán: ott a Szűzanya lehozza a lelket. A „Faust” végén látjuk, ahogy a Szűzanya felviszi a lelket: ez a lélek halál-születése. Így teljes tudatossággal látjuk az emberiség szelleméből kiinduló legintimebb törekvést, azt, amit a kereszténységből kell kivívni, és mindig úgy kell elérni, hogy az ember a halál kapuján keresztül juthasson az életbe, amit a halál és az újabb születés közötti előkészület után egy új földi életben él át. Amit magánál Goethénél láthatunk, az a német nép jellemvonása. S ebből felmérhetjük, mi itt az emberek feladata. Az a feladat, és s ezt egész világosan lelkünk elé állíthatjuk, hogy csak az lehet valóságos áldás az emberiség előrehaladása szempontjából, ha egy meghatározott körben harmonikus viszonyt teremtünk Közép- és Kelet-Európa között.

Azt gondolhatjuk, hogy Kelet-Európa brutális erővel terjeszkedhetne ki nyugat felé, Közép-Európán keresztül. Gondolhatjuk, hogy odáig juthat ez a dolog. Ez azonban pontosan azt jelentené, mintha a tizenötödik században Jeanne d’Arc tette nem történt volna meg, és Anglia akkor elfoglalta volna Franciaországot. Kifejezetten azt mondtam, ha ez odáig jutott volna, akkor ezzel valami olyasmi történt volna, ami nemcsak Franciaország, hanem Anglia szerencsétlensége is lett volna. S most a német szellemi kultúrát keletről érné hátrány, s így ez nemcsak a német szellemi kultúrát károsítaná, hanem vele együtt a Keletet is. A legrosszabb, amit a Kelet elérhet, az lenne, hogy ez idő szerint terjeszkedhetne, és a német szellemi kultúrát károsíthatná. Ezért azt mondtam: a korábban Nyugat-Európában vagy az itáliai félszigeten megtestesült lelkek, akik most keleten nőnek fel, asztráltestük tudatalatti alapjaiban mintegy ösztönösen egyesülnek a Krisztus-impulzussal. Azonban amivé a Krisztus-impulzusnak válnia kell bennük, az sohasem lehet annak továbbfejlődése, amely ott ösztönösen az ortodox katolicizmus formájában él a lelkekben – hiszen ez lényegében bizáncias -, és egy elnevezés, nem egyfajta impulzus. Éppen úgy lehetetlen számára, hogy azzá váljék, aminek lennie kell, mint ahogy lehetetlen, hogy egy nőnek férfi nélkül gyermeke legyen. S ha magából a Keletből kiindulva, ahogy most van, valaminek létre kell jönnie, ez hasonlít ahhoz a balga törekvéshez, mint amikor egy nő férfi nélkül akar gyermeket. Ami Keleten előkészül, csak azáltal válik valamivé, hogy Közép-Európában erőteljesen, tudatosan – vagyis teljes éberséggel – abból, amire a lelkek az én-természetből kiindulva törekszenek, az emberi én-erő és az emberi megismerő erők összekapcsolódnak a Krisztus-impulzussal. Csak azáltal, hogy a német népszellem olyan lelkeket talál, akik ilyen módon asztráltestükbe és énjükbe beleplántálják a Krisztus-impulzust, ahogy az csak teljes éberséggel tud beleplántálódni oda, s csak azáltal válhat a jövő kultúrájává, azzá, amivé válnia kell. S ennek bizonyos harmonizálással kell létrejönnie, összekötve azzal, amit Közép-Európában tudatosan, mindig tudatosabban és tudatosabban kell elérni.

Ehhez nem egy-két évszázad, hanem még hosszú idő szükséges. Olyan hosszú időkről van itt szó, hogy körülbelül ki lehet számítani, megmondom, az ezernégyszázas évtől mintegy kétezer-egyszáz év. Számítsunk még az ezernégyszázas évhez kétezer-egyszázat, akkor megkapjuk azt az időpontot, amikor a földfejlődésben megközelítőleg megjelenik az, amire csíraszerű adottsága van a német szellemi életnek, amennyiben létezik ilyen szellemi élet. Ebből azonban látható, hogy nemcsak évszázadokból, hanem több mint egy évezredből álló jövőre kell rátekintenünk, amelyben a közép-európai, a német népszellemnek megvan a maga feladata. Ez az a feladat, amely már itt van és abból áll, hogy a szellemi életet egyre inkább oly módon kell gyakorolni, amelyen keresztül tudatosan értjük meg – egészen az asztráltestig és az énig menően – azt, ami a korábbi időkben öntudatlanul, elevenen, Krisztus-impulzusként eljutott az európai népekhez. Ha azonban e folyamatot fejlődésében nézzük, akkor azáltal, hogy fokozatosan feljutunk ahhoz, amit tehát Közép-Európa el fog érni, az emberek keleten elérik azokat a fokokat, amelyeket az ott lehetséges képességekkel el lehet érni. Ez a világbölcsesség akarata. A világbölcsességnek ezt az akaratát csak akkor tolmácsoljuk helyes értelemben, ha azt mondjuk: Európa keleti része számára is a legnagyobb szerencsétlenség lenne, ha ártana annak a szellemi hatalomnak, amelyhez éppen fel kell jutnia, s amely iránt egyenesen tiszteletet, baráti tiszteletet kellene tanúsítania és éreznie. El kell jutnia ide. Jelenleg még sok, nagyon sok hiányzik nála ehhez; éppen a legjobbaknak hiányzik még sok ehhez. Rövidlátásukban még mindig nem bocsátkoznak bele abba, amit éppen a közép-európai szellemi élet adhat a keletnek.

Ezt már az első nyilvános előadáson itt Berlinben[3] kifejtettem. A mai estén láthatják, milyen mély okkult alapok rejlenek amögött, amit a nyilvános előadáson csak külsődlegesen, exoterikusan mondhattam. De hiszen ez mindig úgy van, hogy figyelemmel kell lenni arra, hogy egy nyilvános előadáson olyan formákban beszéljünk, amelyek a hallgatók megértéséhez közel állnak, és hogy a valódi impulzus, amiért ezt mondom, kifejezésre jusson, hogy miért keresem ezt vagy azt az összefüggést, amely az okkult tényekben rejlik. De mindenképpen a ma kifejtettekből látható, hogy ha így külsődlegesen tekintjük át a dolgokat, akkor megmutatkozik számunkra a nagy illúzió, a maja. Nem mintha a külvilág önmagában illúzió lenne, mert nem az; de csak akkor lesz érthető számunkra, ha megvilágítjuk a szellemi világból jövő tényekkel. És esetünkben a szellemi világból áramló tények megmutatják, hogy szükségszerű, hogy ma Közép-Európát Kelet-Európa éppen úgy ne győzhesse le, mint ahogy Franciaországot nem győzhette le Anglia 1429-143o-ban. Természetesen ez azt mutatja, amit említettem, hogy Európa keleti részén egyáltalán nem tudják megérteni, miről van szó, hogy alapjában véve ez csak Közép-Európában érthető, és hogy ezt fel kell fognunk. Így minden bátorsággal, minden elbizakodottság nélkül kell szemügyre vennünk ezt a feladatunkat, és meg kell értenünk, ha valaki félreért bennünket. Egészen természetesnek kell ezt találnunk. Mert ami keleten előkészül, azt éppen keleten csak a jövőben lehet helyesen megérteni.

Ez az egyik, ami elmélkedésünkből következik. A másik az, hogy az emberiség fejlődésében a nagy átmenetet éppen az ilyen dolgokon keresztül vesszük szemügyre – már korábban a legkülönbözőbb oldalakról szemügyre vettük ezt –, hogy láthassuk, hogy azt, ami a golgotai misztériumon keresztül áramlik az emberiség fejlődésébe, korunkban azoknak, akik jelen inkarnációjuk után képesek erre, tudatosabban és egyre tudatosabban kell felfogniuk. Konstantin vagy Jeanne d’Arc korában például lehetetlen lett volna, hogy a Krisztus-impulzus tudatosan úgy hasson, ahogy öntudatlanul hatnia kellett. De egyszer el kell jönnie az időnek, amelyben tudatosan hatni képes. Ezért kapjuk meg a szellemtudományon keresztül azt, amit mindig tudatosabban és tudatosabban fel tudunk venni lelkünkbe. Szabadjon itt – valóban szimpátia vagy antipátia nélkül, amelyek mintegy létrejönnek, hogy izgalmat keltsenek, és anélkül, hogy valamely módon hízelegni akarnék valakinek – egy tényre utalnom. S mindig jobb az, ha az ember a véleményét a tények szerint alakítja ki, mint aszerint, ahogy ma sokszor kialakítják. Mert ha manapság egy kicsit kitekintünk a világba, azt látjuk, hogy a véleményeket nem mindig a tények, hanem szenvedélyek, nemzeti indulatok szerint formálják meg. De az emberi gondolkodássá váló véleményünket a tények szerint is képesek vagyunk kialakítani.

Míg Anatole France-nál egy olyan emberről van szó, aki a jelen felvilágosodott materialista szemszögéből tekint Jeanne d’Arc-ra[4], a német szellemi élet számára Schiller óta természetesen nagyobb tett az, hogy az Orleans-i Szüzet az érzékfeletti miliőből kiindulva értse meg. Magában Németországban vannak még emberek, akik ezt Schiller nagy hibájának tartják; de ezek az emberek az irodalomtörténészek, és ezeknél ez érthető. Hiszen az ő feladatuk az, hogy „megértsék” az irodalmat és a művészetet – és ezért nem képesek erre. De ami a lényeges: itt van ez a mű, amely arra vállalkozik, hogy a szellemi élet alapjaiból mintegy glóriában feltámassza azt az alakot, akiről Schiller azt mondja: „A világ szereti befeketíteni a ragyogót és a porba rántani a fenségest”.

Ilyen módon éppen egy olyan emberi személyiségben találjuk meg annak elismerését, hogy össze kell kapcsolódni a Krisztus-impulzussal, ahol ez nem magát a mi népünket érinti, s ez olyan tény, amely bizalmat kelthet bennünk aziránt, amit a nyilvános előadáson kifejtettem. Ez az, hogy a német szellemi életben látható, hogy amilyen módon fejlődött, a spiritualitás, a szellemtudomány felé törekszik, és sajátos, nem kizárólagos feladata, hogy azt, amit a német szellemi életben évszázadok alatt vívtak ki és amire törekedtek, felemeljék a szellemi megismeréshez. S ezt a követelményt, amely a német nép lelki küldetése, a többi feladatnak kellene szolgálnia, amelyek mintegy a testi megformálásai ennek a lelki küldetésnek, és segítséget kellene nyújtaniuk számára. Aminek a világbölcsesség által történnie kell, az fog történni. De szükségszerű, amit már egyszer említettem, hogy ha ma egyfajta virradatban élünk, akkor a jövőben egy valóságos napkorszak alakuljon ki. Ehhez azonban az szükséges, hogy a jövőben legyenek olyan emberek, akik összhangban lesznek a szellemi világokkal, hogy azt a talajt, amit oly sokak vérével és szenvedésével készítenek elő, ne hiába készítsék. Akkor azáltal, hogy ott vannak azok a lelkek, akik hordozni tudják magukban az összhangot a szellemi világokkal, indokolttá válik mindaz, ami történik – s legyen bár ez a legborzasztóbb, a legszörnyűbb, a legrémületesebb -, a közép-európai küldetést elérjük a szellemi életben. Ez azonban attól függ majd, hogy az egyes lelkek, akik karmájukon keresztül eljuthatnak e szellemi élethez, áthassák magukat ezzel, s akkor, ha majd újra a béke napja világít Közép-Európa tájai fölött, szellemi megismerést, szellemi érzületet hordozzanak magukban. Akkor néhány lélek hajlamán keresztül, akiknek jelenlegi inkarnációjuk lehetővé teszi ezt, megtörténhet az, amit e szavakban szeretnék összefoglalni, amit mondani akartam önöknek, hogy írjuk fel lelkünkbe azt a jelszót, amely alatt valóban szembeszállhatnak a lelkek azzal, ami súlyos időnkben megjelenhet:

A küzdők bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak szenvedéséből,
A nép áldozatos tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse –
Hogy a lelkeket, önmagát ismerve,
Irányítsa a szellemi térbe.


[1] „Die germanische Seele und der deutsche Geist” („A germán lélek és a német szellem”), nyomtatásban megjelent: Aus schicksaltragender Zeit, Dornach, 1959.

[2] lásd ehhez Rudolf Steiner: Geisteswissenschaftliche Erläuterungen zu Goethes Faust (Szellemtudományos magyarázatok Goethe Faust-jához). I. kötet: Faust, der strebende Mensch (Faust, a törekvő ember), (16 előadás 19lo, 19l5/l6-ból), II. kötet: Das Faust-Problem. Die romantische und die klassische Walpurgis-nacht (A Faust-probléma. A romantikus és a klasszikus Walpurgis-éj), (12 elő-adás és egy beszéd 1916-19-ből).

[3] vö. a 2.előadás idevonatkozó utalásával

[4] Anatole France: Vie de Jeanne d’Arc (Jeanne d’Arc élete), 2 kötet, 49.kiad., Paris,1927.

A Krisztus-impulzus és az őt szolgáló michaeli szellem II.

Berlin, 1915. január 19.

Úgy tűnik, hogy az éppen elmondott spruchhal kapcsolatban nem minden világos, ahogy ezt közölték velem. Nyomatékosan megjegyzem, hogy a helyes olvasat ez: „A ti lelketek szellemei”. A spruch úgy van megszerkesztve, hogy akár úgy is használható, ha sokan egyért, akár úgy, hogy ha egy sok emberért, vagy sokan sokakért – ahogy ezt most éppen tettük – alkalmazhatják a spruchot. Ha egyvalakire vonatkozik, akkor csak annyit kell változtatni rajta, hogy azt mondjuk: ”Lelked szelleme, tevékeny őriző..”- s így tovább. Úgy tűnik, hogy az első alkalommal, amikor hetekkel ezelőtt itt használtam a spruchot, nyelvbotlást követtem el, s így olyan jelentés jöhetett létre, mintha ezek a szavak „a ti lelketek szellemei” nem egészen helyesek lennének. Ezek azonban mégis helyesek. Az első sor mintegy megszólítása a védő lelkek szellemeinek; és a „ti” szóval azokat értjük, akikre itt a gondolatokat irányítjuk, míg a második sorban a „ti” az „őrzőkre” irányul. Megjegyzem, az ilyen spruchok mindig olyan jellegűek, hogy néha a tisztán nyelvtani felépítés nehézségekbe ütközik, de ezek éppen a szellemi világból kiindulva olyan célt szolgálnak, amelyet szolgálniuk kell, s arról van szó, hogy az ilyen spruchoknál a szófűzés némelykor bizonyos nehézségekkel jár.

Kedves barátaim, jól megfontolt és különben korunk feladatainak spirituális értelemben megfelelő dolog volt, hogy tegnapelőtt az emberiség fejlődésén belül olyan jelenségekre pillantottunk, amelyek megmutatják, hogy a spirituális, szellemi impulzusok – nevezetesen azok, amelyek a Golgotai Misztériumhoz, a Krisztus-impulzushoz kapcsolódnak – ezek az impulzusok elevenen élnek az emberiség fejlődésében, ahogy ott éltek is, anélkül, hogy az emberek megértésükkel, értelmükkel a Krisztus-impulzus lényegét felfoghatták volna. S a dologhoz tartozott az, hogy utaltunk más jelenségek mellett az Orleans-i Szűz fellépésére is, amelynek útján a Krisztus-impulzus az ő szolgáló michaeli szellemen keresztül a tizenötödik században nagy feladatot oldott meg az emberiség üdvére és előrehaladására. Azon az alapon volt különösen szükséges ezekre a tényekre utalni, mivel magától értetődően korunkra is érvényes az, hogy minden, amit a nagy összefüggéseknek szabályozniuk kell, a szellemi világból kiindulva rendeződnek el, és tudatában kell lennünk annak, hogy számunkra az erők, az impulzusok ahhoz, aminek történnie kell, a szellemi világból jönnek. Tehát ebben a vonatkozásban érvényes az, ami – ha szabad így mondanom – az Orleans-i Szűz korához szólt. De a korok különbözőek. S az, ami az Orleans-i Szűz korában bizonyos módon megtörténhetett, annak a mi korunkban és a következő korokban más módon kell végbemennie, másként kell megtörténnie. Mert a mi korunk azóta egészen más lett. A tizenötödik, tizenhatodik század óta, mielőtt az Orleans-i Szűzzel kapcsolatos esemény megtörtént, az emberiséget egészen más módon vezetik. Erre a különbségre és ezáltal különösen korunk alapvető jellegére kívánunk ma rámutatni.

Ha lelkünkkel az elalvás és a felébredés közötti állapotban vagyunk, akkor valódi lényünkkel fizikai testünkön és étertestünkön kívül tartózkodunk. Akkor asztráltestünkben és énünkben alvó állapotban élünk. Egészen világosan kell elképzelnünk, hogy akkor testünkön kívül vagyunk azzal, amik valójában vagyunk. Először is, hiszen a születés és a halál között rendkívüli módon hozzá vagyunk kötve testünkhöz, térbelileg nem túl messzire távolodunk el testünktől; bizonyos mértékig lelkünkkel tágulunk ki környezetünkbe, de mindabba, ami éppen környezetünk sajátossága.

Nos, tegyük egyszer világossá számunkra – legalábbis annak az igen nagyszámú embernek a számára, akik a jelen sors szempontjából számításba jöhetnek -, hogyan alakult át környezetünk az utóbbi évszázadok, a tizenötödik, tizenhatodik század óta. Csak el kell képzelnünk, hogy mi volt a jelen gépezetei, mechanizmusa előtt, amikor az Orleans-i Szűz működött. Éppenséggel azt mondhatjuk, hogy azóta mechanikai vonatkozásban a Föld teljesen megváltozott, mert minden, amit a gépeken átélünk, csak egyre közelebb került hozzánk. Azok, akik önök közül éjszaka éberen utaztak egy hálókocsiban, figyelemreméltó tapasztalatra tehettek szert, hogy felébredéskor – s ilyen alkalmakkor gyakran felébred az ember – valami utórezgést hall körös-körül a vonat gépezetéből, s hogy álomittas felébredéskor bizonyos fokig valami felfogható a vonat vagy a gőzhajó zörejeiből és súrlódásaiból, amin utazik az ember. Ez azáltal jön létre, hogy lelkünk valójában nincs a testünkben, hanem testünk környezetében van, és belehelyezkedik ezekbe a mechanizmusokba.

Nos, nemcsak ilyen rendkívüli alkalmakkor helyezkedünk bele korunk egész forgatagába, hanem mondhatjuk, hogy a gépi világ korunkban kiterjed a vidékre is, és alapjában véve mindig a kor e gépi világában élünk. Lelkünk alvó állapotában felolvad mindabban, ami mechanizmus. Az ilyen mechanizmusokat azonban mi építettük fel. Egy mechanizmus, amit felépítettünk, egészen más, mint a külső természet, amit az elemi szellemek építettek fel. Ha például kint vagyunk az erdőben, ahol mindent a természet szellemei építettek fel, akkor egészen más környezetben vagyunk, mintha a mechanizmusok környezetében lennénk, amelyet mi építettünk fel. Mit teszünk akkor, amikor életünk folyamán azt, amit elvonunk a természettől, mechanikusan hozzáillesztjük a gépekhez és eszközökhöz? Így nemcsak az anyagok részeit illesztjük össze, hanem azáltal, hogy az anyagok részeit összeillesztjük, minden esetben alkalmat adunk arra, hogy egy ahrimáni-démoni szolga egyesítse magát a gépekkel. Minden gépnél, minden mecahnizmusnál, mindennél, ami ebben a vonatkozásban a mai kultúrélethez tartozik, végrehajtjuk azt, hogy démoni elemi szellemeknek, az ahrimáni természethez tartozó szolgáknak kiindulópontot adunk. S míg ebben a gépi környezetben élünk, együtt élünk ezekkel a démonikus-ahrmáni elemi szellemekkel. Áthatjuk magunkat velük; nemcsak a mechanizmusok kattogásával, nyikorgásával, hanem azzal is, ami elsődleges értelemben szellemünkre, lelkünkre nézve valami pusztító hatású.

Jól jegyezzék meg – hasonló alkalmakkor gyakran tettem hasonló megjegyzést -, hogy amit mondok, annak nem kell ahrimáni korunk kritikájának lennie. Minthogy ennek így kell lennie, hagyjuk, hogy mindenünnen démonok áramoljanak be, és körülvegyenek bennünket. Ez rejlik az emberiség fejlődésében. S mivel ezt egyszerűen szükségesnek kell elismernünk, ezért – ha megértjük a szellemtudomány valódi impulzusát – nem fogunk mintegy dicséretet zengeni azokról, akik azt mondják: tehát az embernek lehetőleg védekeznie kell a démonok ellen, és menekülni a kultúrától, lehetőleg egy kolónia magányában kell épülnie, hogy így semmi dolga ne legyen ezekkel a démoni-ahrimáni elemi szellemekkel. Ez sohasem volt az a magatartás, amit fejtegetéseimben hirdettem, hanem mindig is azt mondtam, hogy amit a fejlődés szükségessége hoz számunkra, azt teljes mértékben el kell fogadni, hogy az ember ne engedje félrevezetni magát azzal, hogy menekül a világtól. De szemügyre véve ezt, meg kell értenünk, hogy korunk meg van babonázva azzal, hogy környezetünket egyre inkább démoni jelleggel hassa át, hogy mindig azzal legyen dolgunk, ami kultúránkat mechanizálja.. Egy ilyen kor egészen mást követel, mint amit az a kor élt át, amelyből az Orleans-i Szüzet hívták el működéséhez. Az Orleans-i Szűz kora azt követelte – mondhatnám – hogy az emberi lélek legszelídebb, legszubtilisebb erőiből szülessen meg az az impulzus, amiből az Orleans-i Szűznek tevékenykednie kellett, a lélek legszelídebb erőiből. Gondoljuk meg: egy pásztorlány volt, tehát a legegyszerűbb, legidillikusabb természet vette körül. Ez korán az arcára volt írva, s így a számára adtatott imaginációkon keresztül közvetlen összhangban állt a szellemi világgal. Saját bensőjéből kellett előhoznia, engednie, hogy kisarjadjon minden, ami működésének alapja volt. Igen, nemcsak ennek, hanem az egészen sajátos körülményeknek kellett okozniuk azt, hogy lelkébe, legintimebb bensőjébe az emberi lélek legszelídebb erői vésték be küldetését.

Tudjuk, hogy a világon minden ciklikusan megy végbe, hogy a dolgok úgy játszódnak le, hogy meghatározott ciklusok után fontos események adódnak. Ha az Orleans-i Szűz születési évét – 1412-t – vesszük, akkor itt feltehetünk egy bizonyos kérdést magunknak. Azt mondhatjuk: az Orleans-i Szűz születési éve a Napot természetesen egy meghatározott helyen – asztronómiai helyen – látta, amelyet az állatöv egyik csillagképe kísért. Egy jelentős időszakasz telt el, mialatt a Nap az egyik ilyen csillagképtől a másikig lépett tovább. Mialatt teljesen körülmegy az állatövön, tizenkét csillagképen megy keresztül; de egy körülbelül 2160 évnyi jelentős időszakasz telik el, ha a Nap az állatöv egyik csillagképétől a másikig megy, tehát egy csillagképnyit nyomul előre. Ha az Orleans-i Szűz születésétől körülbelül 2160 évet megyünk vissza, Róma alapításához jutunk. Ha az ember Róma alapításának idején az éppen most megalapított Róma fontos dolgairól akart tájékozódni, akkor Egeria nimfához ment; ott tudott tájékozódni, egy látnoknőtől felvilágosításhoz jutni. Ez azonban, mint mondtam, egy Nap-ciklussal előbb volt. Így újulnak meg a korok, és így nyugszik minden a ciklikus folyamatokon. Tehát ha elképzeljük, hogy a Nap a Kos csillagképének egy bizonyos pontján állt Róma alapításának idején, majd továbblépett a Halakig, úgy, hogy ezzel az állatöv 1/12-ed részével lépett előre, így átjutunk azon a cikluson, amelynek az emberiség fejlődésében meg kell történnie, Egeria nimfától az orelans-i szűz inspirált tettéig. De a régi Rómában pogány inspirációval, pogány tettekkel van dolgunk. Ha elképzeljük, hogy ugyanaz a látnoki képességű nőnek, aki Róma alapításakor tevékenykedett, egy keresztény korban is tevékenykednie kellett, mégpedig belülről, a legszelídebb emberi erőkkel, akkor minek kellett történnie? Elképzelhetik, hogy valaminek történnie kellett, ami ismét valamiképp a kereszténység legbensőségesebb, legfinomabb erőivel függ össze.

Nos, önök közül a legtöbben emlékezni fognak arra, hogy én gyakran kifejtettem azt, hogy az év a maga folyásában különbözik azoktól az erőktől, amelyek által az ember összefügg a szellemi világgal. Nyáron, János-napkor, amikor a napsugaraknak a legnagyobb külső erejük van, akkor az ember talán külső extázissal, ahogy ez a régi kelta misztériumok esetében történt, valamilyen hasonló extatikus felemelkedéssel tud a szellemi világba jutni. Akkor azonban, amikor a legrövidebbek a napok, amikor a napsugaraknak a legkevesebb külső erejük van és a téli éjszakák a legsötétebbek, tehát karácsony körül, akkor az a lehetőség is adódik, hogy bensőséges lelki életben hatoljunk be a szellemi világokba. Ezért mindazok, akik az évnek erről a ciklusáról tudtak valamit, joggal tételezik fel, hogy az ember, ha arra van hangolódva, december 2l.-23-ától kb. január 6.-áig – ezekben a napokban és különösen ezeken az éjszakákon – a legbensőségesebb összefüggésben élhet a szellemi világokkal. Vannak legendák – itt egyszer felolvasták a norvégiai Olaf ?steson legendáját[1] -, amelyek megmutatják, hogyan kapták meg az emberek ezekben a napokban legmélyebb inspirációjukat. Ez azzal függ össze, hogy ekkor ünnepelték a karácsonyt, annak a szellemnek a születését, aki átment a Golgotai Misztériumon, aki az emberi lelki fejlődés legbensőségesebb erőivel függ össze. Tehát a régi pogány Róma inspirációját kellett újra feltámasztani, egy Nap-ciklussal, 2160 évvel később, így kellett az inspirációnak utat találnia az ember legszentségesebb gyermeke által. Ez azt jelenti, hogy az Orleans-i Szűz lelkét ott kellett megragadni, ahol a lelkeket a legmélyebben ragadják meg, ahol ezek a földivel szemben a leggyengébbek, ahol a Krisztus-impulzust még nem akadályozzák földi benyomások, mivel a lelkeket még nem kerítette hatalmába a földi, s így a Krisztus-impulzus egyedül a lelkiségbe tud hatolni. Az volt tehát a legkedvezőbb időpont, ha az Orleans-i Szűz közvetlenül születése előtt, mielőtt először lélegzetet vett, még a tizenhárom éjszaka idejét anyja testében töltse el. Ezt tette ő! Mert ő január 6-án született.

Láthatjuk ebből, hogyan működnek azok a mélyebb erők, amelyek a szellemi világokból fizikai világunkba hatolnak, hogyan keresik az utakat, a legtitkosabb utakat. Azoknak, akik belelátnak az ilyen összefüggésekbe, nem lehet csodálatosabb és a szellemtudományból érthetőbb dolog, mint az, hogy az Orleans-i Szűz első fizikai lélegzetvételét karácsony körül tette, január 6-án, a karácsonyi időszak után, amit még akkor élt végig, mielőtt a fizikai síkra lépett volna. Így látjuk, hogy azt, aki tizenkilenc évesen ment át a halálon, megragadták az ember legfinomabb, legbensőségesebb erői, s ezáltal olyan korszakba pillanthatunk, amelyben szükségszerű volt, hogy az isteni-szellemi erők az emberi lélek legintimebb belsején keresztül kerestek utat maguknak. Ez volt azonban a legutolsó korszak, amelyben valami ilyesmi történhetett. Az a kor volt ez, amelyben Európa elrendeződött a Krisztus-impulzus révén, ahogy azt a múlt alkalommal hangsúlyoztam, s amelyben ez olyan csodálatos módon történt, ahogy éppen az Orleans-i Szűz segítségével történhetett. De ez a kor azóta megváltozott. A mai kor már nem arra szolgál, hogy az isteni-szellemi erők ilyen bensőséges módon lépjenek be az emberi lélekbe.

Mi volt valójában az Orlenas-i Szűz feladata, ha egy kísérőjelenséget veszünk szemügyre, egész életének egy kísérőjelenségét? Belülről ragadták meg az isteni-szellemi világ erői. Ezek az erők a lélekben a luciferi erőkkel találkoztak. Ezek a luciferi erők abban a korban hatalmasak és erősek voltak. Amit az Orelans-i Szűz magában hordozott, legyőzte a luciferi erőket. A luciferi erők legyőzője volt annak számára, aki egészen nyilvánvalóan látni akar. Egy pillantást vetettünk csodálatos születésére, és láttuk, hogy bizonyos mértékig öntudatlan beavatáson ment át Vízkereszt (Epiphania) napjáig, az ún. krisztusi megnyilatkozás napjáig. De utalhatunk halálára is, ami úgy történt, hogy ellenségeinek összes luciferi erői összegyűltek, és ők okozták halálát. Balsorsát egy ütközetben azok féltékenysége okozta, akiknek hivatalosan vezetniük kellett ezt az ütközetet. De ekkor megmutatkozott mindaz, ami féltékeny volt a szellemi erők és hatalmak e megnyilatkozásaira, ahogy rajta keresztül megjelentek. Pert indítottak ellene. A per aktái rendelkezésre állnak, és ezek tanulmányozásával – ha valaki nem éppen olyan begyepesedett, mint Anatole France[2] – láthatja, hogy ez az Orelans-i Szűz, ahogy csodálatos módon a tizenhárom éjszakán keresztül érkezett a fizikai világba, úgy is távozott el belőle. Mert a per aktáiban áll, ezt tehát történelmileg bizonyítani lehet, hogy azt mondta, hogy ő ugyan meg fog halni, de az angolok az ő halála után sokkal nagyobb vereséget szenvednek majd, s ez a következő hét évben fog történni. – Ha ilyesmit helyes spirituális értelemben értünk, akkor ez nem jelent mást, minthogy az Orelans-i Szűz lelke, amikor átment a halál kapuján, kifejezte, hogy kész arra, hogy együttműködjék a halála utáni események alakításában, létének ebben a formájában együttműködjék ennek érdekében. Ezt tette ő! Amit a szellemi erők végrehajtottak, az történik, úgy, ahogy a külső viszonyok is alakulnak. Fizikai halálát előidézni, tehát úgyszólván a legerősebb támadást végrehajtani ellene, ezt Jeanne d’Arc ellenségei meg tudták tenni; küldetését nem tudták megakadályozni.

Azon a finom módon, ahogy Jeanne d’Arc erői működtek, csak az ő korában működhettek. Mindenben, amit tett, ellene voltak a luciferi erők. A mi korunkban nekünk is van dolgunk ellenerőkkel, de elsősorban ahrimáni erőkkel, azokkal, amelyek a materialista korszak révén jöttek felszínre, és már korszakunk külső felépítésében megmutatkoznak, ha a mechanizmusokat, korunk mechanikáját szemügyre vesszük, ha meggondoljuk, hogy alapjában véve mialatt mechanikánkat előállítjuk, démonoknak jelölünk ki lakóhelyeket, és egy egész ahrimáni-démoni világgal vesszük körül magunkat. De más dolgokon is látjuk, hogy korunkban az ahrimáni erők mindenütt működésben vannak. Látjuk, ha például néhány évre visszatekintünk, és földi létünk okkult alapjait szemügyre vesszük, hogy fizikai földi létünkre mindenütt ahrimáni erők hatnak; nemcsak azok, amelyek jellegüknél fogva olyanok, mint azok a démonok, amelyeket gépeinkben állítunk elő, hanem más ahrimáni erők is hatnak földi létünkre. S az okkultistának ki kell mondania, amit már gyakran kimondtam ebben a körben vagy barátaink más körében, hogy alapjában véve azok a fájdalmasan szomorú események, amelyek most Európában és a világ nagy részén történnek, már régóta előkészültek, hogy az asztrális világban a háború úgyszólván már régóta ott volt, de visszatartotta valami asztralitás, mégpedig a minden emberben meglévő félelem. A félelem asztrális elem; ez tudta visszatartani a háborút, meg tudta akadályozni; ez okozta, hogy olyan sokáig elmaradt.

Mert a félelem mindenütt ott volt! A félelem egyáltalán olyasmi, ami korunkban a lelkek mélyén a legszörnyűbb módon dühöng. Jött azonban egy olyan kor, amely külsőleg időszerűen hangsúlyozott valamit, amiről gyakran beszél az ember, ha e háború kiindulópontjairól beszél. De ez a külsőség nem a legfontosabb, ez csak egy szimbólum. Jött – ezt már gyakran kifejtettem – annak az osztrák főhercegnek a meggyilkolása, és ez idézte elő ezt a már említett, szörnyen megrázó eseményt. Sohasem tapasztaltam ezt korábban, sem közvetlen úton, sem más okkultisták révén. Hiszen tudjuk, mit visz végbe a lélek, ha átment a halálon. Annál a léleknél, amely akkor átment a halálon, sajátos módon megmutatkozott, hogy körülötte, mint egy középpont körül a félelem minden eleme csoportosulni kezd, s ez benne mintegy kozmikus hatalomként áll előttünk. Nos, tudjuk, hogy annak, aminek a fizikai síkon egészen meghatározott karaktere van, a szellemi világban fordított karakterű. Így volt ez ebben az esetben is: ami először rombolóan hatott a háborúban, az most ellentéteként, úgyszólván ösztönzőleg, bátorítólag hat. Így látjuk, hogy bizonyos mértékig a félelem elemeinek az ahrimáni elemekkel együtt egyfajta metamorfózisa keveredett bele mindenbe, ami most végül korunk fájdalmasan szomorú eseményeihez vezetett. Az ahrimáni elem éppenséggel mindenütt áthatja korunkat. Nem lázadhatunk fel ez ellen, nem kritizálhatjuk, védekeznünk sem kell ellene, hanem korunk egy szükségszerűségének kell tekintenünk, mint olyasmit, aminek korunkban lennie kell. Kérdéses, hogyan találjuk meg a helyes álláspontot ezzel szemben? Hogyan találjuk meg azt, ami rávezet bennünket, hogyan viselkedjünk éppen a mi korszakunkban, ha cselekedeteinkbe lehetőség szerint be akarjuk engedni az isteni-szellemi erőket és hatalmakat?

Itt utalnom kell a szellemi világ egy eseményére, amely néhány évtizeddel előttünk történt. Gyakran említettem ezt a legkülönfélébb összefüggésekben: azt az eseményt, amely létezésünk kulisszái mögött ment végbe, a szellemi világban, kb. 1879 novemberében. Hiszen tudjuk, hogy korszakról-korszakra bizonyos mértékig mindig a földi létnek valamelyik kormányzója van itt; az egyik kormányzó felváltja a másikat. 1879-ig a szellemi világokból kiindulva az a szellem hatott, akit Gabriel szellemének nevezünk, hogy nevet adjunk neki. 1879 óta ez az a szellem, akit Michaelnek nevezünk. Ő az, aki irányítja korunk eseményeit; és aki tudatosan képes bepillantani a szellemi világokba, az Michael szellemét valóban korunk irányító, vezető szellemének tapasztalja. Michael bizonyos módon a korok egymást folyamatosan felváltó, vezető szellemei közül a legerősebb. A többiek elsősorban szellemileg voltak hatékonyak a szellemben. Michaelnek megvan az ereje ahhoz, hogy a szellemet mintegy átpréselje egészen a fizikai világig. Ő volt az a szellem, aki mielőtt a Golgotai Misztérium közeledett, mintegy Krisztus elé lépve leszállt a Földre, és akkor – mintegy négy-öt évszázadon keresztül – vezette a Földet. Korunkban ismét a Föld vezető szelleme. Összehasonlításképp elmondhatjuk: ami az arany a fémek között, az Michael azok között a szellemek között, akik az arkangyalok hierarchiájához tartoznak. Mint ahogy minden más fém elsősorban az étertestre hat, az arany viszont gyógyszerként hat fizikai testünkre, úgy hat minden vezető szellem a lélekre. Michael ezzel szemben egyúttal a fizikai értelemre, a fizikai értésre is tud hatni. Ha eljön az ő korszaka, akkor ő a szellemből a fizikai értésre, a fizikai értelemre fog hatni. Mivel a 15. században nem ő volt a tényleges vezető szellem, az Orleans-i Szűznél az emberi értelem, az emberi felfogás, az emberi képzetalkotó képesség nélkül kellett utat keresnie, bizonyos mértékig egy teljesen belső utat a legbensőbb emberi lelkierőkön keresztül. Hiszen Krisztus az ő michaeli szellemén keresztül hatott az Orelans-i Szűzre; de minden máson át inkább tudott hatni, mint az értés és értelem erőin át.

Luciferi szellemek ma is vannak itt, akik az embert elsősorban belülről ragadják meg. Ezek minden lehetséges szenvedést létre akarnak hozni, de az értés, az értelem tévedését nem, amellyel mai korunkban oly sokat kell harcolnunk. Azt kell tehát mondanunk: amit a szellemiben el akarunk érni, azt azokhoz az erőkhöz mérten kell elérnünk, amelyeket Michael, a kor vezető szelleme birtokol. S Michaellel benső szövetségben áll az, amit próbálunk megérteni, amikor jelenségét próbáljuk felfogni, ahogy ezt az utóbbi napokban tettük; ha ugyanis azt szeretnénk megérteni, amit a német népszellemnek nevezünk – két erőt kell megértenünk: Michaelt és a német népszellemet, amelyek állandóan összhangban vannak, és rájuk van bízva, hogy a Krisztus-impulzust éppen korunkban kifejezésre juttassák, ahogy ez korunk jellegének megfelelő. Mert korunk semmiképpen sem hiheti azt, hogy ugyanaz az intim jellegű hatás, amely a 15. században helyes volt, az Atlantisz utáni ötödik korban is helyes lehet. Korunkban arról van szó, hogy mindenekelőtt megértsük, hogy szükségszerű az Ahrimánhoz való leláncoltságunk, az ahrimánihoz, amit mi magunk idézünk elő mechanizmusainkban, és szükségszerű az, hogy ezeket az összefüggéseket helyesen ismerjük fel; mert különben félelemben élünk sok mindentől félünk, ami korunkban létezik.

Innen adódik a kérdés: mivel álljunk ellen ennek az ahrimáni erőnek korunkban, és hogyan álltak ellen a luciferinek az Orelans-i Szűz korában? Azáltal állunk ellen az ahrimáninak, hogy éppen azon az úton megyünk, amelyet újra és újra hangsúlyozunk szellemtudományos áramlatunkon belül: az emberi kultúra, az emberi fogalom- és képzetalkotás spiritualizálódásának útján. Ezért hangsúlyoztuk mindig újra és újra, hogy van egy lehetőség, hogy mindent, amit a szellemtudomány hoz számunkra – ha ez elsősorban és leginkább is a szellemi világból kiindulva adott – ma valóban az emberiség számára a 16. század óta kialakult értelemmel, ésszel maradéktalanul megértsük. S ha azt mondjuk, hogy nem értjük meg, akkor ez csak annak alapján történik, hogy azokra az előítéletekre figyelünk, amelyeket a kor szokásos materializmusa nyújt számunkra. Aki nem mindig újra és újra arra figyel, ami részben hangosan, részben azonban a legfinomabb, halk suttogással hallatszik ki korunk materializmusából, hanem aki erősen szemügyre próbálja venni azt, amit értelmi erőkként birtokolunk, annak egy napon úgy tűnik az, amit a szellemtudomány hoz létre, mint ami teljeséggel érthető, olyasmi, ami éppen úgy felfogható, mint a külvilág valamely eseménye. De csak azáltal hozzuk létre magunkban a szükséges erőt, hogy ellenálljunk az ahrimáni erőknek, hogy most nem csupán a legbensőbb kinyilatkoztatás és hit erőivel közeledünk a szellemhez, mint az Orleans-i Szűz, hanem megpróbáljuk értelmi erőinket a legintenzívebben arra koncentrálni, ami a szellemtudományból jön. Ha ezt tesszük, akkor eljön az az óra, az a pillanat, amikor azt kell mondanunk: ami a szellemtudományból lép elénk, az az egyetlen ésszerűség, és ugyanakkor olyan, ami körülöttünk a világot érthetővé és világossá teszi. S ha ez elragad bennünket, akkor az ragad el, amit korunk szelleme nyújt számunkra, az, hogy valóban elég erősek vagyunk az ahrimáni erőkkel szemben.

Egy olyan természet, mint az Orleans-i Szűz, mai korunkba helyezve semmire sem lenne képes. Egyfajta érdekes személyiség lenne, prófétikusan és más módon némely csodát nyilváníthatna ki. De ahogy egy ilyen bensőségesen megnyilatkozó természet hatékonyan tud szembeszállni a luciferi erőkkel, úgy kell ma az embernek ellenállást tanúsítania az ahrimáni erőkkel szemben, erőssé kell tennie magát velük szemben, olyan erőssé, ahogy ez Michael korszakában kijár. Michael korszakához éppen a napszerűség illik, az, amit azoknak az erőknek a spiritualizálásával veszünk fel magunkba, amelyeket a felébredéstől az elalvásig birtokolunk: értelmünk, felfogásunk, megértésünk erőit. Akkor a felfogásnak és a megértésnek ezek az erői átváltoznak lelkünkben, ha elég türelmünk van hozzá. Úgy változnak át, hogy abból, ami kibontakozik a szellemtudományban, előtör a bizonyosság: amit itt megértünk, közvetlenül a szellemi világ gondolatainak kifejeződése. Tehát nem arról van ma szó, hogy visszahúzódjunk az ahrimánival áthatott külső világtól, hanem arról, hogy szükséges benne állnunk ebben a világban, de ugyanakkor meg kell erősítenünk magunkat ezekkel az ahrimáni erőkkel szemben.

Arról van itt szó, hogy megtaláljuk az utat, hogy ugyanazon az értésen keresztül, amelyen keresztül megértjük a külvilágot, a szellemi világot is megértsük. De ezt az utat éppen ezekben a napokban úgy vázoltuk fel, mint ami bensőleg össze van kötve a német nép egész küldetésével, különösen azzal, amely a 18. század végének és a 19. század elejének küldetése. Ez a misszió azonban az előző századokban készült elő. Sajátos az, hogy amire a német szellem törekedett költőivel, művészeivel és filozófusaival, bensőséges összeköttetésben áll a spirituális élettel. Valóban arról van szó, hogy szimpátia és antipátia nélkül, bátran úgy szemléljük a tényeket, ahogy azok előkészültek, fokozatosan előálltak. Hiszen mi magunk már átélhettük, hogy egy szép napon egyszerűen azt kellett hangsúlyoznunk, milyen szükségszerű az, hogy a szellemi élet folyamatosan haladjon előre. Végül is miért?

Próbáljunk meg egyszer rápillantani arra a teozófiai mozgalomra, amellyel külsőleg egy ideje összeköttetésben vagyunk, az angol teozófiai mozgalomra. Próbáljanak meg egyszer hidat építeni aközött, ami különben az angol szellemi élet, benne egészen a filozófiáig, és aközött, ami az angol teozófia: külsőleg egymás mellett állnak, két, külsőleg egymás mellett futó áramlatot képeznek, és közöttük egy híd olyasmi, amit csak egészen külsőséges módon lehet emelni. Próbálják meg ezzel szemben szemügyre venni a német szellemi életet, ahogy ez a német misztikusok, által előkészült, majd Jacob Böhme és Angelus Silesius révén tovább bontakozott, ahogy Lessing megismertette az ismételt földi életek ideáját, és ahogy Goethe Faust-jában egyenesen megdicsőíti a felemelkedést a szellemi világokba, akkor ott megkaphatják az egyenes utat a külső világból a szellemi világba. S ha még hozzáveszik azt, amit Goethe a „Mese a zöld kígyóról és a szép liliomról” c. meséjében[3] mutatott fel egészen a beavatás alapvető erőinek drámai megjelenítéséig, és mindkét áramlatot összevetik, akkor ebben megtalálják a belső összhangot. Belső összhang van aközött, ami végül szellemtudományként jelenik meg, és aközött, amire teljesen exoterikusan, a fizikai világban, szellemi életként törekednek. Mert természetesen erre a szellemi életre, amely a szellemtudományon kívül bontakozik ki, az agy erőivel törekszenek, de ez a szellemi élet arra kényszerül, ami a testen kívül található. Azt mondhatjuk: az a német nép küldetése, hogy nem képes másra, minthogy törekvésével a spirituális életbe torkoljon. Ez azonban nem jelent mást spirituálisan szólva, mint azt, hogy a német nép arra hivatott, hogy bensőleg összekösse magát azzal, ami Michael vezetésével jön a világba. Ezt az összekötődést nem lehet úgy elérni, hogy az ember passzívan, mintegy fatalista módon átengedi magát a sors hatalmainak, hanem úgy, hogy felismeri, mi a kor feladata.

Nemcsak bensőleg, a német misztika útján keresztül, hanem külsőleg is, a német élet egész folyamatán át, összeköttetésben az európai élettel, megmutatkozott az, amit itt mondani akarok. A két utóbbi nyilvános előadás közül az elsőben, „A germán lélek és a német szellem”-ben (Die germanische Seele und der deutsche Geist) kifejtettem, hogy a germán csupa lélek, csupa szív beállítottság mintegy a germán népek előőrseiben – a gótokon, a longobárdokon, a vandálokon át – áramlott be a nyugati, a déli népekbe. Ezek a népek ott odaáldozták az emberiség oltárán azt, amit a germán csupa lélek, csupa szív beállítottság jelent. De ez később ismétlődött, csak kevésbé feltűnően. Pillantsunk mindenekelőtt Ausztria (az akkori Osztrák-Magyar Monarchia – a ford.) legkeletibb részére, az ún. erdélyi szászokra. A Rajnától vándoroltak ki oda, ahol a hét hegy van (Siebengebirge – hét hegy), ez külsőleg is igazolható. Fokozatosan elvesztették sajátosságukat. Lelki szubsztanciájukat feladták, hogy beáramoljon abba a másik népi elembe, és egykor majd alig valami más maradjon belőlük, mint egy kevés a nyelvükből; de népi szubsztanciájukban belefolytak a befogadó népbe. Majd menjünk le a Bánátba: oda a svábok vándoroltak be; rájuk fonódtak a magyarok. Éppen így van ez a magyar hegyvidék, a Kárpátok tájain. Mindezek a bevándorlások ma külsőleg csaknem eltűntek, de mindenütt a ma ott lévő néprétegek ebben élve és ott néha csermelyként megmutatva magukat léteznek, mint például a gottschee-k csodálatos nyelvi szigetén a Krajnában. De egyébként is. Látjuk – ezt még tovább is tudnánk követni -, hogyan küldik ki ezt a germán csupaszív-jelleget a világba, hogyan hat ez. Ez egyfajta belső szükségszerűségből történik. A korábbi korszakokban történt ez így, nevezetesen Gabriel korszakán keresztül. S Gabriel korszakán át ez oly módon történt, hogy inkább – mondhatnám – a vér, a vér és a vérkeveredés működött, és minden, ami az élet külső viszonyaival függ össze, de mégsem ragadható meg külsőleg, hanem mindig bensőségesebben megy végbe.

Nos, eljött Michael korszaka, az a kor, amelyben meg kell értenünk, hogy a szellemi élet egész folyamatán keresztül hogyan jelenhet meg a német szellem Michael Nap-erejében. Ezt meg kell értenünk. Ezt azonban csak úgy tudjuk belátni, hogy a spirituális tudomány elismerésével látjuk be, hogy az ember fokozatosan a spirituális tudomány, a szellemtudomány szemlélődései révén sejtést és tudást nyer a szellemi erők hatékonyságáról, a szellemi erők realitásáról. Így az ember fokozatosan megérti, milyen ostoba az, ha az emberek azt mondják: nincsenek semmiféle szellemi erők, nem tudom elismerni ezeket; s ha itt egy patkóalakú vasrúd van, akkor az csak éppen egy darab vas, s én nem látok mást, mint vasat. – De lehet viszont mágnesesség benne! Így az egész külső világban van még valami egészen más is, mint a mágnesesség. Ennek elismerését elsajátítja az ember, miközben elfogadja, ami a dolgok tényleges alakján túl van. Ezáltal sajátítja el az ember a Michael-korszakban azokat a szellemi erőket, amelyek ahhoz szükségesek, hogy ellenálljon az ahrimáni erőknek, ahol éppen az a feladatunk, hogy ellenálljunk ezeknek az erőknek. Mert alapjában véve minden, amit mi a szellemtudomány tanulmányozásában teszünk, csak előkészület. Egy napon a szellemtudomány tanulmányozásából feltámad a felébredt lélek, ami által a lélek tudja: benned él a szellemi világ, a Krisztus-impulzustól lefelé, Michaelen át a népszellemig, amely azt éri el, amit el kell érnie.

Azt mondtam, hogy az Orelans-i Szűz kora arra volt alkalmas, hogy az ember leggyengébb, fizikailag leggyengébb erőit előtérbe helyezze. A mi korunknak az ember leghatalmasabb erőit kell előhoznia, az akaratot ott kell megragadnia, ahol ez a legkevésbé alkalmas arra, hogy erőit valóban kibontakoztassa. Hiszen mindig újra és újra látjuk: az, hogy az akaratot ott bontakoztassa ki, ahol arról van szó, hogy azokat az erőket, amelyek földi erőink, képzelőerőink, bensőleg elevenné tegye, ez a legnehezebb az ember számára. Az akaratot külsőleg felhasználni, ez még viszonylag könnyű az embernek. De egy másfajta akaratra van szükség, ha a gondolatokat arra kell fordítanunk, hogy átfogják a szellemi világot. Erre az erős akaratra kell hivatkoznia a szellemtudománynak, s ennek az akaratnak ott kell lennie, ha a szellemtudománynak valóban oda kell vezetnie michaeli korunkban, ahová vezetnie kell. Mert nem arra vagyunk hivatottak, hogy beszéljünk korunk mechanizmusáról; sem arra, hogy utaljunk rá, hogy korunknak ez a mechanizmusa megragadta az embereket; hanem valami másra vagyunk hivatottak. Hiszen az ember különben, ha egy kissé kényszerítik a körülmények, még egy bizonyos fokig nagy filozófus is lehet, fenntartás nélkül elismerve, rátekinthet korunk mechanizmusára, és majd éppen ebben a mechanizmusban, amelyet sajátos módon külső ellenségeinek tulajdonít, a lehető legrosszabbat kezdi látni. S akkor hajlama van arra – még ha nagy filozófusnak is számít -, hogy úgy gyalázkodjon, mint egy piaci kofa, akkor megteheti ezt az ember, mint a filozófus Bergson, aki a közelmúltban ismét létrehozta ezt, egyoldalúan rámutatva – és egyoldalúan előadva, bár sok mindenben gyakran egészen helyesen – az erők mechanikus hatásának összefüggéseire a német néplélekkel. De nemcsak arra utalhatunk, hogy a német értelem már bizonyos területeken a mechanikus erők felhasználásában az ész segítségével jutott valamire; utalhatunk valami másra is. De nem szükséges egy piaci kofa hangján gyalázkodni, ha az ember ilyen összefüggésekről akar beszélni, hanem azt mondhatja: talán éppen ott, ahol az értelem a legerősebb volt, hogy kialakítsa a mechanikus-démoni jelleget, egyúttal az a hely is, ahol ezeket a mechanikus-démoni erőket legyőzzük sajátos spirituális küldetésünk révén. Mert könnyen félreértheti a német ember, ha szellemi életének folyamatával összefüggésben megérti, hogy nem az a feladata, hogy megálljon a puszta mechanizmusnál, ami számára a mai korban a háborús feladatoknál oly nagy szolgálatot tesz, ne csupán megálljon ezeknél a mechanizmusoknál, mivel különben csak démonokat teremtene, hanem hogy azokat az erőket fejlessze ki bensőjében, amelyek ezekkel a démonokkal bátran szembeszállhatnak. Ehhez azonban nem vakon, hanem meggyőződéstől vezetve kell benne állnia a szellemi világban. Belátjuk, hogy hiszen mindenfajta jövőben egy démoni világ, egy igazi pokol vesz majd körül bennünket, mialatt gépet gépre konstruálunk, akkor megértjük ugyan, hogy az emberek korunk materialista szelleméből mindig újra és újra azt mondják: ez a természettudományos-materialista kor a legnagyobb magasságra hozott fel bennünket, amelyen az ember mostanáig csak állt. Ezt ugyan megértjük, mivel ez a mai materiálisan gondolkodó emberekhez tartozik, de tudnunk kell, hogy gépeink által démonokat viszünk az emberiségbe, ezen kívül tudnunk kell azt is, hogyan állhatunk ellen helyes módon ezeknek a démonoknak. Csak úgy lehetünk helyes viszonyban a szellemi világgal, hogy felismerjük ezeket az ahrimáni-démoni erőket, hogy tudunk arról, hogy itt vannak. Mert csak azáltal károsak a káros hatalmak, hogy öntudatlanok vagyunk velük szemben, hogy semmit sem tudunk róluk. Egy összehasonlítással szeretném ezt szemléletessé tenni.

Önök tudják, hogy bizonyos idő múlva, ha egyes dolgok sikerülnek, amelyek mostanáig még nem sikerültek, a Basel melletti Dornachban egy épületünk lesz, ahol szellemi áramlatunkat megfelelő környezetben gondozhatjuk. Nos, ennek az épületnek az építésekor nem arról van szó, hogy a jelen szükségszerűségei elől valamiképp meneküljünk, hanem arról, hogy teljesen a jelen szükségszerűségéből kiindulva építsük fel. Itt például a világítást a jelen legahrimánibb erőiből kellett megteremtenünk, s ezek: elektromos világítás, elektromos fűtés, és így tovább. Nos, arról van szó, hogy magán az építészeti formán keresztül ártalmatlanná tegyük azt, ami itt számít. Ha később egyszer bemenne az ember az épületbe, akkor körülötte lenne mindaz, amit a jelen ahrimáni kultúrája hoz magával. De nem arról van szó, hogy ez ott van, hanem arról, hogy az ember ezt nem veszi észre. De éppenséggel észre kell vennünk. Hogy ezt elérjük, találtunk néhány barátot, akik ezt egy külön épületben helyezik el, hogy ennek olyan sajátos formát adjanak, melyben az ahrimáni-démoni erőket odaláncolják. Annak, aki majd az épülethez megy, és azoknak is, akik bemennek, ezáltal tudni fogják, hogy ott az ahrimáni erők tevékenykednek. Mihelyt azonban tudja ezt az ember, ők már nem kártékonyak többé. Mert arról van szó, hogy az emberre ártalmas erők elvesztik kártékonyságukat, ha figyelmesen tekintünk azokra a helyekre, ahol hatnak, ha nem gondolatok nélkül tekintünk egy gépre, és azt mondjuk: egy gép bizony egy gép, hanem azt, hogy egy gép egy ahrimáni-démoni lény helye.

Ha így jelenünk meg a világban, hogy a tudás lelkünkben van, akkor helyes módon vagyunk jelen a michaeli korszakban. Ez azonban azt jelenti, hogy olyan kapcsolatba hozzuk magunkat a szellemi világgal, hogy Michael is hatékonnyá válhat bennünk, azzal, ami jelenlegi küldetése, mint ahogy azt jellemeztük. Egyáltalán arról van szó, hogy abba, amit az emberek öntudatlanul, mechanizmusokként felépítenek, manapság vagy gondolatok nélkül tudunk belehelyezkedni, vagy ki tudjuk ismerni. Ha kiismerjük, ha észre fogjuk venni, miféle démoni-elementáris erők tevékenykednek mechanizmusainkban, akkor meg fogjuk találni az utat is a szellemileg igaz, valódi inspirátorokhoz. S ezek összefüggésben állnak éppen azzal a szellemmel, aki úgy viszonylik az emberiség vezetésének többi szellemeihez, mint az arany a fémekhez: Michaellel.

Ma megpróbáltam világossá tenni, hogy korunknak más feladata van, amikor az isteni-szellemi erőket keresi, amelyeknek a földi emberiség üdvére kell tevékenykedniük, mint azoknak az emberi lelkeknek volt, akik az Orelans-i Szűz korában éltek. Akkoriban sokkal inkább arról volt szó, hogy minden értelemszerűt, minden ésszerűt visszaszorítsanak. Ma ezzel szemben arról van szó, hogy minden értelem- és ésszerűséget egészen a tisztánlátásig nagy mértékben kiműveljenek, mivel ez egészen a tisztánlátásig kiművelhető. Ha lesznek olyan emberek, akik tehát az emberi lelket fogják művelni, akkor fog kifejlődni az alkonyat idejéből, amelyet most élünk át, az, aminek ki kell fejlődnie. Ami külsőleg a fizikai síkon kialakul, az mégis csak a ruhája lehet annak, aminek a jelen korban szellemileg a földi emberiség számára létre kell jönnie. S igaz az, hogy azok, akik fiatal éveikben most odaadják erőiket, ezek le akarják küldeni ezeket az erőket földi létünkbe. Akkor ezek az erők nem vesznek el, nem rombolhatók szét; csak szellemi módon kell tovább hatniuk, ahogy fizikai módon hatottak volna, ha az érintettek nem a harcmezőn mentek volna át a halál kapuján. De ők majd ismét aláküldik erőiket a Földre a mi korunkba, hogy mi kezdhessünk valamit ezekkel az erőkkel. Le kell áramolniuk ezeknek az erőknek egy olyan emberiségbe, amely a béke idején, amely követi majd a háborút, úgy fogja felhasználni ezeket az erőket, hogy a Földön a spirituális élet egyre jobban elterjedjen. Ahogy minden éjszakára a nappal fénye jön, úgy kell a számunkra gyakran éjszakának tűnő jelenünkből egy fényes jövőnek kialakulnia; de ezt a fényes jövőt át kell hatnia annak, amit az 1879 óta eljött michaeli korszaknak hoznia kell az emberiség számára. Ha lesznek olyan lelkek, akik képesek lesznek olyan bensőséges szövetséget kötni a szellemi világgal, ahogy ezt ma érzékeltettem, akkor remélhetjük, hogy visszatekintve a mai kor eseményeire, beteljesedik az, ami ebben a hétsoros spruchban fejeződik ki. Remélhetjük, hogy mindez beteljesedik, ha az első öt sora a két utolsó sorával valóban összhangban van:

A harcosok bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak szenvedéséből,
A népek áldozati tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse –
Hogy a lelkeket, önmagát ismerve
Irányítsa a szellemi térbe.


[1] Vö.Rudolf Steiner: Weltenneujahr – Das Traumlied vom Olaf Asteson,Világújév – Olaf Asteson áloméneke), Dornach, 1958.

[2] Anatole France: Jeanne d’Arc élete (Vie de Jeanne d’Arc), 2.kötet, 49.kiad., Paris, 1927

[3] Rudolf Steiner Goethes Geistesart in ihrer Offenbarung durch seinen Faust und durch das Märchen „Von der Schlange und der Lilie” Goethe szellemének megnyilatkozása Faust-ján és „A kígyóról és a liliomról” szóló meséjében (1918), 6.kiad.Dornach, 1956 és Steiner: Vier Mysteriendramen (Négy misztériumdráma), (19lo-13), 2.kiad.Dornach, 1956.

A szellemi megismerés néhány sajátossága

Berlin, 1915. január 26.

Mivel bizonyos körülmények megengedik, hogy csak holnap utazzam el, így még ma együtt lehetünk itt. A mai rendkívüli estét bizonyos mértékig néhány össze nem függő megjegyzésre akarom felhasználni, amelyek egy és más irányban hasznosak lehetnek. Először is arra szeretnék utalni, hogy korunk materializmusa ellenére, vagy talán éppen korunk materializmusa miatt éppenséggel a kutató, bizonyos területen kutató emberek lelkei – mondhatnánk – annak ellenére, hogy valójában nem akarják, átadják magukat egyfajta szellemi világ létezésének. Valami meghatározott dologhoz szeretnék kapcsolódni. Természetesen mindahhoz, amit éppen hangsúlyoztam, sok, igen sok minden kapcsolódik; de én szeretnék egy brossurához visszanyúlni, amely csak röviddel ezelőtt jelent meg, egy olyan brossurához, amely a háborúhoz kapcsolódva most jelent meg, ahhoz a 12. füzethez, amelyet az ismert pszichiáter-professzor, Dr.O.Binswanger írt, és ezt a címet viseli: „A háború lelki hatásai”. De nem a fejtegetésekhez kívánok kapcsolódni, amelyeket Binswanger közvetlenül a háború lelki hatásairól írt, hanem néhány megjegyzéshez, amelyeket szintén ebben a brossurában tett. Egy olyan kutató, mint Binswanger, ma bizonyos fokig kényszerítve érzi magát, hogy már csak halkan utaljon egy szellemi világ létére, mialatt ugyanakkor kényszerítve érzi magát, hogy bocsánatot kérjen, és arra utaljon, hogy korunk egyáltalán nem alkalmas arra, hogy a felvilágosodott emberek részéről olyasmit feltételezzen, mint egy szellemi vagy lélekvilág. Binswanger brosúrájában[1] beszél arról az unalomig ismert tényről, hogy korunkban az ideges megbetegedések jelentősen megszaporodtak. Beszél különféle okokról, amelyek hozzájárultak ehhez, és a 10. oldalon igen jellemzően azt mondja: „Önök közül egyeseknek meglepőnek fog tűnni, hogy ezeknél az ideges betegség-állapotoknál a lelki tényezőt ilyen erősen előtérbe állítom.” Tehát ő egy teljesen materialista jellegű pszichiáter, mégis a hozzá közelálló betegségek okai között a lelki tényezőt kell megemlítenie. „Mi a dolga a lelki tényezőnek egy ideges gyomorfájással, ideges szívvel, ideges hát-, kar- és lábfájással? Egybehangzó orvosi vélemények alapján csak azt mondhatom önöknek, hogy végső soron a különféle testi szerveken és területeken a beteges, ideges reakciók nagyrészt lelki folyamatokon alapulnak”.

Látják tehát, hogy annak az egyénnek a kijelentései aki kutatásával rá van kényszerülve, hogy a lelki tényekkel foglalkozzék, kierőszakolják annak beismerését, hogy annak okai, amit az ember oly sokszor csak materialisztikusan szemlél: az ideges gyomorfájdalmak, ideges szívpanaszok, ideges fájdalmak a háton, sőt magukban a végtagokban is, a lelki élet zavaraiban rejlenek.

De különben a mai kutató szokás szerint megáll egy ilyen beismerésnél; nem megy tovább, egyáltalán nem megy tovább. Mert elsősorban jogában áll, hogy ne azzal jöjjön elő, hogy az ilyen folyamatok okait, amelyeket említettem, csak a testiségben lássa, hanem jogában áll egyfajta bátorság és erő is, hogy valóban belemélyedjen valami szellemtudományos dologba, s ezzel az emberek még nem rendelkeznek. Abban a pillanatban ugyanis, amikor valami pozitívumot hallanak a szellemtudomány területéről, úgyszólván úgy érzik, mintha már semmiféle biztos talaj nem lenne a lábuk alatt, mintha minden inogna, amit az ember a szellemi kutatás módszerei szerint elő tud hozni. A pszichiáter számára, mondhatnám, ez egy kétszeresen fatális tény. Mert ha bizonyos testi állapotok okai a lelki élet folyamataiban rejlenek, akkor az ilyen állapotok legyőzésének legjobb eszköze is a lelki kezelés. Hogyan kell azonban kezelni a lelket, ha az embernek fogalma sincs róla, hogyan függ össze a lélek a testtel? Hiszen a lelki zavarok eltávolításának receptjét csak a szellemi világból vehetjük kölcsön. De a szellemi világ és a külső materiális világ közötti összefüggést csak akkor tudja felismerni az ember, ha tud valamit a szellemi világról. Ezért van az a különös, határozatlan, illogikus, furcsa dolog, amivel találkozunk, ha ilyen emberek valóban pozitívan akarnak beszélni a testiség és a lelkiség összefüggéséről. S ezt állapíthatjuk meg ugyanennél a kutatónál is. Néhány oldallal később – a 23. oldalon – ugyanez a kutató valami rendkívül figyelemreméltót mond; ott, ahol arról akar beszélni, hogy nézetei szerint ő maga mennyire bizakodik az ember lelkialkatában a német hadjárat szerencsés kimenetelét illetően, ott azt mondja: „Meggyőződésem szerint az a hadsereg fog győzni, amelynek katonái jobb idegzetűek, vagy más megfogalmazásban: nagyobb a morális ellenállásuk”.

Vegyük egészen komolyan a dolgot: az a kutató, aki tehát elismeri, hogy maguknak a testi, úgynevezett. ideges zavaroknak az okai a lélek állapotaiban rejlenek, azt mondja, hogy azok a katonák biztosan győzni fognak, akiknek „jobb idegeik vannak” – állítja – vagy más megfogalmazásban: „nagyobb a morális ellenállásuk”. Alig gondolhatjuk, hogy valaki bizonyos fokig nagyobb badarságot tud létrehozni – bár természetesen mindkét mondat abszolút igaz -, minthogy azt mondja: az egyik a másiknak egy más megfogalmazása. Mert képzeljük csak el egyszer, hogy valaki teljesen világos képzetet alkotna magának az idegrendszerről, ezt a legkisebb elágazásáig követni tudná, s akkor az ember erősebb idegeit más megfogalmazásban így nevezné: a nagyobb morális ellenállás. Tehát ez azt jelenti: a tisztán fizikai-materiális szálaknak más megfogalmazásban morális ellenállásnak kell lenniük! Az ilyen dolgok felett természetesen átsiklik a jelenkori olvasó. Az ember figyelemreméltó felfedezéseket tesz arról, mi mindenen siklik át, amit gyakran szellemben igen gazdagnak talál; de az ilyen dolgok nem kevesebbet jelentenek egy valódi, tényleges badarságnál, míg nem vezetjük vissza ezeket oda, amit a szellemtudomány mond róluk. Nos, hogyan kell ezeket a dolgokat szellemtudományosan szemlélnünk?

Ha szemügyre vesszük egy ember morális erejét, ami őt morálisan áthatja és lelkesíti, akkor ez elsősorban valami tisztán szellemi, olyan, aminek semmi dolga az anyagisággal. S amit a lélek morális erejének nevezünk, az a lélek szellemi ereje, amennyiben ez a lélek a szellemi világhoz tartozik. Ha most ez a lélek, ahogy ez a felébredéskor mindig történik, visszatér a testébe, akkor a testet a felébredéstől az elalvásig eszközként veszi igénybe a fizikai világ számára. Az elalvástól a felébredésig a lélek a tisztán szellemi világban él, távol a test eszközétől, és ott is gyűjti össze morális erejét. De a fizikai világban a morális erők csak a fizikai test eszközén keresztül tudnak tevékenykedni. Itt is csak szellemi erőkként tevékenykednek. Az ember énjében és asztráltestében az tevékenykedik, amit morális erőnek nevezünk; az ott belül valami tisztán szellemi. De mi dolga van az idegrendszerrel annak, amit az ember asztráltestében és énjében tisztán szelleminek, morális erőnek nevezünk? Nos, egy összehasonlítást szeretnék tenni. Az ember morális erejének pontosan annyi köze van az idegrendszeréhez, mint nekem a padlóval, amin most a lábam áll. Ha a padló nem volna itt, és az alatt egy további padló, amin az első nyugszik, akkor én fizikai emberként nem tudnék itt állni. A padlónak itt kell lennie, de ahhoz, ami bennem, magamban van, fizikailag semmi köze. Hogy felállhassak, a padlónak itt kell lennie. Éppen így ott kell lennie az idegeknek a fizikai testben puszta ellenállásként, hogy az asztráltest és az én morális erőinek a fizikai világban ellenállásuk legyen, meg tudjanak jelenni, itt lehessenek. Még egy összehasonlítást teszek, ami azonban már teljesen a dolog lényegéig megy, bár ez pontosabb átgondolást igényel, hogy teljesen átlássuk, mi rejlik mögötte. Olyan összehasonlítást teszek, amely teljesen a fizikai világból indul ki.

Nézzük az emésztés folyamatát. Az emésztésnél az történik, hogy a megőrzött táplálékanyag egy része átmegy szervezetünkön, a másik része ezzel szemben kiválasztódik. Ha a táplálékanyag egy része nem tudna kiválasztódni, emésztésünk lehetetlen volna. Ennek a kiválasztódásnak egész rendszeresen kell történnie. De senkinek sem jutna eszébe, hogy azt mondja, abból táplálkozik, amit kiválaszt. Az idegi folyamatok, amelyek szervezetünkben végbemennek, ha morális erőt fejlesztünk ki magunkban, úgy viszonyulnak ahhoz, ami gyümölcsöző számunkra, ami valóságos emberi lény bennünk, mint a kiválasztás, ténylegesen a kiválasztás folyamatai. Ha egy meghatározott morális impulzust érvényesítünk a lélekben, akkor ez egyfajta kiválasztási folyamattal van összekötve. Ez a kiválasztási folyamat, az, ami kiesik, amit úgyszólván hulladékként kell létrehoznunk magunkban, ez az idegi folyamat. S ez az idegi folyamat úgy viszonylik ahhoz, amit valójában teszünk, pontosan úgy, mint ahogy az emésztésnél a kiválasztás folyamata viszonyul a táplálék felvételének folyamatához. Tehát azok, akik a morális impulzusok kialakulásának folyamatát idegi folyamatnak nevezik, alapjában véve semmi más sem tesznek, minthogy – csak más téren – azt mondják, hogy az emberi táplálkozás kiválasztásból áll, és ekkor a kiválasztás termékeit vizsgálják, hogy megtalálhassák, mi egészséges az ember számára. Így viselkedik valójában kátyúba jutva a materiális tudomány, mialatt azt, amit a szellemnek ki kell választania, hogy kibontakozhasson, valóságos dolognak tekinti. Amit a szellem nem tud felhasználni, pontosan azt vizsgálja a modern tudomány, hogy a szellem mögé hatoljon. Körülbelül úgy cselekszik ezáltal, ahogy valaki kátyúba jutna, aki a béltartalmat vizsgálná, hogy megtudja, milyen anyagot vesz fel az ember az izmaiba. Az embernek néha keményen kell kifejeznie magát, ha a modern materializmus egész abszurditását szemügyre akarja venni, mert az a csalóka kép, amit a modern materializmus hoz létre, olyan lenyűgöző meggyőző erővel hat a jelen fonák szemléletére, hogy már erős szavakkal kell rámutatnunk arra, miben is áll ez a szörnyű fonákság.

Nos, valami egész másból fogok kiindulni, hogy ezután ismét ahhoz kapcsolódjam, amit előrebocsátottam. Egyszer csak fel fogjuk tenni magunknak a kérdést: mi a helyzet az emberiség fejlődésének folyamán a fokozatosan megjelenő különféle vallási rendszerekkel? Az emberiség fejlődése folyamán különféle vallási tanítók léptek fel, és a szellemi világ viszonyairól ezt vagy amazt közölték az emberiséggel. Valóban nem különösebben sok kell ahhoz, hogy a vallási rendszerek tekintetében igen bölcs ítélethez jussunk, mivel az okosság – ezt már korunkban a legkülönbözőbb ítéletekből látjuk – nem különösebben nehéz a mi időnkben. Önök értik, hogyan fogom fel ezt, s hogy ezzel nem kritizálni akarom korunkat. Egy úgynevezett okos ember könnyen utalhat arra, hogy a különböző vallási tanítók a legkülönbözőbb dolgokat tanulták, s ezért erre a nézetre juthat: mindez tehát nem lehet az igazság; mert ha ez az igazságnak megfelelő lenne, akkor nekik ugyanazt kellett volna tanítaniuk. S ebből ismét arra a következtetésre lehet jutni, hogy valójában minden beszéd a magasabb világokról – a sok ellentmondás révén, amelyek itt kiderültek – nem más, mint olyasmi, ami az igazságból az emberi adottságokra vezethető vissza.

Nos, az ember a jelzett kérdést azonban csak akkor válaszolhatja meg helyesen, ha képzetet alkot arról, amit az ember magával visz a halál kapuján át abból, amit itt a Földön átélt. Könnyen képzetet alkothatnak erről, hogy mit visz magával az ember, ha arra gondolnak: ahogy becsukják a szemüket és befogják a fülüket, akkor nem hallanak és látnak semmit az érzéki környezetből. S csak kérdezzék meg magukat egyszer: abból, amit a lélek reggeltől estig benyomásokként magába rejt, és képzetekként magában hord, alapjában véve mennyit köszön a lélek a szemnek és a fülnek? Ha tehát az embernek nem lenne szeme és füle, akkor az emberi lélek tartalmának messze legnagyobb része mindenképpen kiesne. De a halál után az embernek bizonyosan nincs sem szeme, sem füle. Amit tehát a szemével és a fülével felvesz, azt csak az emlékezés útján tudja átvinni a halál kapuján. Ennek nem is kell egyáltalán utánagondolni, hogy azt, amit a szemmel és a füllel, egyáltalán az érzékekkel észlelünk, csak az emlékezet révén vihetjük át a halál kapuján. Éppen így van ez mindennel, amit képzetként alakítunk ki, amire az érzéki benyomások ösztönöznek bennünket. S most gondoljanak csak utána, hogy mindezt a szellemi világba való belépéskor hátra kell hagyni: mindent hátra kell hagyni, ami a külső benyomásokon keresztül jön az emberhez.

Milyen sajátossága van tehát egy képzetnek, amit az embernek a halál kapuján át kell vinnie? Bizonyára nem rendelkezhet semmiféle külső benyomással, hanem olyan tulajdonsággal kell rendelkeznie, hogy a materialista érzelműek azt mondhassák: amit te ott elképzelsz, az egyáltalán nincs is; hiszen nem láthatod a szemeddel, nem hallhatod a füleddel.

Tehát egy ilyen képzetnek azzal a tulajdonsággal kell rendelkeznie, hogy a tárgyát nem képes kívülről érzékelni az ember, mert amit kívülről érzékelni tud, az képzetként nem mehet át a halál kapuján. Szeretném megjegyezni, hogy a materializmus itt olyan kifogásokhoz vezet, hogy folytonosan létről vagy nemlétről beszél, és nem tudja valójában, hogy mi is ez a lét vagy nemlét. Most elég nekünk, ha a német nyelvnél maradunk. A „lét” (Sein) a „látás”-ból (sehen) ered, mindenképp a „látásból” (sehen) származik. Tehát arról, amit a lét fogalma jelent, egyáltalán nem lehet mást mondani, mint azt, hogy egyszer már láttam ezt. S minden további beszéd a létről semmi egyéb, mint megegyezés abban, amit láttunk. Ebből azt a következtetést kellene levonni, hogy azokról a dolgokról, amelyeket az ember átvisz a halál kapuján, nem mint létről kell beszélnünk, mert ez azt jelentené: az embernek ezeket a dolgokat fizikai szemmel látnia kellett.

Mit akartak valójában a vallásalapítók képzeteikkel nyújtani az emberiségnek?

Olyan képzeteket akartak adni az embereknek, amelyek a szellemet bensőleg erősítik, bensőleg világító erővel látják el, s így az ember, ha a halál kapuján átlép a szellemi világba, úgy lép be oda, hogy önmaga megvilágosítója lesz, hogy ott a dolgokat önmagából képes megvilágítani. Igen könnyű azt mondani: ha mesélnek nekem az érzékfeletti világról, honnan tudjam, hogy mindezek a képzetek valóban igazak-e? Tegyük fel egyszer, hogy valaki beszél az érzékfeletti világról, s a róla kialakított képzeteket számos ember átvenné – s ezek hamisak lennének, vagy egyoldalúak, vagy nem felelnének meg ugyanolyan értelemben az igazságnak, mint ahogy a külső fizikai világról beszélünk. Tegyük fel tehát, hogy ezek a képzetek hamisak lennének, és számos ember elfogadta volna ezeket. Ebben az esetben még mindig jobb volna az, ha az emberek ezeket a hamis képzeteket elfogadták volna, mintha semmiféle képzetet sem fogadtak volna el az érzékfeletti világról. De miért? Ez azért jobb, mivel lelkünknek meg kell erőltetnie magát, ha egyáltalán képzeteket vesz fel az érzékfeletti világról. Ha helyes vagy hamis képzeteket vesz fel, meg kell erőltetnie magát, s ez a megerőltetés számít a szellemi világban, ha átmegyünk a halál kapuján. Ez a megerőltetés a halál után javunkra szolgál, mindenképpen javunkra szolgál, ha belépünk a szellemi világba. Tegyük fel ekkor, hogy egy teljesen fordított szemlélet hatott volna át bennünket a szellemi világról, s így azzal, hogy felvettük magunkba, mint ahogy egy tornász edzi az izmait, úgy edzük mi is lelki erőinket. S amit kiképeztünk, azzal most rendelkezünk, azt visszük be a szellemi világba. Azáltal, hogy ezt bevisszük a szellemi világba, valami hasonlóval rendelkezünk majd ott, mint ami itt a szemünk. Már nem leszünk többé vakok a szellemi világban. Még ha az az eset is állna fenn, hogy minden hamis lenne, amit így elfogadtunk, ezáltal mégis kialakítottuk lelki szemeinket, s megvan a lehetőségünk, hogy lássuk, mi van a szellemi világban.

Nos, a dolgok úgy állnak, hogy a különböző vallási tanítók által közöltek nem teljesen hamisak, hanem különféle álláspontokból ábrázolják az igazságot az érzékfeletti világról, és látszólag ellentmondanak egymásnak. Az egyiket a másikkal ki kell egészíteni. De a leglényegesebb, amiben mindezek a vallási rendszerek közösek, az, hogy képzeteket nyújtanak az emberi léleknek, s ezek által a lélek megerősíti magát, hogy belépjen a szellemi világba, hogy a lelket felébreszti szellemi hátterében. Amit akkor az egyes vallási tanítók nyújtanak a léleknek, azt a lelkek képességei szerint adják, mondhatnám, az egyes emberi fajok körülményei szerint, az éghajlati viszonyok vagy az ország és a kor egyéb körülményei szerint, amelyekben fellépnek. De mindenben közös az, hogy megerősítik, és hatékonnyá teszik az emberek lelkét, azt is mondhatjuk, hogy benső világossággal töltik el, s ezáltal a lelkek nemcsak a fizikai világban valóságosak, hanem azok lehetnek a szellemi világban is. A lélek erősítése univerzális igazságként a különböző lehetőségek szerint minden vallási rendszerben adott volt.

A mi korunk most arra kényszerül, hogy a szellemi világot fokozatosan, egyre inkább másként fogja fel, mint ahogy a hajdani, elmúlt idők képesek voltak erre. Bizonyos képzeteknek, amelyek az újabb természettudományok felvirágzása óta alakultak ki, korunkat bensőleg meg kell erősíteniük, hatékonnyá kell tenniük, hogy a lélek éppen e képzetek révén a szellemi világban ne halott, hanem eleven lehessen. Ezáltal magától létrejön valami mélyebb, valami, a lelket különben jobban megerőltető, de mélyebb dolog, mint amit a különféle vallási rendszerek hoztak létre. Az év folyamán különbözőképpen okoltam meg azt, miért hivatott korunk a szellemtudomány művelésére. Azoknak, akik közel állnak a szellemi élethez, éppen ma lépten-nyomon megmutatkozik, s ez mindenekelőtt korunk megrázkódtatásaira is érvényes, hogy azokhoz a hatásokhoz, fermentumokhoz, amelyekből korunk életének részesülnie kell, hozzátartozik a szellemtudomány.

Az utóbbi hónapokban sok, sok lélek ment át a halál kapuján, fiatal erejében ment át a halál kapuján. Már utaltam arra, hogy a dolgok szokásos lefolyása szerint azok a lelkek, akik így mentek át a halál kapuján, mindnyájan várományosai voltak annak, hogy még hosszabb ideig éljenek a Földön. Ha egy ember átmegy a halál kapuján, akkor tudjuk, hogy először a fizikai testét veti le, majd viszonylag rövid idő után étertestét. Ez az étertest akkor a külső étervilághoz, az asztráltest és az én pedig továbbra is az emberhez tartozik. Erről az étertestről szokás szerint azt mondjuk, hogy feloldódik a szellemi világban. De az idő, ami alatt feloldódik, igen különböző. Ha egy ember igen megöregedett fizikai életében, tehát úgyszólván elérte a normális öregkort, akkor elhasználta éterteste erőit, s ez hamarosan feloldódik. Ha viszont egy ember fiatal erejében ment át a halál kapuján, akkor éterteste még évtizedekig szolgálhatta volna őt. Ez az étertest egy összefüggő, illeszkedő szervezet. Más esetben nem oldódik fel azonnal. Elválik az asztráltesttől és az éntől. Ezek eltávoznak a szellemi világba a maguk útján; az étertest viszont elválik ugyan, de nem oldódik fel azonnal. Természetesnek tűnik majd önöknek, hogy az ember egy bizonyos összhangot tart fenn az étertesttel, amely először is elvált tőle, de a szellemi étervilágban is megmarad. Ezért azt mondhatjuk: ebben a szellemi étervilágban – ténylegesen a Föld aurájának közelében – rendkívül sok fel nem használt étertest van, friss erőkkel rendelkező étertest. A szellemi világ, ha jelenleg megfigyeljük, igen sajátos benyomást kelt, hogy ilyen nagyszámú felhasználatlan étertesttel állunk szemben. De mindenütt, ahol olyan érzésekhez közeledhetünk, amelyekkel a halottak viszonyulnak étertestükhöz, ismét egyetértést figyelhetünk meg. Természetesen ezek a dolgok olyanok, hogy önök vagy elhiszik őket, vagy nem; mivel a szavahihetőséget csak sok év fejtegetései révén igényelhetem, amelyeket önöknek elmondtam, s amelyekben benne volt az igazság ereje. Az ember az elhaltak étertestével kapcsolatos érzéseivel szemben megfigyelte, hogy mindazokon az embereken keresztül, akik most meghozták a halál áldozatát, szellemileg mintegy sugalmazzák: eljött az idő! S az emberiség csak akkor fogja helyesen felhasználni az étertesteinkben lévő felhasználatlan erőket, ha tudatában lesz annak, hogyan függ össze a szellemi világgal! – Mert ezekből a felhasználatlan étertestekből sok, sok erő sugárzik ki. Ezek beleáradnak világunkba, s ezeket az erőket csak akkor tudja helyesen felhasználni az emberiség, ha gondolatokat küld fel a szellemi világba. Akkor ezek a feláldozott étertesti erők az emberiséget elősegítő erők lesznek. A halottak mintegy arra szólítanak fel ma bennünket: ne használjátok fel hiába étertesteinket; ne hagyjátok elmúlni azt az időt, amelyben fel nem használt étertestünk az emberiség szellemi haladását szolgálhatja!

S azt a különös dolgot szeretném még elmondani: egyszer vagy talán gyakrabban kifejtettem, hogyan segíthet az ember az elhunytaknak. Hiszen sajátos körülmények lehetővé teszik azt, hogy az elhunytak részesüljenek valamiből, ha mi azt, amit szellemtudományként megszereztünk, felolvasva hozzáférhetővé tesszük számukra. Utaltam arra, hogy annak, aki átment a halál kapuján, sokat jelent, ha lelkünkben szellemtudományos dolgot olvasunk, ha őt számunkra elevenen, élettelien szellemileg elképzeljük, és természetesen nem hangosan, hanem mintegy gondolatban – ez több is lehet, sok is – a szellemtudomány egy fejezetét felolvassuk számára. Ez abszurdnak tűnhet azoknak, akik azt hiszik, hogy ha az ember átlép a halál kapuján, az egész szellemi világ körülötte van, tehát nincs szüksége arra, hogy felolvasva kapjon tőlünk valamit. Nem olyan abszurd ez. Természetesen az elhunyt körül ott van a szellemi világ, ő benne van. De éppen olyan ritka az, hogy érti ezt a világot, mint ahogy itt az érzéki világot sem érti az – annak ellenére, hogy benne van -, ha nincs róla tudása, éppen úgy az elhunytnak sincs tudomása a szellemi világról a halál kapujának átlépésével, még ha benne is van. Ezt a tudást sokkal inkább itt kell megszerezni. Mintha táplálékot kapna, olyan ez a halottnak, ha felolvasunk neki; ez beléáramlik. S igen sok erőt kaphat az emberiség spirituális vonatkozásban a legközelebbi időkben azáltal, hogy éppen azt a mantramot, amelyet most mindig fejtegetéseink kezdetén használok: „Lelketek szellemei, tevékeny őrizők” és így tovább, a „szférák emberei” módosítással alkalmazza az elesettekre vonatkozóan. Amíg ez különben lehetséges az olyan halottaknál, akiket mi magunk ismertünk, megtehetjük azt is, hogy ezt a mantramot számunkra személyesen ismeretlen elhunytra irányítjuk; megtehetjük, hogy miután ezt a mantramot igazán áhítattal alkalmaztuk, hogy – mondhatnám – az ismeretlen személyből kiindulva felolvassuk; s a halottak, akik most éppen miáltalunk felkészítve mennek át a halálon, fogadni tudják ezt. Ekkor abból, amit összefüggésben velünk teremteni tudnak, kerülő úton visszahatnak étertestükön keresztül a földi kultúrára, és együttműködnek majd a Földön élő emberekkel, hogy elősegítsék a spirituális életet.

Az ilyen dolgokkal azonban még valami mást is elérünk. Hiszen teljesen igaz az, hogy bizonyos fokig a legszomorúbb materializmus korában éltünk, s hogy ezek a háborús események olyasmit okoztak, ami valóban csak látszata a spirituális életnek. A szellem vonatkozásában nagy különbség volt az, ha az ember például a múlt év júliusában, vagy még korábban Németországon keresztül utazott, és szellemileg megfigyelte az embereket, és ha az ember augusztusban, szeptemberben, és elsősorban most tette vagy teszi ezt. Különbségként mutatkozott meg az, hogy korábban bizonyos fokig mindenkinek megvolt a saját, egoisztikus aurája, amely szorosan lezárult, amely mintegy rárakódott az emberekre. Most egy közös aura létezik, amelybe a gondolatok egyöntetűen áramlanak. Az, hogy a gondolatokban minden egy irányba halad, szellemi vonatkozásban is óriási jelentőségű. Ezáltal a háborús események idejére egyfajta spiritualitás teremtődött meg, ami korábban nem volt itt. Ez tagadhatatlan. De képzeljék csak el, mi lesz, ha majd ismét béke lesz. Annál inkább elsivatagosodnának a lelkek, ha bensőjükből kiindulva nem tudnának szellemi javakra lelni, mert minden korban szükséges az embernek, hogy gondolatait valami olyasmire irányítsa, aminek semmi köze a külső realitáshoz. Ez valamilyen formában megerősíti őt a szellemi világ számára. Ha ezek az érzékfeletti világról való képzetek, akkor erősítik őt az érzékfeletti világ jó erőire vonatkozóan; ha viszont nem érzékfeletti képzetek, vagy olyasmik, amelyek az érzékfelettire vonatkozóan nem jogosultak, akkor is az érzékfeletti világ számára erősítik meg az embert, bár akkor a luciferi vagy ahrimáni világ számára. Elmondhatjuk: az embernek kell, hogy legyen valamije, ami a külső világ számára nem igaz; és ha sokáig nem megy bele abba, hogy lelkébe felvegyen valamit, ami a külső világ szempontjából nem igaz, akkor jön egy reakció, oly módon, hogy hinnie kell valamiben, ami a külvilág számára nem igaz. Ekkor figyelemreméltó módon ragadhatják meg az emberi lelket az ilyenfajta hitbéli képzetek. Bizonyos, a materializmus által legyőzött lelkek még külsőleg vallásosak is lehetnek. Az ilyen lelkek ezt a reakciót sajátos módon élhetik át. Ezek például – mondhatnánk – unisono, egyhangúlag ezt a képzetet alakíthatják ki maguknak: valamely nép, amelynek van saját kultúrája, ez egy nép a barbárok közül, s ezt hitbéli cikkellyé tehetik. Bizonyos más szempontoktól eltekintve, ez nem más, mint a lélek sóvárgása egyfajta hit után, olyasmi után, aminek a fizikai világban semmiféle realitása sincs. Mivel az emberek már nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy az igazi érzékfeletti felé fordítsák pillantásukat, ezért töltik el lelküket azzal a hiedelemmel, hogy egy bizonyos nép a barbárok népe. Ez egyfajta hitté, dogmává vált, amihez az ember éppen olyan fanatikusan ragaszkodik, mint ahogy egykor valamilyen vallási dogmához ragaszkodott. Ez a régóta nélkülözött hit pótléka. De képzeljük csak el, hogy ez nem tart sokáig. Ha ismét béke köszönt be, akkor az embereknek nem lehet szükségük erre a valóságos pótlékra, amely ebben a hitben fejeződik ki: valamely nép barbár nép. Majd jön a szörnyű pusztaság, az igazán szörnyű sivárság. S ez olyasmi, ami reményt nyújthat azokon a területeken, ahol ma néha valóban ocsmányul hazug módon egy hiedelem, egy dogma teremtődik. Ezeken a területeken szörnyű lelki sivárság alakul ki. S ez ellen csak úgy tudunk harcolni, ha az itt vázolt módon a feláldozott halálos áldozatok elhasználatlan étertestét a megfelelő módon használjuk fel, helyes módon alkalmazzuk. Ezért mondjuk mindnyájan, mintegy figyelmeztetve magunkat étertestük helyes felhasználására, mintegy spontán, a halál után tett felfedezést kifejezve: itt az ideje! Az emberiségnek szellemi fejlődésen kell átmennie, s ezeknek a mostani eseményeknek a virradatot kell jelenteniük, amelyből a világosság új állapota következik.

Amit végig kell küzdeniük azoknak, akik súlyos veszteségeket szenvednek, hogy oly nagymértékben, amennyire szükséges korunk spirituálissá válása, az csak azáltal lehetséges, hogy segítséget kap a szellemi világtól. De ehhez a segítséghez szükséges eszközt olyan fájdalmas események révén kell elnyernünk, mint amilyeneket éppen most, jelenünkben élünk át. A szellemi kutató számára ezáltal önmagától világos az, hogy ezeket az eseményeket nem szabad tisztán materialista módon szemlélni. De ezeknek az eseményeknek csaknem teljesen materialista szemléletével találkozunk. Átélhetjük – hiszen át is éltük -, hogy egy földterület számos embere, akik úgy érzik, ellenségesek velük szemben, kiadnak valamely felhívást, hogy ez egy másik, ellenséges területre jusson el; erről az ellenséges területről feltesszük a kérdést: ki akarta ezt a háborút? Vagy vádoljuk a másikat, hogy ő akarta a háborút. Itt újra és újra elfelejti azt az ember, aminek a viszonyok mélyebb szemlélésekor világossá kell válniuk, s a dolgok e mélyebb szemléletéből bizonyos gyógyító erő származhat a jövőre nézve: hogy a szellemi világból kiindulva mindezeket az eseményeket valóban akarták, mivel a szellemi világnak szüksége van azokra az erőkre, amelyek az el nem használt étertestek vetésének gyümölcséből származhatnak. S ha vádolni akarunk, akkor magát a szellemi világot kellene vádolnunk. De ott a vád vétek. Mert ott észrevesszük azt az örök szükségszerűséget, amely fennáll, azt az örök szükségszerűséget, amelynek valóban a szellemi világok szempontjából kell letekintenie földi világunkra, mint ahogy nekünk kell rátekintenünk valamire, ha szükséges ennyit meg ennyit elhasználnunk, megölnünk valamiből, hogy kiragadjuk egyfajta összefüggésből, hogy felépítsünk valami mást. Nem tudunk semmilyen házat felépíteni anélkül, hogy sok sziklás területet ne pusztítanánk el; itt nem beszélhetünk valamiféle bűnről, itt szükségszerűségről kell beszélnünk. Tehát szükséges a szellemi világ számára, hogy követelje azokat az áldozatokat, akiket most követel, mivel a vetés szükséges. Ez a vetés azonban éppen az elhasználatlan étertestekből áll, amelyek minden emberi fejlődést elevenen járnak át, s ott kell lenniük, ha a fejlődésnek tovább kell haladnia, mert különben hiányzana az erő az emberiségben a továbbjutáshoz. Mindazok mellett, amit a mai események külsőleg jelentenek, ezt jól szemügyre kell vennünk, hogy az eseményeket bensőleg hatékonyan érthessük meg.

Ha így szemléljük a dolgokat, akkor az mondhatjuk: ha eleve nem is tudom így áttekinteni, hogy minden úgy helyes-e, ahogy mondják, amit felveszek a szellemi világból, azzal mindenképpen az a helyzet, hogy mivel a szellemi világnak ezeket a kinyilatkoztatásait egyesítem saját lelkemmel, erősítem ezt a lelket, ezáltal erőket viszek bele, lelkem fénylővé válik a szellemi világ számára, felnyílik a szemem a szellemi világ számára. Csak a szellemi világ feltételei mások, mint a fizikai világéi. A fizikai világban elégedettek lehetünk, ha egy gondolatot egyszer megragadtunk és belátjuk az igazságát. A fizikai világ gyakorlati életében az is elegendő, ha egyszer beláttuk egy gondolat igazságát. Ha egy bírói kollégium rá akar jönni, vajon egy ember bűnös-e egy dologban, akkor az ügy el van intézve, ha egyszer azt feltételezik, hogy ez az ember bűnös egy bizonyos tett elkövetésében. Akkor megtettek mindent, ami szükséges. Ezzel szemben a szellemi világban egyáltalán semmi sincs elintézve, hanem, ha egyszer ott felfogtunk egy gondolatot, szükséges, hogy mindig visszatérjünk rá. Ezért a szellemi viszonyok az ismétléstől függnek. Nem csupán azon múlik ez, hogy tudjunk valamit a dolgokról, hanem mindig újra és újra jelenlévővé tegyük a lélekben. Ezáltal az, ami ily módon mindig jelenlévő, erejében valóban úgy hat, mint amikor egy csepp szakadatlanul ráhullik egy kőre, és végül kivájja. Ha a csepp egyszer ráhullik a kőre, semmiféle hatást sem kelt; ha tízszer vagy százszor hullik rá, akkor sem; végül azonban mégis kivájja a követ. Ha így veszünk fel valamit lelkünkbe, akkor úgy tűnhet, mintha egyszer felfogva, egyáltalán semmit sem jelentene a léleknek, tízszer felfogva szintén nem; de ha türelmünk van, akkor odáig vihetjük, hogy észrevesszük az ember örök lényének magját. Mivel ez az itt kifejlesztett erőtől függ; s ez az erő sokszorosan elszáll az emberektől, ők nem akarják ezt birtokolni. Miért nem akarják ezt?

Hogy miért nem akarják ezt az erőt az emberek, miért félnek ma még a szellemtudománytól, ezt akkor válaszolhatjuk meg, ha ismét egy kissé a szellemtudomány szempontjából kiindulva megvizsgáljuk a halál utáni életről alkotott szellemtudományos képzetek jelentőségét. Azok a képzetek a legfontosabbak a halál után, amelyek semmit sem képeznek le, ami a külső világban van, amelyek nem egy külső létre vonatkoznak, és amelyekről a durván materialista ember azt mondhatja: hiszen ezek semmit sem jelentenek az életben. De ezek a képzetek a legfontosabbak a halál után, mivel ezeknek a képzeteknek a kialakítása az elmélyült elmélkedés, gondolkodás és érzés erejét követelik meg, amely erősíti a lelket, oly módon, hogy tapasztalja, bizonyosan érzi magát a szellemi világban. A léleknek tehát ilyen képzetekre van szüksége, ha átmegy a halál kapuján.

Miképpen tehet szert az ember ilyen képzetekre? Ezt már tudjuk: csak azáltal, hogy nagyobb mértékben erősíti meg a lelket, mint ahogy az általában megerősíti magát. Hogy olyan képzeteket fogadjunk be, amelyeket a mai természettudósok befogadnak, ahhoz az embernek csak néznie kell, esetleg mikroszkópon vagy teleszkópon keresztül. Ott az ember igazán passzívan viselkedhet, benyomásokat kap a világról, és regisztrálhatja őket. Gyakran van ez így: az ember nem szereti bensőleg erősíteni magát. Mert amit az ember nem lát, azzal kapcsolatban még jobban kell erősítenie magát, mint amit lát; s a gondolkodásnak ettől az erősebb megfeszítésétől visszariad, menekül. Így valójában – bocsássanak meg a kemény kifejezésért – az ember bensőleg lusta, kényelmes. S a jelenlegi tudományos törekvések legmélyebb jellemzője ez a benső lustaság, kényelmesség, ez az erőket a lélekből nem előhívó akarat. Ha azonban nem teszi ezt az ember, ha előhívja ezeket az erőket a lélekből, hogyan hat ez a halál után? Igen, az ember bizonyos mértékig a halál utáni élethez nem szívesen birtokol valamit ezekből az előhozott erőkből, mivel legtöbbször bizonyos illúzióban él. De éppen annak okára akarok utalni, amiért nem szívesen birtokolja ezeket az erőket. Ha ugyanis az ember a halál után vagy a beavatás által belép a szellemi világba, akkor arról van szó, hogy a halálon túl valamit át kell élnie, ami bizonyos fokig egy második halál. Egyfajta második halál ez. Önök tudják, hogy az embernek később ismét el kell válnia asztráltestétől, s ezt vagy tudatosan viheti végbe, vagy átalhatja. De az emberi lélekben él egy titkos vágy, hogy átaludja ezt, ne tudatosan vigye végbe. Él az emberben bizonyos félelem attól, amit nem lehet megfelelően tolmácsolni, hogy a halál után annyira felébredjen, hogy az őt körülvevő dolgokat mind észlelje. Ez a félelem valóban egészen hasonló ahhoz, ami itt kényelmessé tenné az embert, hogy ezt a fizikai életet ne élje át annyira, ne legyen mindig éber, hanem mintegy elkábulva élje át az életet. Az élet akkor kellemesebb. S ha az ember mindig az ágyban fekhetne, s így félálomban tölthetné el az életet, ez lenne a legkényelmesebb. De ezt nem lehet mindig megtenni. Az embernek fel kell ébrednie. S ha addig az időpontig, amit említettem, kábult lehetett a halál utáni dolgokkal kapcsolatban, akkor most, a továbbiakban már nem szabad elkábulnia a halál után. Az embernek fel kell ébrednie. De még fél ettől. Ezért ellenáll annak, ami a közelében van, hogy birtokolnia kelljen a szellemtudományt, mint az a kutató, aki azt mondja, hogy a háton, a karokban, és a lábakban lévő ideges zavarok lelki eredetűek. Ellenáll annak, hogy megértse a szellemtudományt, mert szörnyen fél tőle. Hasonló ahhoz, aki azt mondja: elveszett valamim, ellopták; a szél nem hordta el, sem más természeti erő nem vitte el, tehát egy ember vihette el! De ennél meg is marad. Nem megy tovább, mert attól fél, hogy akkor eldöngetnék. Így viselkednek bizonyos kutatók, például Binswanger. Ők azt mondják: bizonyos ideges zavarokat a karokban, a lábakban, és így tovább lelki tényezők okoznak. De ennél maradnak; nem mennek tovább, mert akkor attól kellene félniük, hogy elpáholják őket – már bocsánat -, mivel szívesen átaludják azt, ami a szellemi világban történik.

Olyan érzés ez, amit magunkévá kell tennünk, hogy éppen a mai kutatók orra beleütközik a szellemi világ valóságába, de nem akarnak közeledni hozzá. Ha azonban ezek a kutatók egyszer közeledni akarnának a szellemi világhoz, akkor világossá kellene válnia számukra, hogy az embernek nem szabad így általánosságban beszélnie a szellemi világ viszonyairól, hanem pozitív módon kell belemélyednie a szellemtudományba, s ez a belemélyedés már magában egyfajta gyógyulási folyamat lesz. Így függenek össze a dolgok. Nem a tényleges elmebetegségek szaporodtak meg; tévedés lenne ezt hinni. De az utóbbi időben ténylegesen igen elterjedt az, amit ideges zavaroknak lehet nevezni. S ha a dolgok így mennek tovább, ahogy most, akkor úgy találjuk, ahogy az emberiség fejlődése mutatja, hogy ha régi viszonyok fennmaradnak, az ideges zavarok mindig erősebbek lesznek.

Itt egy egészen érdekes tényre lehetne utalni. Vegyünk egyszer egy igen egyszerű tényt. Van egy osztrák költő: Robert Hammerling – kiváló költő, akitől már a mi körünkben is előadtak egyet s mást. Ez az ember élete második felének nagy részét ágyban töltötte. Súlyos beteg volt; és ez egyre jobban elhatalmasodott rajta. De nem lett ideges. Költeményeiben semmi sem mutat ideges karakterre. Még azokban az időkben sem, amikor csak testének egyik oldalán tudott feküdni, és szörnyű fájdalmak között kellett írnia, valójában nem írt idegesen. Miért? Éppen ahhoz a közép-európai kultúrához tartozott, amely nem ugyanolyan mértékben tért át az idegességre, mint ahogy az más európai népek szellemi életében történt. Ezt a szellemi életet ezáltal nem kicsinyli le az ember, de mégis világosan kell látnia a tényeket. Átéltem azt, ahogy a múlt század hetvenes, nyolcvanas évei után még megértették azokat a dolgokat, amelyeket például Robert Hammerling ábrázol, azután hirtelen a nyolcvanas években óriási lelkesedés tört ki Dosztojevszkij iránt. Természetesen nem akarom ezzel lekicsinyelni Dosztojevszkijt, de amit mindenekelőtt nyújt nekünk, az teljesen ideges, izgő-mozgó művészet, minden nagysága ellenére. Egy ilyen ideges művészet jönne, ha a materializmus – és a dosztojevszkiji művészet materialista, ha „pszichológia” is – mindig tovább és tovább terjed.

Ennek nem kell bekövetkeznie, így azoknak az erőknek kell jönniük, amelyeket az emberi léleknek fel kell használnia, ha valóban magáévá fogja tenni az olyan gondolatmeneteket, mint az, hogy a Szaturnusz, a Nap és a Hold elő állapotai a Föld-fejlődésnek. A jelenkor emberének tehát ilyen képzeteket kell előadnunk, mint a Szaturnusz-fejlődés, Nap-fejlődés és így tovább, és el kell várnunk tőle, hogy megtegye azt a gondolati erőfeszítést, hogy az ilyen dolgokat szükségszerűen természetesnek találja. Az ember képes arra, hogy ilyen képzeteket szükségszerűen természetesnek találjon; de ehhez a léleknek nagyobb erőfeszítéseket kell tennie, és ez következésképpen elűzi: az idegességet! Ehhez ugyanis türelemre van szüksége, de az idegességet el fogja űzni. És ekkor, ami mint általános idegesség elárasztaná az emberiség egész kultúráját, meg fog szűnni, ha az emberek felfogják azt, ami a szellemtudományból, a szellemi áramlat elterjedésével indul ki. Míg különben az emberiség izgő-mozgóvá válna, de jön a másik oldalról a szellemtudomány, és egyúttal gyógyulást hoz. S míg a pszichiáter, mielőtt belemélyedne a szellemtudományba, meg kell vallania magának, hogy az ideges jelenségek növekednek, tehát el kell ismernie, hogy az ideges jelenségek elleni legjobb gyógyszer az, ha azt mondja a betegnek: vegyél egyszer egy könyvet a szellemtudományról, olvasd minden nap háromnegyed órát, és próbáld meg egyszer feldolgozni; akkor erősebbek lesznek az idegeid. – Úgy is lesz. De az ember csak akkor fog hinni a dologban, ha világossá válik számára, hogy az előadás elején említett összehasonlításban a lelkiéletnek semmi más köze sincs az idegi élethez, minthogy ez elkülönülési folyamatot idéz elő. A lelkiéletet nem tudja gyógyítani az ember, míg az elkülönülési folyamatnak nagy fontosságot tulajdonít, hanem amíg az, aminek semmi köze az elkülönülési folyamatokhoz, belülről meg nem erősödik, át nem hatja, hogy spirituális erők áramlanak bele a lélekből. El fog jönni az az idő, amikor a szellemtudomány szerint recepteket fogunk írni, amelyek abban állnak majd, hogy ezt vagy azt, amit csak a szellemtudományból lehet nyerni, különösen az újabb idők betegségeinél használják fel. Jelenleg természetesen még nem mehetünk ilyen messzire; mivel jelenleg még sokáig meg kell elégednünk azzal, hogy valamely terápia ostobaság, ha a misztikus módszerek címkéjével láthatják el, s itt az ember annál bőkezűbben bánik a „misztika” elnevezéssel, minél kevésbé tudja, mi is valójában a misztika. Mivel a „misztika” kifejezésre nekünk van a legkevésbé szükségünk; csak akkor szükséges ez, ha valamit technikailag akarunk megnevezni; de leginkább azoknak van szükségük rá, akiknek sejtelmük sincs, mi a misztika.

Éppen amikor ezeket a dolgokat áttekintjük, nem titkolhatjuk el, hogy igen jelentős válság idején élünk. Gyakran mondtam: nem szokásom, hogy azt állítsam, átmeneti korban élünk; mert minden időszaknak van valami múltja és valami, ami követi. De éppen arról van szó, hogy ott, ahol egy kor „átmeneti kor”, felismerjük az átmenet konkrétumát. Korunkban ez a konkrétum abban áll, hogy minden, ami most történik, arra utasít bennünket, hogy az embereknek meg kell találniuk az átmenetet a szellemi világok megértéséhez. Akkor megtalálják a szellemi világokban a nyugalmat, a belső tartást, a belső biztonságot. Ez az, amire az embereknek feltétlenül szükségük van.

Ha önök így valóban fel akarják éleszteni lelkükben, hogyan kell a szellemtudománynak újszerű módon lelki nyugalmat kivívnia, akkor jó, ha a következő anyagot meditáció tárgyává teszik. Valóban jelentőségteljes, hogy három, négyszáz év óta az embereknek fokozatosan ahhoz a képzethez kellett alkalmazkodniuk, hogy ők a világűrön átszáguldanak, valóban átszáguldanak a világűrön. Biztos, hogy mindenki mondhatja, hogy ő tudja ezt; de az emberek általában nem gondolnak utána, már az iskolában tanulják, hogy óriási sebességgel átszáguldanak a világűrön. Erre vonatkozólag majdnem arra emlékeztet az ember, aki egykor a sírban feküdt, különben egészen nyugodtan feküdt, mégis szörnyen elégedetlen volt; s amikor megkérdezték, miért olyan elégedetlen, mikor ott semmi dolga sincs, azt válaszolta: igen, neki mégis a Földnek a Nap körüli forgásában részt kell vennie, és kényelmesebbnek találná, hogy hátra maradjon. Ez tehát egy olyan ember volt, aki a körforgás gondolatát komolyan vette. Erre általában nem gondolnak az emberek, de hiszen az is él bennük, amire általában nem gondolnak. Tehát, hogy folytassuk a gondolatot: az emberek az utóbbi három, négy évszázadban hozzászoktak, hogy képzeteikkel együtt haladjanak a világűrön átszáguldó Földdel. Ehhez a világűrből ellenállásnak kell fennállnia. Valóban igaz az, hogy volt valami megnyugtató a régi hitben, hogy a Föld nyugodtan áll, és a Nap mozog. Nos, még soká lesz az, hogy az ember be fogja látni a kopernikuszi világszemlélet helytelenségét; mert a dolog nem úgy van, ahogy manapság tanítják. De az ember oda juthat, hogy a szellemtudomány képzeteinek felélesztésével bizonyos mértékig olyan helyzetbe kerül, amiben egy olyan ember van, aki vasúti kocsiban ül, vagy hajón utazik, és a zörejekkel szemben belsőleg meg tudja erősíteni magát, hogy semmit sem hall ezekből, hanem teljesen „magánál” van. Erre ma csak a szellemtudományos képzetekkel képes az ember. De figyelembe kell vennünk, hogy ehhez mindig visszatérő ismétlésre van szükség, mivel arról az erőről van szó, ami ebből keletkezik. Akkor az ember mintegy önmagában van, magánál van, nyugodt és biztos. S ezt egy jó meditációs képzetnek szeretném nevezni: belénk áramolhatnak a szellemi világ hatalmai, ha valóban eléjük hozzuk ezt a nyugalmat. Csak azáltal válhatnak tudatossá számunkra, ha elébük megyünk az ilyen képzeti élettel, amelyet jellemeztem.

Ez jellemzi azt az átmeneti időt, amelyben élünk; valóban benne vagyunk ebben az átmenetben. A szellemi világok utáni vágy mindenképpen létezik, ha a legtöbben még nem is tudják ezt manapság. De abból, ami most egészen sajátos eseményként hatalmába kerítette a Föld oly nagy részét, a szellemi világ iránti tudatos vágy fog kifejlődni. Ezt szellemi kutatóként ma már tudhatja az ember, hogy minden odaáldozott, elhasználatlan étertest a legmélyebb sóvárgást válthatja ki a szellemi világ iránt. Ez a legmélyebb sóvárgás el fog jönni, sóvárgás egy olyan igazság iránt, amelyet nem külső megfigyeléssel, hanem bensőleg, lelki erőfeszítéssel kell kivívni. A német szellem ténylegesen erre van előkészítve. Olyan igazságra van előkészítve, amely magából tűnik igaznak, és nem azáltal, hogy külsőleg igazolják. Erre van előkészítve a német szellem. S erre mindenütt megtaláljuk a bizonyítékot. Azoknak, akik így joggal a német szellemiség szerint cselekedtek, mindig is olyan gondolkodásmódjuk volt, hogy az igazságról úgy beszéltek, mint az emberi lélek belső adományáról. Akkor hogyan is van ez tehát, mit mondana egy ilyen ember némely olyan dologgal kapcsolatban, amiket napjainkban élünk át? Augusztus első napjaiban a külföldi újságokban azt olvashattuk: Hamburg egy roncskikötő; az oroszok bevonultak Stettinbe, sőt Kölnbe. Még egész más dolgokat is terjesztettek. Ferenc József császár tudvalévően szeptember 8-án halt meg. Mi lenne az, amit egy ilyen, fent jellemzett személy mondana ezzel szemben?

„Sárgarezet arany helyett, hamisított kockákat valódiak helyett eladhatnak egyesek, vesztett csatát megnyertként elhitethetnek sokakkal, és egyéb hazugságokat érzékelhető dolgokról és egyes eseményekről hosszú ideig hihetővé tehetnek, de a lényegről való tudásban, amelyben a tudat önmagának közvetlen bizonyosságával rendelkezik, megszűnik az a gondolat, hogy tévedtünk.”

Ezt mélyen abból kiindulva írták, amit az embernek manapság tapasztalnia kellett. Hegel írta ezt, s ő 1831-ben halt meg. Ez a sajátságos: ha valakit mélyen megragad az igazság belső természete, akkor olyan dolgokat mond, amelyek minden korban igazak; akkor az ember azt, amit tehát az igazság tudatából mondtak ki, minden korban idézheti. Ezt kell mondanunk a közép-európai szellem sajátosságáról, igen sajátos viszonyáról az igazsághoz, s ami tagadhatatlan annak számára, aki veszi a fáradságot, hogy megismerje a dolgokat. Ma az az érzése van az embernek, hogy gyakran azt kell mondania: miért tanultak az emberek történelmet? Talán nem is tanulták. Mégis úgy van, mintha a lelkek csak 1914. augusztus l-je után születtek volna, és ami korábban történt, azt egyáltalán nem hívják segítségül, hogy ítéletet alkossanak. De mindez végül is csak azért van, hogy a visszahatást annál erősebbé és intenzívebbé tegyék, annál erősebben és intenzívebben hozzák létre a lelkekben a bensőleg igaz valóság iránti igényt. Ez az átmenet természete korunkban, amelyben oly sokszor hiányzik, és így hiányosan mutatkozik meg a belső összetartozás az igazsággal. Visszahatásként majd létrejön egyfajta mély sóvárgás az igazság iránt. Akkor a lelkek, akik ma itt testeket öltenek, hallani fogják, amit azok a lelkek mondanak nekik, akik felkészültek a mostani kor áldozati halálára, hogy többet tudjanak meg az igazságról, mint amit ma általában ismerünk.

Ez az, amit ebben ma mondani akartam, hogy újból megerősítsem, amit gyakran éppen ebben az időben mondtam ki arról, hogy a kor eseményei eleven módon beszélnek számunkra. Mert korunknak ezek az eseményei valóban így beszélnek. Azokhoz beszélnek, akik bátran odaáldozzák magukat, akik áldozatkészen szentelik magukat ezeknek az eseményeknek, akik ma már gyászolva tekintenek e korra, ezek bátorítják és vígasztalják, hogy új erőt kapjanak:

A küzdők bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak szenvedéséből,
A nép áldozati tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse –
Hogy a lelkeket, önmagát ismerve
Irányítsa a szellemi térbe.


[1] Wirkungen des Krieges.( A háború lelki hatásai). Politische Flugschriften, Stuttgart-Berlin, 1914 

A személyes-érzékfeletti

Berlin, 1915. február 22.

Ma este szeretnék néhány dolgot elmondani fizikai világunknak a szellemi világgal való összefüggéséről, miközben hozzákapcsolok néhány bensőbb tapasztalást a mi saját mozgalmunkon belül. Ebben az intim, zárt körben ez lehetséges. S mindenekelőtt tudom, hogy a közlésekért felelősséget vállalhatok azok előtt, akik tagjainkká váltak, akik további életük folyamán azok maradnak, s akikre néhány olyan tény vonatkozik, amelyekről ma beszélni kívánok.

Éppen az utóbbi hetekben történt, hogy mivel éppen azon a helyen időzhettem, ahol kedves barátaink elhamvasztása történt, s ahol a karma úgy rendelte, hogy beszélhettem ennél az elhamvasztásnál. S mindez teljesen összefügg egy másik ténnyel: nagyon közel áll hozzám, hogy e személyiségekhez kapcsolódva, bizonyos említésre méltó benyomásokat kaphassak létükről a szellemi világban, miután röviddel ezelőtt átmentek a halál kapuján.

Hiszen már gyakran említettem, hogy ha az ember a szellemi világ egyik-másik tényéről benyomásokat kap, az különféle körülményektől függ. Mindenekelőtt attól, mennyire lehetséges, hogy valóban belső összefüggést, erős belső összefüggést alakítson ki az érintett lélekkel. Ez úgy jöhet létre, hogy az ember néha abban a hitben él, hogy némely lélekkel egészen sajátos kapcsolatának kell lennie – és mégis ez ritkábban fordul elő. Egyes lelkeket az ember először azáltal ismer meg, amit később megtud, hogy éppen egy ilyen kapcsolat könnyebben jöjjön létre.

Nos, ez történt éppen abban a három esetben, amelyekről először szeretnék beszélni, kedves barátaim. Közvetlenül a halál után létrejött az az intenzív szükséglet, hogy olyan benyomásokat szerezzek, amelyek e lelkek egész lényével összefüggésben állnak. Azt mondhatom: ez éppen ezekben az esetekben magától adódott. Hiszen az ember tudja, nemde, hogy ha egy temetési ünnepségen beszélnie kell, természetesen a sokasághoz beszél, de ebben a három esetben mintegy belső szükségletként jelent meg számomra, hogy valóban intenzíven kapcsolódjam az érintett lények lelkéhez, az elhamvasztási ünnepségen az érintett lelkek lényét mintegy szavakba öltöztessem. Ez azonban nem úgy volt, mintha elhatároztam volna, hogy éppen ezeken a halotti ünnepélyeken ezeknek az érintett lelkeknek a lényét jellemezzem, hanem úgy adódott, mint egy megvilágító szükségszerűség, hogy ezt kell tennem. Ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy más esetekben is így kell lennie. Ez a megvilágító szükségesség tehát az egyik léleknél adódott, mivel – ezt nem törvényként, hanem tapasztalatként, élményként mondom -, éppen a halál után a szellemi világból olyan impulzusok jöttek, hogy ezt a lelket jellemezzem. Nem kellett kigondolnom a szavakat, a szavak adódtak, jöttek. S néhány utalásból, amelyeket már megtehetek az érintett lélek további életéről a halál után, meglátjuk, miért volt ez éppen így.

Elsősorban – hogy az egészet megértsük – néhány megjegyzést kell tennem az ilyen élmények sajátos jellegéről. Ha itt a fizikai világban az ember benyomásokat akar kapni, akkor megszemléli a dolgokat. Az ember gondolatokat hoz létre, aszerint, ahogy a dolgokat látja, hallja vagy tapasztalja, tudja, hogy ő maga az, aki „csinálja” ezeket a gondolatokat. – Ha az embernek olyan lélekkel van dolga, aki átment a halál kapuján, azonnal észreveszi, hogy minden, amit maga tesz a gondolatokkal, szavakkal, tulajdonképpen eltávolítja az érintett lélektől, hogy szükséges az, hogy teljesen átadja magát annak, amit egyvégtében tesz. S ha az ember a benyomásokat szavakba akarja önteni, akkor éppen ebben a tényben magában meg kell találnia a lehetőséget arra, hogy ezeket a szavakat egyfolytában alakítsa, hogy az ember semmit se tudjon hozzátenni ahhoz, ahogy ezek a szavak kialakulnak. Az embernek belülről kell képesnek lennie, hogy odahallgasson ezekre a szavakra. S ha az ember belülről odahallgat, ugyanakkor bizonyos benne, hogy ezeket a szavakat nem maga mondja ki, hanem az a lény, aki átment a halál kapuján.

Így volt ez, amikor az utóbbi hetekben egy idős tagunk eltávozott a fizikai síkról. Egy olyan idősebb tagunk, aki hosszú évek óta valóban mélyen, szívből beleélte magát mozgalmunkba – átélte érzései, hangulati élményei számára mindazt, amit ideákban, elgondolásokban szellemtudományunk adhat. Óriási odaadással azonosította magát mindazzal, ami keresztülhullámzik és örvénylik a szellemtudományon. Nos, az a kérdés, hogy bizonyos mértékig átengedje-e magát az ember ezeknek a benyomásoknak, amelyekből ez a lélek kiindult. S figyelemreméltó módon az történt (ezt meg lehetett állapítani), hogy már néhány órával a fizikai halál beállta után bizonyos szó-benyomások, már szavakba formálódott benyomások – tehát nem csupán hallható, valóságos szavakban megformálódó benyomások adódtak, mint az érintett lélek jellemzői. Ezekhez a szavakhoz semmi mást nem lehetett hozzátenni, minthogy lehetőség szerint arra törekedni, hogy tisztán felfogjam azt, amit az érintett lélek saját benső világán keresztül mondott, mivel az embernek ezt teljesen ilyenfajta beszédnek kell neveznie. S ezek éppen azok a szavak voltak, amelyek – mint mondtam – nem az én szavaim, hanem azok, amelyek – s kérem, pontosan mérlegeljék ezeket a szavakat, amiket most használok – az érintett, a halálon átment lélektől jöttek.

L. Grossheintz emlékére (1915. január 5.)

A világtávlatokban hordozom
Érző szívemet, melyet felhevít
A tűz szent ereje,

A világ-gondolatban szövöm
Saját gondolatom, mely világossá lesz
Az örök létesülés fényében,

A lélek mélységeiben merítem meg
Odaadó törekvésemet, mely erőssé válik
Az emberi működés igaz céljaihoz,

Isten nyugalmában így halok meg,
Életküzdelmekkel és gondokkal
Énemet a magasabb Énhez emelve,

Dolgos békére törekedve,
A világ-létet saját létemben megsejtve,
Kívánom az emberi kötelességet teljesíteni,

Így várakozón nézek majd
Sorscsillagom elébe,
Mely a szellemi téren helyet ad nékem.

S akkor, amikor e szavakat még egyszer elmondtam a halotti beszéd végén anélkül, hogy előre tudtam volna, a végén meg kellett változtatnom, és ezt kellett mondanom:

Így várakozón nézek majd
Sorscsillagom elébe,
Mely a szellemi téren helyet ad nékem.

Most világossá vált, hogy mi volt ez. Ez az érintett személyiség törekvése volt, hogy amit a szellemtudományos gondolatokból, ideákból, érzésekből és tapasztalatokból éveken keresztül felvett a saját lényébe, amely most átment a kapun, úgy vésse ezeket bele, hogy az ideák, tapasztalatok erőkké váljanak, amelyek ennek a személyiségnek a lényét a halál után alakítják és belevésődnek. – Tehát ez a személyiség felhasználta a szellemtudomány ideáit, képzeteit, hogy belerajzolja, belevésse saját lényébe, ahogy ez a lény valóban lelkileg továbbmegy a szellemi világban.

Röviddel ezután elvesztettünk a fizikai síkon egy másik barátnőt mozgalmunkból, egy másik tagunkat. S nála ismét intenzív szükségszerűség mutatkozott arra, hogy lényét jellemezzem. De ez nem tudott úgy megtörténni, mint az említett esetben. Az említett esetben valóban a szavakban, ahogy bevésődtek, egészen úgy volt, hogy az ember azt mondhatta: egy lélek, aki átment a halál kapuján, maga szólalt meg így, ahogy érezte magát, és amivé válni akart, önmagából beszélt. Ebben a másik esetben úgy volt, hogy az ember saját lelkével mintegy szembe kellett állítsa magát, és az érintett lény lelkét szellemileg meg kellett figyelnie. Akkor ez a lélek szintén magából beszélt, de olyan szavakkal szólalt meg, amelyek mégis épen az őt szemlélő lélekből vették az anyagot önmaga jellemzéséhez. Így az, amit a lélek tett, aki átment a halál kapuján, csak ösztönzés volt arra, amit az embernek éreznie kellett, hogy kimondja lényével szemben, miután az átment a halál kapuján. S így keletkeztek akkor a következő szavak, amelyeket az elhamvasztási ünnepségen utána kellett küldeni:

S. Colazza emlékére (1915. január 2.)

Odaléptél közénk.
Lényed mozgatta szelídség
Beszélt szemed csöndes erejéből –
A lélekkel eltölt nyugalom
Áramlott tekinteted
Hullámain, melyekkel
A dolgokra és az emberekre
Benső működésedet vetítetted.
S lényedet lélekkel telítette
Hangod, mely inkább
A szavakon keresztül beszélt,
Mint magukkal a szavakkal
Mutatta ki, ami
Lelkedben rejtve munkálkodott,
Mégis az odaadó emberek
Résztvevő szeretete által
Szavak nélkül is teljesen feltárult:

Ez a lény, mely nemes, csöndes szépségével
A világlélek-teremtés
Befogadó érzését hirdette.

Amikor ezeket a szavakat az emlékbeszéd kezdetén és végén elmondták, kezdődött az elhamvasztás. S megfigyelhettük, kedves barátaim, hogy ebben a pillanatban – tehát jól jegyezzék meg, nem abban a pillanatban, mialatt elmondták, hanem abban, amikor a kemence hője belekapott a testbe -, ez volt az a momentum, amikor – később erről majd pontosabban beszélek – az első tudatos pillanat lépett fel a halál után. Azt mondom: „tudatos pillanat”, és így értem: hiszen éppen a halál után az elhunyt visszatekint arra, ami az étertestben élettablóként tűnik fel. Ez azonban néhány nap múlva megszűnik. Nos, éppen akkor az a szükségszerűség adódott, hogy elég hosszú idő telt el a halál és az elhamvasztás között. Szerda este hat órakor állt be a halál, következő hétfőn, 11 órakor történt az elhamvasztás. Tehát már bekövetkezett a képeknek, az élettablónak az eltűnése. Tehát az élettabló utáni némi tudatosság első pillanata akkor lépett fel, amikor az elhamvasztó kemence hője belekapott a testbe. S ott akkor tisztán megmutatkozott, hogy a rátekintés módja, az egész világszemlélet módja egy ilyen szellemmé vált lény számára más, mint az emberi lélek számára, ameddig a fizikai testben időzik. A fizikai testben mi úgy látjuk a tér dolgait, hogy azok állva maradnak, ha mi eltávolodunk tőlük. Ha itt áll egy szék, és én nézem, majd egy kissé távolabb megyek, a szék még ott van, ott marad. Amíg fizikai testben élünk, azok a tapasztalatok, amelyek időben játszódnak le, nem így történnek. Azok a tapasztalatok, amelyek időben vonulnak át rajtunk, nem maradnak ott, ahol vannak. Egy tapasztalás, ami átvonult rajtunk, elmúlt, és ha visszapillantunk, csak az emlékezéssel tehetjük. Csak a múltunk köt össze minket az eseménnyel. Ez a szellemlény számára nincs így. Ő látja az eseményt, amint ott van, ahogy mi a dolgokat a térben egy helyben állva látjuk. S így az első benyomás, ami a lelket érte, akiről beszélek, a halotti ünnepség volt, mindazzal, amit ott beszéltek és tettek. Ez az ünnepély már öt vagy tíz perce elmúlt, de a halott számára még ott volt, ott állt, mint a fizikai ember számára a térben ott állnak a dolgok. S az első benyomása a visszapillantás volt mindarra, amiket ott elmondtak – tehát mindenekelőtt azokra a szavakra, amelyek ott elhangzottak, s amelyeket éppen felolvastam. Ez valóban így van, mint ahogy Wagner mély intuícióból mondta: „az idő térré válik”: Az, ami elmúlt, nem múlt el a szellemi megélés számára, hanem ott áll, mint a fizikai embernek a tér dolgai. Ez volt az első benyomás a halál után, ez a halotti ünnepély, és amit ott elmondtak. Ebben az esetben volt ez csak úgy, hogy ezt a visszapillantást és mintegy szemlélését annak, ami a halotti ünnepélyen történt, nem lehet a tudat végleges felvillanásának nevezni, mert ezután ismét jött a bizonytalan, halvány sejtés állapota, amiről még beszélni fogok, s csak bizonyos idő múlva lépett fel ismét a tudat felvillanása. Lassan és fokozatosan lép fel ismét a tudati megvilágosodás, hónapokig tart, amíg teljesen ott van az, amiről elmondhatjuk, hogy a halott teljes mértékben maga körül tudja a szellemi világot. – De később – éppen a tudat egy későbbi felvillanása folyamán – éppen ennél a személyiségnél intenzív szükséglet mutatkozott arra, hogy mindig újra visszatekintsen erre a pillanatra, és világosan szemügyre vegye. Ez teljes összhangban áll azzal, amit éppen egymás mellé akarok állítani, amit az embernek a halál utáni magatartásáról tudhatunk.

Egy harmadik eset, amely különösen kedves berlini tagjainkat is intenzíven érinteni fogja: ez a mi nemrégen elhunyt barátunk és tagunk, Fritz Mitscher esete. Ő röviddel harmincadik éve előtt ment át a halál kapuján, harmincadik évének betöltése előtt. Február 26-án lenne 3o éves.

Fritz Mitschernél, halála után mindenekelőtt saját lelke ösztönzésére történt, hogy a gondolatok lényére irányultak, szemlélődő lelkére, ami abból indult ki, hogy szellemi mozgalmunknak igen intenzíven adta oda magát. E vonatkozásban egyenesen példaszerű személyiség volt, mégpedig oly módon, hogy tudományos képzésre hajlamos természet lévén, valóban belső, mély szükségességből, annak belső igényéből, hogy hajlamait egyre jobban kibontakoztassa, egész tudását a szellemtudományos mozgalom szolgálatába szerette volna állítani. Ezáltal éppen egyike volt azon személyiségeknek, akik oly szükségesek szellemtudományos világszemléletünk folyamatában. Ezt igényelte a jelen, hogy a külső tudományt, a külső tudományos törekvéseket a lelken keresztül úgy használják fel, hogy ez a külső tudományos törekvés mintegy beleáramoljon a szellemi világból nyert ismeretekbe, amelyeket magunkévá akarunk tenni. S ez hevítette Fritz Mitscher fiatalos lelkét. Mint ahogy az az érzés is nyilvánvaló volt, már mialatt itt az életben szemlélte őt az ember, hogy ő igen helyes úton jár mozgalmunkat illetően.

Most emlékeztetem barátainkat arra, amit évekkel ezelőtt egy másik haláleset alkalmával mondtam: éppen olyan személyiségeknél, akik bizonyos mértékig azt, amit a jelenben a fizikai világ tudománya adni tud, felvették magukba, előállt az – ha korán átmentek a halál kapuján -, hogy a haláluk előtt jelentős munkatársai lettek szellemi mozgalmunknak, hiszen az nem csupán azokra a lelkekre van utalva, akik itt testben tartózkodnak. Ha nem lenne meg nekünk azoknak a lelkeknek az ereje, akik földi tudással átmentek a halál kapuján és ott összeköttetésben maradnak azzal az akarattal, amelynek keresztül kell áramolnia mozgalmunkon, akkor bizonyára jelenlegi materialista korunkban nem táplálhatnánk azt a reményt, amennyire az éppenséggel jogos, hogy előrejutunk.

Így távozott el Fritz Mitscher lelkéből valami, amit szavakba foglalva, nem másként, csak éppen így tudtam kifejezni, ahogy most felolvasom Önöknek, s ahogy az elhamvasztáskor elmondták:

Fritz Mitscher emlékére (1915. január 2o.)

Reményként, mely boldogít minket:
Így léptél Te a Földre,
Hol annak szellem-virágzása
A lelki lét ereje által
A kutatónak megnyilatkozik.

Egy tisztább, igazságszerető lény
Volt vágyódásod ősi rokona,
A szellemfényből teremteni,
Élted legkomolyabb célja,
Melyre szüntelen törekedtél.

Ápoltad szép adottságaid,
Hogy a szellem-megismerés tiszta útján
Meg nem tévesztve attól, hogy a világ elutasít,
Az igazság hű szolgájaként
Biztos léptekkel vándorolni tudjál.
Gyakoroltad szellem-szerveid,
Hogy bátran és állhatatosan
Utad mindkét partjáról
Kiszorították a tévedést,
S az igazsághoz helyet teremtettek.

Hogy Éned megnyilatkozásához
Tiszta fény formálódjék,
Hogy a lélek nap-ereje
Bensődben hatalmasan sugározzék,
Ez volt élted minden gondja s öröme.

Más gondok, más örömök
Alig zavarták meg lelkedet,
Hisz a megismerés fénye,
Mely a létnek értelmet ad,
Volt léted igazi értelme.

Reményként, mely boldogít minket:
Így léptél Te a Földre,
Hol annak szellem-virágzása
A lelki lét ereje által
A kutatónak megnyilatkozik.

Veszteségként, mely mélyen fájó nékünk,
Így tűnsz el a Földről,
Ahol a szellem földi magjai
A lélek-lét ölén
Néked a szférák értelmét érlelték.

Érezd, amint szeretőn tekintünk
A magasságokra, kik Téged most
Más működésre szólítanak.
Nyújts elhagyott barátaidnak
Erőket a szellemi létből.

Halld meg lelkünk vágyát,
Mit bizalommal küldünk Hozzád:
Itt a földi működéshez
Több erő kell nékünk a szellemvilágból,
Mit halott barátainknak köszönünk.

A reménység éltet minket,
Kísér a veszteség, mit mélyen fájlalunk:
Hadd reméljük, hogy Te közel vagy távolban
El nem halványulón világítasz nékünk,
Mint lélekcsillag a szellemvilágban.

 Az első szakaszt illetően az ilyen szavak is olyannyira megformáltak, hogy úgy kell tekintenünk őket, mint amelyek a halálon átment lélekkel azonosulva keletkeztek. Úgy adódnak, mint egy szükségszerűség, ha nem is maga a lélek mondja ki őket, ha magából a lélekből csak a javaslat indul ki -, úgy adódnak, mint szükségesség azon erőkön keresztül, amelyek a lélekből indulnak ki, hogy éppen így, részletekbe menően éppen így hangozzanak el, ahogy kimondták őket. Nekem ezeknél a szavaknál valóban semmi más törekvésem nem volt, mint ezek a szavak, ahogy éppen felolvastam Önöknek. Ezért igen megrázó volt számomra, mikor a temetést követő éjjel Fritz Mitscher barátunk lelke, még nem a tudatából, de bizonyára a lényéből kiindulva bizonyos mértékig válaszolt arra, ami a temetésen elhangzott. Válaszolt, mialatt tőle, tehát a halálon átment lélekből a következő szavak jöttek:

Hogy Énem megnyilatkozásához
Tiszta fény formálódjék,
Hogy a lélek nap-ereje
Bensőmben hatalmasan sugározzon,
Ez volt éltem minden gondja s öröme.

Más gondok, más örömök
Alig zavarták meg lelkemet,
Hisz a megismerés fénye,
Mely a létnek értelmet ad,
Volt létem igazi értelme.

Arra, hogy az ember e két versszakot úgy is mondhatja, hogy minden „neked”-et „nekem”-re, és a „tiéd”-et „enyém”-re lehessen változtatni, a legkevésbé sem gondoltam, mikor ezeket a szavakat leírtam. Mindez csak élő volt számomra:

Hogy Éned megnyilatkozásához
Tiszta fény formálódjék,
Hogy a lélek nap-ereje
Bensődben hatalmasan sugározzék,
Ez volt élted minden gondja s öröme.

Más gondok, más örömök
Alig zavarták meg lelkedet,
Hisz a megismerés fénye,
Mely a létnek értelmet ad,
Volt léted igazi értelme.

S most e szavak éppen így változtak át, s úgy tudtak átváltozni, hogy nyelvtani változtatás nélkül, csak „Éned” helyett „Énem”, és „bensődben hatalmasan sugározzon” helyett „bensőmben hatalmasan sugározzon”-ra tudtak változni, és így tovább.

Van itt egy figyelemreméltó összefüggés aközött, amit itt mondtam, a lélekkel, amely átment a halál kapuján: egy olyan összefüggés, amely abból adódik, hogy éppen az, amit itt elmondtam, a lélekből nem csupán visszhangként tért vissza, hanem értelmesen átalakítva. Csak azt szeretném megjegyezni, hogy mikor ezek a szavak megjelentek, valóban lelkemen egy bizonyos érzés vonult át, ami az alapvető árnyalatot adta ehhez. Az az érzés volt ez, mintha szükséges volna számomra, hogy éppen ennek a léleknek az áthaladásához a halál kapuján egy bizonyos biztatást adjak. Hiszen tudjuk, hogy a mai materialista időkben mi minden szegül ellene szellemi mozgalmunknak, milyen kevéssé alkalmas már a világ erre a szellemi mozgalomra. S ha áttekintjük azt, amit a földi életben teljesíteni lehet, akkor valóban azt mondhatjuk: ezt szükséges támogatni! S ez az érzés volt az, amelyen keresztül kifejeződtek e szavak:

Halld meg lelkünk vágyát, Mit bizalommal küldünk Hozzád:
Itt a földi működéshez
Több erő kell nékünk a szellemvilágból,
Mit halott barátainknak köszönünk.

Mintegy felszólítani ezt a lelket arra, hogy a magokat, amelyekre alkalmas volt, hogy szellemtudományos mozgalmunk támogatására továbbra is felhasználja, éppen ennél a léleknél szükségszerű érzésnek tűnt számomra.

Nos, majd meglátják, hogy ebben a három, számomra oly közelálló esetben minden különbözőség ellenére valami hasonló áll fenn. Ez az, hogy a szemlélődő lélek előtt, akit a karma folytán különösen ösztönöztek erre, mivel a halotti ünnepélyen beszélnie kellett, gondolatok jelentek meg e lényről, és az, hogy hasonlóképpen megmutatkozott az a szükségesség, hogy a lény megnyilatkozzék.

Az első személyiségnél, akiről beszéltem, valóban úgy volt – hiszen tudják, miért mondok ilyen dolgokat: csak a megismerés szolgálatában, nem egyfajta szájhősködés kedvéért -, hogy éppen csak megismerkedtem vele a fizikai síkon, miután belépett a Társaságba. Az ember ugyanis megél a többiekkel egynémely dolgot, ami itt társaságunkban a személyiségek között lejátszódik, de barátaink tudják, hogy az nem az én stílusom, hogy valamiképp életkörülményekről, vagy hasonlókról tudakozódjam, vagy kérdezősködjem erről-arról, amit az érintett személyiség a fizikai életben megélt, és így tovább. Nem személyes, hanem a megismerést kielégítő dolog volt számomra, mikor az egyik személyiséget egy kis halotti megemlékezésben is úgy jellemeztem, ahogy lelke szerint az életet végigélte itt a földön. Semmi más nem volt előttem, mint a lélek a halál után. Nemcsak hogy kimondta ezeket a szavakat, amelyeket először felolvastam, hanem a lélek olyannak mutatkozott, amilyen éppen a halál után volt, amilyen sajátosságai voltak a halál után. Ehhez semmi más nem volt előttem. Valójában alig tudtam valamit arról, mi történt vele, mielőtt belépett a társaságunkba, és arról az életről sem sokat, amely nem a gyűléseken folyt, vagy azokon az alkalmakon, amikor néha tagjainkkal találkozom. Semmi továbbit nem tudtam. Mégis ebben az esetben, mintegy belső szükségletnek engedelmeskedve, a temetéskor ösztönzést éreztem arra, hogy bizonyos életkörülményekről beszéljek, olyanokról, amelyek az egész életre vonatkoznak: az elhalt személy viszonyáról – aki magas kort ért meg – gyermekeihez és munkájához. S mint mondottam, nem személyes, hanem a megismerést kielégítő dolog volt számomra, amikor a rokonok azt mondták: olyan jól felismertük az érintett személyt abból, amit mondott, mert minden szó egész intenzíven jellemezte. Ez tehát az egyéni élet képe is volt, mialatt a fizikai élet folyamatát érintette, amelyhez csak a lehetőség volt adva – miután ez az élet összesűrűsödött a lélekben -, hogy így a lélekben összesűrűsödött eredményeket lássuk. Ami viszont bennünket a megismerés szempontjából különösen intenzíven érdekel, az éppen ennél a léleknél az, hogy észleljük azt az erős szükségletet, hogy szellemi pillantását ráirányítsa saját életére. Ezért valóban nem az én érdemem volt, hogy az érintett személy egyéni életét jellemezni tudtam, hanem a folyamat az volt, hogy bár a személyiség azelőtt nem volt tudatában annak, mégis lelki lénye odairányította – előkészülve ezáltal egy későbbi, tudatos, halál utáni életre – odairányította azokat az erőket, amelyeknek később tudatossá kellett válniuk -, saját életére, saját átélésére. S az, amit mondanom kellett, látható volt ezeken a gondolati képeken, amelyek abból álltak, hogy a saját lélek saját élményei felé fordult. Tehát azt ábrázoltam, amit a személyiség öntudatlanul gondolt magáról a halál után. Ami ennél fontos számunkra, ami kiemelkedő, hogy a személyiség a halál után intenzív szükségletét érezte annak, hogy pillantását öntudatlanul ráirányítsa saját lelkére.

A másik személyiségnél, aki mintegy „felébredt”, amikor a hő megragadta a testét, mivel ez később megmutatkozott egy ilyenfajta szórványosan fellépő újra-felébredéskor -, hogy milyen módon viselkedett azzal kapcsolatban, ami éppen lényére volt jellemző, hogy az a szükséglete támadt, hogy ehhez a lényhez – mint már mondtam – ezekhez a szavakhoz, amelyek a lényét jellemezték, mintegy visszanyúljon, megragadja őket. S éppen a beszédben – ha beszédnek nevezhetjük azt, ami a lelkek kapcsolatában fejeződik ki, legyenek akár testben, vagy akár nem testben és már szellemi lények, már halottak – abban, ahogy az ember abból az érintkezésből beszélni tud, a következőt kell mondanunk. Mikor egy későbbi „felébredést” érzékelni tudtam ennél a személyiségnél, bizonyos mértékig lelkesítő érzést kellett tapasztalnom azért, hogy ezek a szavak adódtak nekem, amelyeket ott ki tudtam mondani. Ez megmutatta, hogy valóban jó együttműködésben voltam a halottakkal. Az ember ki tudta venni, hogy e halottak lelke – önök tudják, hogy ezt összehasonlításként mondom – mintegy így fejezte ki magát: „Ez jó, hogy ez ott van. Jó, hogy ez itt van ezen a helyen.” Ilyenfajta érzés mutatkozott ennél a második felébredésnél, mintha a halott jelezte volna, hogy valami mintegy erősítésként jött a szellemi világon át, hogy ez itt a fizikai Földön emberi szavakkal is kimondatott, s hogy ez számára valami olyan, amire szüksége van, és aminél jó, hogy fizikai, földi szavakkal rögzül, mintha ő maga tudta volna rögzíteni. Fellépett tehát nála az igény, hogy ezeket rögzítse. S számára megkönnyebbülés, hogy ilyen módon megerősítést nyert a rögzítés révén.

Kedves barátunk, Fritz Mitscher esetében világosan láthatják, hogy az elhamvasztást követő éjjel közvetlenül kapcsolódott ahhoz és felhasználta, amit itt elmondtak, hogy önmaga előtt megvilágítsa saját lényét, hogy tisztába jöjjön saját lényével.

Mindhárom esetben tehát a saját lényre való rátekintéssel van dolgunk. Természetesen ezek a dolgok elsősorban olyanok, amelyek lelkünkbe, szívünkbe vésődnek tiszta emberi értékük, emberi kapcsolatuk révén. De szellemi megismerést mindenekelőtt csak a közvetlen világból nyer az ember, ha a kegyelem által oda akarja adni magát neki. Azt nem lehet erőltetni, meg kell várni. S éppen ezeknél a dolgoknál láthatjuk, milyen figyelemreméltóan működnek a karmikus összefüggések.

Amikor egy nappal a két említett személyiség halála után Zürichben voltam én is, elmentünk egy könyvkereskedés mellett, s ott láttam egy könyvet, amit már évekkel ezelőtt olvastam. Az életmódomból kifolyólag, mivel sok helyen laktam, pillanatnyi „könyvtáramban” nem tudnám ezt a könyvet megtalálni, mert a könyvtár igen sajátságos állapotban van. Évekkel ezelőtt tehát olvastam egy könyvet dr. Ernst Mach bécsi filozófustól, s ez éppen ott a könyvkereskedésben antikvárként kapható is volt. Ismét el akartam olvasni, legalábbis átnézni. S mikor a harmadik oldalhoz értem, a szemembe tűnt valami, nevezetesen Ernst Mach egy igen érdekes megjegyzése az ember önmegismeréséről. Csaknem szó szerint idézem, amit a harmadik oldalon az „Érzések elemzésé”-ben Ernst Mach professzor megjegyzett[1]:

„Fiatalemberként egyszer, amikor az utcán mentem, találkoztam egy emberrel, és az az érzésem volt vele szemben: micsoda kellemetlen, visszataszító arca van ennek az alaknak, akivel találkoztam. S nem kevéssé rémültem meg, amikor felfedeztem, hogy a saját arcom volt az, amivel találkoztam, s egy tükörből láttam szemközt”. – Ment tehát az utcán, s egy szemben lévő tükörből saját tükörképe vetődött felé. S azt mondta, amikor magát látta: micsoda kellemetlen, visszataszító alakkal találkozom. – S ehhez hasonlóan egy másik megjegyzést is tett a hiányzó önismeretről. Azt mondja: „Egy nap fáradtan jöttem haza egy utazásból, s felszálltam egy omnibuszra. Szemben egy másik embert láttam felszállni, s azt gondoltam: micsoda egy alávaló iskolamester száll itt fel! S láttam, hogy ez én magam vagyok. Az omnibuszban lévő tükör saját képemet mutatta”. – S Mach professzor még hozzáfűzi: „A hivatásbeli habitusomat tehát jobban ismertem, mint a sajátomat”.

Ez olyasmi, mint egy útmutatás arra, milyen nehéz már az emberi önismeret a tisztán külső megjelenéssel kapcsolatban. Az ember általában tudja, hogy fizikailag hogy néz ki, még akkor is, ha egyetemi professzor. Látják ezt ebből az igen őszinte példából.

Érdekes, hogy éppen ezt a példát lehet felhozni ezekkel az esetekkel kapcsolatban, mivel – nemde – itt a fizikai testben maga a példa mutatja önöknek, hogy az ember számára az önmegismerés nem éppen abban rejlik, hogy amit itt a Földön elért, annak mindenképpen akadálynak kell lennie. Az ember lehet híres professzor, és olyan kevés önismerettel rendelkezhet, ahogy ezt ez az ember kifejezte. De én azon az alapon említem ezt a példát, mivel figyelemreméltó, hogy ez a fizikai életből lép elém, mikor a lélek arra irányult, hogy újra felidézze, ahogy a halottak érzik annak szükségességét, hogy saját lényüket megértsék, ránézhessenek. Itt a fizikai világban ugyanis valóban – azt kell mondanom – ki lehet jönnie önismeret nélkül minden olyasminek, ami életünk tiszta anyagiságában oldódik fel. A szellemi világok ismeretét azonban nem tudja az ember önismeret nélkül elérni – erről mához egy hétre még beszélni fogunk. De a tisztán materiális viszonyokra vonatkozóan önismeret nélkül is lehet boldogulni. Mihelyt azonban a lélek átment a halál kapuján, az önismeret a legelső, amire szüksége van, s ezt mutatják különösen azok a példák, amelyeket említettem. Az önismeret az, amiből ki kell indulnunk.

Láthatják, a materialista gondolkodó szokás szerint megragad ennél a kérdésnél: megmarad a tudat a halálon túl is? – Nos, ez a szellemkutatás tapasztalata, hogy a lélek, ha átment a halál kapuján, valóban nem szenved a tudat hiányától, hanem éppenséggel túl sok tudattal rendelkezik. Az, hogy később egyfajta felébredés lép fel, nem abból származik, hogy az embernek a halál után egy új tudatra kell ébrednie, hanem abból, hogy a tudata megmarad, túl sok tudattal bír, s ennek csak fokozatosan kell letompulnia. Túl sok tudata, lenyűgöző tudata van az embernek a halál után, és először tájékozódnia kell a lenyűgöző tudat e világában. S mialatt egyre távolabbra kerül, bizonyos fokig tudatosabb lesz, mint azelőtt. Először le kell tompítania a tudatot, mint ahogy a túl erős napsütést is le kell tompítani. Erről közelebbit bécsi ciklusomban találhatnak, ami szintén megjelent nyomtatásban. (Az ember belső lénye és élet a halál és az újabb születés között. – Inneres Wesen des Menschen und Leben zwischen Tod und neuer Geburt, 1914.) Tehát a tudat fokozatos letompítása az, amit tennie kell. Nem beszélhetünk tehát „felébredésről”, mint a fizikai világban, hanem a tudat túltengésének kipihenéséről olyan fokig, amit az ember el tud viselni – annak megfelelően, amit itt a fizikai világban átélt. Ehhez szükséges valami: ahhoz, hogy ebben a túláradó fény-tudatban a halál után tájékozódni tudjon, kiindulópontként hozzátartozik saját lényének ismerete: ehhez tartozik, hogy vissza tudjunk pillantani saját lényünkre, mintegy megtaláljuk az irányvonalakat, hogy a szellemi világban tájékozódhassunk. Az önismeret hiánya éppenséggel akadálya a halál utáni tudatnak. Meg kell találnunk magunkat a túláradó fényben. S most már láthatják, miért jön az a szükségesség, hogy a halottakat jellemezzük, hogy segítsük őket önmaguk megtalálásában.

Ez olyasvalami, ami egyfajta általános ismeretként adódik ilyenfajta intim és közelálló tapasztalatokból. A halál után fellép egy bizonyos fejlődés, ami abból áll, hogy saját életünkkel, amit a szellemvilágból egyre eltompultabban érzékelünk, hogy saját életünkkel itt a Földön megismerkedünk. Ekkor ez az egyetlen törekvésünk a halál után, miután a tablóélmény eltűnik. Az, ami a szellemi világban van, körülöttünk van. Amivel azonban kiváltképp meg kell ismerkednünk, az saját lényünk. S ehhez járulnak számunkra, jelentős mértékben a mi javunkra azok a képzetek, amelyeket csak a szellemtudományból ismerünk, mivel ezek tájékozódási eszközként szolgálnak a szellemi megismeréshez. Ezért láthatják ezt az első esetben: ami önkritikaként jelenik meg, csak a szellemtudományban felvettekkel volt lehetséges: így a visszatekintés saját lényére, hogy ilyen szavakat tudott kimondani: „A világgondolatban szövöm majd saját gondolataimat, hogy megtisztuljanak az örök létesülés fényében”. Ez abból a sok mindenből sűrűsödik össze, ami a szellemtudományban terjedt el és itt felhasználják a saját lény jellemezésére. Vagy: „A lélekmezőkbe akarom meríteni odaadó értelmemet, hogy megerősítsem az emberi működés igaz céljaihoz”.

Az ember valójában a következőt akarja ezekkel a dolgokkal: szellemtudományos mozgalmunkat kiemelni a pusztán elméletiből, és a lélekből fokozatosan, élőn megragadhatóvá tenni, egy áramlathoz hasonlóan, amelyben valóban benne élnünk, működünk és vagyunk, úgy, hogy ismerjük, ami a szellemi világban körülöttünk történik, ahogy a fizikai világban tudjuk, hogy körülöttünk levegő van, amit belélegzünk. Ezt szintén le lehet tagadni és le is tagadják. – Ez az ember jövőbeni rendeltetése, hogy megtudjon valamit arról, ami éppen úgy, mint a levegő a testtel, hasonlóképp együttműködik, s a lélek építi, a lélek tevékenykedik benne, a lélek járja át.

Most az is lehetséges számunkra, hogy egyénenként bizonyos mértékig oda forduljunk a lélek sorsához a halál után. S éppen ezen az alapon magyarázhatók ezek a dolgok, éppen a mi időnkben, ezt bizalmasabban szeretném kifejezni, mivel nagy és fájdalmas mai tapasztalataink bizonyos mértékig a halál leheletét terjesztik szét a világban, és korunk számtalan halálos áldozatot követel. Sajátos felhívás ez arra, hogy korunk haláleseményeivel foglalkozzunk.

Nos, tudják, kedves barátaim, hogy az ember, amikor átmegy a halál kapuján, átmegy rajta, hogy fizikai testét átadta a földnek, a Föld elemeinek. Akkor lép ki a fizikai testből az asztráltest és az én. Hiszen láthattuk a második esetből, hogy az elégetéskor az asztráltestet már letette, már napok múlva eltávozott az asztráltest. De éppen a mi korunkban végtelenül közeli számunkra, hogy felvessünk egy kérdést. Oly sok ember megy át a legvirágzóbb korban éppen napjainkban a halál kapuján – mialatt egy tisztán fizikai képzetet viszünk a szellemibe, ahol az még érvényesebb, mint a fizikai életben -, felvethetjük a kérdést: igen, a halál kapuján átment étertest napok múlva feloszlik, mi is van ezzel? Az érintett ember, aki 2o, 3o, 35 évesen, vagy még korábban átmegy a halál kapuján, leveti étertestét, de olyan étertestet, amely még évtizedekig tudta volna szolgálni fizikai testét, még dolgozhatott volna itt a fizikai életben, még évtizedekig lett volna ereje. A karma szerint nem tudta erőit felhasználni, de az erők mégis benne vannak: itt a fizikai életben még évtizedekig működhettek volna. A fizikus joggal gondolhatja, hogy semmiféle erő nem vész el, csak átalakul. A szellemiben ez még inkább érvényes. Egy harcmezőn elesett fiatal erői, amelyeknek még évtizedekig kellett volna gondoskodniuk a fizikai életéről, nem tűnnek a semmibe, hanem ott vannak. S már most mondhatjuk, éppen korunk eseményei ösztönöznek erre: ezek az erők az érintett nép népszellemének lényébe mennek át. Ez felveszi ezeket az erőket, s a teljes népszellemben hatnak az étertestnek ezek az erői. Valóságos szellemi erők ezek, amelyek még ott vannak az emberen kívül, azon kívül, amit énjével és asztráltestével, individualitásával az időben hordoz a halál és az újabb születés között. Csak arról van szó, hogy lehetőleg a jövőben megértsük, hogy a népszellemben ezek az erők is benne vannak általános hatásukban, hogy ezek a népszellemek erőként, nem lényekként tevékenykednek. Ezek lesznek a leggyümölcsözőbb, mondhatnám, a legnapsugarasabb erők.

Szeretnék ehhez ismét egy hozzánk közelálló példát felhozni, amelynek természetesen egyelőre semmi köze sincs korunk élményeihez, de ahogy megtörtént és ami vált belőle, mintegy rápillantást adhat számunkra minden olyan esetnél, ahol levetették a fel nem használt étertestet a halál után, amely egy fiatal életet zárt le. Ősszel éltük át egy tagunk gyermekének a halálát, aki hét éves volt. Ennek a gyermeknek a halála sajátos módon következett be. Kedves gyermek volt, és amennyire egy hét éves gyermeknél lehetséges, szellemileg is rendkívül élénk. Nos, úgy halt meg, hogy éppen abban a pillanatban volt azon a helyen, ahol egy bútorszállító kocsi felborult, amely estében összenyomta a gyereket, úgy, hogy az megfulladt. Egy olyan helyen történt ez, ahol azelőtt egyáltalán nem hajtott be kocsi, utána sokáig ismét nem, csak éppen ebben a pillanatban. Különben az ember külsődlegesen megállapíthatja, hogy ez a gyermek olyan körülmények között, amelyeket a külső materialista világszemlélet szerint balesetnek neveznek, éppen abban az időben, amikor a kocsi felborult, a helyszínen volt. Valami élelmiszert vitt az anyjának, és éppen azon az estén egy kissé később ment el, mert feltartották. Ha öt perccel korábban ment volna el, akkor már régen túl lett volna azon a helyen, ahol a kocsi felborult. Különben egy másik ajtón ment ki, mint szokott, csak egy alkalommal egy másik ajtón! A másik ajtón a kocsitól jobbra kellett volna kimennie. A kocsi a másik oldalra esett. Ha az ember az egész esetet valóban szellemtudományosan, karmikusan követi, ez egy olyan eset, ahol az ember joggal igazolva látja, hogy a külső logika, amelyet a külső fizikai életben joggal használunk, átlátszó, nem használható. Ehhez már gyakran említettem egy példát. Annak az embernek a példáját, aki elment egy folyó mellett, és beleesett a vízbe éppen azon a helyen, ahol egy kő volt. A külső szemlélet természetesen azt feltételezi, hogy az ember megbotlott a kőben, beleesett a vízbe, és így halt meg, de az a véleménye is lehet, hogy részeg volt. De ha felboncolták volna, akkor kiderült volna az, hogy az ütés úgy érte, hogy ezáltal holtan esett a vízbe. Tehát beleesett a vízbe, mivel meghalt, és nem azért halt meg, mert a vízbe esett. Az ok és a következmény felcserélődik. Ilyenfajta ítéleteket lépten-nyomon találnak a tudományban, ahol az okot és a következményt felcserélik. Ami teljes joggal logikusnak tűnik a külső életben, teljesen hamis lehet. Nos, természetesen a külső szemlélet szerint a kis Theodor Faiss esetét úgy is leírhatjuk, hogy azt mondjuk: igen, ez egy szerencsétlen baleset! A valóságban azonban a gyermek karmája olyan volt, hogy az én kifejezetten megrendelte a kocsit, hogy a kocsi azért borult fel, hogy betöltse a gyermek karmáját. Itt egy egészen sajátos fiatal étertesttel van dolgunk. A gyermekből felnőtt is válhatott volna, lehetett volna 7o éves is. Az étertestben voltak az erők, amelyek 7o évre is elegendők lettek volna, s hét év után átmentek a halál kapuján. Hiszen az egész Dornachban játszódott le. Az apa, aki akkoriban bevonult a német hadseregbe, egyáltalán nem volt jelen, mikor ez történt, röviddel azután meg is halt, miután megsebesült a háborúban. Az egész eset közvetlenül az épület közelében játszódott le, s azóta ennek a gyermeknek az étertesti erői a dornachi épület aurájában vannak. Így tehát, eltekintve attól, ami énként és asztráltestként átment a szellemi világba, hogy a halál és az új születés közötti életben működjék, a hátramaradt étertest most egyesült a dornachi épület egész szellemi aurájával. Ezek a dolgok olyan felismerések, amelyek mintegy összeköttetésben vannak mély, jelentőségteljes érzésekkel. Ezért ezek nem olyan felismerések, amelyeket az ember szárazon fogadhat, mint számos más ismeretet, hanem bensőséges, hálás lélekkel fogadja őket. Ezért természetesen erre a felismerésre emlékezve, sohasem fogom egy pillanatra sem figyelmen kívül hagyni tudatomban – ha én magam csak valamit is tettem a dornachi épületért -, hogy ezek az erők az épület érdekében velem együttműködő, engem segítő erők. Így egyesül éppen az elméleti felismerés a közvetlen élettel. Erre a felismerésre emlékezve, kedves barátaim, meggyőző az, hogy most, amikor itt a Földön számtalan, még be nem fejezett étertest megy át a halál kapuján, megsejthetjük, mi fog történni, ha a béke napja megint itt lesz a jelenlegi háború alkonya után. Ott lesznek valóban azok az erők is, azoknak az étererői, és egyesülni kívánnak a Föld gyógyulása és előrehaladása érdekében itt a Földön működő erőkkel – azoknak az étererői, akik átlépték a halál, a szenvedés kapuját. De ehhez az szükséges, hogy a Földön legyenek olyan emberek, akik megértik ezeket a dolgokat, akik tudatában lehetnek a ténynek, hogy ott fenn a szellemi világban vannak a visszamaradt étertestekben azok, akik időben meghozták az áldozatot. Ezek itt hatni akarnak a földi működésre. Csak akkor hathatnak gyümölcsözően, ha vannak itt olyan fogékony lelkek, akik gondolatban össze akarják kötni magukat azzal, ami számukra a szellemi világból jön. Arra utasít ez tehát bennünket, hogy e súlyos eseményekben, amelyek a szenvedés és a halál, s egyben a nagyság jegyében is állnak, fogadjuk el azt az intést, hogy el kell jönnie számunkra egy olyan időnek, amely hajlamosabb a szellemre, mint az elmúlt idők voltak. Hogy ne következzék be az, hogy az önmagukat feláldozóknak le kell pillantaniuk a földi világra, amelyért önmagukat adták, hogy előrehaladásáért és gyógyulásáért működhessenek, s ahol nem találnak lehetőséget arra, hogy beavatkozzanak, mivel nincsenek ott azok a lelkek, akik számukra befogadó gondolatokat küldenek. Így a szellemtudományt is már valami eleven dolognak kell felfognunk, valami elevennek, ami szükséges ahhoz a korhoz, amelynek jönnie kell, tekintettel éppen napjaink eseményeire. Ezt összegeztem mindig újra és újra szemlélődéseink szellemében a következő szavakkal:

A harcosok bátorságából,
A csatamezők véréből,
Az elhagyottak fájdalmából,
A népek áldozati tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse –
Hogy a lelkeket, önmagát ismerve
Irányítsa a szellemi térbe.


[1] E..Mach, Analyse der Empfindungen und das Verhältnis des Physichen zum Psychisen, (Az érzések elemzése és a fizikai kapcsolata a lelkivel) Jena, 1900, 3.old.

Az imaginatív megismerési út három döntése

Berlin, 1915. március 2.

Nyolc nappal ezelőtt itt részletesen megnéztünk hozzánk közel álló lelkeket, akiket ha most fel kellene keresnünk, a szellemi világban kell felkutatnunk őket. S úgy tekintettünk ezekre a hozzánk közelálló lelkekre, hogy engedtük, hogy egyenesen ők mondjanak nekünk ezt vagy azt, ami fényt vethet a lényeknek a szellemi világban való tartózkodására. Ma szeretném inkább arra az útra terelni ezt a szemlélődést, amit akkor tehet meg az emberi lélek, ha itt testben időzik, és a szellemi világba törekszik, hogy éppen azokat a szellemi mezőket találja meg, amelyekről a múlt alkalommal úgy beszéltünk, mint az úgynevezett elhalt lelkek tartózkodási helyéről. Hiszen mindig újra és újra hangsúlyoznunk kell, hogy az a szellemi világokba vezető út, amely az emberiség egész fejlődése után megfelel a jelenkor emberének, olyan út, amely sokszoros előkészületeken megy át, részben éppenséggel nehéz, de le kell küzdeni. S ma egy olyan szempontból szeretnék néhány dologra rámutatni a megismerési úton, amelyet az imaginatív megismerés szempontjának lehet nevezni.

Kedves barátaim, hiszen az önök számára egészen közismert, hogy az emberi lélek a szellemi világban valóban tapasztalatokat, megfigyeléseket tehet, még ha nem is veszi igénybe a test eszközét. Mindaz, amit a test eszközén keresztül nyerhetünk, csak olyan tapasztalatokat, olyan élményeket nyújthat nekünk, amelyek a fizikai világban vannak. Ha a szellemi világ élményeire vágyunk, akkor lehetőséget kell találnunk arra, hogy ezt lelkünkkel, fizikai testünkön kívül tegyük. Nos, valóban a jelenkor embere számára nyitva van a lehetőség, még ha nehéz is, hogy testén kívül megfigyeléseket tegyen a szellemi világról. Különben mindig lehetséges az, hogy a szellemi világ ilyen megfigyeléseit, ha már megtették, ha egyszer már itt vannak, mások, akik ezt nem tudják megtenni, valóban egészséges értelemmel megítélhessék, nemcsak olyan értelemmel, amelyet egészségesnek neveznek, hanem a valóban egészséges értelemmel. De ma csak magáról az útról fogunk beszélni, oly módon, ahogy az emberi lélek – mondhatnánk az egyik oldalon – kilép a fizikai testből, és a másik oldalon bejut a szellemi világba. S ott, ahogy mondtuk – ma nyolc napja ezt már más szempontból megszemléltük -, ezt az utat ma imaginatív megismerési álláspontból is megvizsgáljuk, hogy így némely dolgot képszerűen tárgyaljunk meg, amelyeket az önök meditációjára bízunk, hogy a továbbiakban figyelemmel kísérjék. Ha ezt teszik, akkor látni fogják, hogy ez a megismerési út egészen sajátos jelentőségű.

Az ember úgyszólván három kapun léphet be a szellemi világba. Az elsőt a halál kapujának, a másodikat az elemek kapujának, és a harmadikat a Nap kapujának nevezhetjük. Annak, aki a teljes megismerési úton akar haladni, át kell mennie a megismerési út mindhárom kapuján.

A halál kapuja ősrégi idők óta mindig újra ott van, ahol misztérium-igazságokról beszélnek, ahol valóban megbeszélik ezeket. Ezt a halál kapuját nem érhetjük el, ha nem próbáljuk elérni azzal, ami eléggé ismert számunkra meditáció néven, vagyis, ha nem adjuk át magunkat kimondottan a mi individualitásunknak megfelelő gondolatoknak vagy érzéseknek, amelyeket tudatunk középpontjába állítunk, hogy teljesen azonosuljunk velük. Természetesen éppen ezen az úton igen könnyen kimerül az emberi erőfeszítés, mivel valóban kényelmetlenséget, és a belső akadályok legyőzését jelenti, és ennek létre is kell jönnie, ha az embernek mindig újra meg kell tennie azt a csendes belső erőfeszítést, hogy az adott gondolati anyagnak, az adott érzéseknek úgy adja át magát, hogy elfelejtkezik az egész világról, és csak ezekben a gondolatokban, érzésekben él. De éppen akkor, amikor ezt mindig újra létrehozza, olyan helyzetbe kerül, hogy gondolataiban, amelyeket a tudat középpontjába helyez, fokozatosan észlel valamit, mint e gondolatok egyfajta önálló életét. Az ember azt kezdi érezni: korábban csak mindig elgondoltad ezt a gondolatot; most a tudatod középpontjába állítottad; most azonban ez kezd egyfajta saját életet, saját belső mozgékonyságot kialakítani. Olyan ez, mintha az ember abba a helyzetbe kerülne, hogy valóban egy lényt hozzon létre magában. A gondolat kezd belső képpé válni. Ez a fontos pillanat, amikor az ember észreveszi, hogy ennek a gondolatnak, érzésnek saját élete van, s így az ember mintegy e gondolat, érzés burkának érzi magát. Ily módon azt mondhatja az ember: erőfeszítéseid elvittek oda, hogy színteret adj annak, amelyen valami kifejlődik, ami most általad saját életre kel.

A meditatív gondolatnak ez a saját ébredése, feléledése jelentőségteljes pillanat a meditáló életében. Ekkor észreveszi, hogy megragadja őt a szellemiség objektivitása, hogy bizonyos mértékig a szellemi világ törődik vele, hogy odalépett hozzá. Természetesen ez nem olyan egyszerű, amíg ehhez az átéléshez jutunk, mert az embernek, mielőtt ezt átélné, sokféle érzésen kell keresztülmennie, amelyeket bizonyos természetes érzületből kiindulva nem szívesen visz végbe. Például az elszigeteltség, az egyedüllét, az elhagyatottság bizonyos érzésén kell keresztülmennie. Az ember nem érheti el a szellemi világot anélkül, hogy előzőleg bizonyos fokig ne érezné úgy, hogy elhagyja a fizikai világot, hogy ne érezné azt, hogy ez a fizikai világ szétzúz, összetör bennünket. De az elszigeteltség érzésén át oda kell jutnunk, hogy először el tudjuk viselni azt a belső elevenséget, amelyben a gondolat felébred, mondhatnám, megszületik. Sok, sok minden szegül ellen az embernek; magában az emberben sok minden ellenkezik vele, ami helyes érzéshez vezethet a gondolatnak ebből a belső feléledéséből. Elsősorban ez egy érzés, amelyhez eljutunk, egy belső élmény, amelyet valójában nem akarunk. De nem valljuk be, hogy ezt nem akarjuk, hanem azt mondjuk: ó, te ezt mégsem tudod elérni! Ennél elalszol. Ennél elhagy a gondolkodásod, a belső rugalmasság nem akar együtt haladni vele. Röviden: az ember önkéntelenül mindenféle kifogást keres, mivel amit át kell élnie, hogy a gondolat, mialatt így beleéli magát, tulajdonképp valóban lényszerűvé válik. Lényszerű lesz, egyfajta lényből jön létre. S az ember akkor úgy látja, nem csupán érzi, hogy a gondolat elsősorban olyan, mint – mondhatnám – egy kis mag, kerek, majd egy határozottan megformált lénnyé növekszik, amely kívülről a fejünkben folytatódik, s így a gondolat ezt a feladatot állítja elénk: vele azonosítottad magad, most benne vagy a gondolatban, és a gondolattal együtt belenövekszel saját fejedbe; de lényegében még kívül vagy. A gondolat olyan formát ölt, mint egy szárnyas emberi fej, amely kifut a bizonytalanságba, majd belenyúlik saját testébe a fejen keresztül. A gondolat tehát egy szárnyas angyalfejjé növi ki magát. Ténylegesen ezt kell elérnünk. Nehéz eljutni ehhez az élményhez, mivel az ember ténylegesen azt akarja hinni, hogy abban a pillanatban, amikor a gondolat így kiterjed, a gondolkodás minden lehetőségét elveszti. Az ember úgy érzi, hogy ebben a pillanatban önmagát veszti el. Ezt viszont úgy érzi, mintha egy elhagyott automata lenne, amit korábban saját testének ismert, s amelybe a gondolat belenyúlik. Különben az objektív szellemi világban mindenféle akadály van, hogy ezt láthatóvá tegye számunkra. Ez a szárnyas angyalfej valóban bensőleg látható, de van ott mindenféle akadály, hogy ezt láthatóvá tegye nekünk. S mindenekelőtt ott az a pont, amelyet elért az ember, a szellemi világ valóságos küszöbe. S ha sikerült valakinek, hogy megismerkedjen ezzel, ahogy leírtam, akkor az ember a szellemi világ küszöbén van, valóban a szellemi világ küszöbén. De ott áll, eleinte teljesen láthatatlanul az ember számára, az a hatalom, akit mindig Ahrimánnak neveztünk. Az ember nem látja őt. S hogy nem látja azt, amit most a kicsírázott gondolati lényről kifejtettem, azt akadályozza Ahrimán. Ő nem akarja, hogy az ember lássa ezt. Meg akarja ezt akadályozni. S mivel kiváltképpen ez a meditáció útja, amelyen az ember eddig a pontig jut, így mindig könnyű lesz Ahrimánnak, hogy ahová az embernek el kell jutnia, bizonyos fokig megszüntesse, ha az ember a fizikai világ előítéleteitől függ. S valóban, el kell mondanunk: az ember egyáltalán nem hiszi, hogy valójában mennyire függ a fizikai világ előítéletétől; mennyire nem tudja elképzelni, hogy létezik egy világ, amelynek más törvényei vannak, mint a fizikai világnak. Nem tudok ma megtárgyalni minden előítéletet, amelyet az ember magával visz a szellemi világ küszöbéhez, de az egyik legfontosabbat mégis meg akarom beszélni, egy valamiféle intim előítéletet.

Látják, az emberek, ha a fizikai világról beszélnek, monisztikus világszemléletről beszélnek, egységről, és igen gyakran mondják: én csak akkor tudom felfogni a világot, ha számomra az egész világ egységnek tűnik. Nekünk éppen az ilyen dolgokra vonatkozóan olykor egészen sajátos tapasztalatokon kellett keresztülmennünk. Amikor itt Berlinben elkezdtük szellemtudományos mozgalmunkat kevés taggal, mostantól számítva elég sok évvel ezelőtt, akkor eljött néhány olyan ember, akik egész lényükkel mégsem tudták idetartozónak érezni magukat. Így például volt egy hölgy, aki néhány hónap után jött hozzánk, és azt mondta: ez az egész számára valójában nem alkalmas, amit a szellemtudomány felhozhat, mivel ott túl sokat kell gondolkodnia az embernek, és a gondolkodás kiolt benne mindent, ami számára éppenséggel értékes; mindig egyfajta elalvás jön rá a gondolkodásnál. És különben úgy véli, hogy csak egy értékes dolog létezik – ez az egység! Nos, ez azt bizonyította, hogy a világ egysége, amelyet a monista is sokféle területen kutat -, nála egyfajta fixa ideává vált: egység, egység, egység! Mindenképpen az egységet akarta keresni.

Nos, van nekünk egy német filozófusunk, Leibniz, a német szellemi fejlődésben, egy döntő jelentőségű monadista filozófus, aki nem az egységet kereste, hanem a sok monádot, amelyek számára lelki lények voltak -, aki tehát világosan tudta, hogy mihelyt az ember a szellemi világba jut, ott nem lehet egységről szó, hanem csak sokféleségről. Ily módon vannak monisták és pluralisták. Ezeket világnézeteknek tekintjük. A monisták harcolnak a pluralistákkal, akik sokféleségről beszélnek; ők viszont csak egységről. Igen, látják, hogy a dolog viszont úgy áll, hogy az egység és a sokféleség mindenekelőtt fogalmak, amelyek csak a fizikai világra érvényesek. S az ember úgy gondolja, hogy ezek a fogalmak a szellemi világban is érvényesek. Ott azonban nem érvényesek. Ott az embernek arra kell számítania, hogy egyfajta egységre pillant rá, de ezt az egységet a következő pillanatban le kell győzni, és ez sokféleségként mutatkozik meg. Ez egyúttal egység és sokféleség is. Az ember nem is tudja a szellemi világba belevinni a szokásos számolást, a fizikai matematikát. Ez a legerősebb, de a legintimebb ahrimáni előítéletekhez tartozik, hogy azokat a fogalmakat, amelyeket alkalmasnak tart a fizikai világban, úgy, ahogy vannak, át akarja vinni a szellemi világba. De az embernek valóban minden nélkül kell megérkeznie a szellemi világ küszöbéhez, anélkül, hogy meg lenne terhelve azzal, amit a fizikai világban tanult, ezt hátra kell hagynia a küszöbnél. Minden fogalmat, éppen azokat a fogalmakat is, amelyekkel a legtöbbet fáradozott, hátra kell hagynia, és arra számítania, hogy ott, a szellemi világban új fogalmak is adódnak az ember számára, ott egészen új dolgok lesznek. Ez a ragaszkodás ahhoz, amit a fizikai világ nyújt, rettentő erős az embernél. Azt, amit a fizikai világban meghódított, be akarja vinni a szellemi világba. De lehetősége van arra, hogy egy teljes „tabula rasa” előtt álljon, teljes üresség előtt, és csak a megelevenedni kezdő gondolatoktól engedje vezetni magát. A szellemi világnak ezt a bejáratát a halál kapujának nevezte az ember annak alapján, mivel ez valóban erősebb halál még a fizikai halálnál is. A fizikai halálban az emberek meg vannak győződve arról, hogy levetik fizikai testüket; de a szellemi világba való belépéskor el kell határoznunk magunkat, hogy valóban fogalmainkat, képzeteinket és ideáinkat is levetjük, és engedjük, hogy lényünk újonnan épüljön fel.

Nos, lépjünk oda ez elé a szárnyas gondolatlény elé, amelyről beszéltem. Már odalépünk akkor, ha valóban mindent megteszünk, hogy éljünk egy gondolatban. S éppen akkor kell tudnunk ezt, ha a pillanat, amely bekövetkezik, más követelményeket állít elénk, mint amiket elképzeltünk, hogy valóban ellenálljunk nekik, hogy úgyszólván ne vonuljunk vissza. Ez a visszavonulás többnyire öntudatlanul történik. Az ember megbénul, de ez a megbénulás csak éppen annak kifejeződése, hogy az ember nem akarja mindenét levetni, mivel bizonyos fokig az egész léleknek el kell halnia azzal, amit megfelelőnek talált magának a fizikai síkon, hogy beléphessen a szellemi világba. Ezért kell egész szakszerűen a halál kapujának nevezni ezt a kaput. S majd éppen ezen a szárnyas gondolatlényen keresztül szemlélődik az ember, mint egy új, szellemi szemen át, amelyet megfelelőnek talált; vagy egy szellemi fülön keresztül is, mivel az ember hall is, érez is, mindazon keresztül észlel, ami a szellemi világban létezik.

Lehetséges, kedves barátaim, hogy beszéljünk azokról a sajátos tapasztalatokról, amelyekre szert tehetünk, ahogy belépünk a szellemi világba. Hogy szert tehessük ezekre a tapasztalatokra, ahhoz valóban semmi más nem szükséges, mint kitartani az előírt meditálásban. Mégpedig azért szükséges ezt megvilágítani, hogy bizonyos érzéseket, amelyeket az ember odavisz a szellemi világ küszöbéhez, valójában már előbb le kell vetni. Olyan érzéseket, amelyek valóban abból adódnak, hogy az ember ezt a szellemi világot általában másnak szeretné látni, mint ami eléje lép.

Ez tehát az első kapu, a halál kapuja.

Nos, a második kapu az elemek kapuja. Ez az elemek kapuja az, amely valóban sokszor adódik a meditációban, amin másodikként kell végigmenni. De az ember bizonyos fokig szervezete védelme alatt lehet, és főleg a második kapuhoz léphet anélkül, hogy az elsőn átment volna. Ez nem jó a valóságos megismeréshez, de lehetséges, hogy odajut anélkül, hogy az elsőn átment volna. A valóban tárgyszerű megismerés csak akkor jön létre, ha az ember átment az első kapun, és ezután tudatosan lép a másodikhoz. Ez a második kapu a következő módon adódik. Látják, ha az ember átment a halál kapuján, akkor elsősorban bizonyos állapotokban érzi magát, amelyekről láthatja: ezek valóban látszólagosak, ahogy hatnak az emberre, oly módon, ahogy az ember átéli őket, hasonlóan az álomhoz, bensőleg azonban egészen különbözőek. Külsőleg az ember olyan, mintha aludna az ilyen állapotok alatt. Éppen akkor, amikor a gondolat elkezdett élni, elkezd mozogni, megnagyobbodni, akkor az ember külsőleg valóban olyan, mint az alvásban. Nem szükséges feküdnie, ülhet, de olyan, mintha aludna. S ahogy ezt az állapotot külsőleg kevéssé lehet megkülönböztetni az alvástól, bensőleg nagyon is meg lehet különböztetni. Mert ha az ember ebből az állapotból átjut a szokásos élet állapotába, akkor veszi észre először: te nem aludtál, hanem a gondolati életben voltál, éppen úgy, ahogy most is benne vagy, ahol szokásos módon felébredtél a fizikai világban, és szemeden át kitekintesz arra, ami fénylik. De az ember azt is tudja: most, ahol vagy, azt gondolod, te hozod létre a gondolatokat, te rakod össze őket; de röviddel ezelőtt, amikor abban az állapotban voltál, a gondolatok maguktól jöttek létre. Az egyik jött a másikra; egymást világították meg; az egyik eltér a másiktól, és az, amit az ember különben a gondolkodásban tesz, az itt magától jött léte. De tudja: míg az ember egy én, aki az egyik gondolatot a másikhoz illeszti, úgy úszik mintegy ebben az állapotban az egyik gondolatban, aztán odaúszik a másikhoz, egyesül ezzel; majd tovább időzik egy harmadikban és ismét ideúszik; az az érzése: a tér valójában már nem létezik.

A fizikai térben nemde ez úgy lenne, ha az ember odamenne egy ponthoz és visszatekintene, majd eltávolodna ettől, s ha újból közeledni akarna hozzá, akkor először ismét meg kellene tennie az utat; oda-vissza meg kellene tennie az utat. A másik állapotban ez nem így van. Ott a tér nem ilyen; ott mintegy átugorja az ember a teret. Az egyik pillanatban egy ponton van, a másikban ismét elmegy. Nem megy át a téren. A tér törvényei megszűnnek. Az ember maga a gondolatokban él és működik. Tudja, hogy az én nem hal el, benne működik a gondolatfűzésben, de ha a gondolatokban él, nem tud mintegy ura lenni a gondolatoknak; ezek önmagukat hozzák létre. Húzzák az embert. Nem maga úszik a gondolatfolyamatban, hanem a gondolatok mintegy a hátukra veszik és hordozzák. Ennek az állapotnak meg kell szűnnie. S meg is szűnik, ha az ember átmegy az elemek kapuján. Akkor a saját akaratába jut, szándékosan egy határozott gondolati utat tud tenni. Ekkor akaratlagosan él benne az egész gondolati életben. Ez ismét egy óriási jelentőségű pillanat. S ezért főleg exoterikusan, nyilvános előadásokon utaltam arra: a második kaput úgy éri el az ember, hogy sorsával azonosítja magát. Ezáltal éri el azt az erőt, hogy a gondolatszövedékben akaratlagosan jelen legyen.

Először, amikor az ember átment a halál kapuján, azt éri el, hogy a szellemi világban ezt vagy azt tesznek vele. Hogy maga tanuljon meg tenni a szellemi világban, azt éppen azzal éri el, hogy a sorsával azonosítja magát. Az ember ezt csak fokozatosan éri el. Ekkor a gondolatok lényekké válnak, amelyek saját lényünkkel azonosak. Lényünk tettei belekerülnek a szellemi világba. De ahhoz, hogy ezt helyes módon tegyük, át kell mennünk a második kapun. Azáltal, hogy az ember azzal az erővel, amely a sorsával való azonosulásból adódik, úgy akar működni a gondolatban, hogy nem csupán együtt halad a gondolattal, mint egy álomképpel, hanem minden körülmények között ezt vagy azt a gondolatot ki tudja oltani, és egy másikat fel tud hozni, tehát szándékosan bánni tud ezekkel. Amikor ez elkezdődik, az embernek valóban át kell élnie ezt a tapasztalatot, amit annak nevezhetünk, hogy átmegy a második kapun. S itt megmutatkozik az, hogy amire akaraterőként szüksége van az embernek, valójában egy rettenetes szörnyetegnek látszik. A misztikában ezt évezredek óta mindig az „oroszlánnal” való találkozásnak nevezték. Ezt a találkozást az oroszlánnal véghez kell vinni. Ez abból áll, hogy arra az érzésre vonatkozóan, hogy az ember a gondolati világban való tevékenységtől, attól, hogy élénk összeköttetésben van a gondolati világgal, valójában – így kell neveznünk – iszonyú félelmet érez, amit éppen úgy le kell győznie, mint a magányt a halál kapujánál. Ez a félelem az ember számára sokféle módon ilyen vagy amolyan érzésnek tetszhet, ami egyáltalán nem félelem. De ez mégis lényegében félelem attól, ahová bejut az ember. S arról van szó, hogy az ember valóban megtalálja a lehetőséget, hogy ezt az állatot, ezt az oroszlánt, amellyel találkozik, megfékezze. Mert az imaginációban ez valóban úgy tűnik, mintha feltátaná óriási állkapcsát és felfalná az embert. Az akaraterő, amelyet fel akar használni a szellemi világban, azzal fenyegeti, hogy valójában felemészti. Folytonosan olyan érzés uralja az embert: akarnod kell, kell valamit tenned, meg kell ragadnod valamit. De az akaratnak mindezen eleméből, amelyekbe belemegy az ember, olyan érzése támad: ha megragadod, akkor ez felfal téged, kitöröl a világból. Ezt jelenti, hogy felfalja az oroszlán. Tehát valóban – képszerűen ezt így lehet nevezni – ahelyett, hogy átadná magát a félelemnek, hogy a szellemi világban az embert megragadnák az akarati elemek és felemésztenék és megfojtanák, az oroszlán hátára kell lendülnie és hatalmába kerítenie ezeket az akarati elemeket, magából kiindulva cselekvésre kell használnia őket. Erről van szó.

Nos, hiszen látják, mi a lényeges itt. Ha az ember először átment a halál kapuján, akkor kívül van a testén, s akkor csak kívül tudja használni az akaraterőket. Az embernek bele kell illeszkednie a világharmóniába. Az olyan erőket azonban, amelyeket kívül kell használnia, önmagában is birtokolja az ember, csak ezek öntudatlanul tevékenykednek. A vérünket mozgató, a szívverésünket előidéző erők szellemi lényektől származnak, amelyekbe alámerül az ember, ha belemerül az akarati elembe. Ezek az erők bennünk vannak. Ha tehát valakit anélkül, hogy az elrendelt ezoterikus utat végigjárná, megragad az akarati elem – anélkül, hogy átment volna a halál kapuján -, akkor azok az erők ragadják meg, amelyek különben a vérében keringenek, a szívében vernek. Akkor nem a testén kívüli, hanem a benne lévő erőket használja fel. Ez lenne a szürke mágia. Ez arra ösztönözné az embert, hogy magából kiindulva avatkozzon be a szellemi világba azokkal az erőkkel, amelyekkel nem szabad beavatkoznunk a szellemi világba. S hogy az ember látja az oroszlánt, hogy ez a szörnyeteg valóban előtte van, hogy az ember tudja – úgy tűnik – így akarják megragadni őt az akarati erők, és rajtuk kívül, a testen kívül kell uralkodnia magán – erről van szó. Ha az ember nem lép a második kapuhoz, ha nem is látja az oroszlánt, úgy is mindig veszélyben van, hogy az emberi egoizmusból eredően uralni akarja a világot. Ezért a helyes megismerési út ez: először a fizikai testből és a fizikai emberlétből kiindulva, majd csak ezután kívülről közeledni ahhoz a kapcsolathoz, amelybe a kívülálló lényekkel került az ember.

Nos, ezzel szemben a legtöbb ember inkább arra hajlik, hogy a megfelelő meditációnál könnyebb úton jusson a szellemi világba. Így például el lehet kerülni a halál kapuját, és ha a belső adottságok kedvezőek, a második kapuhoz lehet lépni. Ezt azáltal éri el az ember, hogy sajátos képzeteknek, különösen bensőséges képzeteknek adja át magát, amelyeknek így az egész kozmoszba történő egyetemes feljutást kell szemléltetniük. Olyan képzeteknek, amelyeket ez vagy az a tudálékos misztikus jóhiszeműen tanácsol. Ezáltal elkábítja magát az ember a gondolati törekvéssel szemben, és közvetlenül az érzés irányítja. Hajszolja az érzést, lelkesíti az érzést. Így különben egyelőre eljut a második kapuhoz, és az akarati erőknek is ki lesz szolgáltatva, de az oroszlánt nem uralja, hanem az felfalja őt, azt tesz vele, amit akar. Ez azt jelenti, hogy alapjában véve okkult, de lényegében egoista dolgok történnek. Ezért valóban mindig fontos, de – mondhatnánk – némiképp kockázatos is, ha a jelenkori valódi ezotéria szempontjából nem utalunk mindarra, ami csak az érzések által felkorbácsolt misztika. Amit az ember bensőleg felkorbácsol, amit fizikai testéből hajszol elő, de ami mégis összhangban van a vér és a szív erőivel, a fizikai vér- és szíverőkkel, a szellemi világ bizonyos fajta észlelését idézi elő, amit nem lehet letagadni, és sok jót tartalmazhat, de az embert a szellemi világban bizonytalanul tapogatódzó lénnyé teszi, és így nem képes arra, hogy az egoizmust és az altruizmust megkülönböztesse egymástól.

Ha ezt hangsúlyoznunk kell, akkor egy nehezebb pontnál, tehát a tényleges meditációnál és mindannál, ami erre vonatkozik, a jelen kor kedélyvilága még sokszorosan alszik. Szeretik, ha a gondolkodást mégsem feszítik meg annyira, amennyire szükséges, hogy a gondolkodással azonosuljanak. Nagyon szeretik, ha azt mondják nekik: mélyedj el abban, hogy végtelen szeretettel átadod magad a világszellemnek, vagy hasonlónak, s ez által a gondolkodás megkerülésével a kedélyállapot felhevül. Akkor az emberek valóban szellemi észlelésekhez jutnak, de nincsenek teljes tudatukkal bennük, és nem tudják megkülönböztetni, hogy a dolgok, amelyekben élnek, amelyeket átélnek, egoizmusból erednek-e, vagy nem. Biztos, hogy az ego nélküli meditációval párhuzamosan kell történnie minden érzés átlelkesítésének, de ugyanúgy a gondolkodással párhuzamosan is. A gondolkodást nem kell kikapcsolni. De egyes misztikusok éppen mintegy azt keresik, hogy a gondolkodást teljesen elnyomják, és a felkorbácsolt, felhevült érzésnek adják át magukat.

Az ember ezért itt egy nehéz ponthoz érkezik, mert hiszen ez hasznos, hiszen azok sokkal gyorsabban jutnak előre, akik így felkorbácsolják érzéseiket. Bejutnak a szellemi világba, ott mindenfélét átélnek, és tualjdonképpen ezt akarja a legtöbb ember. A legtöbb embernél nem arról van szó, hogy a helyes módon jusson a szellemi világba, hanem az, hogy egyáltalán odajusson. A bizonytalanság, ami itt létrejön, abban áll, hogy mi nem először a halál kapuján megyünk át, hanem mintegy közvetlenül az elemek kapuján, ahol Lucifer még meg tudja akadályozni, hogy valóban észleljük az oroszlánt; hogy mielőtt észlelnénk, felfaljon bennünket. Az a nehézség, hogy már nem tudjuk megkülönböztetni, mi vonatkozik ránk, és mi van kívül a világon. Megismerkedünk szellemi lényekkel, elemi szellemekkel. Egy egészen kiterjedt szellemi világot ismerhet fel az ember anélkül, hogy átmenne a halál kapuján, de ezek főleg olyan szellemi lények, amelyeknek az a feladatuk, hogy az ember vérkeringését, szívműködését fenntartsák. Az ilyen lények mindig körülöttünk vannak a szellemi, elementáris világban. Olyan szellemek ezek, amelyek életelemüket a levegőből, a körülöttünk áramló melegből és a fényből is kapják, és a fizikailag már nem észlelhető szférák hangjaiból is; olyan lények, amelyek minden élőt átszőnek és behálóznak. Természetesen ekkor ebbe a világba jutunk. S a dolog megtévesztő, mert hiszen a legcsodálatosabb szellemi felfedezéseket lehet tenni ebben a világban. Ha most azt, aki nem ment át a halál kapuján, hanem közvetlenül az „oroszlánkapuhoz” furakodott és nem látta az oroszlánt – azt észleli egy elemi szellem, amelynek az a feladata, hogy fenntartsa a szívműködést, és akkor ez az elemi szellem, amely ugyanakkor más emberek szívműködését is fenntartja, esetleg hírt hozhat másokról, sőt múltbeli emberektől, vagy prófétikus híradásokat hozhat a jövőből. Tehát a dolog igen sikeres lehet, de ez mégsem a helyes út, mert mozgásunkban nem tesz szabaddá bennünket a szellemi világban.

A harmadik kapu, amelyen át kell haladni, a Nap kapuja. Ha ehhez a kapuhoz érünk, ismét egy tapasztalathoz jutunk. Míg a halál kapujánál egy szárnyas angyalfejet, az elemek kapujánál egy oroszlánt észleltünk, a Nap kapujánál egy sárkányt, egy vad sárkányt kell érzékelnünk. S ezt a vad sárkányt jól meg kell szemlélnünk. De Lucifer és Ahrimán együttesen azon fáradoznak, hogy láthatatlanná tegyék, hogy ne hozzák szellemi szemünk elé. Ha észleljük, vegyük észre, hogy ennek a vad sárkánynak van alapjában véve a legtöbb köze hozzánk, mivel olyan vágyainkból és érzéseinkből van összeszőve, amelyeket a mindennapi életben jogosan a legalacsonyabb természetünknek nevezünk.

Ha a sárkányt nem szemléljük meg a Nap kapujánál – ezt a Nap kapujának nevezik, mivel éppen a Nap-erőkben élnek azok az erők, amelyekből a sárkány össze van szőve; ezek okozzák, hogy emésztünk és más organikus teendőinket végrehajtjuk, ez valóban a Nappal való együttéléssel jön létre -, ha tehát a sárkányt nem látjuk meg a Nap kapujánál, akkor felfal minket, akkor a szellemi világban eggyé válunk vele. Akkor már nem különbözünk a sárkánytól, akkor már valójában már mi vagyunk a sárkány, aki a szellemi világban tapasztal. S jelentős dolgokat élhet át, bizonyos fokig nagyszabású tapasztalatokat tehet. Olyan tapasztalatokat, amelyek – mondhatnám – jobban megolvasztják az embert, mint azok, amelyeket a halál kapujánál vagy a halál kapuja mögött tesz. Azok a tapasztalatok, amelyeket a halál kapujánál nyerünk, főleg színtelenek, árnyszerűek, intimek, oly könnyűek és bensőségesek, hogy könnyen eltűnnek, hogy alig vagyunk alkalmasak arra, hogy figyelmet keltsenek bennünk, hogy megőrizzük őket. S mindig újra meg kell feszítenünk erőinket, hogy azt, ami könnyen megelevenedik a gondolkodásban, növekedni engedjük. Ez végül egy világgá növekszik. De amíg ez színnel, hanggal, élettel áthatott valóságként lép fel, ez hosszú, energikus munkát és törekvést követel. Majd az embernek ezeket a szín- és hangnélküli alakokat bizonyos fokig hagynia kell, hogy megelevenedjenek mindenütt a végtelenségből. Ha az ember például a legegyszerűbb levegő- vagy vízszellemet akarja felfedezni a fej-tisztánlátással – nevezzük most így, amin azt a tisztánlátást értjük, amely a gondolatok megelevenítésével keletkezik -, akkor elsősorban ez a levegő- vagy vízszellem suhan oda a szellemi világ horizontjára, oly könnyedén és árnyszerűen, hogy ez egyáltalán nem kelti fel az ember érdeklődését. S ha ennek a szellemnek színesnek vagy hangzónak kell lennie, akkor a színességnek a kozmosz egész környezetéből kell közelednie hozzá. Ez azonban először hosszú belső munkában történik. Ez először várakozással jár, amíg kegyelemben nem részesül az ember. Akkor gondolják el, ha önöknek tehát – képszerűen mondva – egy ilyen kis levegő-szellemük van, ha ennek most színekben kell közelednie, ha színesen kell megjelennie, akkor a színnek a kozmosz egy óriási részéből bele kell sugároznia. Az ember ereje kell hozzá, hogy belesugároztassa a színt. Ezt az erőt azonban csak odaadással érheti el, csak így szerezheti meg az ember. A sugárzó erőknek kívülről az odaadás segítségével kell jönniük. Ha az ember a sárkányával azonos, ha egy vele, ha egy levegő-, vagy vízszellemet lát, akkor alkalmas arra, hogy kisugározza azokat az erőket, amelyek benne vannak, és éppen a mindennapi életben alacsonyabb rendűnek nevezett szervekben találhatók Ez sokkal könnyebb. Bőrünk önmagában egy tökéletes szerv, de az asztráltestben és a fej étertestében nincs sok színesség, mivel a színek felhasználása például az agy körül történik, mégpedig a koponyaboltozat kialakítására. Így ha önök a fejből kiindulva, a fej tisztánlátásával az asztráltestet és az étertestet a fizikai testből felemelik a szellemi világ küszöbéig, akkor ebben nem sok szín található. A színeket a tökéletes szerv, az agy kialakítására használják. Ha azonban önök – nevezhetjük így – a has tisztánlátásában a gyomor, a máj, az epe, stb. szerveiből emelik fel az asztrál- és étertestet, ott még a színek nincsenek annyira felhasználva, hogy tökéletes szervet alkossanak. Ezek a szervek csak úton vannak a tökéletesedés felé. A has asztrál- és éterteste csodálatosan színes, minden lehetséges nap-színben csillog és fénylik. S emeljék ki belőle az éter- és asztráltestet, így olyan alakzatokat kölcsönöznek nekik, amelyeket a legcsodálatosabb színekben és tónusokban látnak.

Így előfordulhat az, hogy valaki csodálatos dolgot lát, és egészen nagyszabású, színes festményt vázol fel. Bizonyára érdekes ez, mivel az anatómusok számára is érdekes, hogy a lépet, a májat és a beleket vizsgálják, s ez a tudomány szempontjából is szükséges. De ha ezt egy szakértő vizsgálja, akkor az, ami oly szép színes képekben tűnik fel, ugyanaz, ami evés után két órával az emésztési folyamat alapjául szolgál. Bizonyára nincs semmi kifogás az ellen, hogy ezt vizsgálja az ember. S ahogy az anatómusnak vizsgálnia kell a dolgokat, úgy a tudomány is egyszer sokat nyer majd abból, hogy ezeket a dolgokat vizsgálja, hogy megtudja, mit tesz az étertest, amikor a gyomor emészt. De azzal teljesen tisztában kell lennünk: ha nem tudatosan lépünk a Nap kapujához, nem úgy, hogy ezt a sárkányunkkal egyesítjük, akkor mindazt, ami hasunk éter- és asztráltestében van, ebbe a sárkányba helyezzük. Kiválasztjuk ezt, majd kisugározzuk a tisztánlátó alakzatokba, s akkor egy csodálatos világba jutunk. A legszebb és a legkönnyebben elérendő elsősorban nem a magasabb erőktől, a fej tisztánlátásából, hanem a has-tisztánlátásból ered. S ezt igen fontos tudnunk. Mivel a kozmosz számára nincs abszolút értelemben alacsonyabb rendű, csak relatív alacsonyabb rendű dolog. A kozmosznak óriási jelentőségű erőkkel kell dolgoznia, hogy létrehozza azt, ami az emberi emésztőszervhez szükséges. De arról van szó, hogy ne adjuk oda magunkat semmiféle tévedésnek, illúziónak, hanem tudjuk, hogy a dolgok milyenek. Ha tudjuk, hogy valami, ami olyan csodálatos megjelenésű, nem más, mint az emésztési folyamat, az rendkívül fontos. Ha azonban azt hisszük, hogy egy ilyen kép által talán egy sajátos angyali világ nyilatkozik meg, akkor éppenséggel tévedünk. Tehát nem az ellen fordulhat az értelmes ember, hogy ebből a tudásból egyfajta tudományt művelnek, hanem az ellen, hogy az ilyen dolgokat mintegy hamis fényben tüntetik fel. Ez az, erről van szó. Így például előfordulhat, hogy valaki éppen az emésztési folyamat lefolyása révén az emésztés egy bizonyos fázisában mindig az étertest egy bizonyos részét emeli ki; akkor ő egyfajta természetes tisztánlátó lehet. Az embernek csak tudnia kell, miről van szó.

Az embernek tehát nehéz odajutnia, hogy a fej-tisztánlátás által, ahol ehhez az éter- és asztráltest minden színességét felhasználják, hogy az agy csodálatos felépítését létrehozzák, a szín- és tónusnélküliséget teljesen színessé, tónusossá tegye. De viszonylag könnyű odajutni, hogy a has-tisztánlátással a világ legcsodálatosabb dolgait lássuk. Természetesen ebben a has-tisztánlátásban olyan erők is rejlenek, amelyeknek a felhasználását meg kell tanulnia az embernek. Azok az erők, amelyeket emésztési folyamatunknál használunk, csak átalakult erők, és ezeket akkor éljük át helyesen, ha egyre jobban és jobban megtanuljuk, hogy kialakítsuk azonosulásunkat sorsunkkal. Ezen a téren az is tanít bennünket, ami szárnyas angyalfejként jelent meg, a másik részét követnünk kell. Itt arról van szó, hogy nemcsak azokat az erőket követjük, amelyek az emésztést szolgálják, hanem a magasabb rendűeket is, ezek azok az erők, amelyek sorsunkban, karmánkban rejlenek. Ha ezzel azonosulunk, akkor sikerül kiűznünk azokat a szellemi lényeket, amelyeket magunk körül látunk, és az a törekvésük, hogy a színek és hangok beáramoljanak a világmindenségből. Akkor természetesen a szellemi világ teljes tartalmúvá, konkrétté válik, valóban éppen olyan konkrétté, hogy úgy vagyunk benne, mint ahogy a fizikai világban.

A halál kapujánál az egyik sajátos nehézség az, hogy valóban az az érzésünk – és ezt le kell győznünk -, hogy ott lényegében elveszted magad! De ha az ember ténylegesen megerősíti magát, és azonosul a gondolatisággal, azonnal az a tudata lehet: elveszted, de újra megtalálod magad. Ez egyfajta tapasztalat, amire szert tesz az ember. Az ember elbizonytalanodik, ha belép a szellemi világba, de tudja, hogy újra megtalálja magát. Meg kell tennie az átmenetet: a szakadékhoz érni, a szakadékban elveszni, de bízva abban, hogy kívül újra megtalálja önmagát. Ez olyan tapasztalat, amit végig kell vinnie az embernek. Mindaz, amit itt vázoltam, éppen ilyen belső élmény, amin végig kell menni. S fontos az, hogy az ember megtudja, mi történik a lélekben. Éppen olyan ez, mint amikor valamit látnia kell az embernek; ha egy barátja hívja fel rá a figyelmet, ez jobb, mintha ő maga gondolná ki. De mindezt, amit felvázoltam, csak úgy tudja elérni az ember, ha valóban odaadással, mindig újra a belső munkának és belső önmegtagadásnak szenteli magát a meditáció révén, ahogy ezt „A magasabb világok megismerésének útja” és a „A szellemtudomány körvonalai” c. könyvem második részében leírtam.

Igen nagy jelentőségű az, hogy az ember megtanulja, hogyan tegyen szert ezekre a másfajta tapasztalatokra a szellemi világ küszöbén túl. Ha az embernek, ahogy ez természetes, csak a vágya van meg, hogy a szellemi világban a fizikai világ egyfajta folytatását, megkettőződését találja, ha úgy véli, hogy a szellemi világnak éppen olyannak kell lennie, mint itt a fizikai világnak, akkor nem tud bejutni oda. Az embernek valóban azt kell véghezvinnie, amit úgy érez, hogy mindannak a megfordítása, amit itt a fizikai világban tapasztalt. Itt a fizikai világban például ahhoz van szokva az ember, hogy felnyitja a szemét, és fényt lát, hogy a fény benyomást tesz rá. Ha a szellemi világban azt várja, hogy szellemi szemeit éppen úgy fel tudja nyitni, hogy a fény bizonyos hatással legyen rá, akkor nem juthat ide, valami hamis dolgot vár. Ez olyan, mint a köd, ami a szellemi értelem elé húzódik, ami elfedi a szellemi világot, mint ahogy a ködtenger elfedi a hegyet. A szellemi világban például nem láthat az ember fénnyel megvilágított tárgyakat, hanem tisztában kell lennie azzal, hogy a fénnyel ő maga világít a szellemi világban. Ha a fizikai világban a fénysugár ráesik egy tárgyra, akkor látjuk; a szellemi világban azonban az ember maga van benne a fénysugárban, és ez által érinti meg a tárgyat. Így az ember maga a fénysugárral úszva ismer meg a szellemi világban; tudja, hogy benne van a sugárzó fényben. Ez olyasmi, ami útbaigazítást adhat, ahogy fogalmakat elsajátíthat, amelyek alkalmasak arra, hogy előrevigyék a szellemi világban. Rendkívül fontos például, hogy egyszer elképzeljük: hogy lenne az, ha most a Napban lennél? Azáltal, hogy nem vagy a Napban, látod a tárgyakat a visszavert sugarak által, ha a napsugarak megvilágítják. El kell képzelnünk, hogy benne vagyunk a napsugarakban, és ezekkel érintjük meg a tárgyakat. Ez az érintés egyfajta élmény a szellemi világban; éppen abban áll itt az átélés, hogy az ember elevennek érzi magát benne. Az ember elevennek érzi magát a gondolatok szövedékében. Éppen amikor ez az állapot elkezdődik, hogy az ember tudatosnak érzi magát a gondolatok szövedékében, akkor ez közvetlenül áttér arra, hogy tud önmagáról a sugárzó fényben. Akkor a gondolat van a fényből. De ezt az ember csak akkor tapasztalja meg, ha mintegy alámerül a fénybe, ha benne van ebben a gondolatszövedékben. Az emberiség most olyan fokon van, ahol el kell sajátítania az ilyen képzeteket, ezekkel nem megy át a halál kapuján, hiszen ott bent van a szellemi világban, s ott egészen szokatlan világba kerül. A tőke, amit az emberek a Föld őskezdetén az istenektől kaptak, fokozatosan felemésztődött. Az emberek most már nem viszik át a halál kapuján azt, ami a régi örökség maradványa volt. Most itt a fizikai világban fokozatosan olyan fogalmakat kell elsajátítaniuk, amelyek akkor is, ha átlépnek a halál kapuján, arra szolgálnak, hogy az átlépés után számukra kísértő és félrevezető, veszélyesen fellépő lényeket láthatóvá tegyék. Ezekkel a nagy kozmikus összefüggésekkel össze van kötve az, hogy éppen most kell a szellemtudományt közölni az emberiséggel, hogy a szellemtudománynak fel kell lépnie az emberek között. S megfigyelhetjük, hogy éppen napjainkban, a mi sorsfordító napjainkban valóban jönnek létre átkelések a halál kapuján. Fiatal éveikben mennek át most emberek a halál kapuján, amit a kor sorseseményei követelnek, olyanok, akik bizonyos fokig teljes tudatossággal, fiatalon engedték közel magukhoz a halált. Most nem arra a pillanatra gondolok, mielőtt a halál például a harcmezőn lép fel. Hiszen ott sok minden lehet lelkesedésben és hasonlókban, ami a halál élményét senki számára sem teszik olyan kiemelkedővé, olyan figyelemmel áthatottá, mint ahogy különben gondolnánk. De amikor a halál bekövetkezik, akkor ez egy olyan halál, amely még el nem használt étertestet, korunkban el nem használt étertestet hagy hátra, amelyre a halott rá tud tekinteni; s így a halott ezt a jelenséget, a halálnak ezt a tényét sokkal nagyobb világossággal látja, mintha akkor látná, ha a halál betegség, vagy aggkori gyengeség miatt következne be.

Ez a halál a harcmezőn intenzívebb, erősebben ható esemény napjainkban, mint az olyan halál, amely más módon áll be. Ezáltal hat a halál kapuján átment lelkekre, mégpedig tanulságosan. A halál szörnyű, vagy legalábbis szörnyű lehet az embernek, ameddig testben él. Ha azonban az ember átment a halál kapuján, és visszatekint a halálra, így a halál a legszebb élmény, ami egyáltalán lehetséges az emberi kozmoszban. Akkor ez a visszapillantás arra, hogy a halál által bejutott a szellemi világba, a halál és az újabb születés között a legcsodálatosabb, legszebb, legnagyszerűbb, legragyogóbb esemény, amire a halott egyáltalán vissza tud tekinteni. Mivel éppen születésünkről valóban oly keveset élünk át fizikai átélésünkkel – hiszen egyetlen ember sem emlékezik a szokásos, nem kifejlesztett képességekkel fizikai születésére – éppen olyan biztos mindig a halál azoknak a lelkeknek számára tudatuk megjelenésétől kezdődően, akik átmentek a halál kapuján. Ez mindig ott van, de mint a legszebb dolog, mint ami ráébreszt a szellemi világra. S ez a legcsodálatosabb tanító, olyan tanító, aki a befogadó lélek számára valóban bizonyítani tudja, hogy van egy szellemi világ, mivel a fizikait saját lénye által megsemmisíti, és ebből a megsemmisítésből előhívja azt, ami szellemi. S a szelleminek ez a feltámadása a fizikai teljes levetésével olyan esemény, amely mindig ott van a halál és az újabb születés között. Ez megtartó, csodálatosan nagy esemény, és megértésébe fokozatosan növekszik bele a lélek; belenövekszik egészen egyedülálló módon akkor, ha ez az esemény bizonyos mértékben – mondhatnánk – önmaga által választott esemény. Ha az ember ezt a halált természetesen nem kereste, de például azáltal, hogy bizonyos mértékig önkéntesen besorozta magát, mégis önként találta meg. Ezáltal ez a pillanat újra megvilágosodott. S egy olyan ember, aki különben nem sokat gondolkodott a halálról, keveset vagy csak részben törődött a szellemi világgal, az éppen korunkban, a halál révén, saját halála után egy csodálatos tanítót kaphat. S ez a fizikai és a szellemi világ közötti összefüggés tekintetében olyasmi, ami éppen ebben a háborúban óriási jelentőségű. Már néhány előadásban hangsúlyoztam ebben a nehéz időben: nem elegendő az, amit a puszta tanítással, a szóval tehetünk; de óriási tanítás lesz a jövő emberei számára az, hogy oly sok halál következik be. Ez hat a halottakra, és a halottak ismét belenyúlnak az emberiség jövőbeni kultúrájának folyamatába.

Így éppen egy ilyen halottól szeretnék szavakat közölni, aki fiatalon, napjainkban ment át a halál kapuján, olyan szavakat, amelyek – mondhatnám – átvergődtek ezen a kapun; és éppen emiatt bizonyos mértékig meglepőek. Ezek azt bizonyítják, ahogy a halott, aki sajátos világossággal érezte a halált, ahogy a harcmezőn éli át, most ebben a másfajta élményben találja magát a halál után; hogyan dolgozza ki magát a földi képzetekből és dolgozza bele magát a szellemi képzetekbe. Ezeket a szavakat is szeretném itt közölni önökkel. Ezek, ha szabad így jellemeznem őket, azt tartalmazzák, amikor egy harcmezőn elhunyt mintegy oda akarja nyújtani őket azoknak, akiket a halott hátrahagyott.

A fénylőben
Ott érzem én
Az életerőt.
A halál engem
Az alvásból felébreszt,
A szellemi alvásból.
Azzá válok,
És azt cselekszem magamból
Amit a fény-erő
Bennem sugároz.

Ez bizonyos mértékig abból ered, amit a halott az elszenvedett halál után erre rápillantva elsajátít, az elsajátításban átél, így mintha ez a lény eltöltené magát azzal, amit a halál után, arra rátekintve tanulnia kell, s erről ismeretet is kapna, amely meg akar nyilatkozni.

A fénylőben, ott érzem én az életerőt.

Tehát érzi, hogy magasabb fokon eleven a szellemi világ felfogásában, mint itt volt a halál előtt. Úgy érzi, hogy a halál egyfajta ébresztő és tanító:

Azzá válok, és azt cselekszem magamból…

De érzi, hogy ezt a cselekvést a fény-erő cselekszi benne, úgy érzi, hogy önmagában éli át a fényt:

Azzá válok,
És azt cselekszem magamból,
Amit a fény-erő
Bennem sugároz.

Mindenütt láthatjuk, valóban láthatjuk, hogy az, amit megtapasztalhatunk a szellemi világban, újra és újra a legtisztább bizonyítékát adja annak, amit másfelől az úgynevezett imaginatív megismerés segítségével meg lehet ismertetni ebből a szellemi világból. S az ember azt szeretné, hogy ez megelevenedjék, valóban megelevenedjék szellemtudományos mozgalmunk által, hogy ne csupán egy ismerettel legyen dolgunk a szellemi világról, hanem ez az ismeret valóban olyan elevenné váljon bennünk, hogy elsajátítsuk azt, hogy másként érezzük a világot, miközben a szellemtudomány fogalmai megelevenednek bennünk. A szellemtudomány gondolatainak ez a belső átélése az, amit már gyakran mondtam, ismételten elmondtam. Alapjában véve ezt követelik tőlünk, úgy, hogy ezzel kell hozzájárulnunk a világ további fejlődéséhez, hogy ezáltal összefolyjanak a szellemtudományból született spirituális gondolatok, amelyek fénylő erőkként emelkednek fel a szellemi világba, és visszatérnek a ragyogó világmindenségbe, hogy ez egyesüljön azzal, amit a halál kapuján átmentek sorsfordító napjainkban az emberiség szellemi, kulturális mozgalmába belevittek. Akkor jön létre az, amit ezek a szavak tartalmaznak, amelyekkel ma zárni szeretnénk fejtegetésünket:

A harcolók bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak szenvedéséből,
A nép áldozatos tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse –
Hogy a lelkeket, önmagát ismerve
Irányítsa a szellemi térbe. 

Az alvás és ébrenlét ritmusa a világlény nagy fejlődési folyamatában

Berlin, 1915. március 9.

Nyolc nappal ezelőtt az imaginatív meditációt vettük szemügyre, és láttuk, hogy ez a fejtegetés is megmutatta nekünk, hogy minden megismerést, amelynek az érzékfeletti világok valódi megismerésének kell lennie, a testtől független világszemlélet révén nyerhetünk el. Ez azáltal történik, hogy a szokásos, mindennapi megismerés megszabadítja magát azoktól a feltételektől, amelyek a test, az érzékek, az idegrendszer és egyebek által adottak. Hiszen a szokásos mindennapi megismerés úgy jön létre, hogy az ember lelki-szellemi része a testi eszközt szolgálja. Nos, ez a szellemi megismerés bizonyos finomabb folyamatokból áll, amelyek az emberben lejátszódnak, s elsősorban ezekre a folyamatokra akarunk utalni mai fejtegetésünk első részében. Finomabb folyamatokat mondtam. Azért finomabbak ezek a folyamatok, finomabbak, mint a megismerés szokásos, mindennapi folyamatai, a megfigyelésé, az észlelésé, mivel az ember csak abból indulhat ki, amihez a mindennapokban hozzászokott, és csak fokozatosan emelkedhet fel a finomabb, intimebb folyamatokhoz. Nos, mi mindnyájan csak úgy juthatnánk el a szellemi világ legkielégítőbb, legmagasabb rendű megismeréséhez, ha képesek lennénk, hogy minden további nélkül teljesen tudatosan éljük át egy részét, csak egy kis részét, akár csak egy pillanatát életünk azon állapotának, amelyet az elalvás és a felébredés között töltünk el; nem csupán álomtudatban, hanem teljesen tudatosan. Mert hiszen minden beavatás abban áll, hogy azt, ami bennünk testünkön kívül, öntudatlanul időzik éjjel az alvásban, tudatossá tegyük.

Egy valóban magasabb megismerési folyamat sohasem áll másból, minthogy tudatossá tegyük azt, ami különben az elalvástól a felébredésig öntudatlanul, alvó állapotban megy végbe. Önök talán csodálkozni fognak, de van a testi embernek egy része, amely alapjában véve mindig alvó állapotban van, mindig alszik. Hiszen ezekbe a dolgokba nem szükséges egyenesen az antropozófiai élet kezdetén belemenni; a szellemtudományos kutatás finomságai bizonyos fokig csak lassan és fokozatosan juthatnak tudomásunkra. Természetesen úgy gondoljuk, ahogy ábrázolják, hogy az ember nappal ébren van, és éjjel alszik, hogy nappal énje és asztrálteste fizikai testével és étertestével teljes egységet alkot, éjjel pedig az én és az asztráltest a fizikai testen és az étertesten kívül tartózkodik. Mindenesetre egészen helyesen gondoljuk így, mivel csak fokozatosan tudunk a szellemtudományos tények durvább értelmezésétől a speciális igazságok felé haladni. Nagy vonásokban igaz az, hogy az ember alváskor énjével és asztráltestével kívül van fizikai és étertestén. De a test egy részére mégis érvényes az, hogy lényegében a felébredéstől az elalvásig a testnek ez a része alszik, legalábbis lényegét tekintve alszik. S ez figyelemreméltó módon az emberi testnek az a része, amelyet a fejnek, a főnek nevezünk. Ez éppenséggel akkor alszik, amikor mi ébren vagyunk. Bár könnyen azt hinnénk, hogy a fej a legéberebb, a valóságban ez az, amely a legkevésbé éber. Mivel az emberi gondolkodás, mindenekelőtt a fej berendezésének éber tevékenysége azon alapul, hogy az ébrenlétben is az én és az asztráltest a fej szerveivel szemben olyan kapcsolatban vannak – tehát a fej énje és asztrális részei -, hogy a fej fizikai és éteri részeivel nem tudnak összekapcsolódni, hanem mindig bizonyos fokig saját életet élnek a fej fizikai és éteri részén kívül. Csak akkor van még belső összeköttetés az asztrális és a fizikai fej-test között, ha fejfájása van az embernek. S ha az embernek igazán erős fejfájása van, akkor a leggyakrabban összeköttetés áll fenn a fej asztrális és fizikai része között. Akkor tud az ember a legrosszabbul gondolkodni, ha fáj a feje. Ez onnan ered, hogy ekkor erős kapcsolat lép fel a fej asztrális, fizikai és éteri része között. Nos, éber gondolkodásunk és a további éber lelkiéletünk azon alapul, hogy bizonyos vonatkozásban az én és a fej asztrálteste kívül van a fizikai és étertesten, és ezáltal a fej fizikai és étertestében tükröződik, mint ahogy csak akkor nézhetjük meg magunkat a tükörben, ha rajta kívül vagyunk. Ez a tükröződés adja mindennapi tudatunk képeit. Ezek tükörképek, amelyeket a mindennapi életben átélünk, megismerve észlelünk. S e fejen kívüli élet révén, a fej alvása és a koponya keménysége révén elért én- és asztráltest-tevékenység visszaverődése okozza azt, hogy az én és az asztráltest benső világát úgy érezzük, mint a sajátunkét. Ha az az eset állna fenn, mint a szervezet más részeinél, az én és az asztráltest tevékenysége még inkább beleolvadna a fizikai és étertest tevékenységébe, akkor emésztőszervi tevékenységet, talán ritmikus tevékenységet is észlelnénk a fejben, mint a szívben, vagy talán nem is észlelnénk – de gondolkodási tevékenységről nem lehetne beszélni, mivel ez azon alapul, hogy ezt nem észleljük, hanem visszatükröződik. A szív, a többi szervek felemésztik, felveszik az én és az asztráltest tevékenységét. A fej szervei nem veszik ezt fel, sokkal inkább visszatükrözik; ezért lehet átélni ezt a tevékenységet lelkünkben.

Nos, éjjel, az elalvástól a felébredésig, bizonyos mértékig az egész én és az egész asztráltest – még ha ez nem is egészen helyes, de nagyjából így van -, tehát az én és az asztráltest nagyobb része a fizikai és étertesten kívül található. Az ember itt olyan helyzetben van, hogy az elalvástól a felébredésig az én és az asztráltest egy sokkal nagyobb részére vonatkozóan úgy viselkedik, ahogy ébrenlétkor a fejével szemben viselkedik. De a szervezet többi része még nem tart olyan messze, mint a fej; az még nem fejlődött odáig, hogy vissza tudja tükrözni azt, amit a fej. Ezért az alvásban semmiféle tudatosság sem jelenhet meg. Ha megszemléljük kezeinket mozgás közben, azt kell mondanunk: ameddig mozgatni tudjuk, ha éberek vagyunk, ezekben a kezekben természetesen benne vannak az érintett végtagok, az én, az asztráltest, étertest és a fizikai test. Mindez rendelkezésre áll, mindez mozgásban van, ha kezeinket mozgatjuk. Nos, gondolják csak el, hogy az ember olyan helyzetben lenne, hogy kezei oda lennének kötve szervezetéhez, méghozzá úgy, hogy sohasem tudná mozgatni őket, hanem rögzítve lennének, szorosan hozzá lennének kötve a szervezetéhez. S tegyük fel, hogy mintegy az a kegyelem adódna az embernek, hogy mialatt most lekötött fizikai kezét nem tudja mozgatni, kezének éter-, vagy legalábbis asztráltestét mozgatni tudná. Ennek valami igen jelentős következménye lenne. Mintegy kinyújtaná asztrális, illetve éterikus kezét fizikai kezein túl, amelyeket nem tudna mozgatni, mert le volnának kötve. Nem bajlódunk azzal, hogy ezt a folyamatot mindenképpen kifejtsük; ha valamit a kezek asztralitásából és éteriségéből mozgatunk, akkor ezzel együtt mozgatjuk a fizikai kezet is. Az ember ezt a Földön nem tudja minden további nélkül jól véghezvinni, ami természetes, de az evolúció folyamán ez meg fog valósulni, csak másként, nem olyan durva módon, ahogy itt most elmondtam. Így meg fog történni az, hogy mialatt az ember a Föld-fejlődés folyamán továbbfejlődik, és átnő a Jupiterbe, ténylegesen bekövetkezik az, hogy kezei, fizikai kezei mozdulatlanok lesznek. A Jupiteren már úgy fog megjelenni az ember, hogy fizikai kezei már nem mozgatható szervek, hanem rögzítettek lesznek, ezért azonban éppen az asztrális és éteri kezei részben maguktól mozogni tudnak. Tehát a Jupiteren a fizikai kezekből még csak mozdulatlan utasítások jönnek, ezzel szemben az asztrális, illetve az éteri kezek szabadon mozognak, mint a szárnyak. Ez azon alapul majd, hogy ez a Jupiter-ember nem csupán agy-gondolkodó lesz, hanem rögzített kezei azt a lehetőséget nyújtják számára, hogy visszasugározzanak abba, ami most a fizikai kezekkel van összekötve, s ezáltal sokkal elevenebb, sokkal átfogóbb gondolkodása lesz. Azáltal, hogy egy fizikai szerv nyugalomba jut, a megfelelő szellemi-lelki végtag, amely hozzátartozik a fizikai szervhez, felszabadul, és szellemi-lelki tevékenységet tud kibontakoztatni. Ez ugyanis valóban így van az agyunkkal: amikor még Hold-emberek voltunk, akkor voltak olyan szerveink, amelyek ott úgy mozogtak, mint a kezek, és ezek a szervek rögzítetté váltak. A Holdon még nem volt szilárd, csontos koponyánk; ott azok a szervek, amelyek most az agyban mintegy össze vannak hajtogatva, úgy mozogtak, mint a kezek. Ezért az ember a Holdon még nem tudott úgy gondolkodni, mint a Földön. De annak, aki tisztánlátó módon vizsgálja a gondolkodást, világos, hogy ott az alvó agyban található szervek az éber embernél szárnyszerűen mozognak, ahogy leírtam önöknek, ahogy az asztrál- és éterkezek mozognának, ha a fizikai kezek rögzítettek lennének. Ez tehát valóban megtörténik a Hold-állapotból a Föld-állapotba történő átmenetnél, hogy ott a kezek mintegy le voltak kötve, és még rögzítettek voltak a szilárd, csontos koponya révén, s így az éteri és az asztrális rész szabaddá vált. De a szerveknek tovább kell fejlődniük. Ezek a kezek nem maradhatnak olyanok, mint most, ha a Jupiterig fejlődünk, hanem lényegi vonatkozásban egyfajta változáson mennek keresztül, mint ahogy az agyunk is, azáltal, hogy visszatükröző szervvé vált. Ezt a folyamatot természetes evolúciónak nevezhetnénk.

Egy másik folyamat a beavatás folyamata. Ez abban áll, hogy tudatunk középpontjába gondolatilag valamely mantrikus meditációt helyezünk, és ebben teljesen feloldódunk. Ha ezt tesszük, akkor valóban sok múlik azon, hogy nem a testiségünket használjuk e gondolat kialakításához, hogy megragadjuk a gondolatot, hanem ezzel a gondolattal visszahúzódunk a testiségből, a fizikai-érzékiből, és ezen kívül maradunk, hogy a meditációnál semmiféle segítségünk ne legyen a fizikai világból. A szokásos mindennapi gondolkodásnál segít bennünket a fizikai test, a fizikai világ. Gondolkodunk, ha az érzékeken keresztül benyomások érnek bennünket. Ezáltal válik kényelmessé számunkra a gondolkodás. Ekkor a világ egyúttal éteri és fizikai benyomást is tesz ránk. Ez támasza gondolkodásunknak. Ha meditálunk, éppenséggel távol kell tartanunk magunkat minden fizikaiságtól, és minden képzettől is. Teljesen szabad akaratunkból kell egy gondolatot tudatunk középpontjába állítani. Ezáltal valami igen sajátságos történik, ami az érzékelési folyamattal szemben egy finomabb folyamat. Ha odáig jutunk, hogy mintegy elfelejtkezve az egész külső világról – mintha a külső világ nem lenne ott, valójában semmi más sem lenne időben és térben, mint ez az egyetlen gondolat -, ha odáig visszük ezt, hogy számunkra az egész világ közömbös, és csak a meditációs gondolatokban élünk, akkor jelenik meg az, amit természetesen semmiféle fizikai tudomány sem tud megállapítani. A meditálás e finom eljárása révén bizonyos fokig egyfajta finomabb hő-felhasználást ér el; hőt használ fel, hőt távolít el. Ez olyan folyamat, amelyet természetesen fizikailag nem tudunk megállapítani, de a felhasználás megtörténik, s egy alkalommal majd beszélünk erről. Ekkor látni fogjuk, hogy olyan folyamatokkal, amelyeket mindenki meg tud figyelni, bebizonyíthatjuk a fizikai tudománynak, hogy a meditációs folyamat bizonyos finom hő- és fény-processzusokkal kapcsolódik össze.

A fényből, amit felvettünk, bensőleg felhasználunk valamit; fényt használunk fel. Még valami mást is felhasználunk, de most maradjunk annál, hogy hőt és fényt használunk fel. Éppen amit felhasználunk, az hozza létre, hogy megjelenik valami, amiről nyolc nappal ezelőtt mondtam azt, hogy a meditálás folyamatából valami finom elevenség alakul ki. Ha a szokásos mindennapi eljárással gondolkodunk, akkor is él bennünk valami, ami benyomást gyakorol szervezetünkre, és olyan folyamatot eredményez, aminek a hőhöz is van köze; ott ez vésődik be, és ami ott lejátszódik, az hozza létre, hogy van emlékezetünk. Ehhez azonban a meditálásnál nem szabad eljutni. Ha a tiszta gondolat- vagy érzéstartalomban élünk, akkor testünkbe nem nyomódik be az, amit ott felhasználunk, hanem az egyetemes étervilágba nyomódik be. Ez különben egy folyamatot idéz elő. Igen, kedves barátaim, ha valóban komolyan, igazán meditálnak, akkor az egyetemes étervilágba belenyomják gondolati formájukat; ez ott van benne. S ha visszatekintenek egy meditációs folyamatra, ez nem a szokásos emlékezés, hanem visszatekintés arra, ami benyomódott a világéterbe. Fontos, hogy ezt figyelembe vegyük. Ez egy finom folyamat, amit úgy valósítunk meg, hogy ez egy kapcsolatot hoz létre közöttünk és a környező éteri és asztrális világ között. Az embernek, aki a szokásos, mindennapi érzékelést és gondolkodást kifejlesztette, most önmagával kell kezdenie valamit; ez olyan folyamat, ami csak bennünk játszódik le. Az viszont, aki a valóságos, igazi meditációba bocsátkozik, olyan folyamatban él, amely egyben világfolyamat, kozmikus folyamat. Ott történik valami, még ha rendkívül finom dolog is. A következő történik: a meditálásnál némi hő használódik fel. Ha ez felhasználódik, hideg jön létre; ez meditáláskor lehűti az egyetemes világétert. S fény is felhasználódik ott, ez eltompul; sötétség keletkezik, letompított fény. Így, ha egy ember a világ egy helyén meditál, majd elmegy, akkor ezen a helyen egy gyenge lehűlést és ugyanakkor fénytompulást hagy hátra. Az általános fényviszonyok letompulnak, sötétebb lesz. Tisztánlátó módon mindig követni lehet, ha valaki egy helyen meditált, ha valóban megvalósította a meditációs folyamatot. Ha ismét elhagyja ezt a helyet, egy árnykép marad ott róla, ami hűvösebb is, mint a környezet. Tehát egy hűvös, sötét kísértet kerül erre a helyre; ezt véstük be ide. S finoman, igen finoman valóban történik valami ezen a helyen, amit nagyjából összevethetnek azzal, ami a fényképező lemezen keletkezik. Valóban egyfajta kísértet alakul ki ott. Ez tehát egy folyamat, amely nem csupán az emberben, hanem valóban kozmikusan játszódik le, s ezáltal az ember bekapcsolódik a kozmoszba.

Nos, különben van egy gondolat, amelyet meditál az ember, még ha egyáltalán nem is meditáló, ha semmit sem tud valamiféle szellemtudományról. Egy gondolatot már meditál az ember. S ez az egy gondolat, amely látszólag valóban kisebb, de az élethez végtelenül fontosabb, ez az én gondolata. Az én gondolatát ugyanis mindig úgy fogjuk fel, hogy az a testtől független. S amíg énünkkel összefüggünk a világgal, bizonyos, énünkkel összefüggő dolgokat – még ha az ember nem is veszi észre az életben – úgy gondolunk, hogy ezek, mondhatnám, olyanok, mint a fa ágai. Így bizonyos gondolatok, érzések, akarati impulzusok olyanok lesznek, mint az ágak vagy csápok, mozgó csápok; ezek az én köré csoportosulnak. S ilyen módon az ember mindig, egész életén keresztül hagyja, hogy mögötte kullogjon az, amit énnek gondol, ami ilyen mozgékony polipkarokat terjeszt ki minden irányba. Egy kísértetszerű medúzát enged maga mögé egész életén keresztül. De ez igen reális dolog, mivel ugyanakkor tartalmazza azt, amit az ember átélt – amíg ezt énjében elgondolja, átérzi. Ez kétségtelen. S amikor az ember átment a halál kapuján, fokozatosan megtanulja, hogy visszapillantson erre a visszatartott dologra, s ez ad lehetőséget arra, hogy összhang álljon fenn aközött, amit a halál után átél, és aközött, amit hátrahagyott.

A meditálásban nekünk, földi embereknek elsősorban azt kell elérnünk, hogy szerveink akaratunk hatalmában legyenek; hiszen ezen alapul a helyes meditáció lehetősége, azon, hogy gondolkodásunkat, érzéseinket szabaddá tegyük a meditációban, oly módon, hogy a test nem vesz részt benne, s ezáltal bensőleg oly erősen tudunk koncentrálni, hogy csak az vésődik be, amit akarunk, nem az, amit nem akarunk. Így ez mintegy lefényképeződik a világéterbe. Mindig hangsúlyoznunk kell, hogy a valódi, helyes meditálás reális folyamat, valóban reális folyamat. Ha meggondoljuk, hogy az ember ezt elhagyja és alapjában véve az egész élményben benne vannak, amiket elhagy, és hogy csak az élmény marad meg, akkor azt is beláthatjuk, hogy ha az ember áthalad a halál és az újabb születés közötti időn, és ismét lejön a Földre – akkor még a világéterben megtalálja azt, amit ott hátrahagyott. Ott van reálisan, ahogy a karma működik. Hiszen ez az, amit az ember kísérteteként létrehozott, ami most rá hat, és a későbbi élettel összhangban éppen azt alakítja ki, ami a karmában lejátszódik.

Az ember csak lassan és fokozatosan juthat ezeknek a dolgoknak a megismeréséhez. Mivel ez így van, mivel egy valódi folyamat játszódik le, amely túlmutat rajtunk, belenyúlik a kozmoszba, ezért a meditálónak az az érzése van, hogy a meditálás valami más, mint a szokásos gondolkodás. Az utóbbinál olyan érzésünk van, hogy mi fűzzük össze a gondolatokat, az egyiket hozzuk a másik után; mi vagyunk itt, aki ítélkezik. A meditálásnál az embernek fokozatosan az az érzése: nem csupán te vagy az, aki itt gondolkodik, aki meditál, hanem történik valami, amiben te ugyan benne vagy, de ez rajtad kívül is, valami maradandóként játszódik le. Ennek az érzésnek át kell hatnia az embert. Éppen úgy, mint amikor az embernek az az érzése, hogy ha egy törékeny tárgyat a falhoz vág, nemcsak az történik, ami a tárgy repülése előtt történt, hanem azután még valami, ami összefüggésben áll ezzel: a tárgy összetörik, ha elszabadult tőlünk. Így a meditálásban is úgy érzi az ember: ez nem te vagy, aki gondolkodik, te ugyan éleszted a gondolataidat, majd ezek tovább peregnek, örvénylenek és léteznek. Akkor már nem vagy egyedül úr felettük, hanem kezdenek önálló, saját életet élni. S mint amikor az ember gondolatainak szövedék- és lényszerű atmoszférájában benne érzi magát, mint ahogy a gondolatok hullámként áramlanak át agyunkon, úgy kezdi ezt is érezni, ezt a szilárd, biztos érzést: te benne vagy saját szellemi világodban, te magad csak egy tagja vagy ennek az egyetemes szövedéknek. Fontos, hogy valóban ehhez a csendhez, ehhez a lelki nyugalomhoz jussunk a meditálásban, hogy eljussunk ehhez a jelentős érzéshez: nem vagy egyedül, aki teszi ezt, ez megtörténik. Te elkezdted mozgatni ezeket a hullámokat, de ezek kiszélesednek körülötted. Saját életük van, amelynek csak a középpontja vagy.

Látják ebből, kedves barátaim, hogy a szellemi világ megismerése valójában egy élmény. S ezt az élményt teljes nyugalomban kell kivárnunk. Ez rendkívül jelentős, de türelem, kitartás, lemondás kell hozzá, hogy teljes nyugalomban kivárjuk. Mivel ez az élmény elegendő ahhoz, hogy teljesen meggyőződjünk a szellemi világ objektív létezéséről.

Amint kivehették az itt megtartott magyarázatokból, az ébrenlét és az alvás váltakozó állapota valóban általánosan szükséges. Itt oly módon alszunk és ébredünk, ahogy az éppen ismert számunkra. Azért alszunk és ébredünk fel, hogy egész nap tevékeny agyunk is alámerülhessen abba a részbe, amelyről nappal a szervek gondoskodnak, éjjel pedig kívül van és öntudatlan marad. Az alvás és az ébrenlét e ritmusának meg kell történnie; de láttuk, hogy ez a világlény nagy fejlődési folyamatában is megtörténik. Ha most agyunk valójában alszik, hogy gondolkodni tudjunk, és kezeink éberek, ez azt jelenti, hogy kezünkkel szabad, éber kapcsolatban vagyunk. Mialatt az alvásban nem mozgattuk a kezünket, addig a Holdon agyunkat illetően egyenesen éberek voltunk, és megtanultuk az alvást; éppen ezáltal tudtuk kifejleszteni a földi gondolkodást, hogy megtanultuk agyunkat elaltatni. Míg ez a Holdon még éber volt, itt már elérte az alvás lehetőségét; s ezáltal tud gondolkodni az ember. A test középtája a Jupiteren tanul majd meg aludni, s így a gondolkodás további élmény lesz. Így mennek keresztül a fejlődésen az alvás és az ébrenlét állapotai. De ezek az állapotok egészen általánosak, minden lehetséges területen megmutatkoznak. Azt mondhatjuk: ahová pillantunk, látjuk, hogy az alvó és éber, váltakozó állapotok valóban szükségesek. Egy szokatlan példát fogok bemutatni erre, sajátságos példát, amely talán mégis közelebb hozhat bennünket korunkhoz.

Ha tájékozódni akarnak, megtudhatják, hogy mi játszódott le az irodalmi szellemi életben a 19. század kezdetén a kultúrában, ha egy irodalomtörténeti műben utánanéznek, hogy melyik költő volt jelentős, melyik jelentéktelen. Ez a kép véget is ér egy bizonyos ponton, ugyanis azokat a költőket, akik akkor egészen jelentősek voltak, már nem is említik. S az ember, ha jelenleg egyáltalán tud valamit, tudja, melyik költő volt jelentős vagy jelentéktelen a 19. század első felében vagy a közepén. Ezt tudja az ember; viszont némelyekről – hiszen ez tagadhatatlan – akik írtak a 19. században, sokan, nem akarom azt mondani, hogy mindenki – már semmit sem tudnak. Vannak már olyan emberek, akikről már egyáltalán nem tudnak. Nos, bizonyára jön majd egy olyan idő, amikor más képe lesz az embernek, egészen más képe arról, amit például a 19. század irodalmi, szellemi életének nevezünk; ahol bizonyára olyan költőknek, akiknek ma sok oldalt szentelünk, csak egy fél oldalt szánnak, és olyanoknak, akiket ma egyáltalán nem említünk, tíz-húsz oldalt. Ezek a dolgok változni fognak. S főleg fennáll annak szükségessége, hogy ezek a dolgok alapjában változzanak. Különösen, ha tekintettel vagyunk arra, hogy a szellemtudománynak olyannak kell lennie, ami bevonul az emberiség kultúrájának folyamatába, megragadja és áthatja az emberi tudást, ha ezt figyelembe vesszük, akkor tudni fogjuk, hogy az embereknek újra kell tanulniuk, meg kell tanulniuk gondolkodni. Egy dolgot azonban meg akarok említeni.

A mai megismerés helyére, amit valójában azáltal nyertünk, hogy egyetlen valóságos megismerésként engedtük érvényesülni azt, amit a testi organizáció révén kapunk, egy másiknak kell kifejlődnie, egy másiknak, amely azt is engedi érvényesülni, amit a szellemi beavatási úton lehet kivívni. Ma a dolog úgy áll, hogy az igazi tudós egyedül azt engedi érvényesülni, azt tartja biztosnak, amit olyan megismerés révén nyerünk, amely a test eszközén keresztül jött létre. Minden más fantáziakép. Esetleg még hipotézisként hagyja érvényre jutni. De ez nem mehet túl messzire, különben a hipotézist is már a legnagyobb fantasztikumnak nevezi. Tehát ez érvényes ma. Kell olyan időnek jönnie, amelyben nemcsak érvényesülni engedik azt, amit a szellemi megismerés útján vívnak ki, hanem amikor azt is, ami a fizikai világban ismert, át fogja világítani és jó értelemben a mélyére fog hatolni a szellemi megismerés. Ennek el kell jönnie.

Nos, nemcsak összehasonlításképpen, hanem minden valószínűség szerint azt mondhatjuk: most olyan korban élünk, amelyben az ember a megismerést illetően alszik, legalábbis – hogy kissé udvarias legyek – az emberek általában alszanak. Ebből az a szellemtudomány iránt érdeklődő ki van zárva, aki a szellemi megismerés tekintetében éber. De az emberiség többi része alszik, álomszuszék a szellemi megismerés terén. S éppen a legtiszteltebb tudomány úgy jön létre, hogy valójában alszik. Olyan korban élünk, amikor az emberiség ezt az igazi valóságot a legintenzívebb értelemben átalussza. Ez már régóta előkészült, és – mondhatnánk – ahogy az alvás előtt mindig elalvás történik, így azt is megfigyelhetjük, hogy éppen a 19. században egyfajta álomállapot és az alvással való küzdelem lépett fel. Hiszen most olyan korban élünk, amikor a szellemi megismerés tekintetében az emberiség többnyire alszik. Most édesen szendereg. De nem könnyen vált lehetségessé, hogy teljes mértékben kivívják ezt az alvást, és látjuk például, hogy a 19. század első felében egyes nagy jelenségeknél küzdelem lépett fel az alvással, mialatt bizonyos embereknél még a szellemi igazságok, szellemi viszonyok egyfajta sejtése, belső átélése támadt fel. A 19. század további folyamán nem tehetett mást, hogy ehhez az édes, szendergő állapothoz jusson, minthogy elfelejtse az olyan költőket, akik még tudtak valami sajátosat a szellemi világról. Ezek nem illettek bele ebbe a szellemi szendergésbe.

Egyszer már azonban felhívtam a figyelmet egy költőre, Julius Mosen-re[1], aki „Wahn lovag” (Ritter Wahn), sőt „Ahasver” c. költeményeivel valóban olyan műveket írt, amelyekből láthatjuk, hogy Julius Mosen eleven összhangban élt a szellemi világgal. Wahn lovagot Julius Mosen egy régi monda után formálta meg, de áthatotta bizonyos ideákkal, amelyekből láthatjuk, hogy még kapcsolatban állt a szellemi világgal. Wahn lovag keresi a Földön azt, aki fel tudja világosítani őt a halál legyőzéséről. Lényegében az a témája Julius Mosen „Wahn lovag” c. költeményének, hogy Wahn lovag, tehát az, aki a szokásos megismeréssel rendelkezik – amely téveszmés megismerés – felkeres valakit, aki fel tudja világosítani őt: hogyan kerülhet ki az ember a fizikai élet téveszmés megismeréséből. S igen nagy véleménnyel van arról, aki felvilágosítja őt erről. Julius Mosen ezután leírásokat közöl, amelyek arra vonatkoznak, hogyan fogja megtalálni Wahn lovag azt, aki megvilágítja számára a testen kívüli megismerést:

Harcolni akarok minden országon át
Kelet felé, meddig derék lovam hordoz,
Várról-várra, országról-országra kóborolván

Rendületlenül, míg valaki el nem mondja nékem:
Én testedet megmenthetem a haláltól,
Megtehetem, hogy hatalmát megtörjem.

Én azt öröklétről-öröklétre
Szolgálni akarom harcedzett kézzel,
Dolgozni néki, hatalmasan küzdve.

Ez a Wahn lovag tehát felvilágosítást keres arról, hogyan juthat az ember olyan megismeréshez, amelyet nem a testből hódítanak meg, hanem ami magát a testet győzi le, amely az öröklétben folytatódik. Tehát ez a vágy már létezik. S most Wahn lovag – ahogy Julius Mosen mondja – először egy „Ird” nevű aggastyánnal harcol. Nos, ezt az Ird-et nem értették az emberek. De utánanézhettek volna a névnek az eredetiben, akkor az Ird-et nem fordították volna „halál”-nak (Tod), mint ahogy a lipcsei irodalomprofesszor, Rudolf von Gottschall tette. Fordíthatták volna „Föld”-nek (Erde), vagy „világ”-nak (Welt). Nos, ezzel az Ird nevű aggastyánnal harcol először Wahn lovag. Legyőzi őt. Az utóbbi alkalommal beszéltünk arról, hogyan győzte le a szellemi a földit, a szellemi győzelméről a Föld, az idő és a tér fölött. Majd legyőzi a „Tér” (Raum) nevű aggastyánt, és eljut a menny kapujához, vagyis a szellemi világhoz. Akkor vágyakozni kezd arra, hogy visszatérjen a Földre, mivel még nem élte ki teljesen az életet. Ez a szép költemény, a „Wahn lovag” azt állítja elénk, hogy már volt itt valaki, aki küzdött a beavatás problémájával, aki tudott valamit arról, hogy létezik egy ilyen beavatási probléma. „Ahasver” c. költeményében Julius Mosen ismét ilyesmit ábrázol.

Nos, van még egy másik német költő, Wilhelm Jordan, akit gyakran említenek, művét azonban, amelyen át legszellemibb lényét adta, a legkevésbé. Ez a költemény a „Demiurgosz”. Ez a „Demiurgosz” – a mű az ötvenes években jelent meg – igazán jelentős munka, mivel valóban azt juttatja kifejezésre, ahogy a szellemi lények, jók és gonoszak, közelednek az emberekhez, áthatják az emberi lelket, és az emberek segítségével itt a Földön megnyilvánulnak. Így ha egy ember áll előttünk, arra kell gondolnunk: ez az ember bizonyára mindabból áll, amit ismerünk, de benne az működik, ami a magasabb szellemi világból jön. S a „Demiurgosz” nagyrészt azon alapul, hogy ezt az összhangot ábrázolja az ember és a szellemi világ között. Három szép kötetben mutatja be Jordan, hogyan játszanak bele szellemi lények az emberi lélekbe. Itt teljes mértékben bekövetkezik a küzdelem az alvással. Vannak olyan emberek, akiknek álmaiba még belekerült az, amit az emberiségnek ki kell vívnia a szellemtudomány által, az édes szendergésből felébredni, a tisztán külső, pozitivista megismerés irányába. Ezt valóban egy ilyen folyamatnak kell tekintenünk, hogy az emberek spirituális álmokon keresztül a lustaságba, lustálkodásba juttatják magukat.

Ha megkérdezzük, min alapszik ez valójában, hogy mégis csak van egy ember, Julius Mosen, aki képes spirituális folyamatok ábrázolására, s mintegy beavatási folyamatot mutat be „Wahn lovag”-jában, honnan jön ez? Ez igen figyelemreméltó: Julius Mosen beteg volt és életének nagy részét csaknem teljesen megbénulva töltötte. Mit jelentett azonban ez a bénulás? Hogy a fizikai test mintegy kiszáradva eloldódott az éter- és asztráltesttől. Ezzel a bénulással az asztrál- és az étertest szabadabbá vált. Amit nekünk fáradságosan kell kiküzdenünk a beavatási folyamat révén, azt ő e betegségfolyamat segítségével elérte. Természetesen ezt a betegségfolyamatot nem szabad valódi megismerési folyamatnak felfogni, vagy kívánatosnak tekinteni; de egy olyan korban, amely mintegy a lustaságba torkollik, a világrend egy olyan embert helyezett a világba, akinek ilyen volt a kapcsolata fizikai és lelki-szellemi tagjai között. Így feküdt, megbénulva, egyetlen tagját sem tudta mozgatni, de eleven lélekkel, eleven szellemmel, amelyek ezáltal egyenesen szabaddá váltak, és behatoltak a szellemi világba. Amit a beavatás egészséges módon keresett, arra itt egy betegség szólította fel. Itt feküdt egy ember élete nagy részében megbénulva az ágyban, de teste bénulásán győzedelmeskedve eloldódott belőle a szellemi-lelki. Ezért tudott ez az ember valóban előhozni valamit, ami számunkra annyira spirituálisnak tűnik. Hiszen még egészségesebb módon is el lehetett volna ezt érni, mint ahogy Julius Mosen tette, de talán éppen ezért kevésbé mély tartalommal.

Egészségesebb módon is elérték ezt. Még a 19. század első felében lehetővé vált egy költő számára, hogy valóban úgy ábrázolja az emberiség kultúrtörténetének folyamatát, hogy alakjaiba mindenütt bevilágított az összefüggés a szellemi világok és aközött, ami az emberekkel történik a Földön. Ez egy szép költemény a 19. század harmincas éveiből, Auffenberg „Alhambrá”-ja[2]. Ez az Auffenberg spirituális költő, és az „Alhambra” jelentős mű. Így három művel, az „Ahasver”-rel együtt pedig néggyel: a „Wahn lovag”-gal, az „Ahasver”-rel, a „Demiurgosz”-szal és az „Alhambrá”-val rendelkezünk – de még sok ilyet lehetett volna mondani, amelyek ma már egyáltalán nem könnyen kaphatók. Négy ilyen mű van tehát, amelyek megmutatják számunkra, hogy ebben a korban mintegy álomszerűen elhalványodik az ember kapcsolata a szellemi világgal az általános materialista szendergő állapottal szemben. Korábban már nyitott volt az emberiség a szellemi világra; csak természetesen azok, akik most ezután leírják, hogy szellemi világ, azok kihagyják ebből azokat az embereket, akik teljesen tudatában voltak a szellemi világnak. Ha az ember ma filozófiatörténetet ír, azt is kihagyja, ha valakinek tudomása van a szellemi világról, vagy nem említi a legkimagaslóbb egyéneknél ezt az együttműködést a szellemi világgal.

Nos, igen érdekes az összehasonlítás a „Wahn lovag”, amelyben valóban spirituális élet pulzál, és Jordan „Demiurgosz”-a között, amelyben szintén a spirituális élet szólal meg. Jordan teljesen egészséges volt; nála nem tudott szétválni a szellemi-lelki a testtől, mint Mosennél, akinek megbénult a teste. Ennek következménye az volt, hogy Jordan csak mozgékonyabb ifjúkorában, amikor még belső energiából, rugalmasságból és logikából felfogta a szellemi-lelkit, akkor jutott a „Demiurgosz” gondolatára. Később belekerült a kultúrtörténet egy durván materialisztikus gondolatába, amely vonulatként húzódott át „Nibelungen” (A Nibelungok) c. művén, és így tovább. Követnie kellett azt a folyamatot, amely a materializmus altatódalához vezetett. Az a legjelentősebb azonban, hogy belássuk, hogy korunknak az a feladata, hogy a megismerést belevigye a szellemi folyamatba, az emberiség fejlődési folyamatába, amely valódi szellemi megismerésből ered, azt a megismerést, amit a világszellem bizonyos fokig Julius Mosen tragikus sorsán keresztül hangsúlyozott. Akaratlanul ugyanis már nem tud az ember minden további nélkül bejutni a szellemi világba; korábban voltak olyan idők, amikor tudta ezt, ahol az ember pusztán természetes körülményei folytán a szellemi-lelki, az asztrál- és az étertest is szabadabbak és függetlenebbek voltak a fizikai testtől; de ez az idő már elmúlt. A mai materialista korban az embernél természetes állapotában – s ennek a földi lét további részében így kell maradnia, és mindig intenzívebbé kell hogy váljon – szilárd összhangban kell lennie a szellemi-lelkinek és a fizikai testiségnek. Nem fog azonban alábbhagyni az, hogy természetes körülményei folytán egyedül az embernek valamilyen tudomása lesz a spirituális világról. Ennek viszont éppen azon az alapon kell megjelennie, amivel az akaratnak lehet dolga; hogy a szellemtudománnyal áthatva az ember belső akarati impulzusaiból, szabadságból, a meditációban, a koncentrációban kioldja a szellemi-lelkit a fizikai-testiből. Akkor az ember ugyanúgy, mint korábban, spirituális megismeréshez jutna, így lehetne beteg, béna, tölthetné élete második felét megbénult végtagokkal. A mostani organizációnál ez szükséges volt. Korábban azonban nem volt szükséges. Az embernek akkor nem kellett megbénulnia, hanem az asztráltest, az étertest és a fizikai test közötti kapcsolat olyan volt, hogy jelen volt a tisztánlátó megismerés. Ma ez csak megbetegedés révén vált lehetségessé. Bizonyos fokig egyfajta előjel volt az, ami Julius Mosennél nyilvánvalóvá vált.

Így a világjelenségek mély szellemi összhangját egyenesen a szellemtudományon keresztül kell lelkünk elé hívni, de tisztáznunk kell azt is, hogy milyen mély szellemtörténeti impulzusokkal függ össze bensőleg az, ami szükségessé teszi, hogy az emberek fokozatosan a szellemtudományra térjenek át. Ezt nem egyesek valamiféle önkénye követeli meg, hanem az a nagy folyamat, amelynek éppen a világ szellemi fejlődése által kell felfognia az egész földi létet. Az ember küldetése és feladata, hogy a jövőben viszont mindig jobban és jobban, valóban áttérjen a spirituális átélésre, hogy az emberiség az egész földi kultúrával együtt ne száradjon el, hogy a szellem valóban tovább tudjon élni a Földön.

Több dolog között, amelyek egy ilyenfajta megismerést közelebb hozhatnak az emberhez, ott van az is, amit már ismételten kimondtam: hogy most számos ember viszi fel lelki lényét viszonylag rövid időtartamon belül, oly módon, hogy elhasználatlan étertestük van, amely még erőket tartalmaz. Ez még évtizedekig gondoskodhatott volna a fizikai testről, és ezek az emberek azáltal, hogy a szörnyű történelmi események miatt átmennek a halál kapuján, étertestüket elhasználatlanul viszik fel a szellemi világba. Ezek azonban az emberi kultúra spiritualizálódásának nagy segítői lesznek. S minden egyéb mellett ennek a nagy kor-eseménynek éppen az az óriási jelentősége az emberiség fejlődésében, hogy az elhasználatlan étertestek felvitelével erők áramolhatnak földi fejlődésünkbe, amelyek helyzetüknél fogva igazolhatják a szellemiséget. De sokat ez sem segítene, kedves barátaim, még ha sok Nap lenne is a világon, ha az emberek szemükkel nem fognák fel a napfényt, mint ahogy igazak azok a szavak, amelyeket Goethe mondott ki: „Ha a szem nem lenne napszerű, sohasem tudná megpillantani a Napot”. Éppen úgy, ahogy a Nap is hiábavalónak tűnne, ha nem lennének itt a szemek, hogy felfogják a fényét – úgy kell a földi emberi lelkekből kiindulva feltámadnia azoknak a szerveknek, hogy valóban felfogják azt, ami szellemi életként áramlik le a kozmoszból és abból a világból is, ahol az emberek a halál és az újabb születés közötti életüket töltik, és ahol az elhasználatlan étertestek is vannak. Így össze kell kapcsolódnia annak, amit a nagy háborús áldozattal áldoznak a szellemi, kozmikus létnek, és ezt fel kell fogniuk azoknak az emberi lelkeknek, akik fogékonyak a szellemiségre. S szörnyű lenne, ha tovább élne az a tudomány, amely manapság egyetlennek tűnik, s nem tesz mást, mint a külsőleg érzékelhető tényeket regisztrálja, és arra használja őket, hogy ésszerű ítéleteket alkosson róluk. Ha a tudomány csak ismétlése annak, ami a tudomány nélkül ott van, akkor ez nem tudja összekötni magát az isteni-szellemivel. Csak ami az emberi lélekben valóban az érzékileg észlelhetőn túl fel tud ébredni, csak az kötheti össze magát a valóságos isteni-szellemivel, s így maga a Föld fejlődési folyamata szellemi, szellemileg eleven marad. Az emberiség minden előrelépése azon alapul, hogy a spiritualitás behatol-e az ember lelki fejlődésének folyamatába, és egyedül a szellemből dönthető el, hogy valami igaz vagy hamis. Az ember ma azt hiszi, hogy a szellem nélkül el tud dönteni, igazolni tud ezt vagy azt; azonban végső fokon érzéki igazságokról is dönteni szellemi átélést jelent.

Amikor a 19. század első felében a régi szellemi átélés lehanyatlott, akkor ismét mondhatnám, jelképként állították oda azt, ahogy a szellem működhetett bizonyos emberekben, hogy megmutassa a csupán külső-érzékire irányuló bizonyítási eljárás lényegtelenségét. Egy ember, aki dr. Mises néven ír, éppen ebben az időben sokat teljesített, hogy megmutassa, hogy mindent, de mindent be lehet bizonyítani, ennek az ellenkezőjét is, és hogy végső fokon mégis csak összhang van a szellemi élettel. Például ez az ember sokféle dolgot átélt a természettudomány, az orvostudomány oldaláról – ő maga orvos volt -, átélte, hogy minden pillanatban egy új gyógyszer jön létre ehhez vagy ahhoz a betegséghez. S így éppen átélte azt az időt, amikor elkezdték a strúma ellen a jódot használni. Ez az az idő volt, amikor ez a gyógyszer egész sajátságos diadalt ült, amelyben be akarták bizonyítani – ez a 19. század húszas éveiben történt – hogy a jód valójában milyen költséges gyógyszer. Akkor egyszer dr. Mises kiállt ezért, és megmutatta, milyen jól igazolható, minden természettudományos alapelv szerint, hogy a jód valami kiváló dolog, mivel az ember valóban bizonyíthatja, hogy a Hold jódból áll. S szállította a megcáfolhatatlan bizonyítékot, hogy ez így van. Ezzel azt akarta megmutatni, hogy az ember mindent be tud bizonyítani, amit akar. S ezt is be tudja bizonyítani. Az értelem, ami az aggyal van összeköttetésben, minden dologra vonatkozóan valóban igazolhatja az igent és a nemet. Csaknem mindig úgy van, hogy valamely tudományos nézet felbukkan, és más időben ott van az ellenkezője; hogy az ember az igent éppen olyan jól tudja igazolni az egyik oldalon, mint a nemet a másikon. Ami azonban nem az igen-nem hullámának ilyen ahrimáni fel- és leszállása, hanem az emberiségfejlődés isteni jellegének valódi előrelépése, az a spirituálison alapul. S világossá kell válnia számunkra, hogy a jelen a maga sajátos, jellemző kulturális tényeivel azáltal jött létre, hogy ez a szellemtudomány alvásideje, és mindazon, ami sokszorosan tudománynak látszik, éppen a szellemi szendergés különösen elterjedt. Szükséges ez a szellemi szendergés. Nem kritika ez, amit mondok, hanem csak egy tény megállapítása. Éppenséggel szeretettel kell elmondanunk, hangsúlyoznunk kell, hogy már szükséges volt, hogy egy időre az egész tudomány elaludjon a szellemi világra vonatkozóan. De most már újra itt az idő, hogy eljöjjön a szellemi élet eleven ébredése, azé a szellemi életé, amelynek vágyát valóban mindenütt érezzük. S ezen alapulhat az az érzés, kedves barátaim, amelyet most, ezekben a fájdalmas időkben át kell élnünk. Ameddig sejtésünk lehet arról, hogy az ember megtalálhatja az utat a szellemi világba, keresnünk kell ezt az utat; keresnünk kell, hogy spirituális gondolataink találkozzanak azzal, ami az elhasználatlan étertestekből lefelé áramlik. A jövőben ez valóban megadhatja, hogy egy bizonyos szellemi magasságból visszapillantsunk fájdalmas és sorsfordító napjainkra. Ez a szellemi magasság el fog jönni, ha mindig több és több ember valóságos életének tudati tartalmából megtalálja a szellemtudományos impulzusokat. S akkor az is megtörténik majd, amit lelkem legmélyéből mindig zárógondolatként idézek önöknek itt ezeken az összejöveteleken az utóbbi időben. Ezt reményként kívánjuk felfogni, olyan reményként, amely azé lehet, de kell is lennie, aki a szellemtudománnyal összeköttetésben éli át sorsszerű napjainkat:

A küzdők bátorságából
A harcmezők véréből
Az elhagyottak szenvedéseiből,
A nép áldozatos tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse –
Mely a lelkeket, önmagát ismerve
Irányítja a szellemi térbe.


[1] Julius Mosen: Wahn lovag – megjelent 1831-ben: új kiadása Rudolf Steiner előadásainak ösztönözésére a Der Kommende Tag AG kiadónál 1921-ben Stuttgartban; „Ahasver”: megjelent 1838-ban.

[2] Joseph von Auffenberg eposza dramatikus formában. Megjelent három részben 1828-30-ban. 

A szellemi utak nehézségei. A különböző európai népek nemzeti jellegének kifejeződése népszellemükön keresztül.

Berlin, 1915. március 16.

Ma ismét tehetünk néhány aforisztikus megállapítást, amelyek egyik vagy másik oldalról a legutóbb megbeszéltek kibővítései lehetnek. Elsőként annak módjára szeretném felhívni a figyelmet, ahogy a szellemi világokhoz történő felemelkedésünkkor, miután megtettük az első lépéseket a szellemi világokba, megtaláljuk a szellemi világok tényeit, valószerűségét. Abból szeretnék kiindulni, miben rejlenek a nehézségei annak, hogy feljussunk a szellemi világokba. Ezek a nehézségek ténylegesen szemléletbeliek, s így az is biztos, hogy az útnak, amelyet meditációinkkal, lelkünk egész belső munkájával választunk, a szellemi világba kell vezetnie, így biztos, és könnyű is bizonyos mértékig félreismerni a lelki tapasztalatok sajátosságait, amelyek a szellemi világba vezetnek. Először abban rejlik a nehézség, hogy megszoktuk, hogy mindazt, amit lelkünkkel megtapasztalunk, azoknak az élményeknek az alapján ítéljük meg, amelyeket a külső érzéki világból elsajátítottunk. Bizonyos mértékig semmi mást nem ismerünk, mint azt, amit a külső érzéki világból szereztünk meg. Nos, ott minden más, így a nehézség mindenekelőtt abban áll, mit akarunk ott látni, egyáltalán figyelmünk területébe vonni. Úgyszólván az egész szellemi világ kitárulhatna előttünk, de mi nem látnánk semmit. Alapjában véve ez az eset áll fenn, mivel mi – amíg ébren, földi testben időzünk – nem vagyunk abban a helyzetben, hogy szellemi szerveinket elvonjuk ettől a földi testtől, kivonjuk őket a földi testtel való kapcsolatunkból.

Tegyünk egy összehasonlítást, amelyet már gyakran választottam, hogy szemügyre vegyük a lelkiségnek a testiségtől történő elválasztását. Gyakran mondtam, hogy az ember mindennapi életben itt lévő halhatatlan lényét éppen olyan kevéssé ismerhetjük meg, mint a vízből azt, hogy a hidrogénnek és azt oxigénnek milyen tulajdonságai vannak. A hidrogén, amely a vízben összeköttetésben van az oxigénnel, mint ahogy valóban halhatatlan lényünk benne van a testiségünkben, semmit sem mutat meg számunkra tulajdonságaiból, ha nincs elválasztva tőle, hanem magába rejti mindezeket a tulajdonságokat. Így rejti el a lélek a maga tulajdonságait, míg egységben van a testtel.

A születés és a halál közötti mindennapi élet azonban úgy neveli az érzéki világgal szembeni magatartásunkat, hogy szellemi szerveink éber állapotban mindig úgy vannak összeköttetésben a testiséggel, mint ahogy a hidrogén összekapcsolódik az oxigénnel a vízben.

Ezért lelkünk életünk folyamán, a születés és a halál között nem hagyhatja el másként a testet, csak akkor, amikor az elalvástól a felébredésig kivonul a szellemi világokba. Ebben az időben az elalvástól a felébredésig a lélek valóban benyomul a szellemi világokba, ott van. Ott új erőket vesz fel a napi körforgáshoz a szellemi világokból, de megmarad az a tulajdonsága, hogy csak a testi szervekkel érzékeljen, és abban a pillanatban, amikor a lélek úgy megerősödne, hogy a szellemiben érzékelni tudna, felébred. Mert a lélek erőin keresztül összefügg a testtel, a lélek pedig vágyképességein keresztül a testtől függ. Abban a pillanatban, amikor a lélek erői ismét annyira megújultak, hogy tevékenykedni képesek, vágynak arra, hogy visszatérjenek a testbe, ha az még életképes. Ezért kell megtanulnunk, hogy a halál után először fokozatosan tájékozódjunk.

Hasonlítsuk most össze azt, amit a legutolsó lelki tevékenységként már egy nyilvános előadáson hangsúlyoztam, az emlékezés képességét azzal, ami akkor lép fel, amikor az ember megtanulja, hogy bepillantson a szellemi világba. Ez olyasmi, ami bizonyos értelemben szabaddá tesz bennünket a testiségtől. Éppen a természettudomány mutatja meg, amikor mindig tovább fejlődik, hogy az emlékezés során egyfajta tiszta szellemi folyamattal rendelkezünk, hogy egy korábbi élményre való visszapillantás ténylegesen szellemi folyamat. De ennek a szellemi folyamatnak van egy óriási segítsége, mégpedig testünk segítsége, amelyet a test nyújt. Ez így történik: ha lelkünkkel a testben időzünk, akkor ez ténylegesen olyasmi, amit emlékezőképességünkre bízunk, elsősorban valójában képszerű, teljesen hasonló ahhoz, amit imaginatív megismerésnek nevezünk. Így azt, amit a mindennapi életben éppen cselekszünk, belevéssük a testiségbe, hogy emlékezésként tartsuk meg. Ha van egy élményünk, akkor ezzel az élménnyel elsősorban szemben állunk az érzékekkel, van egy képünk, amit magunknak készítettünk. Ez a kép mindenekelőtt testiségünkbe vésődik be: testünkben egy lenyomat képződik, mégpedig olyan, amelyet egy pecsétnyomathoz hasonlíthatnánk. Fontos, hogy világosan lássuk, hogy egy ilyen lenyomat marad vissza. De gyerekes az a képzet, amellyel erről a külső természettudomány gyakran rendelkezik. Egyeseknél arról olvashatunk, hogy az agy egy bizonyos részén felrajzolódik az egyik képzet, a másik pedig egy másik részén, és hasonlók. Nem így történik ez, hanem úgy, hogy a lenyomat, amely testiségünkben képződik, valójában egyáltalán nem hasonlít ahhoz, amire később emlékezünk. Mivel tisztánlátó módon szemlélve ez alapjában véve egy olyan lenyomat, amely felveszi az emberi fej formáját, és még mintegy folytatódik befelé az ember további részébe. Teljesen közömbös, mit élünk át, erről egy lenyomatot hozunk létre magunkban, mégpedig befelé az étertestbe. Ha ezt a lenyomatot el tudnánk távolítani, akkor fejünk és ennek folytatása csak saját maga vézna, árnyszerű kísértete lenne. S ha újabb emlékünk volna, akkor ismét egy fej és folytatásának árnyképét látnánk. Ezek azonban semmiképpen sem hasonlítanak ahhoz, amit akkor élünk át, ha emlékezünk. Ha sok emlékünk van, akkor sok ilyen árnyszerű kísértet rejlik bennünk. Ezek mind egymásba folynak és áthatják egymást. S ami marad, kívülről nézve olyan lenne, mint egy árnykép, s csak úgy lehetne leírni, hogy az egyik ilyen, a másik amolyan.

Hogy az emlékezés valóban létrejöjjön, az emberi léleknek először ezzel a testben megmaradt lenyomattal szemben kell fellépnie, és úgy kell megfejtenie, mint ahogy azokat a sajátos jeleket fejtjük meg, amelyek a papíron vannak, és egyáltalán nem hasonlítanak ahhoz, amit utána lelkünkben átélünk, amikor valamit olvasunk. Egy ilyen tudatalatti olvasási folyamatot kell megvalósítania a léleknek, hogy ezeket a pecsétlenyomatokat átültesse azzá, amit majd a valódi emlékezésben átélünk. Tegyük fel, hogy önök nyolcéves korukban átéltek valamit, és ma visszaemlékeznek erre. Az igazi folyamat az, hogy az önök lelke, valamitől ösztönözve, rá van utalva ezekre az árnyszerű fejecskékre és folytatásaikra, amelyek egykor belénk nyomódtak, ezeket fejti meg ma a lelkünk. S abból, ami az élmény, olyan kevés marad a testben, mint a könyvben abból, amit akkor élnek át, ha egy könyvet olvasnak. Ha a könyvet ismét elolvassák, akkor lelkileg az egész dolgot újra meg kell alkotniuk. Mindez anélkül történik, hogy észrevennénk. De az, aki nem tanult meg olvasni, nem tudja kitalálni a jelekből, mit kellene kifejezniük ezeknek az írásjeleknek. S valóban így van ez emlékezési folyamatunkkal: ez egyfajta belső olvasás. Sok minden történik az emberi lélekben, ami a tudat küszöbe alatt játszódik le, és az ember egyáltalán nem veszi észre. Mialatt átadjuk magunkat emlékezésünknek, egy végtelenül bonyolult folyamat történik az emberben. A különben sötétbe borult élet félhomályából folytonosan felbukkannak az éterikus „pecsétlenyomatok”, és ebben a felbukkanásban és megfejtésben rejlik az, amit az ember belső emlékezési folyamatként él át.

Nem kigondolt dolgot mondok önöknek, hanem olyasmit, ami valóban az okkult megfigyelésből adódik. Ha most lelkünk belső erőit meditációs és koncentrációs folyamatokkal eddzük meg, akkor megjelenik az, amit hangsúlyoztam, vagyis nem az alakul ki, amit emlékezésnek kell neveznünk, hanem belső erőket fejlesztünk ki. Ami azonban lenyomatként kialakul, kívül, a kozmoszt átszövő éterbe nyomódik bele, objektíven belenyomódik a kozmoszba. Amíg meditálunk, koncentrálunk, belenyomódunk az objektív kozmikus folyamatba. Alapjában véve éppen így van az is, ha tanulmányszerűen átadjuk magunkat annak, amit a szellemtudomány nyújtani tud, mivel ez érzékfeletti dolgokról szól. Ha a szellemtudomány nyújtotta gondolatokat valóban felfogjuk, akkor már oly messzire oldódunk el magunktól, hogy gondolati munkánkban együttműködünk a világéterrel, míg ha a szokásos módon gondolkodunk, akkor ezek a gondolatok csak önmagunkba nyomódnak be.

Nos, beláthatják, arról van szó, hogy aki valóban lelkileg előbbre akar jutni, az végtelenül sokat ad arra, amit ugyanazon gondolati folyamat ismétlődésének kell neveznünk. Ha egyszer valamely gondolatra koncentrálunk, akkor ez futólagos benyomást tesz a világéterre. Ha viszont napról-napra ugyanazt a gondolatot midig újra lelkünk elé idézzük, akkor ez a benyomás mindig újra bekövetkezik. S most fel kell tennünk a kérdést: ha mindig újra benyomást gyakorlunk a világéterre, hogy a meditációt megismételjük, mi történik akkor valójában, mire gyakorlunk benyomást? E kérdés megválaszolásához valami másba kell, hogy belemélyedjek.

Ha valaki igazán keresi az utat a szellemi világba, akkor ha valóban tisztánlátóvá kezd válni, ezek a tisztánlátó élmények egészen figyelemreméltóan lépnek fel, ugyanis az ember világosan észleli, hogy igen, átélem azt, ami itt van, de alapjában véve ezekből az élményekből hiányzik valami. Előrebocsátom, hogy ekkor az embernek már valóban tisztánlátó élménye van. Utólag, ha ismét túl van ezeken a tisztánlátó élményeken, és emlékszik rájuk, azt mondja magának: lehet, hogy mindehhez semmi közöm sincs. Olyan benyomásunk van, mintha az általunk tisztánlátó módon átéltek belőlünk kioldódott dolgok lennének. Mindenekelőtt egyáltalán nem tudja megfejteni az ember, hogy mennyire van köze ezekhez az élményekhez. Ez a legjelentősebb. Ezért olyan könnyű ezeket az élményeket puszta álmodozásnak tekinteni. Az ember először észreveszi, hogy van valami köze ahhoz, ha azt látja, hogy a vele szembejövő a saját lényének egy másik alakja, ha megjegyzi: igen, amit itt átélsz, az valójában hasonlít saját élményeidhez, és amit itt átéltél, nem történhetne meg, ha te nem lennél itt. Hogy világosabbá tegyem, a következő módon szeretném kifejezni magam. Tegyék fel, hogy van egy álmuk, amely a legkorábbi ifjúságukból hoz vissza egy élményt. Ha felébrednek ebből, csak azt fogják felismerni, hogy ez az önök álomélménye, mivel a képek tömegében fellép az, amit korábban átéltek, s ekkor tudják, hogy az álomnak valami köze van önökhöz. Így van ez az első tisztánlátó élményekkel. Fokozatosan rájövünk: valójában egészen más az, aki itt álmodik, és mégis te magad vagy. Megtanuljuk felismerni magunkat a tisztánlátó élmények tömegében.

Az is bizonyos jelentős esemény, ha ezt a tapasztalatot tesszük: benne voltunk egy bizonyos mennyiségű élményben, de mi magunk voltunk benne. Az embernek először fel kell fedeznie magát a tisztánlátó élményben. S akkor rájön: te nem csupán a testedben vagy, hanem kívül a kozmoszban is. S ez végtelenül jelentős élmény, amely megmutatja nekünk: te olyasmivel rendelkezel, amit a magasabb hierarchiák tartanak és hordoznak, gondoznak és ápolnak. Itt vagyok, mondja az ember magának, a testemben, testi burkomban lakom, s ugyanakkor a szellemi világban vagyok, a magasabb hierarchiák szellemei tartanak és hordoznak engem. Ott nem zavarja az embert az a törvény, hogy egy lény egyszerre két helyen is lehet, mert ez a törvény a szellemi világban már nem érvényes. Én benne vagyok önmagamban, és egyúttal ugyanaz vagyok, aki a szellemi világban engedi lejátszódni az élményeket önmagában. Az ember felfedezi, hogy biztonságban van a magasabb hierarchiákon belül. Az ember tudja, hogy ő egy ilyenfajta kettős lény, és fokozatosan rájön, hogy ami az emberben szellemileg létező, alapjában véve egyáltalán nem az érzéki világban van, hanem a szellemi világban, s ami az érzéki világban van, az a szellemi világból idevetett árny. Az ember belebújik egyfajta szellemi testiségbe, ezáltal önmagán kívül van, és kívülről szemléli önmagát. Aki nem akarja rábízni magát ilyen látszólagos ellentmondásokra, az nem tud olyan fogalmakhoz jutni, amelyek megmagyarázhatják számára a szellemi világot. Fontos, hogy az ember felfedezze magát önmagán kívül, amennyiben érzékszervi lény.

S most már vagyunk annyira, hogy meg tudjuk mondani, hová íródnak be meditációink. Szokásos emlékezéseink önmagunkba nyomódnak bele, mindig létrejön egy „pecsétlenyomat”, amely a fejjel és néhány „függelékkel” hasonló az emberhez. Ha meditálunk, vagy a szellemtudomány képzeteit magunk elé idézzük, akkor is lenyomatokat készítünk, de ezek a másikból jönnek létre, ahogy éppen leírtam, s ez mi magunk vagyunk. A másikból jönnek létre ezek a képzetek. Ha Berlinben vagy Nürnbergben tapasztalunk valamit, s mindez ugyanazon a testen lenyomatot okoz, akkor a szellemileg benső átélésnél mindez abból jön létre, aki mi magunk vagyunk. Mindez benyomódik. Így amennyiben valóban a szellemtudományos módon elgondolt, érzett, vagy átélt dolgok értelmében viselkedünk, akkor éppen úgy saját érzékfeletti lényünkön dolgozunk, mint ahogy fizikai lényünkön akkor, ha a szokásos átéléssel állunk szemben. Nos, meg fogják érteni, hogy határozott, belső erők szükségesek ahhoz, hogy az érzékfeletti emberen dolgozzunk. Ha olyan dolgokra emlékezünk, amelyek színnel, hanggal hatottak ránk, és így tovább, akkor ez érthetően könnyebb, mivel a test támogat bennünket. Azáltal, hogy valamely szín bizonyos hatást gyakorol ránk, egy testi folyamat indul el bennünk. Ha egy tisztán szellemi képzetnek akarjuk átadni magunkat, akkor le kell mondanunk minden ilyenfajta testi támogatásról, lelkünket bensőleg meg kell erősítenünk, mindig nagyobb erőket kell kapnia, hogy önmagában úgy megedződjék, hogy valóban benyomást készíthessen a külső, kozmikus éterről.

Akkor jutunk ide, ha ilyen módon kapcsolatot keresünk a mi valódi emberünkkel, aki mindig itt van, kapcsolatban van emberi individualitásunkkal, a mi valóságos emberi lényünkkel. Nos, az, ami itt a valóságban mi, emberek vagyunk, az él a magasabb hierarchiák lényeiben úgy, ahogy a mi testünk az érzéki-természeti folyamatokban. Ahogy mi földi létünk egy darabja vagyunk, ugyanúgy szellemi létünk egy darabja is vagyunk abban, ami a magasabb hierarchiák világában zajló folyamatokban történik.

Ezt kiegészítve szeretnék valami másra utalni. Mialatt kapcsolatban vagyunk a szellemi világgal, a magasabb hierarchiák sokféle szellemeivel is kapcsolatban állunk. Idetartoznak azok a szellemek, amelyekhez csak emberi individualitásokként van kapcsolatunk, s akik nem valamely kozmikus funkcióra kijelölt lények. De olyan lényekhez is tartozunk, amelyeknek valamely kozmikus funkciójuk van: mindegyikük például egy népszellemhez tartozik. Ahogy teljesen érzéki folyamatainkban összefüggünk az érzékelhető természettel, ugyanúgy függünk össze felfelé mindazokkal a szellemekkel, amelyek érzékfeletti módon leérnek a fizikai-érzéki világba. S ahogy mi itt a külső dolgokhoz állunk és gondolatokat, képzeteket alkotunk, úgy alkotják a magasabb hierarchiák lényei gondolataikat és képzeteiket azáltal, hogy számukra mi vagyunk a tárgyak. Mi vagyunk a tárgyak a magasabb hierarchiák lényei számára, mi vagyunk az ő birodalmuk, amelyről gondolkodnak. . Ezek a gondolatok inkább az akarathoz tapadnak.

Ahogy ezek a magasabb hierarchiák viszonyulnak hozzánk, úgy különböztethetőek meg ezek a lények, s világossá válik egy lényeges különbség számunkra, ha megfigyeljük, hogyan történik a magasabb hierarchiák ilyenfajta lényeinek fejlődése, például a népszellemeké. Itt a születés és a halál között is végigmegyünk egy ilyen fejlődésen, mialatt énünk mindig érettebb és érettebb lesz, mindig többet tud meg a világról. A még fiatal ember nem tudhat meg annyit, mint az öregebb. Így van ez a magasabb hierarchiák lényeinél is, csak az ő fejlődési folyamatuk valami más, mint a miénk.

A magasabb hierarchiák egyik lényét jelölhetjük meg, ha az itáliai népszellemről beszélünk. Ez az olasz népszellem fejlődésen megy keresztül, és valóban pontosan megadhatjuk azt az időpontot, amelyben ez a népszellem egy fontos fokozaton lépett túl. Hiszen tudjuk, hogy az olasz népszellem és az olasz ember között olyan összhang van, hogy az olasz népszellem az olasz ember érzőlelkén keresztül működik. Nos, ez a hatás azonban az érzőlelken keresztül először olyan, hogy a népszellem mintegy csak a lélekre hat, és majd csak később, további fejlődésében avatkozik bele akaratával abba, ahogy a lélek a testi-fizikaiságon keresztül is kiéli magát. Ha követik az olasz történelmet, akkor találnak egy fontos esztendőt, 153o körül. Ez az az év, amikor az olasz népszellem olyan hatalmassá válik, hogy már a testiségre is kezd hatni, és ettől kezdve fejleszti ki egész részletesen a nemzeti karaktert. Okkult módon ez úgy mutatkozik meg, hogy a népszellem hatalmasabb akaratot kap: a testiségbe is kezd belevésődni, és egészen a testiségig kialakítja a népi jelleget. Míg énünk mindig függetlenebb lesz a testtől, a népszellem ezzel szembenálló fejlődésen megy keresztül. Mikor már egy ideje a lelkiségre hatott, egészen a testiségbe menően kezd hatni.

A francia népszellemnél ugyanazt találjuk, ha mintegy 16oo-ra megyünk vissza, és az angol népszellemnél körülbelül 165o-re. Míg korábban a népszellem inkább a lelkiséget ragadta meg, ettől kezdve átterjed a testiségre is. Akarata hatalmassá válik, és a lélek kevesebb ellenállást tud kifejteni a nemzeti jelleg kialakulásával szemben. Ezért kezdődik ezekben az időkben a nemzeti jelleg erőteljes kidomborodása. Ez onnan származik, hogy a népszellem alászáll. Magasabban nyugszik, ha inkább a lelkiségre hat, alászáll, ha inkább a testiségre hat. Így a népszellem alászállásáról beszélünk az itáliai félszigeten 153o körül, Franciaországban a 17. század kezdetén és Angliában a 17. század közepén. Shakespeare akkor működött, mielőtt a népszellem keresztülment ezen a fokozaton. Ez jelentős dolog. Ezért van ez a sajátos törés, amely az angolok Shakespeare-rel szembeni felfogásában teret nyert, és az a következménye, hogy éppen Németországban inkább tisztelik Shakespeare-t, mint magában Angliában. Egyre inkább erről van szó egyes emberek esetében a népszellem alászállásakor.

Ha most a német népszellem fejlődését nézzük, akkor valami hasonlót észlelünk körülbelül 175o és 185o körül. De érdekességképpen el kell mondanunk: ez a népszellem ott alászáll, de ismét felemelkedik. S ez igen fontos. Egy olyan folyamatot, amely a nyugati népeknél játszódott le, csak úgy követhetünk, hogy látjuk a népszellem alászállását, és ahogy hatalmába keríti a népeket. A német népnél azt látjuk, hogy a népszellem le is száll a 18. század közepe táján, de a 19. század közepén ismét felemelkedik, s így itt egészen más viszony alakul ki. Csak nagy lendületet vesz, hogy a német karaktert kiemelkedő népi jelleggé formálja, de ezt csak egy ideig teszi. Miután itt megtett egyet-mást, ismét felemelkedik, hogy újra csupán a lelkiségre hasson.

A német szellemi élet virágzása arra az időre esik, amikor a népszellem a legmélyebben ereszkedett alá. Természetesen a népszellem saját népénél marad. De most ismét a szellemi magasságokban tartózkodik. Ez a német népszellem sajátossága. Korábban is már alászállt, de ismét felhagyott a túlzott nemzeti jelleg kialakításával. A nemzeti jelleg olyan kikristályosodása, amely a nyugati népeknél figyelhető meg, a német népnél a német népszellem sajátossága miatt egyáltalán nem léphet fel. Ezért a német gondolkodásmód mindig univerzálisabb marad, mint a többi népeké. Ezek a dolgok ténylegesen a szellemi világok mély igazságaival függnek össze. Ha Goethe korában keresnénk a német népszellemet, akkor mintegy olyan szinten találnánk meg, mint az angol vagy a francia, vagy az olasz népszellemet. Jönnek ismét olyan idők, amikor alászáll, és olyanok, amikor felemelkedik. Ez az ide-odaszárnyalás a német népszellem sajátossága.

Az orosz népszellemnél ez úgy van, hogy egyáltalán nem szállt alá, hogy átkristályosítsa a népet, hanem mindig visszamarad valami a nép fölött lebegő felhőként, s így ezt a népszellemet mindig fenn kell keresnünk. Ezért ez a nép csak akkor fejlődhet szellemileg, ha hajlandó lesz arra, hogy lényével egyesítse azt, amit nyugaton megszereztek, hogy a nyugattal összhangban kultúrát alapozzon meg, mivel ez a nép önmagából sohasem tudna kultúrát kibontakoztatni.

Mindezt ilyen módon kell megértenünk. A német nép egész mozgékonysága abból ered, hogy a német nincs úgy összenőve népszellemével, mint ahogy ez Európa nyugati részében előfordul. Ezért is jelent óriási nehézséget, hogy valóban megértsük a németek lényét. Csak akkor érthetjük meg, ha elismerten abban a helyzetben vagyunk, hogy egy olyan nép lényéhez tartozunk, amelynek népszelleme valójában mindig csak szórványosan nyúl bele a nép fejlődésébe. Amit itt kifejtek, a történelmi lét megértésének legnehezebb fejezeteihez tartozik, ezért nem szabad vigasztalannak lennünk, ha ellentmondásosnak tűnik számunkra. De olyan korban élünk, amelyben törekednünk kell, hogy megértsük, min alapul az ellenségesség, amely oly világosan mutatkozik meg Európának ezekben a végzetes napjaiban. Mert mindenhez, amit átélünk, alapjában véve csatlakozik valami, amit az ember egészen érthetetlennek tarthatna, ami csak akkor áll elő, ha pontosabban megnézzük. Bizonyos, hogy a németek csak most veszik észre, hogy alapjában véve rettenetesen gyűlölik őket. De ha alaposabban megvizsgáljuk, észre fogjuk venni, hogy abban, amit az emberek a legjobban gyűlölnek, éppen a német természet legjobb tulajdonságai rejlenek. A legrosszabb tulajdonságokat nem különösebben gyűlölik az emberek.

Ha be akarunk pillantani a titkokba, egy kissé összefüggésükben kell szemlélnünk a dolgokat. Azt mondhatnánk: ha valaki Németországban egy ilyen dolgot mond, akkor ez arra is utal, hogy létezik német sovinizmus. Miért ne kellene a német embernek elismerően és dicsérően beszélnie a németek természetéről? Ha ez így lenne, akkor ezt az előadást nem tartanám meg, és nem beszélnék így a német jellemről. De hogy nem éppen a német sovinizmus kell ahhoz, hogy a német gondolkodásmódot így jellemezzük, ebből azt látjuk, hogy az egyéb európai gondolkodásmódoktól nem a hátrányára különbözteti meg magát. Ez jellemezhetné a német gondolkodásmódot, amit itt közölni szeretnék önökkel. Ernst Renan írja David Friedrich Strauss-nak[1]: „1843 körül St.Sulpice-ban voltam szemináriumban, amikor Goethe és Herder írásain keresztül elkezdtem megismerni Németországot. Úgy gondoltam, hogy egy templomba lépek, és abban a pillanatban mindaz, amit addig egy istenségre méltó gazdagságnak tartottam, csak fonnyadt és elsárgult papírvirágnak tűnt… Németországnak van a legjobb nemzeti jogalapja, nevezetesen a legnagyobb jelentőségű történelmi szerepe, lelke, mondhatnám irodalma, zsenijei, az isteni és emberi dolgok sajátos felfogása. Németország hajtotta végre az újabb idők legjelentősebb forradalmát, a reformációt, ezenkívül egy évszázad óta Németországban történt a legnagyobb szellemi fejlődés, amit a történelem ismer. Olyan fejlődés, amely – ha szabad ezt a kifejezést használnom – az emberi szellemet olyan mélységűvé és kiterjedésűvé tette, hogy az, aki ettől az újszerű fejlődéstől érintetlen maradt, úgy viszonylik ahhoz, aki átélte, mint aki csak a számtant ismeri, ahhoz, aki jártas a differenciálszámításban is”.

Így ír tehát Ernst Renan David Friedrich Srauss-nak 187o-ben. Nem akarok tovább belemélyedni ebbe a levélváltásba, amely rendkívül érdekes. Még meg akarom említeni, hogy Renan akkoriban azt írta, hogy az embernek csak két lehetősége lenne: először, Franciaország földjét elvenni. Ez azt jelentené: bosszú a halálig minden germán számára, testvéri egyesülés minden lehetséges szövetségessel. A másik lehetőség: hagyjuk Franciaországot, ahogy van, akkor a békepartnerek kerekednének felül, és azt mondanák, hogy nagy esztelenséget követtünk el, ki akarjuk javítani hibáinkat, s ekkor majd megmentjük az emberiség üdvösségét.

Ezt a mellékes megjegyzést annak alapján tettem, hogy megmutassam, Renan azt, amit éppen felolvastam a leveléből, olyan hangulatban írta, amelyben nem különösebben hajlott arra, hogy mindent elismerjen arról, amivé a német gondolkodásmód az emberiség fejlődése folyamán vált. De hajlott arra, hogy odaállítsa mások elé azt, amit a német gondolkodásmódban az emberiség meghódított, úgy, mint a magasabb matematikát az elemi számtannal szemben. Az embernek nem kell sovinisztának lennie, csak ismernie kell azt, amit Renan 187o-ben írt.

Ha tehát arról beszélünk, milyen az ember kapcsolata a magasabb világokhoz, tudnunk kell, hogy konkréten, a valóságban úgy vannak ezek a kapcsolatok, hogy az ember magában hordja azt a másikat, aki él, s aki a magasabb szellemi világokkal ugyanolyan kapcsolatban áll, mint mi az érzéki világgal, a testiséggel. Azzal, ami bennünk érzékfeletti, éppenséggel mindennel, ami érzékfeletti, meghatározott viszonyban vagyunk. Így nem csupán teoretikus, hanem igazán és valóban eleven fejlődésen megyünk keresztül, ha a meditációs folyamatként leírtakat átéljük lelkünkben. Lelkünk ezáltal valóban beleír valamit a szellemi világokba. S abba írja bele ezt, ami alapjában véve mi magunk vagyunk. Ha ezt a megfelelő módon meggondoljuk, akkor ez a fogalom, hogy „benne vagyunk a szellemtudomány eleven áramában” összekapcsolódik az „emberi felelősség” fogalmával, s ennek a fogalomnak valóban meg kell jelennie a szellemtudománnyal foglalkozó ember lelkében. Tudjuk, hogy az emberiség szellemi fejlődését tekintve éppenséggel változáson megy keresztül. A régi tisztánlátás napjainkig már eltűnt, és tudjuk, hogy ismét ki kell küzdeni azt, ami korábban összefüggött a szellemi világgal, s ehhez a szellemtudomány az út. A régi időkben az ember tisztán természetes módon úgy kötődött testiségéhez, hogy ugyanakkor lényének egy részével a szellemi világokban volt. Mivel manapság bensőségesebben kötődik a testéhez, arra kell törekednie, hogy testén kívül a szellemi világot is megértse. Bizonyos mértékig olyan öröksége volt ez az embernek, amely egyre gyengébbé vált, mígnem korunkig teljesen elenyészett. Ezért kell korunkban elkezdeni azt a munkát, amely felfelé vezeti a lelket a szellemi világba.

Gondolják el, a német népszellem lénye olyan, hogy ez a népszellem folytonosan lefelé, a néphez, és ismét felfelé a szellemi világba éli át útját. Miért teszi ezt éppen egy bizonyos népességnél? Annak alapján, mivel éppen ennek a népnek a lényében kell előhívnia azokat az erőket, amelyek a legelsődlegesebb értelemben a szellemtudományhoz vezetnek. Ha a népszellem alászáll, akkor a fizikai világban egy elszántabb népi jelleg működik általa. Ha ismét visszamegy, és a népszellem engedi ingadozni a népi jelleget, akkor a nép a népszellem minden előretörésekor és visszahúzódásakor saját testében részt vesz ebben, és megtanulja felismerni, hogy az érzéki és az érzékfeletti világ közötti létben él.

Emlékezzenek arra, amit nyolc nappal ezelőtt mondtam, hogy az utóbbi évtized egész irodalomtörténetét át kell írni, mivel bizonyos szellemi személyiségeket manapság elfelejtenek, akiknek sokkal nagyobb a jelentőségük, mint azoknak, akikről valamit tudunk. Abban az időben történik ez, amelyben a népszellem ismét felemelkedett. Elsődleges értelemben szövetségre kell lépnünk a szellemtudománnyal, hogy itt a népszellem újbóli felemelkedését láthassuk, más szóval, a német embernek meg kell ismernie saját lényét, nem csupán a fizikai világban, hanem az érzékfeletti világban is, mivel mindkettőben benne él. Ez ismét egyik alapja annak, amit nyilvános előadásokon is mondtam, hogy egy bizonyos belső rokonság áll fenn a német szellemi kultúra és a szellemtudományra való törekvés között. Fichte csak olyan korban jelenhetett meg, amelyben a népszellem alászállt. Ezért alig lehet Fichte filozófiáját érteni, vagy félreérthető. Egész élete és működése bizonyos fogalmak és ideák között, csak olyan korban volt lehetséges, amelyben ezekbe az ideákba az én-lény oly módon jutott be, mint ahogy a Fichte-i filozófiában, amelyben a népszellem alacsonyabb szintre ereszkedett le. Nos, magasabban kell keresnünk a népszellemet, és csak a szellemtudomány segítségével találhatjuk meg. Ez felel meg a népszellem kapcsolatának a német néppel. A német fejlődés egész természetében benne van az, amit mély rokonságnak neveztem a német szellemi élet és a szellemtudományhoz vezető út között. Igen kívánatos lenne, ha ezeket a dolgokat fokozatosan, egyre inkább meg tudnák érteni.

Valóban, ha ránézünk arra, ami a jelenben történik, az óriási áldozatokra, amelyeket meg kell hozni, mindazokra az aggodalmakra, amiket át kell élniük az embereknek az események miatt, akkor arra kellene jutnunk, hogy ebben valami nagyon más dolog tombolja ki magát, mint amit az ember külsődleges értelemmel meg tud érteni. S más formában idézhetnénk Pál mondását: ha Krisztus nem támadt volna fel, akkor a mi tanításunk és hitünk is halott lenne! Pál számára ez megerősítette azt, amit neki kellett elhoznia a világnak, hogy rá tudott tekinteni Krisztus igazi feltámadására. Ezt sokszorosan félreértették. Ezzel szemben, ami most történik, arra azt kell mondanunk: hogyan fejeződik ki mégis a hitből az a szilárd meggyőződés, hogy az ember valami mással is összefügg, nemcsak azzal, ami pusztán az érzéki világban van. Nemcsak igazi vallási elmélyülésről van szó, hanem láthatjuk, hogy a lelkek, még ha nincsenek is teljesen tudatában, éppen korunkban erőteljesen tiltakoznak minden materializmus ellen oly módon, ahogy a halálba indulnak. Azt kell mondanunk: mindazon kívül, amit ezek az események jelentenek, egyben a materialista gondolkodásmód és élet legyőzésére fordított munkát is jelentik, s ez fokozatosan alakult ki. S a kor fejlődése iránti mély érzésből azt kell mondaniuk az emberi lelkeknek: majd akkor, ha ismét a béke napja ragyog fel, és materialista érzület, materialista gondolkodásmód költözik a Földre, akkor nem kellene-e azt mondanunk, hogy mindez a sok halál valójában hiába történt, ha nem tudnánk a harcmezőre, az elhunytakra úgy tekinteni, hogy spirituális, szellemi érzést alakítsunk ki? Így Pál mondását átalakíthatnánk, és azt mondhatnánk: hiábavaló lenne a végtelen sok szenvedés, hiábavaló az átmenet a halálon fizikailag fiatal korban oly sok ember számára, ha a békés tájakon materialista szemlélet és élet terjedne el. S ezeknek a napoknak úgy kell hatniuk, mint figyelmeztető fáklyáknak azok számára, akiknek itt kell élniük, és mélyen belevilágítaniuk az emberi lelkekbe és szívekbe, hogy az emberiségben valóban létrejöhessen egyfajta valóságos akarat arra, hogy a szellemiben éljen. Nem tudjuk eléggé mélyen átélni azt, ami napjainkban történik. S éppen ezért szeretnénk, hogy akik kiállnak a szellemtudomány mellett, azoknak a pillantása kitáguljon a szűkebb horizontról, amelyben ma sokszorosan le van láncolva, egy tágabb horizont felé. Valóban csak akkor érezhetjük meg feladatunkat, ha átlátjuk, hogyan függ össze az, ami a fizikai Földön történik, azzal, ami a szellemi világban játszódik le, azt a feladatot, ami elé a jelenlegi nehéz idők állítottak bennünket.

Vannak olyan emberek, akik könnyedén kijelentik, hogy ami most lejátszódik, annak semmi köze sincs az egyes népek szellemi fejlődéséhez. Azoknak viszont, akik képesek a dolgokat saját folyamatukban áttekinteni, mindaz, ami a külső világban játszódik le, a szellemiség kifejeződése. Ezért akarunk egyre jobban és jobban ragaszkodni hozzá és megpróbálni azt, hogy saját lényünket eloldjuk egy szűkebb körtől – éppen olyan érzések révén, amelyek a szellemtudománytól jöhetnek hozzánk -, és ezt a szellemtudomány által eloldódó lényünket a most történő nagy eseményekkel egyesíteni, s elfelejtkezni arról, ami csak személyiségként történik velünk, és összenőni az emberiséget manapság megrázó eseményekkel.

Ezt akartam önökben előidézni ezeknek az előadásoknak a fejtegetésein keresztül is, s szeretném, ha a továbbiakban átgondolnák, amíg talán áprilisban ismét viszontlátjuk itt egymást. Mert csak akkor lehet elérni azt, amire ezek az események felszólítanak bennünket, ha az, aki most e nagy események által megpróbálva, felmegy a szellemi világba, és lefelé hatva megértéssel találkozik, ahogy ez a szellemi megismerésből elérhető. Igaz ez:

A harcosok bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak szenvedéseiből,
A nép áldozatos tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse –
Hogy a lelkeket, önmagát ismerve
Irányítsa a szellemi térbe.


[1] 1870. szept.13-i levél. David Strauss, Gesammelte Schriften, (Összegyűjtött írások), Bonn, 1876-78.I.köt. 311.old.

Az éteri ember a fizikai emberben

Berlin, 1915. április 20.

Ma elsősorban emlékeztetni szeretném Önöket valamire, amit a legtöbbjüknek már a korábbi fejtegetések alkalmából bizonyára említettem. Ha az ember lelke abban az értelemben fejlődik, ahogy már a nyilvános előadásokon is megfelelően hangsúlyoztam, akkor mi egy másfajta világképhez jutunk. Lényeges az, hogy az utat lelkünkkel mintegy az érzéki világból a szellemibe tesszük meg.

Mialatt lelkünkkel tovább fejlődünk, szemléletünk számára a fizikai világ fokozatosan átalakul a szellemi világgá. Azt mondhatnánk, hogy az érzéki-fizikai világ sajátosságai lassanként eltűnnek, és tudati horizontunkon megjelennek a szellemi világ képei, lényei és tényszerűségei. Azt, ami így tudatunkban felbukkan, a következő módon nevezhetnénk meg: mi magunk leszünk mások – természetesen belátásunk számára -, mi magunk leszünk mások, és a világ, amely az érzéki szemlélet számára körülöttünk van, szintén más lesz. Maradjunk most annál, ami a legközelebb esik számunkra, maradjunk a földi világnál. Alapjában véve az ember a Földön kívüli világról a földi élet folyamán valóban igen keveset tud, ha annak rendje és módja szerint megmaradunk annál, ahogy földi életünkkel összenőttünk. A szellemi világba történő előrehaladásnál előáll az – hiszen testünkön kívül vagyunk -, ha vissza akarunk pillantani egész fizikai életünkre vagy egyáltalán egész mivoltunkra, hogy ez alapjában véve mindig gazdagabb és gazdagabb lesz; ez az ember mindig tartalmasabbá válik, kitágul egy másik világba. Maga az ember egyenesen egy bizonyos világból nő ki, mialatt így visszapillantunk rá. Ez az igazsága annak, amit gyakran hangsúlyoztunk: hogy az ember, míg szellemileg fejlődik, azonossá válik a világgal. Egy új világot lát, egy világot, amelyben különben benne van, úgy, ahogy az ő magából jön elő. Kitágul ebbe a világba. A Földről ezzel szemben eltűnik az öröm vagy az, amit a szokásos fizikai szemlélet számára hegyeknek, folyóknak tűnnek és így tovább. Ez eltűnik, és fokozatosan megtanuljuk, hogy a Földön belül érezzük magunkat, azt mondom, kifejezetten a Földön belül, mint egy nagy organizmus belsejében. Saját világunkból kívül kerültünk, s ez a belső világ, ez a belső valóság válik egy szélesebb világgá, s ami földi világként körülvesz bennünket, lényszerűvé válik, lénnyé válik, s azt kell gondolnunk, benne vagyunk, bele tudjuk képzelni magunkat. Mialatt kinövünk önmagunkból, emberi világunk mintegy kitágul egy szélesebb világgá; majd ugyanígy növünk bele a Föld organizmusába, és benne érezzük magunkat úgy, mintha – mondjuk – ujjunk tudathoz jutna, és érezné magát szervezetünkben.

Ezt a tapasztalást teszi az ember, és ezt a tapasztalást a mélyebben érző emberek, a költői hajlamúak gyakran ki is fejezik. Így hasonlítja össze gyakran az ember reggeli felébredését a külső természet felébredésével, nappali életét magát a napfelkeltével, az esti alkonyatot az alvás szükségletével, amely a fáradtsággal együtt lép fel. Az ilyen összehasonlítások abból az érzésből jönnek, hogy az ember benne él a földi természetben. De az ilyen összehasonlításoknak nincs sok értéke, mivel a lényegeset nem érintik. Ezért már gyakran elmondtam azt, hogy ha egy hasonlatot akarunk választani, amely valóban kifejezi a tényállást, mást kell választanunk, nem azt, amellyel az elalvás és a felébredés folyamatát a külső természet folyásával hasonlítjuk össze. Életünket 24 órán belül inkább a Föld éves körforgásával kell összevetnünk. Csak ha az egész évi körforgást vesszük, akkor jogos az összehasonlítás azzal, ami bennünk történik egyszeri felébredés és elalvás által 24 óra folyamán. Hamis az, ha az ember éber állapotát a felébredéstől az elalvásig a nyárral hasonlítjuk össze; mert ezt az éber állapotot egyenesen a külső földi természettel, a téllel kell összevetni, a nyarat pedig az ember alvó állapotával. Így elmondhatnánk, ha összehasonlítást akarunk tenni: az ember elalszik, ez azt jelenti, hogy a Föld nyáron belemegy személyes létébe, s télen, azáltal, hogy felébred, kifejleszti személyes létét. Az éber állapot körülbelül megfelel a múlt ősznek, a télnek és a tavasz első felének. Miért felel ez meg a tényeknek? Azért, mivel ha az említett módon valóban az egész földi organizmus egy tagjává fejlődünk, akkor ténylegesen arra kell figyelnünk, hogy nyáron az, amit a Föld szellemének nevezünk, alszik; ez a Föld valóságos alvási ideje, akkor a Föld szellemének hatalmas tudata visszahúzódik. Tavasszal kezd elaludni a Föld szelleme, és ősszel felébred, amikor az első fagyok vannak; akkor gondolkodik, akkor az éber gondolkodás állapotában van. Ez a Földszellem napjainak folyása az év folyamán.

Ha visszatekintünk az alvó emberre, akkor ténylegesen látjuk, hogy mit jelent az embernek ez az elalvása, mialatt az énnel és az asztráltesttel eltávozik: egyfajta növényi tevékenységet a szervezetben, amelyből az asztráltest és az én eltávoztak. Ez az ember bensőjében bizonyos tevékenységet hív elő. Az alvás első állapotait valóban úgy érezzük, mint egy vegetatív folyamat kezdetét, és az alvás úgy folyik le, hogy a tisztánlátó pillantás számára a testet mintegy növényi növekedés hatja át, s ezt akkor az imaginatív megismerés révén valóban látjuk. Csak ez a vegetáció másként nő, mint a Föld vegetációja. Ezeket a dolgokat el lehet mesélni, sokat lehet meditálni rajtuk, s akkor mindig messzebbre juthatunk.

A Földön a növények a talajból nőnek felfelé. Másként van ez, ha ezt a „növényi növekedést” az embernél figyeljük meg. Ott a növények úgy növekszenek, hogy a gyökereik kívül vannak, és belenövekszenek az emberbe; tehát a virágokat is az emberen belül kell keresnünk. Ez az ember valóban igen szép, úgy vélem, ahogy a tisztánlátóvá vált tekintet látja, ahogy alszik. Hasonló egy egész földhöz, amely sarjad és kihajtott, amelybe befelé növekszik a vegetáció. A tekintetet akadályozza, hogy ugyanakkor az a benyomásunk, hogy az asztráltest megrágja a gyökereket. Így mutatkozik meg az alvás menete. Míg az állatvilág a nyár folyamán növekszik, felülről lefelé elhasznál, felemészt mindent, úgy találjuk, hogy asztráltestünk is ténylegesen úgy működik, mint az állatvilág, csak az a gyökereket rágja meg. Ha ez nem így lenne, akkor nem tudnánk kifejleszteni azt a magot, amit átviszünk a halál kapuján. Amit így az asztráltest magáévá tesz, létrehozza azt, amit mi az élet hozadékaként valójában átviszünk a halál kapuján. Úgy írom le a dolgokat, ahogy azok a tisztánlátó tudat előtt megmutatkoznak. S éppen úgy, ahogy a Föld gyümölcseire jön a tél, és ezek a gyümölcsök elfagynak, azt mondhatnám, így van az, ha az asztráltest és az én alámerülnek az éter- és a fizikai testbe, ezzel elfagy az, ami éjjel vegetációként, szellemi növény-növekedésként lép fel szervezetünkben.

Amit Földszellemnek neveztem, ez valóban egy olyan személyes lény, mint mi magunk, csak egy másfajta létformában van – mivel számára egy év egy nap. Ebben a Földszellemben mindnyájunk számára szemléletes az, amit a golgotai impulzusról magyaráztam, mivel ott ebben találja meg az ember azt az életre keltő erőt, amely a golgotai misztérium előtt nem volt a Földön; ebben biztonságban érezzük magunkat, befogadva attól a szellemtől, amely a golgotai misztérium által jött. S ezáltal bizonyosságot szerez arról az ember, hogy ez a szellem valóban kiáradt a Földre a Golgotai Misztérium révén. Ez tudatossá válik számunkra, ha valóban belemélyedünk abba az állapotba, amelyben számunkra a Föld egyfajta lény, amelyhez mi magunk is hozzátartozunk, mint ahogy egy ujj hozzátartozik szervezetünkhöz. Így ez nem is lehet másként, minthogy korunk emberei számára az okkult elmélyedés a világba a vallási elmélyedés egy folyamatát veszi fel, abba, ami istenségként áramlik át a világon, és átszellemiesíti azt. Ezért van az, hogy a szellemi világ valódi megismerése sohasem veszi el a vallásos érzést, hanem ellenkezőleg, csak elmélyítheti.

Csak célozni szeretnék arra, hogyan néz ki az valójában, ha belekerülünk a szellemi realitás képi világába; mivel az, ami számunkra a mindennapi, fizikai tudatban megjelenik, csak egy csalóka kép, egy belső mag. De ugyanakkor már meg kell mondanom, hogy ez hamis, hiszen a szavak nem könnyen formálják meg ezeket a jelentős tényeket, s az, ami számunkra megjelenik, mindig ránk vonatkozik, ha lelkünkkel testünkön kívül vagyunk. Ezért nem helyes, ha így beszélünk: ez egy mag, mivel a gyümölcsön a héj kívül van, s az, ami értékes, belül van. De ahogy a szelleminél gyakran fordítva van, így az embernél az értékes kívül van, és ami a héj, az belül: a belső a héjszerű, és a szellemi az, amit a térben héjszerűnek nevezhetünk. Megtanuljuk, ha befelé megyünk a szellemi világba, hogy az ember nem egyszerű, hanem bonyolult lény. Már megfelelően elsajátítottuk, hogy az ember azzal, amit magában hordoz, minden világban részt vesz, amely számára megközelíthető. Fizikai testünkkel a fizikai világhoz tartozunk; lelkünkkel a lélekvilághoz, szellemünkkel a szellemi világhoz. Belenyúlunk mindhárom világba. Tudjuk, ha az ember megteszi a szellemi világba vezető utat, ténylegesen mintegy sokszorozódást él át. Ez a legfélelmetesebb, hogy a kényelmes egység felosztódik, hogy az embernek valósággal az az érzése, hogy több világhoz tartozik. Nos, az ember a legkülönbözőbb szempontokat érvényesítheti. Én ma egy sajátos szempontot akarok érvényre juttatni, s ezzel még utalok arra, ami ismételten utóbbi előadásaim alapjául szolgált.

Ha az emberi életet belülről kifelé szemléljük, akkor ezt tagozódva kell elgondolnunk, s ha kilépünk a testből, akkor az ember valóban négy tagjában elkülönülve mutatkozik meg. Elsősorban itt van az erő, amely emlékezetünk alapjául szolgál. Az emlékezetben azt engedjük feltámadni tudatunkban, amit korábbi időkben már átéltünk. Ez az emlékezés egyfajta összhangot hoz életünkbe, így ez az élet a születés és a halál között egységet képez. A második az, amit gondolkodásunknak, képzetünknek nevezünk. Itt nem tudom ezeket a fogalmakat tovább magyarázni, most nem erről van szó; de a képzeti tevékenység olyan, ami a jelenben történik. S ha még tovább haladunk előre, akkor megkapjuk az érzést, még tovább az akaratot. Nos, feltehetjük a kérdést: mi a jelentős különbség a lélek e négy funkciója között? A szokásos pszichológia felsorolja a lélek e négy funkcióját, és tovább már nem különbözteti meg őket. De az igazságra csak akkor jön rá az ember, ha bele tud mélyedni ennek a négy lelki funkciónak a lényegébe, és ott rájön, hogy az akarat viszonylag csecsemő lelki tevékenységeink között; az érzés már öregebb, és az a tevékenység, amit az emlékezésben gyakorlunk, az aggastyán, a legöregebb lelki tevékenységeink között. Még világosabban láthatják ezt, ha a következő szempontot érvényesítem önöknek.

Ismételten beszéltünk arról, hogy az ember nem csupán a Földön fejlődött, hanem ezt megelőzte a régi Hold, a régi Nap, a régi Szaturnusz fejlődése. Az ember nemcsak a Földön jött létre, hanem ahhoz, hogy azzá váljon, ami most, fejlődött a Szaturnuszon, a Napon és a Holdon is. Nos, látják, amit akaratunkként kifejlesztünk, ahogy most ezt az akaratot ismerjük, ez földi termék az ember számára, ez valójában fejlődésében még nincs lezárva, ez teljes mértékben a Föld terméke. A Hold-fejlődés folyamán az ember még nem volt önállóan akaró lény; angyalok akartak helyette. Az akarat mintegy először a Föld-fejlődés óta áramlott beléje. Ezzel szemben az érzést már elsajátította a Hold-fejlődés alatt, a gondolkodást a Nap-fejlődés és az emlékezést a régi Szaturnusz fejlődése alatt. S ha most önök azt, amit mondok, összevetik azzal, ami az „Akasha-króniká”-ban és „A szellemtudomány körvonalai”-ban (Geheimwissenschaft) olvasható, akkor egy fontosabb összefüggés mutatkozik meg az önök számára. A Szaturnusz fejlődése alatt az ember első felépítettsége az ember fizikai testévé vált, a Nap-fejlődés alatt az ember étertestévé, a Hold-fejlődés folyamán az ember asztráltestévé, és a Föld-fejlődés alatt alakul ki az emberi én.

Nos, nézzük meg most csak úgy önmagában azt, amit emlékezeti tevékenységnek nevezünk. Mi az emlékezés? A lélekben éppen úgy megmarad valami egy esemény képeiből, amit átéltünk, mint egy könyvben, amit olvasunk, megmarad valami abból, amit az gondolt, aki a könyvet írta. Ha egy könyv van előttük, akkor olvashatják, gondolhatják mindazt – néha nem is azt, de ezt itt most nem számítom -, amit az gondolt, aki a könyvet írta. Az emlékezés tudatalatti olvasási tevékenység; ami megmarad, azok jelek, amelyeket az étertest belevésett a fizikai testbe. Ha évekkel ezelőtt volt egy élményük, akkor azt, amit az élményben tapasztaltak, átélték. Megmaradnak a benyomások, amelyeket az étertest tesz a fizikai testre; s ha most emlékeznek, akkor az emlékezés egyfajta tudatalatti olvasás.

Azok a titkos folyamatok, amelyek a szervezetben történnek, hogy az étertest be tudja vésni a jeleket, amelyek az emlékezet alapjául szolgálnak, ezek a régi Szaturnusz fejlődése alatt épültek be. Ténylegesen úgy van, hogy szervezetünkben éppen ezt a titkos Szaturnusz-organizmust hordozzuk; ez úgy éli ki magát, hogy egyfajta lényszerűséget láthatunk benne, amelybe az étertest jelek formájában bele tudja vinni azt, amit kívül, élményekben átél, hogy ismét előhozza az emlékezetben. Hogy az ember ezt a tudatalatti írást gyakorolja, lényegében abból jön létre, hogy az első hét évében a test, s a fizikai testben éppen az, aminek ezeket a bevéséseket be kell fogadnia, még alakítható. Ezért nem szabad az embernek – ahogy például „A gyermek nevelése” (Die Erziehung des Kindes) c. írásomban[1] felhívtam rá a figyelmet – azzal gyötörni a gyermeket, hogy emlékezetét kifejlesztjük. Az első hét évben arról van szó, hogy az alakítható szervezet átengedi saját, elementáris erőit, hogy ne éljünk vissza velük. Ezért lehetőleg sokat kell mesélnünk a gyermeknek, de egyáltalán nem kell nagy jelentőséget tulajdonítani annak, hogy a gyermek már most mesterségesen alakítsa ki emlékezetét, hanem az emlékezet formálását rá kell bíznunk. Ilyen módon a szellemtudomány óriási jelentőségű lesz a pedagógiai élet számára.

Éppen úgy, ahogy az emlékezet képessége az emberi természet legrégebbi részeihez tartozik, az a tevékenység, amely a gondolkodás alapjául szolgál, ahhoz tartozik, amit úgy nevezhetnénk, hogy a Nap alakította ki. Ez is viszonylag régi. A Nap-erők tartalmazzák azt, ami az emberben úgy szervezi az étertestet, hogy az a gondolkodás sajátos tevékenységét gyakorolni tudja. Látják ebből, hogy messzire, igen messzire kell visszanyúlnunk a kozmoszba, ha meg akarjuk válaszolni ezt a kérdést: miért tud az ember emlékezni, miért tud gondolkodni? Vissza kell nyúlnunk a Szaturnusz- és Nap-fejlődésbe.

Ha az ember érzésbeli tevékenységét vesszük szemügyre, vissza kell nyúlnunk a Hold-fejlődésig, és az akarati tevékenységnél pedig a Föld-fejlődésig. Ezáltal némely dolgot meg fognak érteni. Az olyan emberek, akiknél korábbi inkarnációjukból egészen sajátos módon bevésődtek a dolgok, nem alakíthatóak, hanem sok minden élesen bevésődött, belenyomódott szervezetükbe. Vannak olyan emberek, akiknek csaknem automatikus emlékezetük van, de gondolkodásukból nem sok produktív dolgot tudnak kialakítani. Míg önöknek tehát elsősorban a fizikai testtel kell összehozniuk az ember emlékezeti tevékenységét, az étertesttel a gondolati, az asztráltesttel az érzésbeli tevékenységét, az énnel pedig kiváltképpen az ember akarati tevékenységét. Az ember csak azáltal mondja magát énnek, hogy akarati lény. Ha csak gondolkodna, akkor az élete csak mintegy álomszerűen folyna le. Ilyen módon, mondhatnám, a belső lelki működések organikus összhangja vagyunk, amelyek a fejlődés folyamán belevésődtek lelki lényünkbe. Ezt akaratunkkal kapcsolatban mondtam, ez csak a Föld-fejlődés folyamán alakult ki, a Holdon még a magasabb szellemi hierarchiák, az angyalok akartak az ember számára. Ezért az ember egész akarata a Hold-fejlődés alatt olyan volt, hogy ha a tisztánlátó tudatba ismét visszaidézi, akkor magasabb fokra tekint rá ugyan, de mégis ez egyfajta önkénytelen akarat az embernél, mint ahogy így van ez az állati fejlődésben is a Földön. Az állat szükségszerűen követi azt, ami fő és buzog benne, ez fajtája lényének közös akaratában van.

Ahogy a Hold-fejlődés folyamán a magasabb szellemi lények, tehát az angyalok akartak számunkra, úgy működnek most a magasabb rendű szellemi lények, mialatt meghatározzák karmánkat az egyik inkarnációról a másikra. Az angyalok nem akaratunkban működnek, de nagyon is működnek karmánk folytatódó áramlatában. Éppen úgy, ahogy a Hold-fejlődés embere nem magáénak érezte az akaratot, hanem az angyalokénak, úgy élünk mi, földi emberek abban a meggyőződésben, hogy nem mi hozzuk létre karmánkat; ezt a magasabb hierarchiák szellemei szabályozzák. Csak ha az akarat egyszer bizonyos mértékig el tud hallgatni, akkor fordulhat elő, hogy valami átsejlik a nem tisztánlátóvá vált tudat számára is abból, ami különben a karma folyásában el van rejtve.

Jegyezzék meg jól, amit említettem, hogy az emberben képződik egy mag, amely a halál kapuján átmegy a szellemi birodalomba: ez a mag karmánk hordozója. Amit valaki közülünk holnap tesz, az ma már karmikusan meg van határozva benne. Ha a Földön nem lenne az a feladatunk, hogy kifejlesszük az akaratot, karmánkat át tudnánk tekinteni. Annyira tudnánk áttekinteni, hogy a körülmények között a legközelebbi időre előre láthatnánk életünket. De míg a karmikus áramlatba belevág az akarat, ez elhomályosítja a kitekintést arra, ami – mondjuk – a következő napon történik velünk. Csak ha az akarat teljesen hallgat, akkor lehetséges, hogy valamit áttekint abból, ami nem általunk, hanem velünk történik. Egy példát szeretnék erre felhozni, amelyet Erasmus Francisci mesél el, és a valóságon alapul. Erasmus Francisci fiatalemberként nagynénjénél lakott; és ott egyszer azt álmodta, hogy egy ember, akinek a nevét is odakiáltották neki álmában, rá fog lőni, de nem lőtte le, hanem a nagynénje megmentette az életét. Ezt álmodta. A következő nap, mielőtt bármi történt, elmesélte az álmát a nagynénjének. Ez nagyon nyugtalankodott az álom miatt, azt mondta neki, hogy rövidesen a szomszédságból valóban le fognak lőni valakit, és sürgősen azt tanácsolta az unokaöccsének, hogy inkább maradjon otthon, hogy ne essék baja. Még odaadta neki az almatároló kamra kulcsát is, hogy bármikor fel tudjon menni, és almát hozni magának. Nos, ő felment a szobájába, leült az asztalához, hogy olvasson valamit. Amit ott olvasott, az ebben a pillanatban kevésbé érdekelte, mint a kamra kulcsa a zsebében, amit a nagynénje adott. Elhatározta, hogy felmegy a kamrába. Alig állt fel azonban, amikor egy lövés dördült, amelyet egyenesen úgy irányítottak, hogy a golyó azt a helyet találja el, ahol a feje volt, mialatt olvasott. Ha nem állt volna fel, akkor a golyó éppen a feje közepén ment volna keresztül. A szomszéd házbeli szolga, akinek ténylegesen az volt a neve, amit Erasmus Franciscinek álmában odakiáltottak, ismeretlen volt számára. Ez a szolga nem tudta, hogy a két fegyver, amelyeket neki kellett kezelnie, töltött volt, foglalatoskodni kezdett velük, a fegyver elsült, s ha Francisci nem áll fel abban a pillanatban, hogy a kamrába menjen a kulccsal, amit a nagynénje adott neki, biztosan lövést kapott volna. Az álom teljesen visszaadta azt, ami a következő nap lejátszódott.

Látják, itt egy olyan esemény történt, amelyről elmondhatjuk, hogy ehhez az akaratnak semmi köze sincs, mivel az akarattal Francisci semmit sem tudott kezdeni; ő maga nem tudott védekezni, mert valami betört ide, ami a karmájába úgy csapódott be, hogy neki tovább kellett élnie. Ott ez úgy volt, hogy a karmában működő szellemnek már a megmentéssel kapcsolatos gondolatai voltak. Az álom a karmát irányító szellem előrelátása, s a szellem rátekint arra, ami a következő napon történik, s mivel ennek a fiatalembernek olyan lelki adottsága volt, hogy mintegy természetes meditáció révén a lélek már bizonyos mértékben elmélyült, olyasmi lépett fel, amit azzal vethetnénk össze, ami a külső életben történt. Hiszen az ember csak korlátozottan próféta a külső földi élet tekintetében. Önök mindnyájan tudják, hogy holnap egy bizonyos időben kivilágosodik, és így tovább, vagy valaki, aki ma a mezőre megy, előre meg tudja mondani, milyen lesz holnap ez a mező; de amit nem láthat előre, hogy nem tudja, vajon például reggel esni fog-e ezen a mezőn, és így tovább. Így van ez a bensővel kapcsolatban is. Az ember akarata szerint él, és ebben az akaratban a karma rejtőzik. Ahogy az ember érzékeny megismerést sajátíthat el a legközelebbi dolgokra vonatkozóan, úgy bizonyos embereknél, akik átélik a lélek belső elmélyedését, a benső számára ilyen világító pont jöhet létre éppen azoknál az eseményeknél, ahol az akaratnak hallgatnia kell. A szellemtudomány tanulmányozásához fontos az, hogy néha ilyen dolgokra vessünk pillantást, mivel ez megmutatja, hogy az emberi bensőben mindenképpen él valami, ami a jövőbe utal, és ezt az ember a szokásos tudattal nem tudja áttekinteni. A hallgató akaraton keresztül érteti meg magát a karma.

Mindazok a dolgok, amelyek ilyen módon a szellemtudományos kutatás révén a lélek elé léphetnek, alkalmasak arra, hogy megmutassák, hogy az, amit nagy illúziónak nevezünk, elsősorban abban áll, hogy az ember szokásos tudatával nem tudja áttekinteni azt, ami ő maga. Az ember az egész világhoz tartozik, míg a szokásos tudattal számára valójában csak a héj, mintegy bezárva mutatkozik meg a bőrön belül, és így tovább. De ami ezen a bezártságon belül mutatkozik meg számára, csak egy részlete annak, ami valójában az ember, és ez olyan nagy, mint a világ. S lényegében magunkra már a mindennapi életben kívülről tekintünk vissza. Ha ezeket a dolgokat világosan a tudatunkba hozzuk, fokozatosan egy érzést sajátíthatunk el arról, hogyan létezik az emberben az, amit étertestnek nevezünk. S valóban, már a mindennapi életben tehetők megfigyelések, amelyek megmutatják, hogy ez a második ember, az éteri ember legalábbis hogyan rejtőzik a fizikai emberben, csak finomabban kell megfigyelnünk az életet, mint ahogy általában megfigyeljük. Gondolják el egyszer, hogy reggel egész lustán fekszenek az ágyban, még egyáltalán nem hajlandóak felkelni, hanem szívesebben maradnának fekve, és nehezükre esik az elhatározás, hogy felkeljenek. Ha csak azt veszik segítségül, ami önökben van, akkor nehezükre esik felkelni. Gondolják el azonban, hogy eszükbe jutott, hogy a másik szobában van valami, amit már néhány napja várnak. Megjelenik egy gondolat valamin, ami kívül van: meg fogják látni, hogy ez a gondolat egy kisebbfajta csodát tehet. Látni fogják, hogy ha átadják magukat ennek a gondolatnak, még ki is ugranak az ágyból! Mi történik itt? Mialatt éber állapotban alámerülnek a fizikai testbe, érzik azt, amit a fizikai test nyújt önöknek – ez nem alkalmas arra, hogy a felkelés gondolatát létrehozza. Az étertestnek önálló képessége van, mivel önök azt valami külső dologgal kötötték le: ténylegesen láthatják, hogy fizikai testükkel szembeállították étertestüket, és hogy az étertest megragadja önöket, és kiemeli az ágyból. Egy egész határozott érzéshez juthatunk önmagunkkal szemben, mégpedig ahhoz az érzéshez, hogy megszemléljünk és megkülönböztessünk kétfajta ténykedést, amit az ember végez. Ezek olyan tevékenységek, amelyeket az ember az élet szokásos összevisszaságában végez, és olyan tevékenységek, amelyeknél érzi, hogy belső akaratát érvényesíti. Ezek finomabb megfigyelések, amelyeket természetesen – ha akarjuk – le tudunk tagadni. Megfigyeléseinket az élethez kell igazítanunk, és az életet valóban oly módon áttekintenünk, ahogy az megjelenik: akkor az ember egész érzése helyes irányba jut. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a szellemi világba vezető út nem egyszerre történhet, hanem fokozatosan kivezet bennünket a világból, és így emelkedünk fel hozzá – ahogy éppen említettem -, ahol mindaz, ami korábban a világot jelentette számunkra, elveszti halott jellegét, és lénnyé válik.

Ilyen módon nő össze megismerő módon az ember a szellemi világgal. Összenő azzal, amiről elmondhatjuk, hogy az ő része, ha levetette magáról azt, amivel a fizikai test eszköze által rendelkezett, és ami lényegében az élete a születés és a halál között. Mialatt belépünk a halál kapuján, belenövünk abba a világba, amely igen hasonló ahhoz, amiről éppen most beszéltünk, mint ahhoz, amely a magasabb megismerés számára adódik. S akkor figyeljünk meg egy végtelenül fontos dolgot: ebben a világban, ahová belépünk, ha átlépünk a halál kapuján, ha helyesen akarunk beleszokni ebbe a világba, akkor szükségünk van egyfajta fényre, mint egy sötét szobában, hogy megvilágítsuk, ugyanúgy szükségünk van ott valamire, amit lelkünk legmélyebb alapjában, itt a Földön fejleszthetünk ki. A földi élet nem olyasmi, amit csupán börtönnek, fogháznak kell tekintenünk. Bizonyos, hogy a fejlődés természetes menetéhez tartozik, hogy az ember átlép a halál kapuján. Élni természetesen tud az ember a halál és az újabb születés között; de a teljes élet azért van, hogy minden részünk valami szükségeset, valami újat adjon hozzá. Mialatt végigmegyünk ezen a mostani cikluson, az életnek olyasmit kell adnia számunkra, ami lángra lobban, mint egy fáklya, s így nemcsak a szellemi életben élünk, hanem ezáltal megismerünk, és ezt az életet átvilágítva élünk. A bennünket megvilágító fényt úgy hódítjuk meg, mint ami megmarad a születés és a halál között, a halál és az újabb születés közötti élet számára.

Ez az, amiről mindig el kell mondanunk, hogy éppen korunkban lehetőleg sok embernek fel kell fognia: legyen a szellemi élet számára megvilágító fáklya az, amit az ember itt a fizikai világban, fizikai testben megért a szellemi világról. Bizonyos vonatkozásban éppen minden nehézség, amit a jelenben az emberiség legfejlettebb részének kell véghezvinnie, legyen egy intés a lelki élet elmélyítésére. El kell jönnie annak, hogy az emberi lélek mélyéről felhozzuk a vágyat azok iránt a világok iránt, amelyekhez az ember, mint lélek tartozik. Bárcsak előkészülne az a kor, amelyben élünk, erre a vágyra, amikor minden egyes lélek azt mondja önmagának: az ember mégiscsak valami más, mint ahogy számunkra megjelenik azáltal, hogy testbe van burkolva. Bárcsak intésként állna ott mindaz, amit átélünk, a lélek elmélyítésére a szellemi érzéshez, a szellemi látáshoz. S a szellemtudományos elmélyedés szükségességének tudatából korunkban, és abból a tudatból, hogy a jelenkor nehézségeinek intésnek kell lenniük, ma is azzal kell befejeznünk, amivel mindig befejezzük, mielőtt elválunk. Remélhetőleg nem túl hosszú idő múlva ismét folytathatjuk ezeket a fejtegetéseket, ma pedig zárjuk be e szavakkal:

 A küzdők bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak szenvedéséből,
A nép áldozatos tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse –
Hogy a lelkeket, önmagát ismerve
Irányítsa a szellemi térbe.  


[1] „A gyermek nevelése a szellemtudomány szempontjából” (Die Erziehung des Kindes vom Gesischspunkte der Geiseteswissenschaft, 1907). Az összkiadáson belül: in: Alapvető tanulmányok az antropozófiához 1903-1908-ból (Grundlegende Aufsätze zur Anthoposophie aus den Jahren 1903-1908), Dornach, 1959 

A dornachi épület szoborcsoportja

Berlin, 1915. június 10.

Ha az idő karmája, mozgalmunk karmája egyszer majd megengedi, hogy elkészüljön az az épület Dornachban, amelyet mozgalmunk céljaira kell létesítenünk, akkor egy jelentős helyen, azon a helyen, amely kelet felé irányul, egy szoborcsoport[1] fog állni.

Hiszen az a törekvésünk, hogy művészi, mégpedig szellemtudományos értelemben művészi kifejezésmódot állítsunk épületünkön belül valóságosan is szemünk elé, fizikai szemünk elé, olyat, aminek szellemi mozgalmunk tartalmának és lényegének kell lennie, és mindenekelőtt azt, aminek különösen szellemi és kulturális téren az emberiség előrehaladását kell hangsúlyoznia. Azt szeretném mondani: minden részletet úgy kell beállítani, hogy nemcsak egy szellemtudományos egység részeként jelenjék meg, hanem művészi formák, sőt művészeti berendezések részeként is. Hiszen így próbáljuk ennek az épületnek az akusztikáját is megoldani. Az ilyen problémák megoldása bizonyára a kezdet kezdetén még nem sikerülhet, de ezek legalábbis irányt szabnak azáltal, hogy megmutatják, hogy mértani számításokkal, vagy a szokásos építészeti külső, műszaki előírásokkal az akusztika problémája nem oldható mrg, hanem csak szellemtudományos gondolkodás útján.

A kupolaszerű ráépítés kettős lesz, a hegedűrezonancia-aljzat elve szerint fog működni, és ezáltal a tér akusztikai gondolatának egy részét kifejezésre juttatja. Sok részletet vennénk tekintetbe, ha tisztázni akarnánk a berendezéseket, tekintettel arra, hogy a szó vagy a hang is másként érvényesül, mint ahogy korunkban gyakran érvényesülni tud, hiszen elsősorban nem körépületeket hoznak létre, amelyeket akusztikai szempontból gondolnak el, hanem olyan épületeket, ahol mindenekelőtt az egyes hang, elő- és utóhangja mellett egyáltalán nem érvényesülhet, mivel itt a terek bizonyos pontjain az egyik hang beleúszhat a másikba. Vizsgálni fogjuk, hogy egy tisztán elkülönített hang érvényesülhet-e a tér minden pontjáról, és ugyanígy a tisztán kiejtett szó is. De erre csak utalni akarok. Főleg arról a szoborcsoportról szeretnék beszélni, amely kelet felé, az épület egy fontos helyén fog állni. Ennek elsősorban egy három lényből álló csoportot kell ábrázolnia. Ami még ehhez járul, azt talán egy későbbi alkalommal egyszer megemlíthetjük, mivel ezek a dolgok nem eleve megalkotott absztrakt gondolatok szerint működnek, hanem a szellemi világ intuíciója szerint, ahogy ez a munka folyamán adódik.

Elsősorban három lényt veszünk tekintetbe. Az egyik egyenesen áll. Ez azt fejezi ki, ha szabad így mondanom – de nem jelképes, szimbolikus módon, ahogy ezt gyakran próbálják értelmezni köreinkben – hanem valóban művészi módon fejezi ki azt, milyen is maga az ember.

Bizonyára látni lehet majd ebben az alakban, hogy a földi-emberi a legkoncentráltabban abban az alakban jut kifejezésre, amelyben Krisztus három éven keresztül élt – bizonyára ezen az alakon azt is látni fogja, hogy ez Krisztus kifejeződése. De az embernek nem szabad erőltetnie az egész dolgot, nem léphet azzal az elgondolással a csoport elé: most megnézem Krisztust. Ha valaki rájön erre az ideára, saját érzéséből és művészi intuícióból, akkor ez jó, de nem helyes egyenesen azzal az elgondolással odalépni a csoporthoz, hogy ez Krisztus. Nem arról van szó, hogy egyenesen azzal a jelképes értelemmel közeledjünk a dologhoz, hogy ez Krisztus.

Ott áll ez a figura egy szikla kis ereszkedőjén, mögötte magasodik a szikla. Lába a szikla egy kiálló részén áll. Ennek a kiálló résznek van egy mélyen beugró ürege. Ebben az üregben ül egy másik lény, mondhatnám, odakuporodik, egy olyan lény, akinek olyasmit kell kifejeznie, ami a fölötte álló lénnyel függ össze. Ez a lény, akit így látunk, mintegy erőket enged kiáradni, kisugározni a kezéből. Még azt is látjuk, hogy a sziklaüregbe is belesugároznak ezek az erők. A sziklaüregben lévő kézből erők sugároznak ki, és egy kéz formája rajzolódik ki a sziklában. Ez a kéz látható, de nem valóságos kéz, hanem az ott lévő erőket jelzi, amelyek egy kéz formáját rajzolják ki.

Olyan lény ez, akinek valójában egy emberre emlékeztető, emberhez hasonló alakja van. Különben nagy, hatalmas, denevérszerű szárnyai és sárkány-, vagy rovarformájú teste van. Látunk valamit, ami az alak körül tekeredik, és e mögött kígyózik maga az alak. S látjuk, hogy ami az alak körül tekergődzik, összefügg az egyenesen álló alakkal, hogy az alak kinyújtott kezével összeköttetésben áll. A belesugárzó erőkből jön ez az összeköttetés, és ezek hoznak valamit, hogy körülfonják. Az embernek az az érzése támad, ha engedi ezt a benyomást saját lelkére hatni, hogy arany az, ami ott belefolyik a Föld hasadékaiba, és az alak ott benn az arannyal van a Föld repedéseibe láncolva. A másik keze felfelé mutat.

S ott fenn a sziklán megint van egy, feje szerint emberi alak, nem denevérszárnyakkal, hanem a földre csüngő szárnyakkal, és teste oly módon van kialakítva, hogy az embernek csak sejtése lehet: mi is ez a test? A test olyan, mintha az egész ember arccá vált volna, mintha egy arcot hosszában meghúztak volna, rugalmasan kihúzták volna, és ezáltal testi formák keletkeznének. Ez az alak fenn van a szikla legmagasabb csúcsán, és alázuhan. A lefelé zuhanásban eltörnek a szárnyai. S látjuk, hogy a főalak felfelé nyújtott keze kirajzolódik a szárnyakon.

Így három alakunk van: ott áll az ember a maga lényével, alatta, jól sejtik, Ahrimán, aki a Föld hasadékaiban van megláncolva azzal a hatással, amit a főalak kinyújtott keze gyakorol a Föld mélységeiben található aranyra, amelyhez Ahrimán maga láncolja oda magát. A másik keze felfelé nyúlik, és eltöri Lucifer szárnyait, aki így a mélységbe zuhan.

Nos, arról van szó – ahogy egy kissé már próbálkoztak is vele, amikor egy előadáson erről az elgondolásról volt szó -, hogy senki a jelenkorban már nem a szobrászat szabályai szerint jár el egy ilyen dolognál. Puszta szimbolizálásról nincs szó, hanem arról, hogy minden egyes vonás a három lényen a legaprólékosabb részletekig a szellemtudományos szemléletből teremtődött meg. Ahrimán és Lucifer emberre emlékeztető két arcának kialakításában látnunk kell, hogyan gondoljuk el ezt az ellentétet. Lucifernél a fej felső kiképzésének sajátos módjával van dolgunk, ami csak emlékeztet az emberire. Ott minden a szellem mozgása, semmi sem kényszerít bennünket, hogy a homlok egyes részeit rögzített határok között tartsuk, ahogy ez az embernél van, hanem ott, a fej felső részén minden részlet annyira mozog, mint ahogy a karon és az ujjak és a kéz mozognak. Természetesen ezt csak úgy ábrázolhatjuk, ha a mozdulatok igazi mozdulatok, mint ahogy Lucifernél találhatók. S akkor mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy ezen az alakon ott van az, ami a Lucifer-lényen a Hold-létből maradt vissza. Az borul rá itt a tulajdonképpeni arcra, ami mélyen visszanyúlik oda.

Ebből a leírásból már gondolhatják, hogy egészen mással van dolgunk, mint a szokásos emberi arc. Olyan ez, mintha a koponya önmagáért lenne, és mögötte elrejtve az, ami az embernél az arca. S még valami hozzájárul: hogy éppen Lucifernél egy bizonyos kapcsolat áll fenn a fül és a gégefő között. Hiszen a fül és a gégefő az embernél csak földi léte óta van elvágva egymástól, a Hold-létben egyetlen szervet alkottak. A gégefő kis szárnyai hatalmas kiszélesedések voltak, amelyek akkor az alsó fülizmot alakították ki. Hatalmas fülizmok alakultak mintegy ott, míg a felső fül, amely most kifelé irányul, a homlokból jött létre. S ami ma el van választva, ha beszélünk és énekelünk, ez kifelé irányulHHaHH h, és csak a füllel hallunk, ez a Hold-korszak alatt befelé fordult, és onnan a szférák zenéjébe ment át. Az egész ember fül volt. Ez onnan jön, hogy a fül alkotta a szárnyakat, s így az, hogy önöknek fülük, gégefőjük és szárnyképződményeik vannak, amelyek a világéter rezgéseire harmonikus-melodikus módon mozognak, ezek hozták elő akkor Lucifer megjelenését, ezek hozták közelebb azt, ami makrokozmikus, mivel Lucifer csak lokalizálta, ami valójában csak kozmikus.

Látni fogják, hogy engedményeket kell tennünk, hogy az emberek ne rémüljenek meg, ha olyan arcot látnak, amely nekünk nem emberi alakot mutat fel. Látni fogják, hogy Lucifer arcának hosszában elnyújtottnak kell lennie. Lucifernek úgy kell kinéznie, mint egy hosszában meghúzott arcnak, hiszen ő tiszta fül, szárnyai egészen fülek, egy hosszában elnyújtott fülizom. Ahrimán ezzel szemben pontosan az ellenkezője, és természetes, hogy a megmintázásban mindenütt, ahol Lucifernél valami óriási módon meg van nyújtva, ami Lucifernél teljesen meg van formázva, az Ahrimánnál csak utalás. Míg Lucifernél a homlokszárny óriásira van formálva, addig Ahrimánnál az alsó állkapocs van így. A világ egész materializmusa kifejeződik rágó- és fogrendszerében.

Természetesen mindezt nem tudja az ember leírás után megcsinálni, hanem utána kell megadnia a leírást. Különösen fontos azonban, kedves barátaim, hogy egyszer elszakadjunk attól, ami olyan természetesnek tűnik mindenkinek, hogy egy emberi arcot szimmetrikussá tegyünk. Általában egy arc szimmetrikusnak tűnik. Kisebb aszimmetriák viszont mindenütt előfordulnak, csak ez nem annyira látható, hogy észrevennénk. De ennél a főalaknál számításba kell venni azt, hogy egész baloldala felfelé irányul Luciferhez, és bal homlokának kialakítása más, mint a jobboldali, amely Ahrimán felé irányul. Az arc jobb felét követi a felfelé mozgó kéz, és a bal felét a lefelé mutató kéz. S az fejeződik ki, hogy a főalakba nagyobb mozgékonyságot kellett helyezni, mint amilyen az emberi mozgékonyság lehet.

Ezen a szobrászi alakon túl az egész motívum festőien van ábrázolva, így mindkettőt egymás mellett láthatjuk, és belátható, hogy a művészetek különbözősége révén a festészet nem ugyanolyan módon tudja ezt nyújtani, hanem a megformálásnál mindennek másként kell lennie. A következőt szeretném előrebocsátani.

Nagyon lényeges az, hogy a főalak kézmozdulatát szobrászi eredményül kapjuk, a bal kéz felfelé irányuló mozdulatát, és a másik kéz lefelé mutató mozdulatát. Mivel az, amit mindenki első pillantásra magától értetődőnek érezhetne, hogy a főalak baljával Lucifer felé nyúlik fel, és kisugárzásával eltöri Lucifer szárnyát, jobbjával pedig az arany ereit Ahrimán felé csavarja, ezt el kell kerülni, mégpedig azért, mivel mi, különösen korunkban, a szellemtudomány révén elsősorban azon vagyunk, hogy valóban megértsük Krisztust. Krisztus se nem gyűlöl, se jogtalanul nem szeret. Nem azért nyújtja ki kezét, hogy eltörje Lucifer szárnyát, hanem azért, mivel benső lényéből kell ezt tennie. Nem töri össze Lucifer szárnyát, de Lucifer ott fenn nem viseli el azt, ami ebből a kézből kisugárzik, és saját maga töri el a szárnyát. Ezért Lucifer alakjában ki kell fejeződnie annak, hogy nem Krisztus töri el a szárnyát, hanem ő maga. Az életben gyakori jelenség, hogy olyan emberek, akik jó emberek környezetében élnek, ezt nem tudják elviselni, mivel kellemetlenül érinti őket az, ami ezekből a jó emberekből indul ki. Lucifer bensőjében érez valamit, ami arra készteti, hogy maga törje el szárnyát. Lucifernél ez önmegismerés, önmaga átélése. Éppen így van ez Ahrimánnál is. Krisztus egyiküknek sem tesz semmit, így sem a bal, sem a jobb keze nem úgy van kinyújtva, mintha Ahrimánnak, vagy Lucifernek tenne valamit. Ő nem tesz velük semmit, hanem ők maguk teszik azt, ami történik velük.

S ezzel azon a talajon állunk, amelyen a szellemtudomány beavatkozik korunkba, hogy elsőként adjon igazán megformált Krisztus-felfogást. S ha az ember ilyen módon megért valamit, akkor a következőt kell mondania. Szerényen mondjuk ki ezeket a dolgokat, mivel ez az épület csak kezdete, legelső kezdete gyenge, hibákkal teli kezdete annak, aminek meg kell mutatnia, hová vezet az az út, amely semmilyen tekintetben sem akar hibátlan lenni. Ezért azt, amit mondunk, nem valamiféle fennhéjázásnak, hanem tisztán tényszerűnek kell felfogni.

A világtörténelem sok Krisztus-ábrázolást látott, többek között az egyik legnagyobb az, amely a sixtusi kápolnában található: Michelangelo Utolsó ítélete. Ha ezen az Utolsó ítéleten tanulmányozzák Krisztust, ahogy ott fenn napóleoni nagyságában, de ugyanakkor óriási erővel lebeg a szabad térben, és az egyik oldalra irányítja a jókat, a másikra a gonoszokat, akkor ott olyan Krisztust látnak, aki a jövőben nem lehet már Krisztus, mivel az egyik oldalon dicséri a jókat, és a másikon elítéli a gonoszokat. Viszont a jövőben a keresztények számára olyannak kell lennie Krisztusnak, hogy azt, ami rajta keresztül itt van, mindenki önmaga találja érdemesnek, vagy önmaga ítélje el. Michelangelo olyan korban élt, amikor az ember Krisztusra vonatkozóan valami legmélyebbet még egyáltalán nem tudott kifejezni. Az az alak, amelyet Michelangelo rajzol, egyrészt inkább luciferi, másrészt valami ahrimáni. Ezt manapság mintegy fájdalmas megállapításként mondjuk ki. De ezáltal lép előre az emberiség fejlődése a maga kultúrájában, amikor megmutatjuk, hogy az elmúlt korok ideálja már nem lehet a jövő ideálja. A jövő ideálja az lesz, hogy az ember aszerint fogja fel Krisztus lényét, amilyen az valójában, nemcsak aszerint hogy mit tesz, vagy mit fog tenni, ha eljön a földfejlődés vége: egy olyan lénynek, aki létén keresztül éri el azt, aminek magukban a lelkekben kell történnie. Ennyiben a szoborcsoport, amelyet épületünk legjelentősebb helyére állítunk, annak kifejeződése, hogy az eddigi Krisztus-felfogás nem lehet jövőbe mutató, mivel az ember egyáltalán nem értette meg a helyes kapcsolatot Krisztus, Lucifer és Ahrimán között. Nem érthetjük meg Krisztust, ha nincs megfelelő kapcsolatunk azokhoz a hatalmakhoz, amelyeket egyrészt luciferi, másrészt ahrimáni erőkként veszünk szemügyre, és valóságos kozmikus hatalmak.

Ezeket a dolgokat egy összehasonlítással világíthatjuk meg, miközben mindig újra az ingára gondolunk. Az inga jobbra és balra leng. Míg az egyik oldalra leng ki, nincs egyensúlyi helyzetben, s mialatt a másikra leng ki, akkor sem. De akkor csak semmittevésben, tehetetlenségben, lustálkodásban lenne, ha mindig egyensúlyi helyzetben akarna lenni, és nem akarna kilengeni. Megfelelő helyzetben van, ha középen áll, de nem tud csupán középen állni, muszáj jobbra és balra kilengenie.

Így van az emberi élettel is. Nem úgy van az, hogy azt mondhatjuk: menekülök Lucifertől, menekülök Ahrimántól. Ha az ember azt akarná mondani, hogy menekülök Lucifertől, menekülök Ahrimántól, ez nem volna élet. Olyan volna ez, mint egy inga, amely nem leng ki. Az emberi átélés valóban kibillen: az egyik oldalon Lucifer, a másik oldalon Ahrimán irányába. S hogy az ember nem fél ettől, ez a fontos. Ha az ember Lucifer elől menekülne, nem volna semmiféle művészet, ha Ahrimán elől futna, nem lenne semmi külső tudomány. Mivel minden művészet, amelyet nem hat át a szellemtudomány, luciferikus, és minden külső tudomány, amennyiben nem szellemtudomány, ahrimáni. Így leng ki az ember, ide-oda. S hogy belátja azt, hogy nem egyensúlyban és nyugalomban akar lenni, ez a fontos. Volt egy olyan kor, amikor azt mondta az ember: menekülnünk kell Lucifertől és aszkétikusan meg kell szabadítani magunkat tőle. A luciferi elől nem menekülni, hanem valóban szemben állni a luciferi arccal, ez az, erről van szó, valóban az egyik oldalra Lucifer, a másik oldalra Ahrimán felé kilengeni. Valóban egymással szembeállított erők ezek, mint más természeti erők, például a kétfajta elektromosság, vagy a mágnesesség két pólusa, és így tovább. Tehát az a kérdés, hogy az ember ezt a hármasságot, a luciferit, az ahrimánit, és azt, ami a Krisztus-lény, felismeri-e, és hogy felismeri-e bensőleg az önmagában felépített Krisztus valódi nagyságát, amivel a michelangelói Krisztus még rendelkezett. Ez, kedves barátaim, a szellemtudományos munka feladata. De ezzel csak egy olyan megismerés kezdetén állunk, amelynek valóban először a szokásos megismerésnek kell lennie.

Látják, hiszen az utóbbi hetekben is említettem ezen a helyen, hogy az ember bizonyos szempontból nem beszélhet semmiféle nagyobb költeményről, mint Goethe Faust-költeményéről. Hiszen Goethe Faustja valóban kifejezi a legnagyobbat, amit az emberiség valaha is létrehozott, mivel az emberit ilyen mélységből hozza elő. Nos, Goethe megpróbálta, hogy a Faustban az emberiség valódi reprezentánsát ábrázolja.

Hiszen már gyakran kifejtettem, hogy Mefisztó alapjában véve nem más, mint Lucifer és Ahrimán összekeveredve. De hogy van a dolog Goethénél? Goethénél úgy áll a dolog, hogy ő még semmit sem tudott Lucifer és Ahrimán e kettősségéről, és Mefisztóban összevegyítette Ahrimánt és Lucifert. Mindkettő benne van Mefisztójában, és ezáltal ez az egész goethei Faust mégsem azzá vált, ami lehetett volna, ha Goethe abban a helyzetben lett volna, hogy Faust mellett az egyik oldalra Lucifert, a másikra Ahrimánt állítsa oda, s így az ember az egész emberiségen átvonuló hármasságot láthatta volna. Ebben rejlik az egész nehézsége annak, amivel Goethe Faustjával kapcsolatban megküzdött. Látják, amikor Goethe elkezdte Faustját, akkor csak addig tudta vinni ezt, ameddig ő maga volt, a 18. század hetvenes éveiben. Úgy érezte, ezekkel a külső tudományokkal, amelyek a négyességben: a filozófiában, a jogtudományban, az orvostudományban, és ahogy mondta, sajnos a teológiában fejeződnek ki, ez nem megy, nem lehetséges. Ez az ahrimáni tudás nem szabadítja meg Faustot, ezáltal csak egyfajta ahrimáni, értésszerű kapcsolatba kerül a világok összefüggésével. Ő viszont a világoknak ezt az összefüggését valóban birtokolni akarja, az élet forrásain át átélni az elevenséget, ami nem kigondolt dolog. Az elevenség: jön a Föld szelleme. Egyedül Faust nem tudja őt elviselni. S később bejön az ajtón – a legelső vázlatban így van -, bejön Wagner. Igen, amikor manapság sokan sokszor olvasnak Faustról, Wagnerről is olvasnak, s akkor az embernek az az érzése, hogy Wagner olvas Wagnerről, mivel a színpadi Faustot jelen korunkban főleg „wagneri” módon olvassák. Mi akkor valójában ez a Wagner? Igen, mi lép be a Föld szellemében?

Hiszen tudjuk, hogy minden világismeret önismeret. Ez magának Faustnak egy darabja, ami a Föld szellemében bejön, természetesen a kitágult lélek egy darabja, amely a kozmosszal azonosul. De Faust ezt a lelket még nem tudja felfogni. Nem ér fel ahhoz, ami saját lényének is része. Nos, megmutatjuk, meddig jutott el. S ha Faustot egyszer valóban ábrázolni akarnánk, valóságosabban, mint ahogy talán maga Goethe tette, akkor ma Wagner mintegy Faust karikírozott arcképeként, annak maszkjával és kosztümében kellene hogy belépjen, mivel Faust egy másik tagja, egy másik része Wagnerben mutatkozik meg. Minthogy Faust maga így beszél: „egy félénk csúszómászó féreg”. Most érti meg önmagát. „Kit felfogsz, véled az rokon, nem én”- kiáltotta oda neki a Föld szelleme.

Most jön a szellem, akit felfog, jön Wagner. S mondhatnám, így megy ez tovább. S miután a Föld szellemét nem értették meg, a Föld szellemének valójában csak egy másik alakja jön: Mefisztó, aki most akár Luciferként lép fel – amikor átvezeti Faustot mindazon, amit az ember átélhet, mialatt csupán saját szenvedélyeit követi, alacsonyabb rendű szenvedélyeit Auerbach pincéjében, nemesebb szenvedélyeit pedig – amelyek azonban a boszorkány-lényekig és a fekete mágiához vezetnek – addig, ameddig a második részben Lucifer helyére Ahrimánnak kellene lépnie. Hiszen mindezt láthatja az ember, ha valóban értő módon olvassa a Faustot. De ez is elég külső bizonyíték ehhez. Már mondtam azt, hogy azok között a dolgok között, amelyeket Goethe később kiiktatott, volt egy rész, ahol Mefisztót egyszer Lucifernek nevezi.

Goethének mindig kellemetlen érzése volt, ha szerepeltette ezt az alakot, aki valójában kettőből áll. Különösen ott látja az ember a luciferit, ahol Faust vallásos érzései is megjelennek, amelyek a Wagnerrel folytatott párbeszédekben igen furcsán modorossá válnak. Amikor Faust, Margittal a hitről beszélgetve, azt mondja Istenről:

„Nekem az érzés minden,
A név: szó, s füstgomoly,
Mely az égi tűzre ül!”

akkor az érzést az istenség legmagasabb megnyilvánulásának tekinti, a vallásos ember legmagasabb rendű megnyilvánulásaként ünnepli. Az embernek nem kell utánagondolnia: „az érzés minden”, ezzel azt mondja, hogy az egyetlen, amit az ember vallásként birtokolni akar, az, amit egy Margit fel tud fogni, csak mindig elfelejtjük, hogy Faust ezt az oktatást a l7 éves Margitnak adja, és csak annyit ad benne, amennyit Margit fel tud fogni. Nem filozófusoknak szól az, amit Faust mond „a füstgomoly”-ról, „mely az égi tűzre ül”, s csak rosszul értjük, ha a Margitnak szánt tudományt mindig újra professzori köntösben látjuk.

Mindez azt mutatja, hogy Goethe eleinte a luciferi lényt kettős álarcában fejezte ki. A második részben ez inkább ahrimáni, ahol Mefisztó a Homonculus nemzéséhez jut el, Heléna felidézéséhez, és mindahhoz, ami Faustnak valóban elhozza a világ megismerését, amely egészen más, mint a tudományok, amelyeket Faust „mohón buzogva tanult át”.

Nos, azt kell mondanunk: korunkban különféle dolgokat már részleteikben is mindig újra és újra rosszul értenek. Így, ha kifejezetten rámutatunk, hogy a Homunculus az ember bensőjében akar valamit, ezt az egész emberiségig menően kell kifejteni: „s hogy ember légy, még van időd”, hiszen ez ott először az alacsonyrendűn megy keresztül, mert azt mondja: „Csak ne törekedj magas rendjelekre” (németül: „Nur strebe nicht nach höheren Orden”). Amit már itt kijelent, az nagyon furcsa. A valóságban természetesen így mondják – mivel Goethe ez egyszer ismét frankfurtiasan beszélt – „nur strebe nicht nach höheren Orten” (a kiejtésből adódó szójáték, az Orten és Orden felcserélése. Magyarul: „csak ne törekedj magasabb helyekre”- a ford.) Ez nem arra utal, hogy az olyan lényeket, mint a Homunculus, emberi rendjelekkel aggatnának tele.

Egy másik rész, ahol a Homunculust állítják elő, ahol Wagner leírja, ahogy valami mozog a retortában:

„Meglesz! A mozgó vegy mi tiszta!
Mind biztosabb bízásra biztat!”

„Es wird! Die Masse regt sich klarer,
Die Überzeugung wahrer, wahrer!”

 (A Faust-idézetek Kozma Andor fordításai)

A „meggyőződés”, „bízás” (Überzeugung) a meggyőzésből, ill. németül a Zeugung-ból (nemzés) van képezve, mint a felsőbbrendű ember (Übermensch) az emberből (Mensch). Nietsche óta beszéltek először Übermensch-ről, arról, hogy van egy felsőbbrendű ember, de Goethe már régen ezelőtt beszélt felsőbbrendű emberről. S így itt azt olvassák az emberek, hogy Überzeugung, de ez a Zeugung ellentéte, mint ahogy azt mondjuk: ember és felsőbbrendű ember.

Olyan dolgok ezek, amelyeket először részleteiben kell megérteni, hogy belássuk, mit akart Goethe mondani. De az embernek szabad álláspontra kell helyezkednie, valóban be kell látnia korunk küldetését a szellemtudományt illetően, hogy egy ilyen szellem, mint Goethe, azt kutatta, hogyan készítse elő korát erre a küldetésre.

Amikor Schiller 1797-ben felhívta a figyelmét arra, hogy a Faustot be kellene fejeznie, Goethe azt mondta, hogy újra elővette az öreg Tragelaphen-t – ez egy lény, félig állat, félig ember. Goehte Tragelaphen-nek nevezte művét, és a l8. század végén barbár kompozíciónak tartotta. Ezt nagyon komolyan kell vennünk, mert Goethe már megértette, milyen jó és milyen rossz az ő Faustja. Mindez odatartozik, amit a szellemtudománynak fel kell használnia, hogy ezekkel a dolgokkal szemben egy szabadabb álláspontra helyezkedjünk. Goethe a spiritiuális én munkáját akarta ábrázolni, a halhatatlant az emberben a magasabb világokhoz vezető úton, s ezt azáltal mutatta meg, hogy a l8-l9. század fordulóján egy vázlatot készített ahhoz, amivé a Faustnak válnia kell. Ebben elsősorban azt mondta: „A személyiség életélvezete, kívülről szemlélve”, majd ezt írta fel: Az alkotás belülről jövő élvezete”, és végül, miután Faust végigjárta egész útját, ezt írta fel: „Epilógus a káoszban, a pokolba vezető úton”.

Mindaz, amit beszélgetésekben hallanom kellett, valóban valami olyasmi, ami a legmélyebb csodálkozást válthatja ki az emberből; mivel az emberek elgondolkoztak ezen: igen, nem gondolta-e úgy Goethe a 18.-19. század fordulóján, hogy Faustjának a pokolba kell mennie? A megoldás egyszerűen az, hogy nem Faust az, aki beszél, hanem az eltávozó Mefisztó tartja az epilógust, miután Faust már megtette a saját halhatatlan énjéhez vezető utat.

Így Goethe Faustjában olyasmit látunk, ami úton van, de csak az ahhoz vezető úton, amit épületünk fő szoborcsoportjának kell kifejeznie: az emberi alak valóban konkrét felfogását, miközben az egyik és a másik oldalon is megjelenik az, ami felé mindig ki kell lendülnie a léleknek. Amíg az ember mindent összevet, összehasonlít, vagy csak egyfajta kettősséget keres, addig nem juthat valódi megismeréshez. Ez a lényeges, amit le kell rögzítenünk. Le kell rögzítenünk, hogy ez valóban a német kultúrából jön létre, hogy ez az idea testesüljön meg. Két ellenpólusa van a Földön a kultúrának, amelyeknek jogosultsága van, és nem jogosulatlanságukban ábrázolják őket, hanem jogosultságukban, ha utalunk rájuk. Az egyik oldalon ott van a tisztán keleti kultúra. Miben áll ez a keleti kultúra? A kultúrában a keleti jelleg abban áll, hogy keresik a pusztán belső elmélyedést, a megfosztást mindattól, ami a lét külső folyamata. S látjuk, hogy ennek a keleti kultúrának a legnagyobb virágzásában, az indiai kultúrában minden útmutatás, minden tudás arra irányul, hogy a lelket úgy alakítsák, hogy megszabaduljon attól, amit a fizikai test jelent. Ez tisztán luciferi kultúra, pusztán luciferi kultúra. Minél messzebb megyünk kelet felé, annál inkább eljutunk a luciferihez.

S ha nyugat felé megyünk, hová jutunk ott? Vegyük éppen a legszélsőbb nyugatot. Számunkra természetes, ha elsősorban felvettünk valamit a szellemtudományból – s ezt egy példán szeretném bemutatni önöknek -, számunkra világos, ha látjuk, hogy egy ember inkább materialista világszemléletéből sprirituálisabb világszemléletre jut, akkor feltesszük a kérdést magunknak: mi történik egy ilyen ember lelkében? Éppen akkor, amikor egy ilyen embernél lelkének effajta átfordulását észleljük, be kell jutnunk ennek az embernek a bensőjébe, hogy átéljük vele együtt azt, amit véghezvitt lelkében. Semmi sem tűnik jelentősebbnek számunkra, mint ilyesmit átélni egy emberrel.

Látják, Amerikában azt is tapasztaltuk, hogy az emberek olyasmit csinálnak végig, amit ott megtérésnek neveznek, vagyis a materialista szemléletből a spirituálisba való átfordulást. Mit tesz az ember itt? Az ember leül – ha mintegy radikális módon is mesélem el a dolgot, mégis így van -, az ember leül és ír egy levelet azoknak az embereknek, akik mintegy végigcsinálták ezt, hogy megválaszolja azt a kérdést, hogy milyen okból tették meg ezt az átfordulást. S akkor, nos, akkor felállít egy sémát, majd kategóriákat állít fel, például így:

  1. kategória: félelem a haláltól és a pokoltól (és odateszi ezeket a leveleket egy rakás többihez).
  2. kategória: altruisztikus, emberbaráti indítékok, önzetlenség
  3. kategória: egocentrikus motívumok
  4. kategória: erkölcsi ideálra való törekvés
  5. kategória: lelkiismeret-furdalás és bűntudat. 1, 2, 3 levél
  6. kategória: tanítások követése l, 2, 3 levél
  7. kategória: az, hogy az emberek eljutottak ebbe vagy abba az életkorba: l, 2, 3 levél
  8. kategória: utánzás. 1, 2, 3 levél. Ismét az emberek egy olyan kategóriája, akik látták, hogy vannak emberek, akik egy Istenben hisznek, és ezt utánozták. Majd:
  9. kategória: csapások.

Összegzés:

14% félelem a pokoltól
6% más motívumok
7% törekvés az ideálisra
8% bűntudat
13% utánzás és példa
19% csapások.

Most megtér az ember.

Az ellentéte is megvan ennek. Az indiai nem veszi figyelembe azt, ami kívül történik. Egy hindunak ez fordítva történne; a „bolond” szót használná arra, aki nyíltan, százalékokban akarná megadni azoknak a számát, akik megtértek; ilyen vagy olyan motívumokból megtértek. Nyugaton nem bajlódik az ember a bensővel, mivel nyugaton minden ki van törölve ebből a bensőből. A legkülsőségesebb külsőség van itt összeválogatva, tisztán ahrimáni módon. Menjünk kelet felé: a legbensőségesebb benső, tisztán luciferi. Mondhatnám, így mutatja fel nekünk maga a földgolyó az ahrimáni és luciferi ellentétét. S az ahrimáni és luciferi között az ember nem nyugalomban, hanem egyensúlyban van. Nem arról van szó, hogy az ember az egyiket vagy másikat pusztán elutasítja, hanem tudatában van annak, hogy a valóban jövőbe mutató kultúra abban áll, hogy mindkettőről tudja, hogy helyes mértékben hozza azt, amivel az egyiknek a másikkal szemben rendelkeznie kell.

S itt, mondhatnám, a Föld egész sorsát látják kifejeződve a szoborcsoportunkban. Egyszer majd Európa feladata lesz, hogy kiegyenlítődést hozzon létre kelet és nyugat között. Keleten az egyik oldalra leng ki az inga, nyugaton a másikra. Nekünk Európában nem csupán az jutott, hogy mintegy kelet és nyugat majmai legyünk, hanem az, hogy teljesen önállóan, saját talajunkon álljunk, és egyaránt elismerjük az egyik és a másik jogosultságát is. Ezt fejezi ki szoborcsoportunk. S így függ össze földrajzi módon is a mi feladatunkkal az, amit épületünk különleges helyén állítottunk fel. Kelet felé van felállítva ez a szoborcsoport, de háttal kelet felé, és nyugat felé tekint, de egyensúlyban áll ott, magában hordozza azt, amit hosszú vándorlás alatt ismert meg keleten, és nem elégszik meg azzal, amit a nyugat tisztán ahrimáni kultúrában hozhat az emberiségnek.

Ha korunk, kedves barátaim, egyszer majd belátja ezeket a dolgokat, de gondolkodva, érezve, érzéssel áthatva – nem kell önhittnek lenni ehhez -, akkor e kor számára világossá válik, hogy még a jelen legfájdalmasabb, legnyomasztóbb eseményei is azért vannak, hogy az emberiséggel megértessék annak a feladatnak az érzését, amelyet a legközelebbi jövőben be kell töltenie. Csak remélhetjük, hogy azok a nagy és fájdalmas dolgok, amelyeket az emberiség átél, a lelkek valódi és igazi elmélyülését is elhozhatják. Már igaz az, hogy sajnos abban, ami kifejezésre jut, nevezetesen a beszédben és irodalmi szintű írásokban semmiféle módon nem ismerik el azt a nagy komolyságot, amelyet korunk követel tőlünk. Sok, sok mindennek kell még bekerülnie az emberi lélekbe, hogy ez a nagy komolyság, mondhatnám, vigasztaló komolyság valóban úgy töltse el a lelkeket, hogy az embert hordozzák azok a feladatok, amelyek előtte állnak. Egyrészt komoly az, amit feladatul tűztek elénk, másrészt ez vigasztaló, reményteljes, bizakodással eltöltött komolyság. Csak be kell látnunk, hogy olyan korban élünk, amely nagyot követel tőlünk, de ezt a nagyot mi teljesíthetjük. S ebben a korban sem juthatunk pesszimista világszemléletre.

Hogy mindezeket a dolgokat intimebb, behatóbb módon magyarázzam, s hogy mi az emberiség következő, jövőbeni feladata, és hogyan segít majd a szellemtudomány e feladat megoldásában, ezért június 22-én, kedden folytatni fogom a ma megbeszélteket.


[1] vö. Rudolf Steiner: Der Baugedanke des Goetheanum (A Goetheanum épületének gondolata), az első Goetheanum 104 ábrájával, Stuttgart, 1958. 

Az álmok és az álmodó, vagy Hold-ember prófétikus természete. A Nap- és Szaturnusz-ember.

Berlin, 1915. június 22.

Ma az a feladatom, hogy némely dolgot összefoglaljak abból, amit részben már tudunk, de amit mindig össze lehet fogni úgy, hogy ismét bizonyos irányvonalakat adjon szellemtudományos törekvéseinkhez. Mindenekelőtt gyakran kell megbarátkoznunk azzal a gondolattal, hogy földi életünk, ahogy a születés és a halál között folyik, alapjában véve egy köztes élet számos földi élet és számos olyan élet között, amely a halál és az új születés között folyt le, és ismét aközött, amely a jövőben számos földi élet, illetve a halál és az új születés közötti életek között rejlik. Egy közbülső élet, mondom, ez a mi életünk. Ezután azt várhatjuk, hogy életünkben megmutatkozik valami, amit bizonyos mértékig az előzőek hatásának tekinthetünk, hogy életünkben is van valami, amit úgy tekinthetünk, mint ami a jövőre utal. Különösen az utóbbira vonatkozóan beszélünk meg ma egyet és mást.

Az ember ugyanis könnyen azt hiheti, ha így szemléli az életét, hogy valójában ebben az életben semmi sem utal számára arra, hogy bennünk már egy következő élet csírái, mintegy a magjai rejlenek. Nos, mégis ez az eset áll fenn. Valóban az a helyzet, hogy bennünk előkészül az, aminek a jövőben történnie kell velünk. Életünket csak a helyes módon kell értelmeznünk, akkor eljuthatunk oda, ami mintegy a jövő számára rejlik bennünk, ahogy a jelenlegi növényben benne van a mag a jövőbeni növény számára, amelynek még létre kell jönnie. Hiszen a jelen életben sokszor képez valami érthetetlent a számunkra közismert álomélet. Ennek az áloméletnek bizonyára van olyan része, amiről valóban elmondhatjuk, hogy bizonyos fokig érthető számunkra. Álmodunk olyan dolgokról, amelyek erre vagy arra emlékeztetnek bennünket, amit véghezvittünk az életben. Bizonyára gyakran előfordul, hogy akkor azok a dolgok, amelyeket tegnap vagy korábban tettünk, és amelyekről álmodunk, ekkor megváltoznak, más alakot öltenek az álomban, valamely módon átváltoznak. De ilyen esetben mégis gyakran elég könnyen beláthatjuk, hogy abban, amit álmodunk – még ha meg is változott – életünk részei rejlenek, ahogy ez az élet mögöttünk áll. De azt hiszem, hogy másrészt egyetlen ember sem mentesülhet attól, hogy vannak olyan álmok, amelyek olyan figyelemreméltó dolgot hoznak elénk, hogy valóban nem tudjuk megmondani, hogy visszavezethető-e ez arra, amit az életben itt vagy amott tettünk. Valóban úgy van, hogy az embernek csak kevéssé kell emlékeznie álmaira, és már világosan észlelheti, hogy számára – ha szabad így mondanom – olyan dolgok jelennek meg álmában, amelyeket mindazok után, amikre valóban képes emlékezni, sohasem gondolhatott volna el, amire sohasem jöhetett volna rá.

Meg fogjuk érteni ezt az egész összefüggést, ha egyszer pontosan elképzeljük annak a természetét, ami ténylegesen történik az álomban. Alvó állapotban – ahogy ismert számunkra – asztráltestünkkel és énünkkel fizikai és étertestünkön kívül vagyunk. A fizikai és étertest a fekvőhelyen van; asztráltestünkkel és énünkkel kívül vagyunk. Nos, az ember számára, ahogy jelenleg a Földön él – hacsak nem sajátított el valamely különleges képességet -, nem lehetséges, hogy tudatosan átélje azt, amit az asztráltest és az én tesz, amikor az ember alszik. Ez öntudatlanul történik. De a tisztánlátó tudat megmutatja nekünk, hogy az, amit ott átélünk, éppen olyan sokrétű, éppen úgy bevésődik, ami a fizikai testen kívül van, mint az, amit a fizikai test él át. Ez éppen olyan sokrétű, sokoldalú, mint az, amit a fizikai síkon élünk át; csak a tudat nem képes magába fogadni, de megtörténik, átéljük. Az álom tehát úgy jön létre, hogy az asztráltest és az én, amelyek egyébként oly messze kívül vannak a fizikai és az étertesten, hogy a fizikai és étertest semmit sem érzékel azokból a folyamatokból, amelyek az asztráltesttel és az énnel történnek. Ezek most olyan közelségbe kerülnek a fizikai és étertesthez, hogy az étertest képes lesz benyomásokat felvenni az asztráltestben és az énben történő folyamatokból. Ha önök felébrednek és tudják: álmodtam, akkor ez pontosan kifejezi azt, hogy álmuk tartalma azáltal jutott tudatukba, hogy az asztráltest és az én alámerülnek; s mielőtt a fizikai test tudatára ébred annak, hogy ismét benne van az asztráltest és az én, az étertest képes lesz erre; s mialatt az étertest gyorsan felveszi, amit az asztráltest és az én átélt, létrejön az álom. Ez tehát egyfajta kölcsönhatás az asztráltest és az étertest között, s ezáltal keletkezik az álom.

Így azonban az álom egészen meghatározott színezetet kap, mondhatnám, egyfajta bevonatot. Hiszen tudják, hogy ha a halálban az ember kivonul asztráltestével, énjével és étertestével, akkor az étertestben lévő ember közvetlenül visszapillant földi életére. Ez a visszapillantás valójában az étertesthez tapad; ha az étertest feloldódik, megszűnik a visszapillantás. Az étertestben rejlik tehát annak a lehetősége, hogy életünk minden eseményét magába vésse. Az étertestbe tehát valóban bele van vésve, amit az életben véghezvittünk.

Ez az étertest igen bonyolult képződmény. Ha az étertestet ki tudnánk preparálni úgy, hogy meghagynánk az alakját, akkor ez jelen életünk tükre lenne, életünk egy képe addig a pillanatig, ameddig emlékezni tudunk. Azáltal, hogy asztráltestünkkel és énünkkel alámerülünk étertestünkbe, és az étertest szembekerül az alámerült asztráltesttel, olyan dolgokat, dolgok emlékeit hozza magával, amelyeket átélt, azzal szemben, ami az asztráltestbe kerül be, saját képeibe burkolja azt, ami valójában az asztráltestben van.

Pontosabban akarom kifejezni magam. Tegyük fel egyszer, hogy valaki alvó állapotban, asztráltestén és énjén kívül átélt – mondjuk – egy találkozást egy személlyel. Akkor az ember semmit sem tud erről. Átél egy ilyen találkozást; átéli, hogy ehhez a személyhez barátságos érzéssel közeledik, hogy közös vállalkozása lesz vele. Tegyük fel, hogy ezt étertestén kívül éli át. Ez lehetséges; de semmit sem tud róla. Most jön a felébredés pillanata. Ekkor az asztráltest és az én visszamegy az étertestbe, és ezt az átélést az étertest elébe hozza. Az étertest, a benne lévő képi világát az asztráltesttel szembehelyezi, és az ember álmodik. Álmodik egy olyan eseményt, amire talán tíz, húsz évvel ezelőtt vállalkozott. Akkor azt mondja magának: igen, arról álmodtam, amit tíz, húsz évvel ezelőtt éltem át. De talán ez, ha valóban meggondoljuk, egészen megváltozott. De ez mégis emlékezteti valamire, amit korábban átélt. Mi történt itt valójában? Ha a tisztánlátó tudat segítségével pontosan követjük a folyamatot, látjuk, hogy az én és az asztráltest olyasvalamit élt át, ami valójában csak a következő inkarnációban fog lejátszódni: a találkozást egy személyiséggel, valami dolgát ezzel a személlyel. De az ember ezt még nem tudja étertestében felfogni, amely csak azt tartalmazza, ami csak a jelen élet képeiben fogható fel. Ha most az asztráltest alámerül, akkor az étertest átöltözteti azt, ami valójában a jövőbeni élethez tartozik, a jelenlegi élet képeibe. Ez a sajátságos, bonyolult folyamat történik folytonosan az emberrel, amikor álmodik.

Ha mindezt összevetik azzal, amit mostanáig már hallottak a szellemtudományban, akkor ez nem tűnik különösnek önök számára. Tudatában kell lennünk annak, hogy ami eltávozik fizikai és étertestünkből, asztráltestünkből és énünkből, azt tartalmazza, ami a következő inkarnációban azt akarja, ami erre a következő inkarnációra készül elő bennünk. S ha az ember fokozatosan megtanulja elkülöníteni az álmokat a jelenlegi élet képeitől, akkor megismeri az álmok prófétikus természetét. Az álmok prófétikus jellege valóban lelepleződhet, az embernek csak meg kell tanulnia, hogy az álmokat megfossza a jelen képeitől, amelyekbe be vannak öltöztetve. Az álmokat inkább olyan módon kell látnunk, ahogy átéljük azokat, mint úgy, amit átélünk, és például azt kell mondanunk magunknak, hogy egy személyről álmodom, ez étertestem jellegéből következik, abból, ahogy az étertest szembekerül az asztráltest élményeinek jelen képeivel. Amit az ember átél, hogy megismerje azt, ami már előkészül a következő életre, inkább ily módon kell szemügyre vennie, hogy elválassza az étertestében lévő képektől. Az álmokban ténylegesen jövőbeni élményeink bennünk rejlő prófétáját kell látnunk. Rendkívül fontos, hogy ezt megfelelően szemügyre vegyük. Az emberi élet különösképpen egyre jobban lelepleződik, minél inkább úgy szemléljük, mint egyfajta bonyolult dolgot. Az ember szeretné, ha egyszerűbb lenne, ez kényelmesebb volna, de ez már csak így van, hogy igen bonyolult.

Látják, az ember, aki a külső fizikai világban áll, nincs tudatában annak, hogy mindenféle rejtőzik benne. Most megismerkedtünk azzal, ami a jövőbeni élet prófétájaként bennünk rejlik. De sokféle más is rejlik még bennünk, és az önmegismerés azon alapul, hogy mindig többet és többet ismerünk meg abból, ami bennünk lappang, bennünk működik, boldoggá vagy boldogtalanná tesz minket, mivel minden dolog, ami bennünk van, boldoggá és boldogtalanná tesz bennünket. Így az emberek számára általában nem válik világossá, hogy hiszen e földi élet előtt átélték – nem saját magukat, hanem azt, ami földi emberré teszi őket – a Hold-létet. Tudunk egyet-mást a Hold-létről, az azt megelőző Nap-létről és a régi Szaturnusz-létről. Tekintsünk először a Hold-létre! Jelenleg természetesen a földi létet folytatjuk, de a Hold-lét szükséges volt, hogy a földi lét létrejöhessen. A Hold-létben készültek elő az indítékok a földi életre, és bizonyos módon ez a Hold-lét még bennünk rejlik. A Holdon az ember álomszerű tisztánlátó volt. Álomképekben vette fel magába a valóságot. Azt azonban, amilyenek a Holdon voltunk, még ma is magunkban hordozzuk, ez bennünk rejlik. Bizonyos, hogy a Hold-ember földi emberré változott. De ebben a hatásban az okok még benne rejtőznek, a Hold-embert még magunkban hordozzuk. Ha rátekintünk erre a Hold-emberre, azt mondhatjuk: ez az bennünk, amit álmodónak nevezünk. Ténylegesen mindnyájan hordozunk egy álmodozót magunkban, aki valójában ugyan nem töri magát annyira, ritkábban gondolkodik, érez és akar, de aki valójában bölcsebb, mint mi, földi emberek. Egy álmodozót hordozunk magunkban. Egy kifinomult, szubtilis embert hordunk mindnyájan magunkban. Földi emberként járkálunk gondolatainkkal, érzéseinkkel és akaratunkkal, s ez az, amit a Föld-fejlődés adott számunkra. A Hold-fejlődésből megmaradt valami bennünk, s ez egy álmodó ember. A bennünk lévő álmodóban azonban több van, mint ami gondolatainkban, érzéseinkben és akarati impulzusainkban lehet, s ez az álmodó nem teljesen tétlen. Ezt az álmodót nem vesszük figyelembe, de sokat, igen sok olyasmit teszünk, amit mi magunk csak félig ismerünk, amire a bennünk lévő álmodozó irányít és vezet minket. Mi elrendezünk valamit, de az álmodó is tesz valamit bennünk, ide vagy amoda irányítja gondolatainkat; például elgondolunk egy mondatot; az álmodó azt teszi, hogy a mondatot egy meghatározott módon ejtsük ki, hogy élt adjunk neki, hogy valamely érzés-árnyalatba öltöztessük. Ez az álmodó maradt meg bennünk a Holdról. Szeretnék egy kiemelkedő személyiségre utalni, és felhívni a figyelmet arra, hogyan vehető észre benne ez az álmodó. Ha az emberek az életben megismerik egymást, vagy ha kiemelkedő embereket ismernek meg írásaikon keresztül, akkor főleg azzal törődnek, hogy a másik földi emberként milyen, és nem azzal, hogy milyen álmodóként, költőként. De ebben jobban kifejeződik az ember.

Van egy nagy író: Emerson[1]. Emersonnak valóban az volt a sajátossága, hogy mindig úgy elmélyedt a tárgyban, amelyet éppen feldolgozott, hogy számára valamely ellentmondást is könnyen be lehet bizonyítani, mert mindig teljesen benne van abban a tárgyban, amivel foglalkozik. Teljesen feloldódik a tárgyban, és nem veszi figyelembe, hogy az, amit majd jellemez, ellentmondásban van azzal, amit akkor jellemzett, amikor egy másik tárgyban merült el. De éppen Emersonnál mindig figyelemreméltó, hogy ha teljesen elmerül egy emberben, vagy egy tárgyban, akkor halkan áthallatszik Emerson Hold-emberének, az álmodónak az utóhangja. Nos, Emerson két szép értekezést írt: egyet Shakespeare-ről, a költő jellegzetes képviselőjéről; és egyet Goethe-ről, az író reprezentánsáról. Amikor az emberek beleolvasnak Emerson elmélkedésébe Shakespeare-ről, Goethe-ről, akkor elégedettek, megelégszenek ezzel. De az ember tovább mehet, és azt mondhatja magának: nem érzed-e, hogy itt halkan együtt rezeg valami sajátságos Emersonnál? S akkor felfedez az ember valami igen figyelemreméltót: Emerson nem akarja Shakespeare-t csupán Shakespeare-ként jellemezni, hanem példaként, a költő egy példájaként akarja elénk állítani, s igen sajátságos, ami kiderül, mialatt Emerson éppen Shakespeare-ben mélyed el, ha az ember észreveszi az utóhangok halk megcsendülését.

Önök nem feltételezik rólam, hogy sovinizmusból, nemzeti okokból akarok valami elítélőt mondani Shakespeare-ről. Természetesen Shakespeare számomra nagy költő, magától értetődően minden idők egyik legnagyobb költőjének tartom. De egyszer meg akarom említeni a halk utóhangokat, amelyeket Emerson juttat érvényre, mikor Shakespeare-t jellemzi. Azt mondja: az eredetiség valójában nem olyasmi, ami nagy emberré tesz valakit. Ha egy nagy embert akarunk jellemezni, nem kellene azt kívánnunk, hogy ez a nagy személyiség mindenképpen eredeti legyen.

S látjuk, hogy Emerson Shakespeare jellemzésére kiemeli, hogy a költő mindenhová elmegy, hogy felszedje azt, ami tetszik neki, és ezt költeményébe emelje. Emerson mintegy azon is fáradozik, hogy mentegesse Shakespeare-t, hogy az nem eredeti, hogy mindenhonnan, itáliai, spanyol, francia és német forrásokból, és természetesen az angol történelemből hordott össze mindent, amit költészetében feldolgozott. Igen sajátságos, hogy Emerson, aki olyan szeretetreméltóan mélyed el Shakespeare-ben, a következő szavakat használja vele szemben, hogy jellemezze őt: „A nagy emberek inkább átfogó szellemük és álláspontjuk emelkedettsége által mutatkoznak meg, mint eredetiségük által. Kívánjunk olyan eredetiséget, amely mint egy pók, saját bensőjéből fonja hálóját, amely maga találja meg anyagát, köveket formál belőle, és felépíti a házat, akkor a nagy emberek semmiképpen sem eredetiek. A valóban értékes eredetiség lényege nem abban rejlik, hogy eltérő másoktól.”

Tehát mentegeti Shakespeare-t, hogy olyan kevéssé eredeti, hogy mindenhol mindent összekeresgélt. Igen, olyan messzire megy, hogy azt mondja: hogy Shakespeare-t megértsük, rá kell tekintenünk az akkori idők egész angol közönségére, és Shakespeare törődött azzal, hogy annak ízlését kielégítse. Figyelemreméltó szavakat mond Emerson Shakespeare-ről: „Könnyű felismerni, hogy minden, amit valaha a világon a legjobban megírtak és megtettek, úgy jött létre, hogy nem egy ember munkája volt, hanem szerteágazó, közös munka. Ebben ezrek egy emberként, mindnyájan egy impulzusból törekedtek, láttak munkához.” S kérem, hallgassák meg a legfigyelemreméltóbb dolgot, amit Emerson Shakespeare-ről mond, amikor szeretetreméltóan jellemzi őt: „Az íróknál egyfajta praktikus szabállyá vált, hogy aki egyszer képesnek mutatkozott arra, hogy maga eredetit teremtsen, annak ezentúl szabad volt mások műveiből is diszkrét módon lopnia”.

Tehát Emerson megpróbálja, hogy Shakespeare-t éppen azáltal vezesse rá saját világszemléletére, hogy megmutatja, a nagy emberek meglopnak másokat. Hogy sok munkájának motívumait valójában összelopkodta. Ezt találhatjuk elsősorban halk mellékhangként Emerson Shakespeare-jellemzésében.

S most forduljunk Goethe szeretetreméltó vizsgálatához. Emerson úgy jellemzi Goethét, mint az író reprezentánsát. De Goethével szemben Emerson azt mondja: A természet mindenekelőtt arra van utalva, hogy csodálatos művét kifejezzék. Minden kő, minden növény, a természet minden lénye arra vár, hogy az emberi lélek egyszer kifejezze. Az író mindig közvetlen összefüggésben áll a természettel. Olyan ez, mintha a teremtő maga készítette volna elő azt a gondolatot, hogy az író egyszer megjelenik. Figyelemreméltó, mondja Emerson Goethével kapcsolatban, hogy ez az ember tehetségére vonatkozóan semmit sem tulajdonít népének, országának, környezetének, hanem minden önmagából buzog elő. Az igazságról és a tévedésről is egyedül dönt Goethe, minden ő magából ered.

Amikor Emerson Goethét jellemzi, minden oldalról próbálja összeszedni a fogalmakat; míg azonban Shakespeare-t nagyszabású haramiának festi le, Goethét úgy ábrázolja, mint a világ közepét, mint magát a természetet. Hallgassunk meg néhány részt, ahol Emerson Goethéről beszél: „A zseni titka, hogy nem tűri el, hogy egy hazugság létezzen számunkra. Minden, aminek tudatában vagyunk, hogy igazsággá tegyük, a modern élet kifinomultságában, a művészetben és a tudományban, a könyvekben és az emberek hitében, bizonyosságában és bizalmában felébresszük, és a kezdettől a végig, az út közepén ugyanúgy, mint végtelen időkre úgy tiszteljük ezt az igazságot, hogy nemcsak felismerjük, hanem cselekedeteink zsinórmértékévé tesszük”. Vagy ezt mondja Goethéről: „Az én szememben az író olyan ember, akinek rangjával számoltak a világ felépítésében.”

Shakespeare-t úgy jellemzi, hogy ő olyan, mint amilyennek a közönség akarja; Goethét úgy, mint olyan embert, aki kezdettől fogva meggondolt volt; foglalkozásának, állásának, „amelyet elnyert, nem köszön semmit, hanem születésétől kezdve úgy lép a világba, mint egy szabad, őrködő szellem…” vagy: „Csupa szem, és ösztönösen odafordul, ahol az igazság rejlik. Mondj valamit, és azonnal tudni fogja, hogy ez igaz, vagy hamis. Gyűlöletesek számára a vénasszonyos pletykák, még ha ezer éven keresztül is jóhiszeműségre találtak az emberiségnél, hogy utánuk szajkózza és hagyja magát bolonddá tenni általuk.”

Ez a mondat áll Goethe jellemzésében. Shakespeare jellemzésében az áll, hogy egyáltalán nem tudott eleget tenni azért, hogy mindent összegyűjtsön, amit leírtak. Mondhatnám, egészen csodálatos módon sikerült Emersonnak, hogy Shakespeare és Goethe jellemzésében kidolgozza a különbséget közöttük. De egy érzésből kiindulva megtalálható az, amit az álmodó mindkettőben kialakított, vagyis hogy Emerson odajutott, hogy Shakespeare-t úgy jellemezze, mint egy nagy haramiát, és Goethét mint az igazság nagy szövetségesét. Ez rendkívül érdekes, mivel ezt nem tudatosan akarta; de ez a leheletszerű érzés mindkét tanulmányra kiterjed.  

Látják, van még egy olyan olvasás is, amely más, mint az, hogy egyszerűen elővenni a könyvet és végigmenni rajta. A dolgok fölötti lényegest egyáltalán nem akkor tudja meg az ember, ha azokat csupán egyenként felveszi magába, hanem amikor összehasonlítja őket, ha az egyiket hatni engedi a másik mellett.

Azért mertem ezt a példát említeni, mivel Emersonnál valóban gyakran az álmodó beszél. Így valóban kézzelfoghatónak találjuk, ahogy két személyiség beszél benne, mivel az, amit a mindennapi olvasó ellentmondásnak talál, végül is Emerson is tudta. Végül mégis olyan durva ellentmondások vannak Emersonnál, hogy ez mindenkinek fel kell, hogy tűnjék. Az egyik oldalon az angolokat a világ első népének nevezi, a másikon a németeket magasabbra helyezi. Egyszer a magasabb tudatból, egyszer az álmodóból kiindulva beszél. S különösen érdekes az, ha önök a Shakespeare-ről és a Goethéről szóló tanulmányok mindkét befejezését egyszerűen egymás után olvassák. Shakespeare-nél Emerson kijelenti: mindazok, akik idáig működtek, még nem érték el azt, amit a költő jelent a világban: „A világ még a költő-papra vár”. Ez mintegy lemondásként, érzésként húzódik végig a Shakespeare-tanulmány végén. A Goethe-tanulmány végén éppen az ellenkezője áll, hogy általa arra fog törekedni az ember, hogy minden igazságot úgy tiszteljen, hogy ne csak felismerje, hanem cselekedeteinek zsinórmértékévé tegye. Míg a Shakespeare-tanulmány végén egy lemondó mondat áll, addig a Goethe-tanulmány végén egy bizakodó mondat.

Most olyan korban élünk, ahol érvényes az, hogy ezeket a dolgokat egy kissé figyelembe vegyük, felismerjük. Akkor majd azt találjuk, hogy minden emberben él ez az álmodó, kísért az emberek cselekedeteiben, s míg tisztánlátó tudattal szemléljük, felismerhetjük a mindennapi életben, ha tanulmányozzuk az embereket. Ezt tehetjük Emersonnál. Érdekes Emersont tanulmányozni.

Ez a bennünk lévő álmodó az, akire minden hat, aminek anélkül, hogy tudnánk, hatnia kell ránk a szellemi világból. Abban, amit földi emberként átélünk, gondolatokat, akarati impulzusokat képezünk. Amit így tudunk, az, amit életünkből veszünk. De álmainkba belejátszanak az angyalok, az angyallények inspirációi, és ezeket ismét a magasabb hierarchiák lényei inspirálják. Álmainkba belekerül az – az egyik embernél inkább, a másiknál kevésbé -, ami okosabb, mint ami mindennapi életünkben bennünk van, mint minden, amit mindennapi életünkben gondolkodásban, érzésben és akaratban áttekintünk. Ami által vezetve vagyunk, ami több mint most és a múltban a földi ember, az kerül bele álmainkba.

Látják, ez az álmodó az is, aki sok mindent előhív bennünk, de most öntudatlan dolgokat hív elő. Bizonyára mindaz, ami a magasabb világból kerülő úton az angyalok hierarchiájához tartozó lényeken keresztül hat ránk, az álmodóra hat. De minden ahrimáni, minden luciferi is elsősorban az álmodóra van hatással, valóban hat rá, s egy nagy része annak, amit az emberek, mondhatnám nem egészen tudatosan, de ösztönösen juttatnak érvényre, az a szellemi világból hat arra, aki álmodik.

Erre is szeretnék egy példát mondani önöknek. Ezt a példát mintegy a nagyobb kortörténetből szeretném előhozni. Gyakran mondtam már, hogy az európai népeket azáltal ismerjük meg, hogy megértjük, hogyan beszél a néplélek: az olasznak az érzőlelken keresztül, a franciának az értelmi-, vagy kedélylelken, az angolnak a tudati lelken, a németnek az énen, az orosznak a szellem-énen keresztül. De ez a beszéd a szellem-énen keresztül azt feltételezi, hogy az oroszoknál ma olyan ösztönök vannak, amelyek csak a jövőben fognak kifejlődni. Csak a távoli jövőben fog létrejönni az, ami az orosz néplélek mondanivalója, ha egyszer majd az emberi lélek a szellem-énig fejlődik. Ezért minden, ami keleten napvilágra kerül, még csak valami magszerű dolog. De a kelet e népei ösztönösen érzik, hogy egy másik kultúráramlathoz tartoznak. Érzik, hogy várniuk kell. De egyetlen ember sem vár szívesen, ha jelenlegi tudatával gondolkodik. Hiszen ez azt jelenti, hogy várnia kell, és tudatosan kell felvennie magába az európai kultúrát. Ezzel szemben él bennük az az ösztön, hogy irányítaniuk és vezetniük kell, hogy nem tudják elég gyorsan holttá változtatni Európát, míg az a természetes folyamat, hogy Közép-Európában kifejlődik az, ami ki tud fejlődni a néplélek és az én párbeszédéből. Az orosz népszellemnél úgy van, hogy tanulnia kell Közép-Európától, s ha feldolgozta azt, amit Közép-Európa előkészített, akkor egyszer majd hozzájárulhat ahhoz, amihez hozzá kell járulnia az európai kultúrában. Ehelyett rendetlen, kaotikus ösztönök formájában valami egészen sajátságos dolog jön létre, amiből láthatjuk, hogy ezeket az ösztönöket mindenféle ahrimáni és luciferi impulzusok kezdeményezik. Ezek az ahrimáni és luciferi impulzusok az okai elsősorban annak, hogy a kelet most ilyen látványos módon Németország ellen fordult.

Látják, van itt egy szellem, akiből az álmodó beszél: Juszakov[2]. Szeretném az önök figyelmét felhívni e szellem ideáira, aki 1885 folyamán az orosz kultúrának az angol kultúrával való összefüggéseiről beszélt. Szívesen vennénk most, hogy a jelen kor sok emberének támadjanak olyan ideái, amelyek nem régen egy orosz fejből pattantak ki, és ő írta le azokat. Ezeket az ideákat nem tartalmuk szerint, hanem annak szimptómájaként kell szemlélnünk, ami az egész orosz népben él.

Juszakov azt mondja: itt van ez a rothadó nyugat, amely megérett a pusztulásra. Minden, ami nyugaton van, túlélte önmagát, fel kell bomlania. Oda kell belépnie Oroszországnak. De Oroszországnak nem csupán a nyugatot kell „kiművelnie”, barbáraitól megváltania, hanem mindenképpen az egész világot, különösen Ázsiát kell megváltania. Ázsiának ezt a megváltását a lélek számára Juszakov a következő módon ábrázolja.

Tekintsünk Ázsiára. A tulajdonképpeni ázsiai kultúra Iránból indult ki. Ez az iráni kultúra Ormuzdtól eredt, ezek az irániak ismerték fel az Ormuzd és Ahrimán közötti harcot, és ott mindig látható volt, hogy az irániak mindent megtettek, hogy Ormuzd áldásait elterjesszék Iránban. De jöttek a turáni népek, amelyek Ahrimántól függtek, és folytonosan elnyomták az Ormuzd-kultúrát, harcoltak ellene, legyőzték. Ormuzd és Ahrimán először Iránban harcoltak. De amikor látjuk, hogyan viselkedtek Európa népei ezzel az Ormuzd-kultúrával szemben, akkor láthatjuk, hogy a szép Ormuzd-kultúra elterjedt azokon a területeken, amelyeket mindenekelőtt az angolok foglaltak el. Az angolok ezzel az Ormuzd-kultúrával szemben a legvadabb barbároknak mutatkoztak. Oroszországnak Ázsiában sokat kell jóvátennie abból, amit ezek a kegyetlen angolok Ázsiában elkövettek. Az angolok odamentek, Ázsia különböző részeit hatalmukba kerítették, kihasználták és kiszipolyozták az Ormuzd-kultúrát. Mit képzeltek az angolok? Ily módon egy angol azt képzelte, hogy ez a kultúra őérte van itt, egy ilyen angol azt mondja, hogy ez az egész Ázsia nem másért van, minthogy angol szövetbe öltözzön, angol fegyverekkel harcoljon egymás ellen, angol szerszámokkal dolgozzon, angol edényekből egyék, és az angol csillogással játsszon. Az ázsiai kultúra nincs semmi másért. Egész Ázsia Anglia prédája lenne. Nagyon pontosan fejezi ki magát: „Anglia a hinduk millióit zsákmányolja ki, egész léte azonban azoknak a különböző népeknek az engedelmességétől függ, amelyek a gazdag félszigetet lakják. Semmi hasonlót nem kívánok szülőföldemnek – csak örülhetek, hogy ettől a ragyogó, de ugyanakkor szomorú állapottól messzemenően eltávolodott”. 1885-ben írta ezt Juszakov orosz nyelven. Mit tettek az oroszok? – kérdi Juszakov – az oroszok mostanáig nem tudtak úgy tenni, mint a nyugat-európai népek, ahogy az angolok tették, hogy jogellenesen rátámadtak és legyűrték azt, ami Ázsiában az Ormuzd-kultúra volt. Ők csak odamentek, ahol az Ahrimán-kultúra volt, és visszatartották azokat a népeket, amelyekben Ahrimán hatott, hogy tovább már ne árthassanak annak, amit Ormuzd Ázsiában létrehozott. Miután az oroszok Ázsia népeit megszabadították a gonosz Ahrimántól, meg kell szabadítaniuk őket attól, amit az angolok ezen a területen az Ormuzd-kultúra ellen vétkeztek. Hogy elő tudják készíteni további feladatukat Ázsiában, miután megszabadították Ahrimántól, még jóvá kell tenniük azt, amit az európai népek, nevezetesen az angolok tettek az Ormuzd-kultúrának. S ha megkérdezzük, miért nem tudják ezek a népek folytatni az Ormuzd-kultúrát, akkor erre úgy válaszolhatunk, hogy ezeknek a népeknek az indusztrializmus és az individualizmus jutott osztályrészül, hogy elsősorban mindig önmagukra gondolnak, míg az oroszok csak utolsó sorban gondolnak magukra. Az ilyen emberekre nem lenne szükségünk; s míg az indusztrializmust összefonták az ő individualizmusukkal, Ázsia vérszívói voltak. Oroszország más kötődéseket fog hozni; a ragyogóan katonás kozákokat a természetbe beépült paraszttal. S ebből a kötődésből jön létre Ázsiában az emberiség megmentője. Az emberiségfejlődés megmentője Ázsiában jön létre. – Ez Juszakov ideálja, hogy a kozákoknak és a földdel kapcsolatban álló parasztnak a kötődéséből támad a világ megmentője.

Látják, kedves barátaim, felépült egy ideál, amit aligha vonhatnak kétségbe, hogy Ahrimán szelleméből valami hatott Juszakov saját szellemére, mégpedig az álmodó szellemére. De ez a hatás az álmodóra, mint az egész nép hangulata előidézte azt, ami éppen Európának ezen a keleti felén a néphangulat; mivel itt egy olyan néphangulattal van dolgunk, ami Juszakov szavaiban kifejezésre jut.

Látják, arra is akartam utalni, hogy a szellemtudománnyal mindig közelebbről pillanthatunk bele abba, amit az emberek mondanak és álmodnak; mivel ezt az álmodót mindnyájan magunkban hordjuk, ez az álmodó mindnyájunkban benne van. Ezt az álmodót befolyásolják a jó és a gonosz hatalmak.

Ahogy bennünk van ez az álmodó, akit a Hold-természet vitt belénk, ugyanúgy hordozzuk magunkban a Nap-embert is a Nap-fejlődés korából. Ez különben már nem tud álmodni. Tudatában növényszerűen van felépítve. Egy alvó növény- vagy Nap-embert hordozunk magunkban. S hordunk még magunkban egy teljesen halott, a kőhöz hasonlóan halott Szaturnusz-embert is. A Nap-emberhez hasonlóan, aki alszik, hordozzuk magunkban azt, aki tudatában még mélyebben áll, az alvó tudat alatt, a Szaturnusz-embert. Ami álmodó bennünk, az a Hold-ember, ami állandó alvó tudatban él bennünk, az a Nap-ember; és a Szaturnusz-ember, mondhatnám, a legrégibb indíték, a legbensőbb mag bennünk. De ennek a Szaturnusz-embernek mély jelentősége van egész életünkben. Minden ismeret, amelyet ma megszerez az ember, legyen ez a külső életben, a tudományban, azáltal jön létre, hogy a külvilág úgy hat az emberre, mint a Szaturnusz-emberre. Ez a hatás nem tudatosodik az emberben, de ott van. Amit gondolunk, érzünk, akarunk, egészen a Szaturnusz-emberig megy belénk, s ez a Szaturnusz-ember az, ami Földünknek végül marad belőlünk, közömbösen aziránt, hogy elégünk-e fizikai testünkkel, vagy elrothadunk-e.

Az álmodó nem marad meg; ami a Nap-ember, az sem. A Szaturnusz-ember finom, igen finom porszemekben a Föld elementáris világa fölé megy, ez megmarad, s a Föld mindig hordozza a nyomait annak, ami bennünk volt. Manapság megtalálhatják, ha az elementáris világot vizsgálják – ha finom szemcsékben is -, ami Ábrahám, Platón, Szókratész, Arisztotelész maradványai voltak, megtalálhatják az ő Szaturnusz-emberüket. Az, ami a Szaturnusz-ember volt, belekerül a Földbe, megmarad a Földnek, megmarad a mi állandó jellegünkkel a Földön.

Ez a korábbi időkben még nem volt így. Éppen a jelen korban, a 15. és a 16. század óta van így. Korábban az egész ember feloldódott; csak olyan személyiségek, mint Ábrahám, Platón, Szókratész, akik megelőzték korukat, adták át maradékukat a Földnek. Most természetesen ez hovatovább minden embernél így van. Ugyanis ez a sajátságos: mindaz, amit jelenleg a külső tudomány útján elértek, belenyomódik ebbe a Szaturnusz-emberbe, és vele együtt belekerül a Földbe.

Minden, ami különben az emberhez tartozik, elvész, feloldódik a világűrben, ha a Föld egyszer céljához ér. Ami önök körül ásványként, növényként, állatként létezik, elvész, csak az marad fenn finom porrészecskékként, amiből önök Szaturnusz-emberként voltak, átkerül a Földről a Jupiter-létbe, és ott a Jupiter szilárd vázát alkotja. Ezek valóságos atomok a Jupiter számára. Azok az emberek, akik ma a külső tudományt tanulmányozzák, külsődlegesen gondolkodnak, úgy hatnak a maguk Szaturnusz-emberére, hogy ebben a Jupiter számára alakítják az atomokat. Ezáltal kapja meg a Jupiter az atomjait. De ha csak ez történne, akkor az egész Jupiter úgy jönne létre, hogy valójában csak egy ásványi vagy ásványihoz hasonló golyó lenne, semmiféle növény nem nőne rajta. Amit Szaturnusz-emberként át tudunk vinni a Jupiterre, csak azt eredményezi, hogy a Jupiter egy ásványi golyó lenne. Növények nem tudnának nőni rajta. Ha növényeknek kellene nőni a Jupiteren, akkor a bennünk lévő Nap-embernek is kapnia kell valamit. Ez a bennünk lévő Nap-ember azonban valójában csak mostantól kezdve és a jövőben azáltal kap valamit, hogy az emberek fogalmakat vesznek fel magukba a szellemtudományból. Azok a fogalmak ugyanis, amelyeket a külső tudományból veszünk fel, a Szaturnusz-emberbe kerülnek be. Amit szellemtudományos gondolatokként veszünk át, azok a Nap-emberbe jutnak. Ezért követel a szellemtudomány több aktivitást. Hiszen azáltal különböztethetők meg az ő gondolatai a külső tudomány gondolataitól, hogy ezek aktívak. Elevenen kell megragadni őket, nem viselkedhetünk passzívan a gondolkodással szemben, mint a külső világban. A szellemtudományban mindent aktívan kell elgondolni, bensőleg tevékenynek kell lenni. Ez hat a mi Nap-emberünkre. S ha az emberben semmiféle Nap-lény sem lenne, akkor olyan Jupiter keletkezne, ahol minden ásványi, de semmilyen növényvilág sincs. Azok az emberek, akik szellemileg fejlődnek, átvisznek valamit, ami a Jupiteren egyfajta növényvilághoz vezet. A bennünk lévő Nap-lénnyel átvisszük azt, amiből növényvilág keletkezik; s hogy a Jupitert csupasszá tegyük, csak vissza kell utasítanunk a szellemtudományt. A szellemtudományt most azzal tudjuk megokolni, hogy általa van vegetáció a Jupiteren.

Mi, szellemtudománnyal foglalkozók azonban mégsem vagyunk úgy, hogy másoknak arról beszélünk, hogy „milyen sokra vittük”. Hallgassanak meg csak egy mostani orvost, aki oly határozottan képviseli a jelenlegi álláspontot, vagy hallgassanak meg egy mostani filozófust, akik azt mondják: egyáltalán nem kell olyan messzire visszanyúlnunk, mert ott olyan emberekkel találkozunk, akik valójában semmik sem voltak; egy olyan ember, mint Paracelsus, lényegében egy idióta volt, és egy mai gimnáziumi tanár okosabb, mint Platón. Ez egy olyan filozófia, amit már Hebbel is kigúnyolt[3]. Drámai ideaként naplójában találták meg azt az eltorzított ötletet, hogy egy gimnáziumi tanár osztályába járt az újratestesült Platón. Ezt Hebbel drámai alakként akarta ábrázolni, és megmutatni, hogyan foglalkozik az iskolamester az újratestesült Platónnal, aki abszolút semmit sem tud megérteni abból, amit az iskolamester Platónról mond. Ezt Hebbel egy drámában akarta ábrázolni. Valóban kár, hogy ezt az ötletet nem ábrázolta drámában, mivel igazán szép elgondolás.

Mi azonban nem azon az állásponton vagyunk, hogy „milyen sokra vittük”. Mi más állásponton vagyunk. Amit ma filozófiának hívnak, ezen a felemelő állásponton van: ami tíz évvel ezelőtt volt, ma már legyőzendő álláspont. Mi tudjuk ugyan, hogy ma a szellemtudományt úgy kell kifejeznünk, ahogy kifejezzük; de azt is tudjuk, hogy jön majd egy kor, amikor az, amit most szellemtudományként fejezünk ki, ostobaság lesz a jövőben, amikor egészen másnak kell hatnia az emberiségben. Annak, amit ma szellemtudományként kell kifejeznünk, a jelen ad formát, az öröklétből keresi azt, ami a jelen üdvére és hasznára válik. De jön majd egy kor, ami szükségessé teszi, hogy éppen úgy, ahogy a Nap-embert befolyásoljuk, próbáljunk az álmodóra is hatni, ahogy egész külső tudományunk hat a Szaturnusz-emberre. Amit a külső tudomány tesz a Szaturnusz-emberből kiindulva, az ásványi tömegként alapozza meg a Jupitert; amit a szellemtudomány tesz a Nap-emberből kiindulva, az megalapozza a vegetációját. Az, ami az állati élet lesz a Jupiteren, mintegy úgy alakul ki, hogy a mi szellemtudományunkat követi, a szellemtudomány jövője lesz az alapja. Majd következik még valami, ami a Jupiteren hat az emberre; ez még ki fog alakulni, és ez adja majd a tényleges Jupiter-kultúra alapját.

Így az életben most abban az időszakban vagyunk, ahol a külső tudomány által az ásványi magot készítjük elő a Jupiter számára, ahol a szellemtudomány a Jupiter növényi létére hat, és megalapozza rajta a vegetációt. Jönni fog valami, ami az álmodóra lesz hatással, ami akkor a Jupiter állatvilágát eredményezi. S majd csak azt, ami annak felel meg, amit az ember most gondolkodással, érzéssel, akarattal hoz létre, egy magasabb bölcsesség úgy irányítja majd, ha a Föld-fejlődés befejeződik, hogy az ember önmagát is emberként viheti a Jupiterre.

Így élünk benne a Föld fejlődésében, így tekintünk ki saját emberségünkből, ahogy ideállítottak bennünket a nagyvilágba, a makrokozmoszba. S így tudjuk, hogy semmi olyasmire nem törekszünk, ami nem fontos. Tudjuk, hogy mialatt együtt műveljük a szellemtudományt, elősegítjük a Jupiter vegetációját, hogy azáltal, amit szavakkal bevésünk, megteremtjük a Jupiter-létben a jövő világát.

Gondolják csak el, kedves barátaim, hiszen mondtam, hogy mindaz, ami az ásványi világot jelenti, elpárolog a világban, mindaz, ami a növényvilág, elpárolog, az állatvilág elpárolog. Semmi sem megy át a Földről ásványi atomként az emberből, az ember Szaturnusz-részeiből. Az ásványokból, növényekből és állatokból semmi sem megy át a Jupiterre. Csak az megy át, ami a Szaturnusz-ember bennünk; ez lesz az ásványi birodalom a Jupiteren.

Nem tudom, vajon néhány barátunk emlékszik kiindulópontunkra, ahogy sok évvel ezelőtt Berlinben – először egy kis csoportban, néhányan még itt vannak, akik átélték – ezekről a dolgokról elmélkedtünk. Képzeljük magunkat a későbbi Jupiterre. Mik a Jupiter-atomok? Ezek a jelenlegi emberek Szaturnusz-részei. S ostobaság úgy beszélni ezekről az atomokról, mint a fizikusok. Amit az ember megszerez az egész Földön, belekerül a Szaturnusz-emberbe, és Jupiter-atommá válik. Arról beszélni, hogy ásványainkban, állatainkban és növényeinkben az rejlik, amit a fizikusok keresnek bennük, tiszta ostobaság. A mostani földi atomok a Hold-létben készültek elő, ezek Nap-emberré készítenek elő bennünket, ahogy mi most Szaturnusz-emberünket készítjük elő. Már korábban egyszer beszéltem az atomról[4], ami az egész kozmoszból kiindulva készül elő. Ezt újra megtalálhatják azokban a régi előadásokban, amelyeket berlini működésünknek egészen a kezdetén tartottam. Most ezt csak röviden tehetem meg, feltételezve azt, amit a közbenső időben véghezvittünk.

De a mi csillagaink, a külső, fizikai csillagok, a fizikai Nap, a fizikai Hold, ahogy kívül, a világűrben megpillantjuk őket – ahogy a fizikus látja ezeket, úgy nem léteznek. A fizikusok igen csodálkoznának, ha egyszer fel tudnának jutni a Napra, és ott egyáltalán nem azt találnák, amit elképzeltek. Igen csodálkoznának azon, amit ott látniuk kell. Amit ott találna az ember, ha egyszer fel tudna jutni oda – ez korszerű lenne a jövő egyfajta léggömbjében, egy éterballonban -, különleges lenne, amit ott találna. Amit a fizikusok konstruálnak, azt nem találnánk ott; egyáltalán semmiféle fizikai testet sem találnánk. Ez már csak így van. Ugyanis az, hogy a Nap, a Hold és a csillagok körülvesznek bennünket, ahhoz az egészhez tartozik, ami egykor a Hold-fejlődés után keletkezett. A Hold-fejlődés után nemcsak a Hold pusztult el, hanem minden, ami látható világűr, az éjszakába tűnt. S minden, ami ott van a világűrben, valójában hozzátartozik a Földhöz, így ha egykor a Föld elpusztul, nemcsak a növény- és állatvilág pusztul el a Földdel együtt, hanem minden, ami kívül a kozmoszban van, el fog pusztulni; a csillagok jelenlegi formája is alámerül az éjszakába. S akkor felépül az, ami a Jupiter lesz. Atomjai az ember Szaturnusz-részei lesznek. Környezete egészen más lesz majd, mint földi környezetünk.

Vizsgálják meg mindezt, s így aki mindezt felfogja, a következőt mondhatná: mi marad tehát a jelenlegi világból, ha a Föld-fejlődés véget ér? Az ásvány-, növény-, állatvilág, mindez feloszlik, eltűnik. Amit az ember ma emberként megszerez, amit ma a külső ítélőképességből kialakít, az átkerül a Jupiter ásványvilágába, amit a szellemtudományból nyer, Nap-emberként kerül át és megalapozza a vegetációt; amit mondunk – a szavak – átmennek; ami a moralitásban történik, átmegy.

Nem tudta-e az, akinek az egész Föld-fejlődésnek értelmet és irányt kellett adnia, ezt egy sajátos szóval kifejezni, nem tudta-e ezt mondani: „Az ég és a Föld elmúlnak, de az én szavaim el nem múlnak”? – Nem most kezdjük-e felfogni a krisztusi szavak rendkívülien mély értelmét: „Az ég és a Föld elmúlnak, de az én szavaim el nem múlnak”? Nem szó szerint igaz ez?

Azok a szavak, amelyek a külső tudományból áramlanak és a Szaturnusz-emberre hatnak, átmennek, és a Jupiter atomjait alkotják. Azok a szavak, amelyek a szellemtudományból fakadnak és a Nap-emberre hatnak, átjutnak és a Jupiter vegetációját alakítják ki; ami pedig az álmodóra hat, az is átkerül és a Jupiter állatvilágát hozza létre. Amit pedig az ember moralitásban és a szellemtudomány szavai által szerez meg a jövőben, az a Jupiter emberévé válik. Szavak lesznek ezek, gondolati bölcsesség lesz ez. Ez megmarad. Ami körülöttünk van a kozmoszban, eltűnik. „Az ég és Föld elmúlnak, de az én szavaim el nem múlnak”.

Így fokozatosan észrevesszük, hogy ebből a központi műhelyből, amit Golgotai Misztériumnak nevezünk, mély bölcsességek áramlanak. Ideáramlanak ezek. Egyszer azt mondtam: az egész következő Föld-fejlődés azért lesz, hogy fokozatosan megértsük, amit az mondott, aki átment a Golgotai Misztériumon. Ma megpróbáltam, hogy az egész szellemtudományból, amellyel mostanáig foglalkoztunk, megvilágítsak egy kijelentést, ezt a krisztusi kijelentést: „Az ég és a Föld elmúlnak, de az én szavaim el nem múlnak”. Újra és újra jönnek majd emberek, akik más krisztusi szavakat értelmeznek abból, amit a szellemtudomány meg tud világítani. Sok embernek kell jönnie, hogy a krisztusi szavak egész értelmét megértsék, mivel ezek irányadó szavak, olyan szavak, amelyek a szellemből jönnek, de ezeket az idők folyamán csak mindabból lehet megérteni, amit a szellemtudományból szereztünk meg.

Ha ezt egy érzésbe helyezzük át, akkor először a Golgotai Misztérium óriási páratlanságának érzése fog el bennünket, amikor felpillantunk a végtelenre, annak a csodálatos megismeréséből, ami értelemet ad a Földnek a világ kezdetétől a végéig – a Golgotai Misztérium megismeréséből.

Kedves barátaim, ma az volt a feladatom – mivel ismét jön néhány hét, amikor nem beszélhetünk egymással -, hogy olyasmiről beszéljek, amit felvehetünk lelkünkbe, és a következő hetekben sokat, sokat meditálhatunk rajta. Néhány gondolatot akartam lelkükbe helyezni, amelyeket önök később tovább építhetnek. Hiszen ez mindig a mi nyári szellemtudományos feladatunk volt, hogy azt, ami helyet kapott lelkünkben, tovább építsük, és általa lelkünk elevenebbé és érettebbé váljék. Nem azáltal, hogy a szellemtudományt elméletként vesszük fel, nem csak azáltal jutunk messzebbre a szellemtudományban, hogy csupán ideákat veszünk fel, hanem úgy, hogy ezeket a gondolatokat átváltoztatjuk egész lelkiéletünkké, eleven érzésünkké. Igen, amikor ezeket a gondolatokat arról, hogy az ember benne él a makrokozmoszban ilyen módon hatni engedjük lelkünkre, akkor emberként az egészben benne érezzük magunkat. Minden kishitűségnek, csüggedésnek, reménytelenségnek el kell tűnnie e gondolatok nagyságával szemben. Így emberként csak szerénynek kell éreznünk magunkat. S mindazt, amit a szellemtudományban felvehettünk magunkba, és elevenen tud és kell hatnia bennünk – ami mostanáig mindig a mi elvünk volt -, ezt jelenleg sajátos módon hangsúlyoznunk kell. Vizsgálódásainknál mindig újra és újra arra kell emlékeztetnünk, ami olyan figyelmeztető a kor nagy eseményeiben, mindig újra gondolnunk kell azokra, akik étertestüket fiatal éveikben hagyják hátra, akik nagy segítséget jelentenek ahhoz, hogy átszellemiesítsék a jövőbeni kultúrát. Ha ez bekövetkezik, akkor olyan lelkeknek kell ott lenniük, akik megértenek valamit ezekből a szellemi összefüggésekből, akik feltekintenek erre a világra és tudják, hogy ott fenn nemcsak az van, amit absztrakt értelemben vonzásnak nevezünk, hanem ott fenn vannak az eleven holtak, azok, akik saját életükből a földi emberiségnek adták elhasználatlan étertestüket. Együtt kell majd hatniuk azoknak lelkeknek, akik megértenek valamit ezekből a dolgokból, akiknek gondolatai feljutnak ahhoz, ami azoknak az elhasználatlan étertesteiből áramlik le, akik idő előtt váltak meg tőlük.

Hogy lelkünket áthassuk azzal, ahogy a szellemi összeáramlik a földivel, mindenekelőtt minden gondolatunkkal, azzal, ami már szellemi bennünk, hogy feltekintsünk a szellemire, végezetül mindig azokkal a szavakkal foglalom ezt össze, amelyekkel ma is be kell fejeznünk szemlélődésünket:

A harcolók bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak szenvedéséből,
A nép áldozatos tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse –
Hogy a lelkeket, önmagát ismerve
Irányítsa a szellemi térbe. 


[1] Ralph Waldo Emerson (1803-1882) – Tipikus emberek (Representänten des Menschengeschlechts) c. művéből. Az idézet Hermann Grimm fordítása szerint, Fünfzehn Essays, 3. sorozat, Berlin, 1882

[2] Sergius Juszakov (1849-1910), Az angol-orosz konfliktus (Der englisch-russische Konflikt), Petersburg, 1885

[3] „A lélekvándorlás szerint lehetséges, hogy Platón most az iskolapadban újra verést kap, mivel nem érti Platónt”. 1335. sz. napló

[4] előadás 1904. december 23-án, kinyomtatva a „Was in der Antroposophischen Gesellschaft vorgeht – Nachrichten für deren Mitglieder” (Mi történik az Ant ropozófiai Társaságban – Hírek a tagok számára) c. lapban, 24. évf. (1947), 45-47.sz.

Érzéki észlelésünk, gondolkodásunk, érzésünk és akaratunk kozmikus jelentősége

Berlin, 1915. június 6.

Többféleképpen szeretnék ezen a mai rendkívüli elmélkedésen emlékeztetni arra, ami különböző összejöveteleink tárgya volt, és ezt ma egy meghatározott szempontból össze akarom foglalni, mialatt az itt és amott már megvizsgált dolgokra fényt vetünk. Hiszen előítéletként, előérzetként áll szemben korunkban a szellemtudományos megismerés elfogadásával, hogy oly kevéssé sejtik, milyen kis része az annak, amit az ember alapjában véve minden órában, minden pillanatban véghezvisz, amivel az ember szokásos tudatában, emberként rendelkezik a fizikai világban. Csak meg kell gondolnunk, milyen kevéssé volnánk képesek egyáltalán emberként élni, ha mindazt tudatunkban akarnánk tartani, amire szükségünk van, hogy emberként éljünk. Joggal lehet újra és újra hangsúlyozni, milyen kevéssé tudja még ma az ember – vegyük elsősorban életének tisztán fizikai szükségleteit -, hogyan működik az agy, a máj, a szív és így tovább, hogy létrehozza azt, amit az embernek létre kell hoznia, hogy fizikai lényként éljen a Földön. Amit az embernek ilyen módon csupán külső fizikai életének létrehozására véghez kell vinnie, mindazt meg kell tennie. S gondolják meg, milyen kevéssé tudja az ember tudatával követni ezt. Csak az élet legcsekélyebb eseményét kell szemügyre vennünk, már láthatjuk, hogy az ember, mint világlény, mint földi lény más, és akit tudatos embernek nevezhetünk, ismét egészen más; ez azzal kapcsolatban, ami az ember teljes kiterjedése, valami nagyon kicsi, valóban kicsi. S így valójában senki sem csodálhatja, hogy az emberi természetben megjelenik az a törekvés, hogy ezt a kicsi, tudatos embert kiterjessze arra a területre, ami akkor nyílik meg, ha az embert, mint világlényt szemügyre vesszük. Ma ezt akarjuk tenni olyan szempontok szerint, amelyek már ismertek számunkra, és amelyeket még egyszer más összefüggésben meg akarunk szemlélni.

Emberként tudatos létünk bizonyos vonatkozásban érzékszervi észlelésünkkel kezdődik azáltal, amit érzékeinkkel észlelünk a külvilágban. Hogy érzékeink észlelnek, ez azt jelenti, hogy érzékeinket benyomások érik, és ezek a benyomások bizonyos folyamatok révén keletkeznek, s ez valami egészen más, mint az, hogy tudomásunk van róluk. Gondolják el, hogy egyszer – hiszen a nyulak így tesznek – nem csukott, hanem nyitott szemmel alszanak, így a szem környezete, ha nem koromsötét van, mindig benyomásokat gyakorol a szemre, és csak a tudat hiányozna ezekből a benyomásokból. Így alapjában véve a fül mindig nyitva van, és minden zaj, minden, ami nappal tudatos, természetesen a fül folyamataiban éppen úgy lejátszódik akkor is, ha az ember alszik. Minden érzékszervünket mindig be lehet állítani a földi élet egész folyamatába; de ami jelentős számunkra, attól függ, hogy az érzékszerveknek ezt a folyamatát követjük-e tudatunkkal. Mivel csak az a miénk, földi embereké, ami tudatossá válik számunkra.

Annak, amit érzékszervi észleléseknek nevezünk, szemünk, fülünk, stb. érzékelő képességének, számunkra, mint földi emberek számára van-e csupán jelentősége, vagy van-e ennek még valamely más, kozmikus jelentősége is? Ezt a kérdést csak úgy válaszolhatjuk meg, ha megpróbáljuk, hogy a tisztánlátó tudat segítségével képet alkossunk arról, hogy valójában mi az, amit a világűr csillagairól látunk. Nemde, aki materialista fizikánk álláspontján áll, azt mondja: nos, ha a planétákat látjuk, akkor ez a napfény, amely rájuk esik, és visszaverődik, és ilyen módon látjuk a planétákat. – Így látja az ember Földünk tárgyait. Hogy az ember a planétákat is így látja, azt csupán egy analógiából döntötték el a fizikusok, mivel egyáltalán nincs semmilyen, a legcsekélyebb mértékben is érvényesnek tekinthető ok arra, hogy ami Földünkre nézve használható – az a következtetés, hogy a fény besugározza a tárgyakat, és ha visszaverődnek, a tárgyak láthatóvá válnak -, az égitestekre is érvényes. Egyáltalán semmi alapja sincs annak, hogy ezt a következtetést a világűrre is kiterjesszük. Az állócsillagokra azt mondják ezek a fizikusok: nos igen, ezek éppenséggel maguktól világítanak. Én még tudom, amikor elég fiatal fickó voltam, megkérdeztem az egyik akkori, falusi iskolai barátomat: hogy tanulnak nálatok a fényről? Akkoriban már egyfajta gyermeki szkepszissel hallottam a fény úgynevezett valódi okairól, mégpedig az összes kis táncoló étergolyócskákról és fényhullámokról, de az ifjú, akit akkoriban a szemináriumban képeztek ki, semmit sem hallott erről és azt mondta: mi mindig azt hallottuk, ha felvetődött ez a kérdés: mi a fény? A fény a testek világosságának oka. – Nos látják, ezzel természetesen valami valóban „óriásit” mondtak a fényről, amikor azt mondják: a fény a testek világosságának oka. De alapjában véve ez nem sokkal több, mint amikor a mai materialista fizikus azt mondja: az égitesteket éppen akkor látjuk, ha fényt sugároznak ki. Ez lényegében teljesen ugyanaz.

Egy más alkalommal már említettem, hogy a materialista fizikus számára egészen meglepő lenne, ha eljuthatna a Napra, és ott körülnézhetne, milyen is valójában a Nap. Ezt mondtam, mivel ténylegesen semmi sincs ott, ahol a Nap van. Amit ott találnánk, az a tisztán szellemi lények és erők közötti összhang lenne; semmi materiális egyáltalán nincs ott. Nos, ha az ember ezzel a tisztánlátó tudattal vizsgálja a csillagokat, és világosságuk okáról kérdezősködik, akkor úgy találja, hogy ami valójában ott van és amit az ő világosságuknak nevezünk, az lényegében az észlelési képességben – ahogy az többé-kevésbé durván megtalálható a földi embernél – vagy a lények finomabban megalkotott észlelési képességében áll. S ha valamely lény a Vénuszról vagy a Marsról letekintene a Földre, akkor ez a lény, ha látná, hogy a Föld világít, azt kellene mondania: ez a Föld világít, nem mintha a napsugarak visszaverődnének, hanem azért, mert a Földön emberek vannak, akik szemükkel érzékelnek. A látásnak ez a folyamata nemcsak tudatunk számára jelent valamit, hanem ez kisugárzik az egész világűrbe, és amit az emberek tesznek, miközben látnak, az az érintett égitestek fénye. Nemcsak azt látjuk, amivel tudatunk felveszi a látottak eredményét, hanem azt is, amit ezzel a látási folyamattal a Föld kisugároz a világűrbe. Így ténylegesen minden érzékszervünknek az a feladata, hogy nemcsak az legyen, aminek számunkra lennie kell, hanem ezen kívül egyfajta kozmikus feladata is van. Az ember érzékszervi észlelésén keresztül kozmikus lény. Nemcsak olyan lény, aki tudata révén földi ember, hanem kozmikus lény is.

Ha tovább hatolunk lelkünk belső rétegébe, akkor eljutunk a gondolkodásig. Ezt a gondolkodást nem csupán tulajdonunknak fogjuk fel, mivel nemcsak hogy létezik az a közmondás, hogy a gondolatok vámmentesek, amellyel azt kell hangsúlyozni, hogy a gondolatoknak valóban csak egyedi individuumunk számára van jelentőségük. Hanem ez a tudat legszélesebb körére is érvényes, hogy az egyes ember gondolkodásával csak egy belső folyamatot valósít meg, hogy a gondolkodásnak többé-kevésbé csak saját magára nézve van jelentősége. A valóság azonban egészen más. A gondolkodás lényegében étertestünk folyamata. S arról, hogy valójában mi történik a gondolkodásnál, a legkevesebbet tudja az ember. Tudatával a legkevésbé kíséri azt, ami gondolkodásában történik. Mialatt gondolkodik, tud egyet-mást arról, amit gondol. De már a napi gondolkodásnál is sokkal több bontakozik ki, mint kísérő gondolkodás. S ehhez járul még, hogy éjjel, amikor alszunk, tovább gondolkodunk. Nem igaz az, hogy az elalvással a gondolkodás megszűnik, és a felébredéskor ismét elkezdődik. A gondolkodás tovább folytatódik. A sokféle álomfolyamat, az álomélet folyamatai között ott van az is, hogy az ember felébredéskor énjével és asztráltestével belemerül éter- és fizikai testébe. Oda merül alá, és belekerül egyfajta hullámzásba, egy tevékeny életbe, amelyről, ha egy kissé rátekint, tudhatja: ezek működő gondolatok, beléjük merülök, mint egy tengerbe, ami csak összeszövődő gondolatokból áll. Egyesek már a felébredéskor azt mondták maguknak: ha csak emlékezni tudnék arra, mit gondoltam ott, ez valami igen bölcs dolog volt, rendkívül segítene nekem, ha most emlékezni tudnék rá! Ez nem tévedés. Ott alant valóban valami olyasmi van, mint egy hullámzó tenger; ez a hullámzó, tevékeny, éteri világ, amely nem csupán olyan, mint egy vékonyabb anyag, ahogy az angol teozófia oly szívesen ábrázolja, hanem maga a tevékeny gondolati világ, valóban szellemi. Az ember egy tevékeny gondolati világba merül bele.

Az, ahogy öntudatlan emberek vagyunk, valóban sokkal értelmesebb, mint az, ahogy tudatos emberek vagyunk. Itt nem marad más hátra, mint beismerni ezt. Szomorú is lenne, ha öntudatlanul nem lennénk okosabbak, mint tudatosan, mert különben nem tehetnénk mást, minthogy minden életben az okosság ugyanazon fokát ismételjük. De ténylegesen már a jelen életben magunkkal hordozzuk azt, amik a következő életben lehetünk; mivel ez lesz jelen életünk gyümölcse. S valóban mindig képesek lennénk arra, hogy elkapjuk azt, amibe ott belemerülünk, így sokat elcsípnénk abból, amik a következő életben leszünk. Tehát itt lenn hullámzás és működés van; itt van a következő megtestesülésünk magja, és ezt vesszük fel magunkba. Ezért prófétikus az álomélet. A gondolkodás valami rendkívülien bonyolult dolog, s ami a gondolkodásban történik, annak csak egy részét fogja fel tudatába az ember. Mivel a gondolkodásban az történik, ami egyfajta időfolyamatot jelent. Mialatt éber érzékszervekkel észlelünk, ugyanakkor kozmikus emberek is vagyunk. Látási folyamatunk eredményezi a világosságot, itt a kozmikus tér emberei vagyunk. Azáltal, ami a gondolkodásban történik, a kozmikus idő emberei vagyunk, itt minden együtt hat, ami már születésünk előtt történt, ami halálunk után történik, és így tovább. Így gondolkodásunkkal részt veszünk az idő egész kozmikus folyamatában, érzéki észlelésünkkel pedig a tér teljes kozmikus folyamatában. Csak az érzéki észlelés földi folyamata van önmagunk számára.

Most lépjünk előre az érzéshez. Az érzésről sokkal kevesebb van tudatunkban, mint az érzéki észlelésről és a gondolkodásról. Az érzés mélyebb, sokkal mélyebb folyamat. Ha ugyanis meg akarjuk ismerni a gondolkodás valódi jelentőségét, meg akarjuk ismerni a valódi igazságot arról, hogy mi a gondolkodás kozmikus jelentősége, akkor fel kell emelkednünk az imaginatív szemlélethez, ahogy ezt „A magasabb világok megismerésének útja” c. művemben leírtam. Ahogy az ember elhagyja a gondolkodásból azt az elvontságot, amivel tudatunk rendelkezik, és alámerül a szövődő gondolati világba, szükségessé válik számára, hogy ebben ne csak olyan absztrakt gondolatai legyenek, mint a földi embernek, hanem képei is. Mert a képekből teremtődött minden, a képek a dolgok valódi indítékai, képek rejlenek minden mögött, ami körülvesz bennünket, s ezekbe a képekbe merülünk bele, ha a gondolkodás tengerébe merülünk. Ezeket a képeket említette Platón, ezeket a képeket említette mindenki, aki szellemi ős-okokról beszélt, ezekre a képekre gondolt Goethe, amikor ősnövényéről beszélt. Ezeket a képeket az imaginatív gondolkodásban találja meg az ember. De ez az imaginatív gondolkodás valóság, s ebbe merülünk bele, ha a szövődő, az idő-áramlásba folyó gondolkodásba merülünk.

Az érzésbe csak akkor merülünk bele, ha úgynevezett inspirációhoz jutunk, amely a megismerés magasabb fajtája az imaginációval szemben. Minden, ami érzéseink alapját képezi, valójában inspirációk hullámzása. S ahogy a kép, amelyet a tükör visszaver, csak egy kép abból, ami kívül a világban tárgyként létezik, úgy érzéseink is saját organizmusunk által visszavert tükörképei azoknak az inspirációknak, amelyek a világmindenségből jutnak hozzánk. De ahogy a tükör nem képes mindent visszaadni – csak külső formákat adhat vissza, a nem organikust tükrözi, nem az életet -, így érzéseink sem tudják visszaadni azt, ami a kozmosz alkotóelemében inspirációként rejlik, hanem ez tükörkép, ami csak úgy viszonylik ahhoz, ami odaáramlik a világban, ahogy a halott tükörkép viszonylik az eleven lényhez, amit tükröz. Mivel minden képben a magasabb hierarchiák lényeinek tulajdonságai tükröződnek, akik az inspiráción keresztül nyilatkoznak meg a kozmoszban. S így, ahogy nem maradunk meg az érzéseknél, hanem előrelépünk a tiszta hallású megismerésig, akkor úgy észleljük a kozmoszt, ahogy az együttműködik a magasabb hierarchiák hangzó lényeinek óriási változatosságával. A kozmosz ez a lény, a hierarchiák lényeinek ez az együttműködése. A kozmoszban történnek a magasabb hierarchiák tettei. S mi be vagyunk szorítva, benne vagyunk ebben a tükörben, és a magasabb hierarchiák tettei a mi tükrünkön keresztül visszaverődnek. Ezt a visszaverődött képet észleljük tudatunkkal. Így érző emberekként a hierarchiák tulajdonságainak ölében élünk, s e tulajdonságokat tudatunkkal érzékeljük. Még kisebb az ember, aki tudatával kíséri érzéseit, azzal szemben, mint ami valójában érzésein keresztül mutatkozik meg, mint más esetekben a tudatos ember az ő érzéki észlelésével és gondolkodásával. Mert azáltal, hogy érző emberek vagyunk, a hierarchiák lényei is vagyunk, s hatásunk oda is kiterjed, ahol a hierarchiák működnek. Benne működünk ebben a szövedékben, végrehajtunk tetteket, amelyek nem csupán értünk vannak, hanem együttműködünk a kozmikus világ egész felépítésében. Érzéseink révén a világot építő magasabb hierarchiák szolgái vagyunk. S míg, mondjuk, a sixtusi Madonnával szemben állunk és egy érzés támad bennünk, ez egy tény, hogy itt egy ember áll a sixtusi Madonna előtt, s mialatt érzéseit ráirányítja, egy reális folyamat áll fenn – egy reális folyamat! Ha ez az érzés nem lenne, ha ezek az érzés-elemek nem lennének, akkor azoknak a lényeknek, amelyeknek egykor Vénusz égi testének felépítésében kellett együttműködniük, nem lenne annyi erejük, ami ehhez szükséges. Érzéseink szükségesek ahhoz a házhoz, amelyet az istenek világként felépítenek, mint ahogy a téglákat használják a ház építéséhez, s csak egy kis rész az, amit érzéseinkről tudunk. Tudjuk, mi okoz örömet számunkra, ha a sixtusi Madonna előtt állunk, de az, ami ott történik, egy rész a világ egészében, és egészen közömbös, hogyan kísérjük tudatunkkal.

S ha akaratunkra pillantunk, ez ismét egy tükör, de most a hierarchiák egyes tagjainak lénye. Éppen úgy a hierarchiák egy lénye vagyunk, csak egy más fokon. Realitásunk akaratunkban van, mi adunk szubsztanciát a világnak, mialatt akaratunkat valamiképp élni engedjük a valóságban. Ismét csak így van: hogy akaratunkat tudatunkkal kísérjük, ennek csak számunkra, mint emberek számára van jelentősége; e mellett akaratunk realitás, ez az istenek anyaga, amiből a kozmikus világot építik.

Látják, hogy érzéki észlelésünknek, gondolkodásunknak, érzésünknek és akaratunknak kozmikus jelentősége van, és ezek hogyan illeszkednek bele a kozmikus élet egészébe. S mégis úgy tűnik, mintha az embernek a jelen korban valóban nem kevés megértésre lenne szüksége ahhoz, hogy ezt jóakarattal felfogja. Néha előfordul, hogy az emberek tudatában van az, hogy itt egy kis ember, aki tudatos, és egy nagyobb ember, a kozmikus realitás. Friedrich Nietzsche Zarathustrá-jában is beszél erről a tényről, sejtett valamit erről a tényről. Sokaknál van ez így, csak nem veszik a fáradságot, hogy azon az úton menjenek, amelyen az ember felismeri, hogyan jut a kis embertől a nagyobbhoz. De valóban szükséges az, hogy az emberek nagy számban belássák, hogy elmúltak azok az idők, amikor az ember boldogulhat anélkül, hogy ezt belássa. A régi korokban még megvolt az ősi tisztánlátás maradványa, amivel az ember az ősi időkben bepillantott a szellemi világba, ahol valóban látta, mit tesz az ember, amikor énjével és asztráltestével kívül van fizikai és étertestén, kint van a kozmoszban. Akkor az ember sohasem jutott volna el a teljes szabadsághoz, az individualitáshoz; önállótlanság lépett volna fel, ha a régi tisztánlátás megmaradt volna. Az embernek el kellett veszítenie a régi tisztánlátást, mintegy birtokba kellett vennie fizikai énjét. A gondolkodás, amelyet kifejlesztene, ha tudatosan látná az egész hullámzást, ami ott gondolkodásban, érzésben és akaratban megmutatkozik, ez égi gondolkodás lenne, de nem önálló gondolkodás. Hogyan jut az ember ehhez az önálló gondolkodáshoz?

Nos, gondolják el, hogy éjjel alszanak, fekszenek az ágyban. Ez azt jelenti, hogy a fizikai és étertest fekszik az ágyban. Felébredéskor beléjük kerül kívülről az én és az asztráltest. Az étertestben tovább folyik a gondolkodás. Most az én és az asztráltest alámerül, először az étertestet ragadják meg. De ez nem tart soká, mivel ebben a pillanatban felvillanhat ez: mit is gondoltam én, ami mégiscsak okos dolog volt? De az ember vágyik arra, hogy a fizikai testet is azonnal megragadja, s ebben a pillanatban mindez eltűnik; most az ember teljesen benne van a földi élet szférájában. Tehát abból ered az, hogy az ember rögtön hatalmába keríti a fizikai testet, hogy az éteri gondolkodás finom szövedékét nem tudja tudatossá tenni. Az embernek földi testét eszközként kell birtokba vennie, hogy kialakíthassa az „én vagyok, aki itt gondolkodik” tudatát, különben nem lenne az a tudata, hogy „én vagyok, aki itt gondolkodik”, hanem az, hogy „az engem védő angyal gondolkodik itt”. Az ”én gondolkodom” tudata csak a földi test megragadásával lehetséges. Ezért szükséges az, hogy a földi életben az ember képes legyen arra, hogy használja földi testét. A következő korban egyre inkább azáltal kell megragadnia ezt a földi testet, amit a Föld ad neki. Jogos egoizmusa mindig nagyobb és nagyobb lesz. Az egyensúlyt éppen azáltal kell megteremtenie, hogy a másik oldalon megszerzi azokat a felismeréseket, amelyeket a szellemtudomány nyújt. Ennek a kornak a kiindulópontján vagyunk most. Nos, azt mondhatnák az emberek: már nem akarunk többé azért aggódni, ami bánt minket, hogy mit akarnak velünk az istenek. Mi nem csak az istenek akaratát akarjuk kifürkészni! Amit az istenek a földi élet során adnak nekünk, azt elvesszük; nekünk adják a fizikai testet, mint a fizikai gondolkodás egyre erősebb eszközét; de azért aggódni, hogy el kell kezdenünk valami más erőt is megszerezni, ez nagyon kényelmetlen. S hiszen nem is kell ez az embernek; bár találnának erre az istenek egy másik utat! Így is beszélnek az emberek, csak ezt úgy mondják, ahogy a filozófusok és mások kitalálják.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy ez a világon valóban nem azon múlik, hogy az ember azt, aminek történnie kell, saját szubjektív kényelmessége szerint korlátozni akarja; egészen lehetetlen, hogy azt, amiben az ember részesül, bizonyos mértékig kisebbítsék. S ha az embernek egy bizonyos korában meghatározott erőket kell kifejlesztenie, és csak egy részüket fejleszti ki, akkor a többi mégis előjön. Nem igaz az, hogy nem jön elő! Mint amikor egy gépet fűtenek, akkor az, ami fölötte melegszik, nem tűnik el, hanem kisugárzik, éppoly kevéssé tud az emberi életben eltűnni az, ami ott van. Ugyanis nem igaz, hogy nincsenek misztikus erők, amelyeket az ember ma annyira megvet. Az ember tagadhatja ezt. De abban, ami a világhoz tartozik, ez jelen van. Ezt önök tagadhatják, tudatukban lehetnek nagy materialisták, de egész emberként nem lehetnek azok. Ez majd akkor alakul ki, anélkül, hogy tudnák, hogy azt, amit különben a „szabályos” isteneknek nyújtanának, Ahrimánnak és Lucifernek nyújtják. Mert mindent, amit tudatukban elfojtanak, nem engednek kibontakozni, azt Ahrimánnak és Lucifernek adják át.

Látják, kedves barátaim, bizonyára nincs egyetlen kortárs kultúra sem a jelenben, amely a lelkiélet legbensőbb fonadékáig olyan intenzíven materialista lett volna, mint az itáliai kultúra. A jelen itáliai kultúrája, mint nemzeti kultúra azáltal jött létre, hogy a néplélek az emberek érzőlelkén keresztül működik. Ha az angol kultúra materializmust hoz előtérbe, akkor az az ő küldetése; a materializmus ott felületi lesz, de olyan, amilyennek lennie kell. Ott az jön létre, amire a Földnek a materializmusban szüksége van. Ez a brit nép küldetése, hogy a Föld-fejlődésnek a materializmust adja. Ott ez nem tudja magát olyan mélyen belefészkelni a lélekbe, mint az olasznál, aki mindent a legmélyebb érzésig vesz fel, ahol a materializmus a legmélyebb alapokig él. Ezért a mostani olasz kultúra a nacionalista materializmus kifejezett dührohamait rendezi egész lelkével, mialatt a materializmus éppen nem ragadható meg egész lélekkel. Az ember képviselheti ezt a világgal szemben, de nem tud lelkesedni érte, kivéve, ha az olasz néplélekhez tartozik. De igaz az, hogy korunk mindenképpen a leginkább materialista, s éppen úgy igaz az, hogy a déli népeknél éppen az érzőlélekből jönnek a legmaterialistább érzések. Gondolják el, amit Fichte jelentett ki: aki a szellemiség szabadságában hisz, az valójában hozzánk tartozik! – Ő teljes egészében a szellemmel jellemzi azt, hogy a nacionalizmusnak a maga értelmében minek kell lennie: szellemi fogalomnak. Az itáliai nacionalizmusban semmi sincs ebből, itt a vér matériájáról van szó, amelyben az a lényeg, hogy teljesen naturalista nacionalizmus. Amikor az egyikük a nemzetről beszél, ez egészen más, mint amikor más beszél róla. Egyfajta egészen nacionalista materializmus él az olasz népben. Természetesen mindez csak a mostani időkre vonatkozik. Gondolják csak meg, ha valakiben ilyen döntő módon törekszik a lélek egy bizonyos naturalista materializmus felé az ország szándékában, akkor az nem veszhet el annak misztikus értelme miatt, hanem megmarad. Ez csak felbukkan a tudatból, majd ráfekszik valami másra, nem az igazi, legbensőbb létből bukkan fel, csak azoknak a hatalmaknak a szolgálatába áll, amelyeket szakszavakkal ahrimáni és luciferi hatalmaknak nevezünk. Ezeket az erőket ekkor nem az előrehaladó istenségek útjára vezetik, hanem az ahrimáni és luciferi erők útjára. Feltételezhetjük, hogy valami elő fog fordulni ezeknél a népeknél azáltal, hogy misztikus természetű erők bukkannak fel a közéletben. Találunk-e valami ilyesmit délen, valami valóban felbukkanó misztikus akarati áramlatot?

1347 májusában, pünkösd vasárnapja volt, amikor Cola di Rienzo egy nagy menet élén, régi római páncélban az akkori idők ízlése szerint, négy ezredlobogóval felment a Capitoliumra, arra a helyre, amelyről mindig beszélnek, ha a rómaiaknak a régi Rómáról mesélnek. S Rienzo kihirdette ott azt, amit ki kellett hirdetnie, ahogy ő maga mondta, amikor mint Jézus Krisztus meghatalmazottja, és mint aki az egész világ szabadságának nevében beszélt a rómaiakhoz. Akkoriban valóban hihetetlenül sok frázissal beszéltek. Ezeknek az akkori időben – 1347-ben – volt bizonyos jelentősége, de semmiféle realitása sem volt. Az egész olyan volt, mintha tűzijátékot puffogtattak volna. De nem erről akarok beszélni. Arra szeretnék utalni, hogy ez 1347 pünkösd vasárnapján, május 2o.-án történt. Akkor volt ez, amikor ennek az egész áramlatnak a képviselője Krisztus meghatalmazottjának nevezte magát. S később, amikor egyre jobban kialakította tanítását, a Szent Szellem inspiráltjának is nevezte magát. – S az Ausztria elleni hadüzenet ismét pünkösd vasárnapján következett be. Előzménye volt, hogy az, aki különben nem nevezte magát Krisztus meghatalmazottjának, de aki oly könnyen sejtetni engedte, hogy át van hatva a Szent Szellemmel, egy nagy menet élén közvetlenül ezelőtt Rómában beszélt. Olyasvalaki, akinek bizonyára nyoma sem volt a lelkében annak a misztikának, aminek nevében Rienzo egykor beszélt. De – s itt van az, amit kivetettek a misztikából – a megfelelő napon beszélt, ugyanis ismét pünkösdvasárnap volt. De ez a beszéd más hatalmak szolgálatában hangzott el. Ez a tudatból kivetett Krisztus-impulzus volt. S hogy mennyire ahrimáni volt ez, az végül is elvárható ebben a korban, és néhány szó megmutatja, amelyeket akkor elmondtak. Természetesen a 2o. században a szónok ez alkalommal nem páncélban, négy ezredzászlóval, hanem autóval jött. Ez természetesen olyasmi, amit a mi materiális irányultságú korunknak áldozatként kell hoznia. De végül is – talán öntudatlanul – egy kissé számításba kellene vennie azt, hogy egy másik hatalomnak adták át azt, amit valójában, mint misztikus emberi erőt kivetettek és most kívül áramlik a világban – s ellentétébe fordul. Beszédében az ember – akit saját névadása szerint d’Annunziónak hívtak[1], a valóságban azonban másként – úgy szólalt meg, hogy azt lehetett hinni – az olasz nyelvben ezt könnyű megtenni – , hogy Rienzo lángoló, nagy szavai ismét felélednek. Erre minden mondatban világosan emlékeztetni akart, de miután megtartotta beszédét, amelyben a közép-európai tudat különben csak frázisokat láthat, ezután egy kardot ragadott, megcsókolta annak jeléül, hogy a beszéd erejét a kard erejének akarja átadni. Ez a kard egy újság szerkesztőjéhez tartozott, az újságot gyakran látja az ember, ha Itáliába jön. Ez volt az a kard, amelyet egy újság szerkesztője átadott Róma polgármesterének, mint szent hagyatékot. Ez a kard az „Asino” c. vicclap szerkesztőjének tulajdona volt. A világ egyszer a jövőben majd be fogja látni, ha más alapokon ítélkezik, mint amelyeken ma oly gyakran ítélnek, hogy némely dolgot, amely jelenünkben történik, éppen abból a szempontból kell megítélni, mint azt, amely misztikus erőként van jelen az emberiségben és kivetik belőle, átadják a kozmikus folyamatnak, de nem vész el, hanem az ahrimáni és luciferi erők prédájává válik. S a közvetlen szemlélet számára ritkán mutatkozik meg a világtörténelem iróniája oly világosan, mint ami itt történik, mint az említett esetben történt.

Éppen abból, amit az utóbbi években folytatott törekvéseinkből fel tudtunk venni magunkba, meg akarjuk próbálni, világossá tenni a magunk számára, hogy a szellemi erők bizonyos mértéke az emberi természethez van szabva. S mivel a tudatból egyrészt azáltal, hogy az emberiség szabaddá váljék a testiség megragadása révén, ki kell vetnünk a misztikus spiritualitást, másrészt ezt fel kell vennünk a tudatba, különben ez a tudatból kivetett spiritualitást ahrimáni és a luciferi hatalmak veszik birtokukba. Erre szeretnék újra és újra emlékeztetni, kedves barátaim, hogy mi, mialatt éveken keresztül törekedtünk arra, hogy ezt felvegyük tudatunkba, bennünk is létrejött egy érzés, hogy ezekből a jelenlegi véres eseményekből valaminek elő kell jönnie, ami az emberiséget a spiritualitáshoz, a szellemiség elismeréséhez vezeti. Abban az értelemben, ahogy gyakran beszéltem róla, hogy olyan lelkeknek kell találkozniuk, akik a szellemtudomány révén feltekintenek a szellemi világba, ahol mindazok étertestei vannak, akik fiatalemberként eltávoztak – felmentek a szellemi világba – és ott maradnak, mivel ezen a területen nem vesznek el az erők. Nos, rájuk kell felpillantanunk; ők összekötik magukat a szellemi világ erőivel, amelyek elénk világítanak. Ezt kell mondaniuk a halottaknak, hogy a jövőben impulzushoz jussanak, ha vannak itt olyan lelkek, akik megértik beszédüket. Ebben az értelemben mondjuk el ismét ezeket az egyszerű szavakat:

A harcolók bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak szenvedéséből,
A nép áldozatos tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse –
Mely a lelkeket, önmagát ismerve
Irányítja a szellemi térbe.


[1] Az a feltételezés, hogy  d’Annunzio maga vette fel nevét, akkoriban (1915) igen elterjedt volt, később azonban hivatalos dokumentumok alapján kétségbe vonták. 

Jegyzetek