Impresszum

Tartalom

• A bodhiszattvák szférája
• A karma törvénye
• Krisztus belépése az emberiség fejlődésébe
• A Hegyi beszéd
• A mikrokozmosz és a makrokozmosz közötti megfelelések
• A lelkiismeret keletkezése
• Visszapillantás és előretekintés. Az új Krisztus-esemény. A lelkiismeret továbbfejlődése.
• –

A bodhiszattvák szférája

Berlin, 1909. október 25.

[A bodhiszattvák mint az emberiség nagy tanítói, szerepük az emberiség előrehaladásában. A lelkiismeret megjelenése az emberben a történelem során. Az Atlantisz utáni hét korszak összefüggése. Buddha és Apollón. A szellemi világban található magasabb szférák. Krisztus és a 12 bodhiszattva.]

Ma, ezen a közgyűlésen az a feladatom, hogy az emberiség egy magasrendű témájáról beszéljek. Miután az antropozófiáról szóló előadásokban egyébként azon fáradozunk, hogy egy inkább a fizikai síkban gyökerező alapra építsünk, ma a magasabb világokhoz tartozó dolgokról szeretnék szólni.

Engedjék meg, hogy előzetes megjegyzésként még egyszer utaljak a következőre. Hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy az emberiség magasabb rendű dolgairól is úgy beszéljünk, hogy nem elégszünk meg a magasabb világból származó tények egyoldalú közlésével, vagyis hogy mintegy általában definiáljuk a bodhiszattvák fogalmát, akikről ma szó lesz, majd ismertetjük, hogy mi a missziójuk, hanem itt is hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy az absztrakt kifejtéstől tovább menjünk a konkréthoz. Kíséreljük meg, hogy az ilyen magasrendű témát is, mint amilyen a bodhiszattváké, olyan eszmékkel és érzésekkel hassuk át, amelyekre az élet mélyre nyúló és szeretetteljes szemlélete alapján teszünk szert, miáltal a tényeket nem pusztán tudomásul vesszük mint közléseket, hanem bizonyos fokig meg is értjük azokat. Ezért ebben a vizsgálódásban is alulról szeretnék felemelkedni, azt a célt tartva szem előtt, hogy a bodhiszattva fogalmát és vándorlását az életen át egy kevésbé sematikus ábrázolásban némileg jellemezzem.

Hogy mi egy bodhiszattva, azt tulajdonképpen egyáltalán nem érthetjük meg, ha valamennyire nem mélyedünk el az emberiség fejlődésmenetében, és ha nem idézünk fel magunknak egynéhány dolgot, amit az egymást követő években itt hallhattunk. Elevenítsük most fel, ahogy az emberiség előrehaladt. A nagy atlantiszi katasztrófa után az emberiség végigment a régi indiai kultúra korszakán, amelyben a nagy risik voltak az emberiség tanítói. Azután jött az ősperzsa kultúra korszaka, az egyiptomi-káldeus kultúra korszaka, majd a görög-latin kultúra korszaka egészen a mi időnkig, amely az Atlantisz utáni kor ötödik kultúrkorszaka. Ezeknek a kultúrkorszakoknak abban van a jelentőségük, hogy az emberiség életformáról életformára való továbblépése fejeződik ki bennük.

Mert hiszen nemcsak az halad előre, amit rendszerint a külső történelem keretében mutatnak be, hanem ha a hosszabb időtartamokat is szemügyre vesszük, átalakul és megújul minden érzület és érzés, minden fogalom és eszme is az emberiség fejlődése folyamán. Mi értelme lenne az újraszületés, a reinkarnáció eszméjét képviselnünk, ha nem tudnánk, hogy ez így történik a világban? Tulajdonképpen miért kellene újra és újra földi testbe lépnie a lelkünknek, ha mindannyiszor nem tapasztalna meg valami újat is, és nem érezhetné és élhetné át magában ezt az újat? Hogy az emberek képességei, a lelki élet finomságai is ismételten újjá alakulnak, megváltoznak, ez azáltal lehetséges, hogy a lelkünk nem egyszerűen mint valami lépcsőn lépeget felfelé egyik fokról a másikra, hanem mindig alkalma nyílik arra, hogy Földünk életviszonyainak átalakulása során kívülről valami újat fogadjon magába. A lelkünk nem pusztán mulasztásai, karmikus vétkei által vezettetik inkarnációról inkarnációra, hanem mivel életviszonyaiban Földünk mindig megváltozik, azért mód van arra is, hogy lelkünk újra és újra kívülről felvegyen magába valami újszerűt. Ennek következtében halad előre a lélek inkarnációról inkarnációra, de éppen úgy kultúrkorszakról kultúrkorszakra.

Mármost ez a lélek nem haladhatna előre, nem fejlődhetne, ha azok a lények, akik már eljutottak egy magasabb fejlődésre – tehát valamilyen fokon túlléptek az emberiség átlagfejlődésén -, nem gondoskodnának arról, hogy földi kultúránkba mindig belefolyjon valami új. Más szavakkal: ha nem tevékenykednének azok a nagy tanítók, akik magasabb fejlődésük következtében élményeket és tapasztalatokat tudnak szerezni a magasabb világokból, és ezeket le is hozzák a földi kultúrélet színterére. Mindig voltak a Föld-fejlődés idején – és ma csak az Atlantisz utáni fejlődésről beszélek – olyan lények, akik az emberiség tanítói voltak, akiknek megnyíltak a magasabb érzékelési források és akarati lehetőségek. Csak úgy érthetjük meg az emberiség ilyen tanítóinak lényét, ha tisztázzuk, hogy maga az emberiség miképpen halad előre.

Tegnap és ma két kitűnő filozófiai és ismeretelméleti előadást hallhattak önök kedves barátunktól, Dr. Ungertől az énről és az én viszonyáról a nem-énhez. Gondolják csak el, hogy amit tegnap és ma emberi szájból, az emberi gondolkodásból fakadóan hallottak, azt ugyanebben a formában 2500 évvel ezelőtt is hallhatták volna? A Földön sehol nem lett volna lehetséges, hogy a tiszta gondolkodás formájában beszéljen valaki például az „énről”. Tegyük fel, ha 2500 évvel ezelőtt meg akart volna testesülni valaki a földi létben, aki megtestesülése előtt elhatározta volna, hogy abban a sajátos formában, amit hallottak önök, az énről beszéljen: nem tudta volna megtenni. Mert félreismeri a valóságos haladást és a kultúrfejlődésen belüli változásokat az, aki azt hiszi, hogy 2500 évvel ezelőtt ilyesmiket hallhatott volna emberi szájból.

Hogy lehetőség nyíljon erre, ahhoz nem elegendő egy individualitásnak pusztán elhatároznia magát, hogy emberi testben testesüljön meg, hanem még az is hozzátartozik, hogy Földünk fejlődésében egy olyan emberi test jelenjen meg, amelyben már egy olyanná alakult agy is található, hogy az igazságok – melyek a magasabb világokban egészen más módon léteznek – ezen az agyon belül azzá tudjanak formálódni, amit „tiszta gondolatoknak” nevezünk. Azt a formát ugyanis, amelyben tegnap és ma Dr. Unger az énről előadást tartott, a tiszta gondolatok formájának nevezzük. 2500 évvel ezelőtt egyetlen emberi agy sem létezett – ez teljesen kizárt volt -, amely eszköze lehetett volna annak, hogy ezeket az igazságokat ilyenféle gondolatokban fejezzék ki.

Azok a lények, akik Földünkre le akarnak ereszkedni, mindenkor csakis olyan emberi testeket használhatnak, amelyeket maga ez a Föld létrehozott. De Földünk a különböző kultúrkorszakokban mindig más és másféle testeket hozott létre, mindig másmilyen organizációval. Csak az Atlantisz utáni 5. kultúrkorszakunkban vált lehetővé az, hogy tiszta gondolatok formájában beszéljünk, mivel maga az emberi nem most már olyan testeket alakít ki, amelyekben tiszta gondolatok képződhetnek. A görög-latin korban egy efféle ismeretelméleti vizsgálódásra még nem lett volna mód, mert akkor még nem létezett egy olyan „készülék”, egy olyan eszköz, amely ezeket a gondolatokat emberileg érthető nyelven megformálja. Az Atlantisz utáni 5. kultúrkorszak feladata éppen az, hogy fizikai organizációja tekintetében fokozatosan olyan eszközzé alakítsa az embert, hogy tiszta gondolatokként azok az igazságok is le tudjanak áramolni, amelyeket más korokban egészen másmilyen formákban fogtak fel, mint amilyen a tiszta gondolat formája.

Nézzünk egy másik példát. Amikor ma az ember a jó és a rossz kérdéséhez közeledik, amikor ezt vagy azt meg kellene tennie, vagy éppen nem szabadna megtennie, olyankor azt mondja, hogy bizonyos belső hang szólal meg benne, amely teljesen függetlenül valamely külső törvénytől így beszél hozzá: ezt meg kell tenned, ezt nem szabad megtenned! – Aki odafigyel e belső hangra, az meghall abban valamilyen impulzust, egy ösztönzést, hogy adott esetben valamit megtegyen, másvalamit pedig ne. Ezt a belső hangot „lelkiismeretnek” nevezzük.

Ha úgy véljük, hogy az emberiség fejlődésének egyes korszakai mégiscsak hasonlítanak egymásra, akkor ismét azt hihetnénk, hogy lelkiismeret mindig is létezett, amióta csak emberek élnek a Földön. Ez azonban tévedés. Történelmileg úgyszólván kimutatható, hogy az emberek egyszer csak elkezdtek beszélni a lelkiismeretről. Ez a kor egyértelműen megállapítható: a két görög tragédiaíró, Aiszkhülosz, aki időszámításunk előtt a VI. században született, és Euripidész, aki az V. században született, élete közé esik. Korábban nem találkoznának önök azzal, hogy a lelkiismeretről beszéltek volna. Még Aiszkhülosznál sem található meg az, amit belső hangnak mondhatunk, hanem csak arról volt szó nála, ami egyfajta asztrális képként jelent meg az ember számára: olyan látomások léptek fel, amelyek mint bosszúálló lények környékezték meg az embert: a fúriák, vagy erinnüszök. De egyszer eljött az az időpont, amikor a fúriák asztrális észlelését felváltotta a lelkiismeret belső hangja.

Még a görög-latin korszakban is, amikor az emberiség nagy részénél még fennállt a homályos asztrális érzékelés, képes volt valaki észlelni azt, hogy – amennyiben valamilyen igazságtalanságot cselekedett – környezetében asztrális alakokat teremt minden igazságtalanság, amelyek őt félelemmel és rettegéssel töltötték el az elkövetett jogtalanság miatt. Akkoriban ezek voltak a nevelők, az ösztönzők. Amikor pedig az emberek az asztrális tisztánlátás utolsó maradványait is elveszítették, az efféle észlelés helyébe a lelkiismeret láthatatlan hangja lépett, azaz, ami eleinte kívül volt, az behúzódott a lélekbe, és ott azon erők egyike lett, amelyekkel most már a lélek rendelkezett.

Ez azért következett be, mert az emberiség, vagyis az a külső eszköz, „készülék”, amibe az ember megtestesül, a fejlődés folyamán megváltozott. Ötezer évvel ezelőtt az emberi lélek semmit sem érzékelhetett volna a lelkiismeret hangjából. Ha valami jogtalanságot tett, akkor a fúriákat észlelte. Abban az időben ezen a módon tanulta meg a lélek azt, hogy viszonyt alakítson ki a jóhoz és a rosszhoz. Azután újra és újra megtestesült, míg végül egy olyan testbe született bele, amely már olyanfajta organizációval rendelkezett, hogy a lélekben megjelenhetett a lelkiismeret képessége. Az emberiség jövőbeli korszakában megint másmilyen képességek lépnek fel, a lélek kifejeződésének másféle formái alakulnak ki.

Már gyakran hangsúlyoztam: aki valóban megérti az antropozófiát és nem helyezkedik dogmatikus álláspontra, az nem fogja azt hinni, hogy az a forma, amelyben ma az antropozófia kifejeződik, valami örök jellegű, amely így is maradhatna az egész jövőbeli emberiség számára. Nem ez a helyzet. 2500 év múlva ezek az igazságok többé már nem lesznek közölhetők ebben a formában, hanem más formákban öltenek alakot, ama eszköznek megfelelően, ami akkor fog létezni. Ha ezt figyelembe veszik önök, akkor tisztában lesznek azzal is, hogy minden korszakban más módon kell az emberekhez szólni, és hogy az emberi képességekhez igazodva a nagy tanítóknak is mindig másféleképpen kell megnyilatkozniuk. Ez azonban annyit jelent, hogy az emberiség e nagy tanítóinak időről időre, korszakról korszakra maguknak is fejlődniük kell! Látunk így korszakokat, amelyeken az emberiség keresztülmegy, és mintegy felette ott találjuk az emberiség nagy tanítóinak előrehaladó fejlődését is. És ahogyan az ember bizonyos fokokon végighaladva valamilyen fordulóponthoz érkezik el, úgy a nagy tanítók is bejárják a fejlődés bizonyos fokozatait, amelyeken ők is fordulópontokhoz érkeznek el.

Gondoljanak csak arra, amit már gyakran elmondtunk: mi most az Atlantisz utáni kultúrfejlődés 5. korszakában élünk. Ez az 5. korszak bizonyos vonatkozásban a 3. korszak, az egyiptomi-káldeus időszak megismétlése. A 6. korszak hasonlóképpen a második, az ősperzsa korszak megismétlése, míg a 7. korszak az első, az ősindiai idők megismétlése lesz. Így nyúlnak át egymás fölött a korszakok. A 4. korszaknak viszont nem ismétlődik meg; ott áll középen, úgyszólván egymagában. Mit jelent ez? Azt, hogy amit az emberek a görög-latin időkben végigcsináltak, azt csak egyszer csinálták végig egyetlen kultúrkorszakban. Nem mintha abban csak egyszer testesültek volna meg, hanem azt csak egyetlen formában élték át. Amit ellenben az egyiptomi-káldeus korszakban csináltak, az a mi korszakunkban megismétlődik, ezt tehát kétféle formában élik át. Vagyis van olyan fejlődésfok, amely valamiféle krízist jelent, miközben más korszakok olyanok, hogy bizonyos vonatkozásban hasonlítanak egymásra, és ha nem is ugyanazon a módon, hanem más formában, de megismétlődnek. Fejlődvén az ember az Atlantisz utáni korban, végigcsinál bizonyos számú inkarnációt az indiai időkben, és inkarnációk másik sorát majd a 7. kultúrkorszakban, amelyek hasonlítani fognak egymásra. Ugyanez lesz a 2. és a 6., illetve a 3. és az 5. korszak esetében. Közöttük van a 4. kultúrkorszak, ez nem fog megismétlődni, középen áll. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy az embernek ezt a korszakot csak egyszer kell végigcsinálnia. Nem úgy értve, hogy csak egyszer testesül meg a 4. korszakban, hanem hogy abban olyan inkarnációk sorát végzi el, amelyekre semelyik azutáni inkarnációja sem fog hasonlítani. Vagyis az ember egy leereszkedésben és egy felemelkedésben vesz részt:

Fejlődésükben az emberiség nagy tanítói is végigjárnak egy leereszkedést és egy felemelkedést, és az egyik korszakban teljesen másmilyenek, mint a másik korszakban.

Mivelhogy az Atlantisz utáni első korszakban az embereknek teljesen másféle képességeik voltak, mint a későbbiekben, azért teljesen más módon kellett őket tanítani is. Minek köszönhető, hogy korunkban a bölcsességek logikailag tömör módon a tiszta gondolkodás formájába is öltöztethetők? Ez annak a körülménynek köszönhető, hogy a mai időkben a Föld-fejlődésen belül éppen a tudati lélek lett az emberiség alaptulajdonsága a továbbfejlődés során. A görög-latin időszakban az értelmi vagy kedélylélek (ford: kedélylélek = a lélek érzelmi állapota) volt az alaptulajdonsága, az egyiptomi-káldeus korban az érző lélek, az ősperzsa kultúrában az érző test (asztráltest), az ősi Indiában pedig az étertest – ezek kifejezetten kultúrfejlődési tényezők voltak.

Ami számunkra a tudati lélek, az volt az ősi Indiában élők számára az étertest. Ezért ők egészen más módon fogták fel és értették meg a dolgokat. Ha önök tiszta gondolkodással fordultak volna egy indiaihoz, abból ő egy szót sem értett volna. Számára mindez úgy hangzott volna, mint aminek semmi értelme nincs. A nagy tanítók sem oktathatták a régi indiaiakat olyan módon, hogy a tiszta gondolkodás formájában adták volna elő a dolgokat számukra, vagy hogy szavakban fejtették volna ki. Egy nagy tanító például rendkívül keveset beszélt az ősi Indiában, mert azon a fokon, ahol akkoriban az étertest állt, az embernek nem volt fogékonysága az olyan szavak iránt, amelyek gondolatot foglalnak magukban. Ezért annyira nehéz a mai ember számára elképzelni azt, ahogy egy ilyen tanítás folyt. Rendkívül keveset beszéltek, és inkább csak a hangzás színezetében, abban a módban, ahogyan egy szót kiejtünk, ismerte fel a másik lélek azt, ami ekkor a szellemi világból kiáradt. De nem is ez volt a fődolog. A szó úgyszólván csak egyfajta „megérintés”, „megpendítés”, szimbólum volt, hogy kapcsolat jöjjön létre a tanító és a másik ember között. A legrégibb indiai időkben a szó nem sokkal volt több annál, mint amikor mi megkongatunk egy harangot, megadván a jelet, hogy valami megkezdődik. Ez volt a kristályosodási pont, ami köré nem meghatározható, finom szellemi áramlások szövődtek, melyek a tanítótól a tanítvány felé áradtak. Mindenekelőtt azonban arról volt szó, hogy milyen a tanító a maga legbensőbb személyiségében. Nem az volt a lényeg, amit egy tanító mondott, hanem a lelki minősége; mert ez egyfajta sugallatként átment a tanítványra. Mivel az embernek különösképpen az éterteste volt kifejlődve, azért megfelelő módon éppen az étertesthez kellett viszonyulni. Az ember sokkal jobban megértette a ki nem mondottakat, azt, amilyen egy tanító személyisége volt, mint a szavakban kimondottakat. Mert hogy a szavakban kifejezetteket megértsék, arra az embereknek még elő kellett készülniük a későbbi kultúrkorszakok folyamán. Ezért egyáltalán nem is volt szükséges, hogy a régi indiaiak nagy tanítóinak valamelyike különösen kifejlesztett értelmi vagy tudati lélekkel rendelkezzen, mert ez az akkori kor számára teljesen használhatatlan eszköznek bizonyult volna.

Valami egyéb viszont szükségesnek mutatkozott az ottani nagy tanító számára is: a tanítónak a saját éterteste fejlődésében a többiek fölött kellett állnia. Ha ugyanazon a fejlődési fokon állt volna, mint a többiek, akkor különösebben nem is hathatott volna rá; a magasabb világból nem hozhatott volna neki semmilyen tudást és üzenetet, a fejlődés semmilyen impulzusát nem tudta volna átadni. Mert tulajdonképpen az emberek számára azt kellett elhozni, amibe majd csak a jövőben kell belenőniük. Az indiai tanítónak azt kellett magában mintegy megelőlegeznie, amit a többiek csak az ősperzsa kultúrkorszakban vehettek fel magukba. Amit a perzsa kor átlagemberének már az érző test (az asztráltest) által kellett befogadnia, azt az indiai tanítónak az étertestébe kellett lehoznia. Vagyis egy ilyen tanító étertestének egyáltalán nem volt szabad úgy működnie, mint a többi ember étertestének, hanem úgy kellett működnie, ahogyan az érző test működik majd a perzsa kultúrában. Ha egy mai értelemben vett szellemi látó odalépett volna egy nagy indiai tanítóhoz, azt mondta volna neki: Miféle étertest ez? – Mert egy ilyen étertest úgy nézett ki, mint később egy asztráltest a perzsa korban.

De egy ilyen étertest nem minden további nélkül volt képes úgy működni, mint a későbbi asztráltest. Az akkori időben ez nem történhetett meg valamiféle előrehaladó fejlődés által. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy egy olyan lény, aki egy fokkal már magasabban állt, mint a többiek, ténylegesen leereszkedett és megtestesült egy emberi organizmusban, de ami tulajdonképpen nem volt neki való, vagyis nem volt megfelelő a számára, amibe azonban csak azért húzódott bele, hogy mások képesek legyenek őt megérteni. – Ez a lény külsőleg bizonyára úgy nézett ki, mint a többiek, de belül egészen másmilyen volt. Teljes illúzió és tévedés lenne, ha valaki egy ilyen személyiséget a külseje alapján akarna megítélni. Mert miközben egy mindennapi embernél a külső megfelel a belsőnek, egy ilyen tanítónál nem esik egybe a külső a belsővel. Úgyhogy itt azzal a ténnyel találkozunk, hogy látjuk az ősi indiai népet és ezen ősindiai nép körében látunk egy személyiséget, akinek a maga számára nem lett volna szükséges, hogy leereszkedjen, de aki leereszkedett egy bizonyos szintre, hogy a többieket taníthassa. Teljesen önként jött le és testesült meg emberi alakban, de belül egészen másmilyen volt.

Ennélfogva ő egy olyan személyiség is volt, akinek nem volt köze azokhoz a sorsokhoz, amelyeket a normális emberek élnek át. Egy ilyen tanító testben élt ugyan, de számára csak külsőleges volt a sorsa, nem azonosult ezzel a sorssal, ő pusztán csak úgy lakott benne ebben a testben, mint valami házban. És ha a test meghalt, számára a halál is egészen más esemény volt, mint a többi embernek; a születés szintén, és a születés és a halál közötti élmények ugyancsak. Ezért is tevékenykedhetett másféle módon egy ilyen személyiség ebben az emberi szervezetben, a testben.

Képzeljük most el, hogyan használta például az agyát egy ilyen individualitás. Mert ha az asztráltesttel is érzékeltek akkoriban az emberek, mégis az agyat, amely ugyan még másképp volt szerveződve, úgy használták, hogy – mint valami szerszámmal – megfigyelték vele azokat a képeket, amelyekben észleltek. Tehát kétféle embertípus volt: az egyik úgy használta az agyát, mint egy szokásos emberlény; és volt a tanító típusa, aki egyáltalán nem ugyanezen a módon használta az agyát, hanem azt bizonyos vonatkozásban kihasználatlanul hagyta. A nagy tanítónak nem kellett az agy minden részét kihasználnia. Ő úgyszólván már tudta azokat a dolgokat, amiket a többi ember csak úgy tudhatott meg, ha az agy szerszámát alkalmazta.

Így ami egy nagy tanítót jellemzett, az nem tekinthető valóságos, igazi földi inkarnációnak, nem egy ember valódi, tényleges inkarnációja volt, mint egyéb esetekben, hanem tulajdonképpen olyan valami volt, ami egyfajta kettős természetet mutatott: ebben az organizációban valamilyen szellemi lény lakozott benne. Léteztek ilyen lények az ez utáni perzsa időkben, az egyiptomi időkben stb. is. Mindig úgy történt, hogy individualitásukkal mintegy kiemelkedtek ennek az emberi organizációnak a területén túlra, vagyis nem oldódtak fel abban. Ennek következtében kerülhettek abba a helyzetbe, hogy hatással legyenek a többi emberre azokban az ősi időkben. És ez addig a korig így is zajlott, amikor a görög-latin korszakban egy alapvető válság lépett fel az emberiség fejlődésében.

A görög-latin időkben különösen az értelmi vagy kedélylélek működött, amely fokozatosan megkezdte kifejleszteni belső képességeit. Miközben a megelőző korban a fődolog, mondhatnánk, kívülről folyt bele az emberekbe – ahogy ezt a fúriák példáján láthatták, amikor a bosszúálló alakokat az ember maga körül észlelte, nem pedig saját magában hordozta -, úgy a görög-latin korban bekövetkezik az, hogy az emberben belülről mintegy szembeáramlik valami a nagy tanítókkal szemben. Ezzel most egészen új viszonyok jelennek meg.

Korábban tehát leereszkedtek lények a magasabb világokból, és olyan helyzetet találtak, hogy azt mondhatták: Nem szükséges teljesen belemennünk az emberi organizációba, mert így is ki tudjuk fejteni a szükséges hatást, amikor a magasabb világokból lehozzuk az emberek számára mindazt, amit még nem tudnak, és azt beléjük csepegtetjük. – Ekkor a tanítókkal még semmit sem áramoltattak szembe az emberek. Ha azonban a nagy tanítók ezt a politikát akarták volna továbbfolytatni, akkor a 4. korszaktól kezdve az történt volna, hogy lejön közülük valaki, valamelyik területen megkezdi működését, de most talált volna a Földön valamit, ami ott fönt egyáltalán nem is létezik! Amíg a Földön az emberek a bosszúállókat, az erinnüszöket látták, a tanítók még eltekinthettek mindattól, ami a Földön van. De most lent valami egészen új jelent meg az emberekben: a lelkiismeret. Ezt fent nem ismerik, így a tanítóknak nem volt módjuk arra, hogy fent megfigyeljék. Ez valami új volt, amivel most szembetalálkoztak azok, akik onnan fentről jöttek.

Más szavakkal: az Atlantisz utáni kultúra 4. korszakában tehát szükségszerűvé válik, hogy ezek a tanítók ténylegesen leereszkedjenek az emberiség fokáig, és ezen az emberiségfokon belül megismerjék azt, ami magából az emberi lélekből szembedobog felfelé, a szellemi világ felé. Most kezdődött tehát az az idő, amelyben többé már nem volt folytatható, hogy a tanítóknak semmilyen részük ne legyen az emberi képességekben. És most tekintsük azt a sajátos lényt, akiről a maga földi inkarnációjában mint Gautama Buddha beszélünk.

Gautama Buddha korábban olyan lény volt, aki az adott kultúrkorszak földi testébe mindig meg tudott testesülni anélkül, hogy rászorult volna arra, hogy ebben az emberi organizációban mindent felhasználjon. Ennek a lénynek nem volt szüksége arra, hogy valódi emberi inkarnációt éljen végig. Most azonban egy fontos fordulópont lépett fel a bodhiszattva számára is, az a szükségszerűség ugyanis, hogy megismerje az emberi organizáció mindenféle sorsát a földi testben, amibe a bodhiszattvának most teljesen be kellett húzódnia. Ezzel valami olyat kellett megtapasztalnia, ami csakis földi testben volt megtapasztalható.

Mivel azonban egy magasabb individualitás volt, azért elegendő volt számára egyetlen megtestesülés is, hogy valóban megtapasztalja mindazt, ami ebből az emberi testből kibontakozhat. A többi ember számára a dolog úgy áll, hogy az Atlantisz utáni kultúrfejlődés negyedik, ötödik, hatodik és hetedik korszakában fokozatosan kell kialakítaniuk belső képességeiket. Ezzel szemben Buddha ebben az egyszeri inkarnációjában mindent át tudott élni, ami abban fejlődéslehetőségként benne rejlett. Amit az emberek „lelkiismeretként” majd ki fognak alakítani magukban, és ami egyre nagyobb jelentőséghez fog jutni bennük, azt a maga csíraformájában mintegy előrelátta, amikor inkarnációját Gautama Buddhaként élte. Ezért tudott ez után az inkarnáció után rögtön ismét felemelkedni az isteni-szellemi világba, és nem volt szüksége később még egy második inkarnációt végig élni. Amit bizonyos területen az emberek önmagukból ki fognak fejleszteni az eljövendő korszakokban, azt Buddha ebben az egyetlen inkarnációban mint nagy irányító erőt volt képes megmutatni számukra. Ez ama esemény által történt, amire „a bodhifa alatt üléssel” szoktak utalni. Akkoriban – Buddha sajátos missziójának megfelelően – a részvét és szeretet tana nyílt meg előtte, amit a „nyolctagú ösvényben” foglalt össze. Ez a nagy emberiség-etika – amit az emberek saját tulajdonukként csak az elkövetkezendő kultúrák folyamán fognak megszerezni – mint valami alaperő belehelyeződött Buddha lelkületébe, aki annak idején leereszkedett és bodhiszattvából buddhává lett, azaz egy ténylegesen magasabb fokot hajtott végre magában. Mert e leereszkedésében mindezt elsajátította.

Kissé vázlatosan tekintve ez az a nagy esemény, amit a keleti kultúrában mint „a bodhiszattva buddhává válását” jelölik. Amikor ez a bodhiszattva, aki korábban még sohasem inkarnálódott ténylegesen, 29 éves lett, belevillant Szuddhódana fiába, teljesen megragadta őt a bodhiszattva individualitása, aki korábban még nem teljesen vette őt birtokába, majd átélte magában a részvét és szeretet nagy emberiségtanát.

Ez a bodhiszattva, aki azután buddhává lett, miért éppen ebbe a népbe inkarnálódott? Miért nem például a görög-latin népbe?

Ha ennek a bodhiszattvának valóban az Atlantisz utáni 4. kultúrkorszak buddhájává kellett lennie, akkor valami jövőbeli dolgot kellett elhoznia. Manapság az ember a tudati lelke segítségével, ha az kifejlődik benne, éretté válik arra, hogy fokról fokra és már saját magából fakadóan megismerje azt, amit Buddha nagy kezdetként hozott. Abban az időben tehát, amikor az emberek még csak az értelmi vagy kedélylelket fejlesztették ki magukban, Buddhának már a tudati lelket kellett kialakítania. Neki tehát úgy kellett felhasználnia az akkori agy fizikai eszközét, hogy legyőzte azt, de egészen más módon győzte le, mint ahogy a görög-latin kultúrkorszakig eljutó ember. Buddha számára ugyanis a görög-latin agy túlságosan kemény lett volna. Abban csak az értelmi lelket tudta volna kialakítani; de neki a tudati lelket kellett kifejlesztenie. Ezért egy olyanfajta agyra volt szüksége, amely még puhább maradt. Azt a lelkiséget, amelynek később ki kellett fejlődnie, egy olyan eszközben, egy olyan agyban kellett alkalmaznia, amely korábban jellemezte az emberiséget, de amely ekkor még szokásos volt az indiai népben.

Itt tehát egy ismétlődést is megfigyelhetünk. Buddha megismétel egy korábbról származó emberi organizációt egy későbbi lelki képességgel kötve össze. Eddig a fokig az emberiség fejlődésében végbemenő fejlemények szükségszerűek voltak. De Buddhának az volt a feladata, hogy az időszámításunk előtti VI-V. században már a tudati lelket merítse bele az emberi organizációba.

Mint egyedi személy azonban nem vehette a teljes feladatot magára, nem tudta mindazt véghezvinni, ahogyan ez a tudati lélek az 5. korszaktól fogva majd helyesen kifejleszti magát. E feladatnak csak egy részét hordozta sajátos missziójaként. Azt a feladatot ugyanis, hogy elhozza az emberiségnek a részvét és szeretet tanát. A többi feladatnak az emberiség egyéb, hasonló tanítói szentelték magukat. Az ebbe a részbe foglalt emberiség-etikát, a szeretet és a részvét etikáját viszont Buddha kezdte meg, ami azután tovább rezgett a világban. Az emberiségnek azonban ezenkívül egyéb képességek egész sorát kellett még kifejlesztenie a jövőben: például a gondolkodás tiszta formájában tudni gondolkodni, kikristályosodott gondolatokban plasztikusan gondolkodni, egy gondolatot tiszta gondolatként a másikhoz illeszteni. E képesség kialakítására nem terjedt ki a Buddha-misszió. Csak annak kifejlesztésére irányult, ami az embereket odavezeti, hogy önmagukból fakadóan megtalálják a nyolctagú ösvényt.

Így az emberiség egy másik tanítójának kellett megjelennie, akiben egészen másféle képességek voltak, és aki a szellemi élet teljesen más áramlatát hozta le a magasabb, a szellemi világból ebbe a világba. Ennek a másik személyiségnek az volt a feladata, hogy elhozza azt, ami ma az emberiségben mindenekelőtt mint a logikus gondolkodás képessége bontakozik ki fokozatosan. Meg kellett tehát jelennie egy olyan tanítónak is, aki lehozza mindazt, ami ahhoz szükséges, hogy a logikus gondolkodás formáiban tudjuk magunkat kifejezni; mert a logikus gondolkodás szintén csak az idők folyamán fejlődött ki az emberben.

Amit Buddha nyújtott, azt az értelmi vagy kedélylélekbe kellett beleáramoltatni. Ennek az értelmi léleknek azáltal, hogy középen áll az érző lélek és a tudati lélek között, teljesen különös sajátossága az, hogy a dolgokat nem ismétli meg keresztirányban. Ahogy az ősindiai korszak a 7. korszakban, az ősperzsa a 6. korszakban stb. meg fogja ismételni magát, és ahogy a 4. korszak egymagában áll, egyedül, úgy áll az értelmi lélek is egymagában, egyedül. Az intellektuális képességeink számára való erők, amelyeknek a tudati lélekben kell csak létrejönniük, az értelmi lélekben még nem fejlődhettek ki. De jóllehet csak később kell fellépniük, már korábban meg kellett őket alapozni és ösztönözni.

Más szavakkal: az impulzust a logikus gondolkodás számára előbb kellett megadni, mint azt az impulzust, amit Buddha hozott a lelkiismeret vonatkozásában. A lelkiismeretet a 4. korszakban kellett beépíteni az emberbe. A tudatos tiszta gondolkodást az 5. korszakban kell a tudati lélekben majd kifejleszteni, de ezt mint csírát már a 3. kultúrkorszakban el kellett vetni ahhoz, hogy ma szárba szökkenhessen. Ezért annak a másik nagy tanítónak az volt a feladata, hogy az érző lélekbe oltsa bele azokat az erőket, amelyek ma logikus gondolkodásként mutatkoznak meg. Így könnyen elképzelhetjük, hogy e tanítónak még nagyobb mértékben kellett különböznie a mindennapi embertől, mint amilyen mértékben Buddha különbözött az átlagembertől! Az érző lélekben valami olyat kellett kezdeményeznie, ami akkoriban alapjában véve egyetlen emberben sem volt megtalálható. Az emberek még semmit sem tudtak kezdeni a fogalmakkal, mindazzal, aminek kifejlesztése várt rájuk. Annak a személyiségnek tehát a feladata az volt, hogy bizonyos erők csíráját helyezze el, de magukat ezeket az erőket még nem volt szabad és nem is lehetett alkalmaznia. Ez nem ment volna. Ennélfogva egészen másféle erőket kellett neki felhasználnia.

Ma reggel az „Antropozófiáról” tartott második előadásban kifejtettem, hogy a látáshoz hasonlóan az érző lélekben is olyan erők működnek, amelyek tulajdonképpen csak egy magasabb fokon válnak tudatossá, amikor is mint gondolkodási erők nyilatkoznak meg. Ha tehát egy ilyen nagy tanítószemélyiségnek sikerülhetett ezt az érző lelket úgy ösztönöznie, hogy abba a gondolkodás erői körülbelül ugyanúgy belenyomuljanak, ahogyan a gondolkodás öntudatlan módon a látó aktusban érvényesül – anélkül, hogy az ember erről számot tudna adni -, akkor véghezvitte ez a személyiség azt, hogy később ezek az erők magasabb fokon már felhasználhatók legyenek. De ez csak egyféle módon volt lehetséges. Ahhoz hogy az érző lelket ösztönözze és hogy abba a gondolatszerűt úgyszólván beleoltsa, ennek az individualitásnak valóban egészen más módon kellett hatnia akkoriban: nem fogalmakban kellett tanítania, hanem a zenén keresztül! A zene olyan erőket ad át, amelyek az érző lélekben kiváltják mindazt, ami logikus gondolkodássá válik; feltéve persze, hogy ez a tudatban majd felemelkedik és a tudati lélek kidolgozza. Ez a különös zene egy lényből, egy hatalmas lényből áradt ki, aki így – a zene által – tanított.

Ezt önök furcsának találhatják, és talán azt hiszik, hogy ilyesmi nem is lehetséges. Ez azonban mégis így volt. A görög-latin idők előtt éppen Európa tájain létezett egy ősrégi kultúra a népek körében, amely visszamaradt az olyan tulajdonságok tekintetében, amelyek főképpen Keleten fejlődtek ki. Mivel ezeken az európai vidékeken az embereknek egészen másképp kellett fejlődniük, azért ők kevésbé tudtak gondolkodni, alig hordozták magukban az értelmi vagy kedélylélek erőit. De érző lelkük éppen aziránt volt fogékony, ami egy olyanfajta sajátos zene impulzusából származott, amely a mi mai zenénkhez nem is igazán hasonlít. Ezzel Európában visszajutunk egy olyan korba, ahol egy ősi – mondhatnánk úgy is – „zenei kultúra” létezett, ahol a „dalnokok” nem csak tanítók voltak, miként azokban az időkben, amikor ez a dolog már dekadenciába jutott, hanem ahol egy varázslatos muzsika áradt végig az egész európai térségen. A 3. kultúrkorszak idején létezett egy mélyen zenei kultúra Európában, ahol különös módon fogékony volt a zenei hatásokra azoknak a népeknek az érzülete, amelyek csendben várakoztak arra, amire majd csak a későbbi időkben lesznek hivatottak.

E hatások az érző lélekre hasonló módon történtek, ahogy a szemre gyakorol hatást a gondolkodási szubsztancia ismét csak az érző lélekben. Az érző lelket kellett megmunkálni, benne kellett kialakulnia annak a tudatnak, amely magasabb fokon, a tudati lélekben mint logikus gondolkodás nyilatkozik meg. – Mármost ahogy minden tudat a fény régióiból ered, éppúgy a zene és az énekszó is. Ezért a zenén keresztül, amely így lehatott a fizikai síkra, az érző léleknek megvolt az a tudatalatti érzése: a zene azokból a régiókból jön, ahonnan a fény származik; a zene, az ének a fény szférájából való!

Az európai kultúrterületeken volt tehát egy ősi tanító – sőt, ősrégi tanító, aki ebben az értelemben egy ősrégi dalnok volt, minden régi dalnokság (Bardenschaft) vezetője. Ő a fizikai síkon a zenén keresztül tanított, és ezt úgy tette, hogy hatására megnyilatkozott valami az érző léleknek, ahhoz hasonlóan, mint amikor a Nap jön fel és fénylik. Ami erről a nagy tanítóról megőrződött a külső hagyományban, az később továbbélt a görögöknél – akik nyugat felől befolyása alá kerültek, mint ahogy kelet felől más módon voltak befolyásolva -, és összefoglalták az Apollónról szóló nézeteikben. Apollón egy napisten és egyidejűleg a zene istene is. Apollón alakja azonban visszavezet az előidőknek ehhez a nagy tanítójához, aki az emberi lélekbe belehelyezte azt a képességet, ami ma mint logikus gondolkodás jelenik meg.

Az emberiség e nagy tanítójának egyik tanítványát szintén a görögök nevezték el. Ez egy olyan tanítvány volt, aki kétségkívül egészen sajátos módon lett tanítvány. Hogyan lehetett valaki ennek a lénynek a tanítványa? A következőképpen.

Azokban az időkben, amelyekben a leírt módon kellett működnie, ezt a lényt természetesen az is jellemezte, hogy nem oldódott fel az ember fizikai organizációjában, azaz több volt annál, mint amilyenek a földön jövő-menő fizikai emberek. A szokásos érző lélekkel rendelkező ember felvehette ugyan magába a zenei hatásokat, de nem tudta volna azokat másokban felébreszteni. Itt egy magasabb individualitás volt jelen, aki aláereszkedett, és csak látszatként létezett mindaz, ahogyan kívül élt.

Az Atlantisz utáni 4. kultúrkorszakban, a görög-latin időkben viszont szükségszerűvé vált, hogy ez az individualitás leereszkedjen úgymond már egészen az emberi fokig, és az emberben található minden képességet felhasználja. De noha úgyszólván minden képességet felhasznált, mégsem tudott teljesen leereszkedni. Mert hogy elérje azt, amit az imént említettem, vagyis hogy megteremtse ezt a „keresztbe hatást”, ahhoz olyan képességekre volt szüksége, amelyek túlnyúltak annak mértékén, ami az emberi organizációt az Atlantisz utáni 4. korszakban jellemezte. – Hiszen a zenei hatásokban már mindaz benne rejlett, ami majd a tudati lélekben lesz. De ez abban az időben még nem létezhetett egy olyan személyben, akiben még csak az értelmi vagy kedélylélek gyökerezett meg. Ezért ennek az individualitásnak, miután megtestesült ebben az alakban, valamit ismét vissza kellett tartania. A 4. korszakban úgy kellett megtestesülnie, hogy bár kitöltötte az egész embert, de ebben az emberben, aki itt élt, mégis csak volt valami, ami túlnyúlt rajta. Tudott valamit a szellemi világról, amit nem volt képes felhasználni. Olyan lelke volt, amely túlterjedt ezen a testen.

Emberileg tekintve volt abban valami tragikus, hogy annak az individualitásnak, aki a 3. kultúrkorszakban nagy tanítóként működött, egy olyan alakban kellett ismét megtestesülnie, amely a lelkében önmagán túlnyúlt, de nem tudta alkalmazni ezeket a mindennapi mértéket meghaladó lelki képességeket. Ezért a megtestesülésnek ezt a módját „Apollón fiának” nevezték, mert ami korábban jelen volt, az most nem közvetlenül, hanem nagyon áttételes módon testesült meg, – tehát „a fiának” nevezték, aki mint lélek magában hordozta azt, amit a misztikában rendszerint a nőiség szimbólumával fejeznek ki. Ez azonban úgy volt meg benne, hogy nem tudta teljesen magával hozni, mivel az egy másik világban tartózkodott. A saját lelki-női oldalát egy másik világban hordozta magában, ahová nem volt bejárása, ahová azonban elvágyódott, mert saját lényének egy része volt ott. A megtestesült korábbi nagy tanítószemélyiség rendkívüli belső tragikumát a görög mítosz csodálatosan rögzítette egy névben, amit az újra megtestesült Apollónnak, avagy „Apollón fiának” adott. Ez a név: Orpheusz.

Orpheusz és Eurüdiké mítoszában a lélek e tragikumát nagyszerű módon ábrázolják. Eurüdiké korán elszakad Orpheusztól. Egy másik világba kerül. Orpheusz leszáll az árnyak birodalmába. Annyi képessége még van, hogy az alvilág lényeit zenéjével meghassa. Megkapja az engedélyt, hogy Eurüdikét ismét magával vigye. De nem szabad visszanéznie, mert a pillantás belsőleg halálos számára, vagy legalábbis kárt okoz neki, ha visszanéz arra, ami ő volt korábban, és amit most nem vehet fel magába.

Apollón Orpheusszá válásában ismét a bodhiszattva – ha keleti nevet akarunk alkalmazni – egyfajta leereszkedését látjuk, aki buddhává lesz! És így az ilyen lények egész sorát említhetnénk, akik korszakról korszakra mint az emberiség nagy tanítói jelennek meg, és akik legmélyebb leereszkedésük során – amikor buddhává lesznek – valami egészen különöset élnek át. A buddha átéli azt a boldogságot, hogy az egész emberiséget inspirálhatja. Így az a bodhiszattva, akit külsőleg az „Apollón” név őrzött meg, átélt valami individuálisat: neki éppen az individualitást, az én-tulajdonságot kellett előkészítenie. Átéli az én tragikumát, azt, hogy ez az én nincs teljesen vele, ahogyan ez az emberi tulajdonság ma már az emberek birtoka. Az ember törekszik felfelé a magasabb énhez. Ez előképe annak, ami Görögország számára a buddha vagy bodhiszattva – Orpheuszban van megfelelő módon.

Ezzel a részleteket tekintve eljutottunk az emberiség e nagy tanítóinak valamilyen jellemzéséhez, és most már tudunk valamire gondolni az ilyen fogalmak esetében. Ha összefoglalják, amit az imént mondtam, azt fogják látni, hogy mindig olyan lényekről beszéltem, akik meghatározott módon kifejlesztették magukban például az érző lelket, az értelmi vagy kedélylelket és a tudati lelket mint belső képességeket, mint olyan képességeket, amelyeknek belülről kell az emberekbe beköltözniük. Mivel csak ezt az időszakot tekintjük át, egyelőre csak ez a két lény van előttünk: az érző lélek kiművelői. De sok ilyen lény létezik, mivelhogy az ember belső oldala lassanként, fokról fokra előrehalad.

Azzal, ami úgyszólván az ember bensejét ragadja meg, hasonlítsunk most össze egy másik lényt, azon oknál fogva, hogy tulajdonképpen azt kell mondanunk: ha mindig jönnek tanítók, akik a fokozatosan továbbfejlődő belső képességeket szellemi táplálékkal látják el a felsőbb régiókból, akkor egyéb individualitásoknak is lenniük kell, akik egy másik munkát végeznek el, ami már mindenekelőtt magának a Földnek a változására vonatkozik, és mindarra, ami korszakról korszakra továbbalakul. Ha a 4. kultúrkorszakban Buddha az értelmi lelket mintegy belülről ragadta meg a tudati lélek által, akkor a másik oldalról kívülről is meg kellett ragadni ezt az értelmi lelket. Szükséges volt valamit kívülről hozzá közelíteni. Ennek a lénynek azonban máshonnan kellett jönnie és egészen más módon kellett tevékenykednie.

A korábbiakban jellemzett tanítónak, amikor odaállt az emberek elé, bele kellett öntenie az emberi bensőbe mindazt, amit a magasabb szférákból hozott. Ő tanító volt. Mit kellett tennie egy olyan másik lénynek, aki úgyszólván a Földet vitte előbbre, hogy az nemzedékről nemzedékre továbbfejlődjön. Neki nem pusztán valami bensőt kellett befolyásolnia, nem csak az emberhez kellett odafordulnia, hogy benne ezt vagy azt a képességet kifejlessze, hanem neki mint lénynek földi lényként kellett leereszkednie. Ekkor nem csupán az értelmi lélek tanítójaként, hanem az értelmi lélek formálójaként kellett fellépnie. Olyan valakinek kellett megjelennie, aki magát az értelmi lelket formálja, aki a 4. korszak e lelkének mintegy a közvetlen kifejezése volt, annak a kitüntetett korszaknak, amely középen helyezkedik el. Ennek a lénynek teljesen máshonnan kellett jönnie. Neki magába az emberi természetbe kellett belehúzódnia, abban kellett megtestesülnie. Ha a bodhiszattva az emberi bensőt alakítottá át, e lény az egész emberi természetet alakította át. Csak ő tette lehetővé, hogy a tanítók alkalmas talajt találhassanak a jövőben. Ő olyan volt, aki átformálta a teljes emberi lényt!

Emlékezzünk arra, hogy az emberi lényben a különböző lelkek beleépülnek az egyes testekbe: az érző lélek az érző testbe, az értelmi vagy kedélylélek az étertestbe és a tudati lélek a fizikai testbe. Ahol a tudati lélek a fizikai testbe épül bele, ott található a bodhiszattvák hatása, ott ragadják meg az embert az egyik oldalról. Ahol az értelmi vagy kedélylélek működik egészen az étertestig, ott egy másik lény ragadja meg az embert egy másik oldalról a 4. korszakban. Mikor történt ez?

Ez abban az időben történt, amikor az ember étertestét közvetlenül kellett megragadni, amikor az a lény, akit mint názáreti Jézust közelebbről ábrázoltunk, a János-keresztelő pillanatában a fizikai testét elhagyta. Amikor Jézus teste alámerült – és amikor egyúttal bekövetkezett valami, amit mint „sokkot”, „megrázkódtatást” írtunk le -, akkor ennek a személyiségnek az étertestébe beleereszkedett a Krisztus-lény.

Ez az individualitás, aki a másik oldalról jön, és teljesen másféle természete van. Miközben a többi nagy vezető individualitás esetében bizonyos vonatkozásban magasabban fejlett emberekkel volt dolgunk, olyan emberekkel, akik legalább egyszer átélték az emberiség sorsát, addig ezt nem mondhatjuk el a Krisztus-individualitásról. Mert mi a legalsó része ennek a Krisztus-lénynek? Alulról felfelé nézve: az étertest. Vagyis ha egyszer az ember a szelleménje segítségével az egész asztráltestét át fogja alakítani és már bele fog hatni az étertestébe, akkor ebben az étertestben egy olyan elemben fog dolgozni, amelyben Krisztus már akkoriban ugyanezen a módon munkálkodott. Krisztus a leghatalmasabb impulzust adta, amely a jövő irányában hat, és amihez az ember csak akkor jut el, ha tudatos módon nekikezd étertestének megmunkálásába.

Amikor az ember az életét végigjárja, a születéstől vagy fogantatástól eljut a halálhoz, azután a haláltól egy újabb születéshez. A halál után, az új születéshez vezető úton először keresztülmegy az asztrális világon, azután azon, amit a devaháni világ alsó részének nevezünk, majd a devaháni világ felső részén. Ha európai kifejezéseket akarunk használni, úgy a fizikai síkot a kis világnak, vagy az értelem világának nevezzük, az asztrális síkot az elementáris világnak, az alsó devahánt égi világnak, a felső devahánt az értelem világának (Vernunftwelt). És mivel az európai szellem csak fokozatosan küzdi fel magát oda, hogy nyelvében a megfelelő valóságos kifejezésekre tegyen szert, azért az, ami a devaháni világ fölött helyezkedik el, egy vallásos színezetű kifejezést kapott, és úgy hívják, hogy „a gondviselés világa”; ez ugyanaz, mint a buddhi sík. Ami e fölött van, azt az ősi tisztánlátás ugyan át tudta tekinteni, és az ősi hagyományok átadták az emberiségnek; az európai nyelvek alapján azonban nem tudtak neki nevet adni, mert csak ma küzdi fel oda magát a látó. Úgyhogy a gondviselés világa fölött található még egy világ, ami számára teljesen szabatos és megfelelő módon még nem adható név az európai nyelveken. Az valóban ott van, csak a gondolkodás még nem terjed odáig, hogy azt jellemezni tudja. De nem is adható valamilyen tetszés szerinti név annak számára, amit egyébként Keleten „nirvánának” neveznek, és „a gondviselés világa” felett található.

Azt mondtam, az ember a halál és az újabb születés között feljut egészen a felső devahánig, avagy az értelem világáig. Ott olyan magasabb világokba lát bele, amelyekben ő maga nincs benne, és látja a felette álló lényeket ezekben a magasabb világokban működni. Miközben az ember a fizikai síktól a devaháni síkig terjedő világokban tölti el életét, úgy egy bodhiszattva-lény számára az a normális, hogy felhatol egészen a buddhi síkig, amit Európában a gondviselés világának neveznek. Ez jó szó, mert ennek a síknak az a feladata, hogy gondviselően, a világot terv szerint korszakról korszakra előrelátóan irányítsa.

Mi következik be, ha a bodhiszattva – mint Gautama Buddha – keresztülment a megtestesülésen? Ha elért egy bizonyos fokot, feljut a következő síkra, a nirvána síkra. Ez az ő következő szférája. Ezzel jellemeztük a bodhiszattvákat, akik azután buddhákká válnak, hogy a nirvána síkra behatoljanak. Minden, ami az emberi bensőn így dolgozik magában ebben a bensőben, az egy olyan szférában él, ami felnyúlik egészen a nirvána síkig.

De másik oldalról hat bele az emberi természetbe egy olyan lény, mint Krisztus. Egy másik oldal felől belehat azokba a világokba is, ahová a bodhiszattvák felemelkednek, amikor elhagyják az emberiség régióját, hogy megtanulják ott mindazt, amivel azután az emberiség tanítói lehetnek. Ekkor lép elébük felülről, egy másik oldalról Krisztus lénye. Ekkor ők Krisztus tanítványai. 12 bodhiszattva veszi körül Krisztust, és általában nem beszélhetünk többről, mint 12-ről, mert ha a 12 bodhiszattva teljesíti misszióját, akkor a földi lét ideje is véget ér.

Krisztus egyetlen egyszer volt itt fizikailag, és ezzel véghezvitte a Földre való leereszkedést, megérkezést, és az onnan való felemelkedést. Ő máshonnan jött, és ő az a lény, aki középen áll a 12 bodhiszattva között, akik ott magukba fogadják mindazt, amit le kell hozniuk a Földre. Két inkarnáció között a bodhiszattva-lények így emelkednek fel egészen a buddhi síkig. Eddig a buddhi síkig terjed a teljes tudatosságuk, ahol a Krisztus lény tanítóként lép elébük. A buddhi síkon találkoznak a bodhiszattvák és Krisztus. Ha az emberek majd továbbfejlődnek, és kibontakoztatják magukban azokat a tulajdonságokat, amelyeket a bodhiszattvák beléjük csepegtetnek, akkor egyre érettebbé fognak válni arra is, hogy maguk is felhatoljanak ebbe a szférába. Egyelőre azonban csak arról van szó, hogy az emberiség megtanulja megérteni a következőt: a názáreti Jézusban inkarnálódott, azaz emberi alakban jelent meg a Krisztus-lény, és hogy ezen emberi alakon kell előbb áthatolnunk, hogy a Krisztus-individualitás igazi lényéhez eljussunk.

Krisztushoz így 12 bodhiszattva csatlakozik, akiknek elő kell készíteniük és tovább kell építeniük azt, amit Krisztus kultúrfejlődésünk legnagyobb impulzusaként hozott el. Ekkor megpillantjuk a Tizenkettőt és középen a Tizenharmadikat. Ezzel felemelkedtünk a bodhiszattvák szférájába, és beléptünk 12 csillag körébe, melyek közepén a Nap található, amely megvilágítja és melegíti őket, ahonnan azt az életforrást kapják, amelyet azután le kell hozniuk a Földre. Hogyan mutatkozik meg a Földön annak képmása, ami ott fent történik?

A Földre levetítődve ez úgy jelenik meg, hogy azt mondhatjuk: Krisztus, aki a Földön élt, a Föld-fejlődésnek egy olyan hatalmas impulzust hozott, hogy a bodhiszattváknak egyrészt elő kellett készíteniük az emberiséget erre az impulzusra, másrészt ki is kell építeniük ezt az impulzust, amit Krisztus a Föld-fejlődésnek adott. Ez a Földön mint kép úgy mutatkozik meg, hogy Krisztus a Föld-fejlődés közepén áll, a bodhiszattvák pedig az ő előhírnökei és egyúttal utódai, akiknek Krisztus munkáját az emberiséggel meg kell értetniük.

Így kellett számos bodhiszattvának előkészítő tevékenységet folytatnia, hogy az emberiséget éretté tegye Krisztus befogadására. Az emberiség azonban bár éretté vált arra, hogy Krisztus megjelenjen köreiben, de még sokáig nem lesz érett arra, hogy mindent megértsen, érezzen és akarjon abból, ami a Krisztus. És ahogy több bodhiszattvára volt szükség ahhoz, hogy az embereket előkészítsék Krisztus számára, éppen úgy sokan szükségesek ahhoz is, hogy megmutassák az emberiségnek mindazt, aminek Krisztusból bele kell áradnia az emberiségbe. Mert Krisztusban annyi minden rejlik, hogy ahhoz az emberek erőinek és képességeinek egyre nagyobbakká kell válniuk, hogy őt teljesen megérthessék.

A mai képességeinkkel csak alig-alig lehet őt megérteni. Magasabb képességek fognak az emberiségben életre kelni, és minden ilyen újabb képességünkkel Krisztust új fényben fogjuk látni. És csak ha a Krisztushoz tartozó utolsó bodhiszattva is elvégezte a maga munkáját, fogja az emberiség teljesen érezni, hogy ki és mi Krisztus. Akkor az emberiség már egy olyan akarattal lesz átitatva, amelyben maga Krisztus él. Krisztus a gondolkodáson, érzésen és akaraton keresztül be fog húzódni az emberi lényekbe, és az emberiség Krisztus külső kifejeződése lesz a Földön.

A karma törvénye

Berlin, 1909. december 22.

[A szellemtudomány módszere és szemléletmódja. A múlt, jelen és jövő szellemi összefüggései a karma törvénye alapján. Az élet első felében meglevő tulajdonságok átalakulása az élet második felében. A karma törvényének figyelembe vétele a nevelésben. Karmikus hatások földi életről földi életre. A betegség hatása a következő inkarnációra.]

A mai vizsgálódást olyan szemlélődésnek szeretném szentelni, amelyek az antropozófusokat a szó tágabb értelmében érdekelhetik, és amelyek arra szolgálhatnak, hogy azok számára, akik már hosszabb ideje részt vesznek ezeken a Zweig-estéken, ezt vagy azt a dolgot pontosabban megvilágítsák.

Mindenekelőtt hasznos lesz ismételten emlékezetünkbe idézni, hogy a szellemtudományban nem egyszerűen arról van szó, hogy ezt vagy azt mint elméletet, mint tant általánosságban ismerjük, hanem hogy újra és újra egyre pontosabban és behatóbban foglalkozzunk a megfelelő kérdésekkel és életrejtélyekkel. Valaki talán azt mondhatná: Amit a szellemi kutatás alapján az élet szempontjából az embernek legfőként tudnia kell, az kényelmesen feljegyezhető lenne – ha mindent bele akarunk foglalni – egy kb. 60 oldalas kis füzetecskében, és azután mindenki ezt a 60 oldalas füzetecskét elsajátíthatná; így mindenkinek lenne belátása az ember lényéről, a reinkarnációról és a karmáról, az emberiség és a Föld fejlődéséről, és ezzel a belátással végighaladhatna az életen. És aki ezt szeretné, az talán még hozzátehetné: Hát akkor az antropozófiai mozgalom tulajdonképpen miért nem tesz úgy, hogy a lehető legtöbb példányban elterjeszti a világban ezeket a legfőbb szempontokat, amivel mindenki magáévá tehetne bizonyos felfogást mindezekről? Miért viselkedik ez a mozgalom úgy, ami eleinte igen különösnek tűnik, hogy hetente egyszer összehívja azokat, akik a szellemtudománnyal kívánnak foglalkozni, hogy mindig újból megfogalmazza, ami 60 oldalon is kényelmesen leírható lenne? Mit mondhatnak újra és újra ezek az antropozófusok – kérdezhetné valaki – minden egyes héten az embereiknek?

Nos, talán megfelel korunk bizonyos elképzeléseinek, hogy az ember a szellemi kutatás vonatkozásában is egy efféle rövid vázlatot hordjon a mellényzsebében, hogy ilyen módon tegyen szert a legfontosabbakra. De ez olyasmi, amire állandóan emlékeznünk kell, hogy tudniillik a szellemi kutatásban nem érhetjük be egy ilyen „vázlat-tudással”, és hogy alapjában véve nem a tudásról van szó, jóllehet a szellemi kutatás tudásból, megismerésből áll, vagyis hogy nem elég általános frázisokban látni a szellemi kutatás lényegét, hanem az egészen meghatározott ismeretekben kell.

De ismét csak nem elegendő ezeket az ismereteket – mintegy a mai kor szellemében – általános meggyőződésként elsajátítanunk, és azután meg is elégednünk ennyivel. Mert nem arról van szó, hogy pusztán szert tegyünk egy ilyen meggyőződésre és tudjuk: az ember nem csak egyszer él, hanem léteznek olyan ok-okozati összefüggések, amelyek átmennek az egyik életből a másikba, létezik reinkarnáció és karma. A szellemi kutatás voltaképpeni üdve, gyógyító ereje nem az, hogy ezeket mint tanokat terjessze, hanem hogy különösen a részleteket illetően újra és újra behatóan és bensőségesen foglalkozzon ezekkel a tanokkal, és engedje ezeket folyamatosan hatni a lélekre. Mert alapjában véve semmit se ér az a meggyőződés, ami elhiteti velünk, hogy az ember nem csak egyszer él a születés és a halál között, hanem többször él; van reinkarnáció és karma stb. Az ezekben a dolgokban való hit alapjában véve még nem sokat ad az embernek. Egy olyan ember lelke, aki nem tudja, hogy létezik reinkarnáció és karma, az élet valódi mélységei tekintetében igazából nem sokban különbözik egy olyan ember lelkétől, aki tud mindezekről. Antropozófiai értelemben a lelkünk csak akkor lesz másmilyen, ha újból és újból nem csupán általánosságokkal foglalkozunk, hanem inkább azokkal a sajátos mélységekkel, amelyeket a szellemi kutatás elmondhat nekünk. Ennélfogva az kívánatos, hogy az antropozófiai felfogás vonatkozásában az életnek ezt vagy azt a részletét is egyre jobban megértsük. Ám semmire sem elég, ha csak általánosságban tudunk arról, hogy van egy nagy sorstörvény, amely kapcsolatot teremt egy ember múltbeli tettei, múltbeli érzései, gondolatai és a jelenbeli és jövőbeli élményei között. Csak akkor válik a szellemtudomány az élet részévé, ha ezeket az általános tanokat alkalmazni tudjuk az élet egyes tapasztalataira, ha képesek vagyunk egész lelkünket egy olyan látószögbe helyezni, amivel az életet új módon szemléljük.

Ezért ma először is az élet egyes részleteire vonatkozóan kell kissé megvizsgálnunk a karma törvényét, a nagy sorstörvényt. A karma törvényének nézőpontjából áttekintjük azokat a dolgokat, amelyeket önök közül többen már ismernek, de amelyeket a karma látószögéből is egyszer végig kell gondolnunk.

A „karma” általában annyit jelent, hogy a szellemi világban fennáll egy összefüggés aközött, ami ma történik, vagy a jövőben fog megtörténni, és ami a múltban esett meg. De nem különösebben helyénvaló a karma vagy a sors törvényét az okság törvényének nevezni, és azután a külső világban előforduló ok és okozat törvényéhez hasonlítani. Ha összehasonlításra törekszünk a nagy sorstörvényt illetően, akkor mindig arra is figyelnünk kell, hogy ez az összehasonlítás mint ilyen helytálló legyen, hogy valóban azt szemléltesse, amit a sors törvénye fejez ki.

Vegyük hasonlatként a következőt. Van két vízzel teli edényünk, és ezenkívül két fémgolyónk, amelyek szobahőmérsékletűek. Beledobjuk az egyik golyót az egyik edénybe: a víz olyan maradt, amilyen volt. Most fogjuk meg a másik golyót, és miután felhevítettük, dobjuk a másik edénybe. A víz benne felmelegszik! Miért lett a víz a második edényben melegebb? Miért nem az elsőben? Azért lett melegebb, mert maga a golyó, mielőtt a vízbe került volna, egy változáson ment keresztül, és a hevítés általi változásnak volt a következménye a víz felmelegedése. Fellépett egy esemény, ami egy másik esemény következménye volt, tudniillik a hevítésé. Ami tehát a megelőző időben élmény, cselekvés volt, az összefügg azzal, ami a jelenben vagy a jövőben élményként, jelenségként felénk közelít.

Ha a múlt, jelen és jövő közötti szellemi összefüggések törvényét ezen a módon szemügyre vesszük, úgy ezt megerősítve találjuk már a mindennapi életben is, abban az életben, amely körülöttünk zajlik, és amelyet ha akarunk, megfigyelhetünk, még ha sokáig nem is fejlesztettünk ki magunkban semmiféle szellemi látó képességet. Mert aranyszabályként kell mindenkor megállapítanunk: jóllehet a szellemi világ valamely törvénye csak szellemi látó megfigyeléssel, csak a szellemi kutató által igazolható ténylegesen, de egy ilyen törvény külső megerősítésekkel is mindig alátámasztható lesz számunkra a külvilág élményei alapján. Mindenesetre hogy igazolva találjuk a karma törvényét az életben, hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy már a külső életet is egy kissé pontosabban figyeljük meg, mint ez rendszerint történik. Mert az emberek az életet többnyire nem látják azon túl, mint ameddig – képiesen fogalmazva – az orruk ér. Ami valamivel ezen túl található, azt ők már nem észlelik. Aki azonban a külső életet mélyebben figyeli meg, az a születés és a halál között az emberi létben itt is, amott is megfelelőképpen igazolva fogja látni a karma törvényét.

Tartsuk magunkat lehetőleg a konkrét dolgokhoz, vegyük a következő esetet. Egy ifjú ember életének 15. évében valamilyen esemény következtében elszakad eddigi életútjától. Mondjuk, szülei helyzeténél fogva 15. évéig tanulhatott, de 15 évesen arra kényszerül – talán azért, mert az apa a vagyonát elveszítette -, hogy kereskedői pályára lépjen. Ő tehát az egyik életpályáról elkerül és egy másikhoz sodródik. Természetesen nem arról van szó, hogy az egyik élethivatást értékesebbnek tartsuk, mint a másikat, hanem arról, hogy változás következik be az életben, ha ilyesmi történik. Ha az életet a ma szokásos, materialista értelemben tekintjük, valószínűleg semmi jelentőségteljeset nem fogunk keresni az ember életében egy ilyen esemény hatására, és nem is fogunk találni valami affélét benne. Aki viszont ezt pontosabban megfigyeli, az észreveheti, hogy egy ember, aki így egy másik foglalkozásba belecsöppen, kezdetben – a változás miatt, amit neki az új hivatás nyújt – örömet, rokonszenvet érezhet a hivatása iránt, úgyszólván érdeklődéssel belenő abba. Később azonban felléphet valami különös dolog nála. Lelki élményei, a hivatását illető szimpátiái és antipátiái 18-19. évében másféle alakot ölthetnek. Megszűnhet a foglalkozása iránt érzett öröme, és egészen másképp kezdhet viszonyulni a szakmájához. Bizonyos módon tanácstalanul nézzük azt, ami azután egy ilyen ember lelkében végbemegy, ha sohasem hallottunk még az antropozófiáról.

Mi történt itt? Az történt, hogy egy ember tizenöt éves korától, amikor egy új foglalkozásba kezdett, érdeklődéssel merült bele ebbe a foglalkozásba. Kezdetben ez az érdeklődés visszaszorította azokat az érzéseit és lelki hangulatait, amelyek akkor fejlődtek ki, amikor ez az ember még egészen mást csinált. De később eljön az az idő, amikor már annál nagyobb erővel kezdi őt ismét áthatni. Éppen úgy, ahogy egy rugalmas testet megnyom az ember – egy darabig nyomhatja, de azután az anyag annál erősebben visszapattan -, bekövetkezhet az, hogy az az érdeklődés, amit egy ideig háttérbe szorítottak, most egészen különösen kitör. Így azután 18-19 évesen felszínre bukkan mindaz, ami érzésekben, hangulatokban belenyomódott a lélekbe három évvel ama változás előtt; tehát 18-19. évében előtör az, ami 11-12 évesen nyomódott bele a lélekbe. És csak akkor ismerjük ki magunkat igazán ennek az embernek az életében, ha így szólunk: a 15. évvel az élet egy csomópontja következett be, és olyan események lépnek fel ezen időpont után, melyek hatásukban kifelé éppúgy sok évvel később jelentkeznek, mint ahogy okaik sok évvel e csomópont előttiek.

Gondoljunk arra, hogy az életben mennyire segíthetünk egy embernek lelkiállapota és nehézségei tekintetében, ha abban a helyzetben vagyunk, hogy megkérdezzük: hol van egy efféle lelki csomópont ennek az embernek az  életében? – Ez nagyon finom módon rejtőzhet valahol. Ha azonban egy ilyen csomópontra bukkanunk, akkor utánaszámolhatunk, és éppúgy felfedezhetünk egy szellemi hatást több évvel ez után az életcsomópont után, mint ahogy egy okot is az előtt pár évvel. Így jutunk el a karmáról való szemlélethez. A megismerés tovább segít bennünket az életben, és így szólhatunk: az ilyen okok és okozatok egy ember életében bizonyos időközök alapján összefüggnek, úgyhogy ezek az életben valamilyen időponthoz igazodnak; és ha ezen időponttól előre- vagy visszaszámolunk, akkor megtalálhatjuk az ok és az okozat összefüggését.

Valamit természetesen elfedhet egy másik esemény. Jöhetne például valaki és azt mondhatná: a példa, amit említettél nekünk, nem megfelelő. Éppen azt tapasztaltam egy fiatalembernél, hogy nem ez történt vele. – Persze, már magam is tapasztaltam, hogy ketten biliárdoztak, amikor éppen elhaladt mellettük a pincér, és meglökte azt, aki éppen soron volt, és a golyó egészen más irányba gurult, mint ahová egyébként gurult volna. Ettől azonban az okság törvénye nem lesz téves, hanem csak másféle viszonyok jelentkeztek. De ilyenkor meg kell gondolnunk, hogy a törvényt sohasem ismerjük meg, ha nem vonatkoztatunk el azoktól a dolgoktól, amelyek a törvényt megzavarják. Felléphetnek másféle körülmények is a 15. év után, amelyek a törvényt keresztezik. A törvényeket nem azáltal ismerjük meg, hogy az életet pusztán megfigyeljük, hanem azáltal, hogy először a helyes módon összegyűjtjük az élet eseményeit. Mert az életben állandóan meg vannak zavarva a dolgok, ezért nem mutatkoznak meg olyan könnyen a törvények. Mégis csak akkor szabályozhatjuk az életet, ha a törvényeket úgy ismerjük meg, ahogyan azoknak érvényesülniük kell. Ha ismerjük a részleteket, akkor ennél a fiatalembernél, aki az élet ilyen töréspontján ment keresztül, azt mondhatjuk: a nevelő feladata, hogy erre most ügyeljen.

Itt lesz a karma számunkra élettörvény, itt jelentkezik az, amikor a törvényt az életben alkalmazhatjuk, és csakis így válik hasznavehetővé. Egy ilyen eset során csak most válhatunk a gyermek tanácsadójává, akinek többé már nem adhatjuk azt, amit idáig adtunk neki. De csak akkor tehetjük ezt meg, ha ismerjük ezeket az összefüggéseket, ha tudjuk, hogy mi hiányzik ennek az embernek, és léphetünk közbe és fejthetünk ki hatást éppen ott, ahol az életben az adott hiány jelentkezik. Ha erről nem tudunk, akkor a fiatalember tanácsadói sem lehetünk. Mert csak akkor válik a karma törvénye az élet vonásává, csak akkor tanulja meg az ember, hogy tanácsadó legyen az életben, ha a karma törvényét élettörvényként tekinti.

Természetesen nemcsak ilyen összefüggések fordulnak elő az életben, hanem a születés és a halál között még egy másik módon is megmutatkozik a karma törvénye. Így érdekes összefüggés áll fenn egy ember élete első felének és második felének élményei között, bár ezt nem veszik észre az emberek. Például valaki megismerkedik egy emberrel, de még fiatalon szem elől veszti, mielőtt egy bizonyos életkorba jutna. Vagy megismerkedik valakivel egy későbbi életkorban, ennélfogva nem ismeri annak ifjúságát; vagy ha talán ismeri is ifjúkorát, elfelejti, ami sok évvel ezelőtt történt. Az élet kezdetét és végét szemügyre venni mindazon esetekben, amikor erre módunk van: ez a karma törvényének legszebb igazolódását nyújtaná már a születés és a halál közötti létben.

Itt talán emlékeznek önök arra, amit a nyilvános előadásokban mondtam például a haragról, ami ifjúkorban mint nemes harag mutatkozik meg. Akkoriban jellemeztük, hogy egy ifjú ember még nem tudja megítélni azt az igazságtalanságot, ami a környezetében lejátszódik; intellektusa még nem elég érett ahhoz, hogy egy megtörtént igazságtalanságot teljesen átlásson. De a bölcs világvezetés gondoskodik róla, hogy már legyen érzés-ítéletünk, mielőtt még értelmi ítéletre szert tehetnénk. Gyermekkorban az igazságtalanságok láttán egy jó emberben – ha megvannak erre a képességei – egyfajta nemes harag tör fel, ami egyszerűen egy érzésként jelentkezik, és ami az egyetlen, amivel a lélek az igazságtalanságot érzékelheti. Ekkor még nem érett az ember arra, hogy az intelektussal átlássa az igazságtalanságot. Ha azonban egy ember jellemében megtalálható ez a nemes haragszerű indulat, akkor bizonyára figyelembe kell vennünk. Mert amit valamely igazságtalansággal szemben így átélünk érzés-ítéletként, az megmarad a lélekben. Az ifjúkornak ez a nemes haragja átjárja a lelket, de az élet folyamán átalakul. Ami pedig az élet során így átalakul, az egy másik alakban ismét megjelenik az élet második felében: a szeretetteljes szelídségre és áldani tudó érzelmi hajlamban mutatkozik meg. Az ifjúságnak, az élet első felének nemes haragja tehát átváltozik, és a későbbi életben mint szeretetteljes szelídség, mint áldani tudó érzület jelenik meg. És nem könnyen fogjuk felfedezni – ha minden egyéb meg is egyezik és semmi sem zavarja a dolgot -, hogy az ember életének második felében ez a szeretetteljes, áldani tudó szelídség jelen van, ha nem öltött alakot az ifjúkorban egy nemes haragban, az esztelenséget, ostobaságot, visszataszító dolgokat elutasítva az életben. Így egy karmikus összefüggést találunk a mindennapi életben, amit ha egy képbe öltöztetnénk, azt mondhatnánk: az a kéz, amely az élet első felében nem tudott ökölbe szorulni egy nemes haragban, az élet második felében nem könnyen lesz képes áldást osztani.

Az ilyen dolgokat mindenesetre csak az tudja megfigyelni, akinek az életmegfigyelései, mint mondtam, valamivel tovább terjednek, mint ameddig éppen az orra ér. De ez a mindennapi életben nem jellemző az emberekre. Egy egészen triviális példán mutatnám meg, mennyire kevéssé hajlanak az emberek arra, hogy az efféle dolgokat az életben megfigyeljék.

Már gyakran említettem: akik bensőséges életmegismerésre akarnak szert tenni, hogy éppen az okkult lelki viszonyokban elmélyedhessenek, azok számára rendkívül előnyös, ha egyebek között nevelőként tevékenykednek néhány éven keresztül. Ilyenkor egészen más módon kerül kapcsolatba az ember a lelkekkel, mint a szokásos iskolapszichológia útján, amely rendszerint teljesen értéktelen is a lélek megismerése szempontjából. A lélek megismerését akkor sajátíthatjuk el, ha a lelket nemcsak megfigyeljük, hanem ha mások életét évről évre felelősségteljesen nekünk kell irányítanunk. Mert ekkor megtanulunk egyre finomabban megfigyelni is. Évekig tartó nevelői működésem alatt nemcsak azokat a gyerekeket figyelhettem meg, akiket rám bíztak nevelés céljából, hanem különböző családoknál alkalmam adódott arra, hogy más gyerekeket is megismerjek, és nemcsak a legkülönbözőbb életkorokból valókat, hanem olyanokat is, akiket úgyszólván az első pillanattól láttam, amikor a világba léptek.

Mintegy 25-30 évvel ezelőtt az orvostudományban – amelynél talán már önök is megfigyelték, hogy ötévenként mindig megváltoztatja felfogását arról, hogy mi számít „egészségesnek” az ember számára – bizonyos ideig egy egészen különös szemléletet hangoztattak. Azt ugyanis, hogy az erőtlen gyermekekre különösen erősítő hatással lenne az, ha három-, négy-, ötéves korban naponta egy jó pohárnyi vörösbort adnának nekik. Láttam gyerekeket, akik megkapták ezt a pohár bort, és olyanokat is, akik nem kapták meg. Várhattam a megfigyelésemmel – mert magától értetődő, hogy az orvostudomány először „tévedhetetlen”, vele szemben kijelenteni valamit a mindenkori jelen előítéletei ellenére nem sokat használna -, a megfigyeléseimmel tehát várhattam. Nos azok a két és öt év közötti gyerekek, akik akkoriban erősítésül megkapták naponta a pohár vörösborukat, most 25-27 éves fiatalemberek, és – figyelemmel kísérve a dolgokat, hogy itt majd megmutatkoznak egy efféle szemlélet hatásai – úgy találtam, hogy mindazok a gyerekek, akiknek adtak vörösbort, „sajtkukacok” lettek, az asztráltestük izeg-mozog, nem sokat tudnak azzal mit kezdeni, nem tudják, hogy miképpen ismerjék ki magukat az önkéntelenül mozgolódó lelki életükben. Ellenben azok, akiket akkoriban „sajnos”, mint mondták, nem tudtak erősíteni egy pohár vörösborral, most egészen szilárd természettel rendelkeznek, akik nem annyira fészkelődőek az asztráltestükben, vagy az idegrendszerükben, ha materialistán fejezzük ki magunkat.

Fennáll tehát egy ilyen összefüggés is az életben. Ez triviális ugyan, nem illusztrálja különösebben a karmát, mégis olyan, amin látjuk, hogy az élet megfigyelése nem terjedhet pusztán odáig, ameddig az orrunk ér, hanem hogy szélesebb időszakaszokat kell áttekintenünk, és hogy nem elegendő, ha csak megállapítjuk: ez vagy az az eszköz így vagy úgy hat. Mert amit itt indítványoznak, azt a valódi megfigyelő csak sok év elteltével ítélheti meg. Valójában csak a nagy életösszefüggések, és mindaz, ami arra tanít bennünket, hogy keressük ezeket a nagy életösszefüggéseket, világosíthat fel arról a módról, ahogyan az okok és okozatok az emberi életben összefüggnek. Azon kell lennünk, hogy a tulajdonképpeni lelki tulajdonságokra vonatkozóan is egybevessük az élet távolabb álló jelenségeit. Akkor a karma törvényét már a születés és a halál között is észlelni fogjuk, és nagyon gyakran rábukkanhatunk arra, ahogy a későbbi életkor eseményei összefüggnek az élet első felében átéltekkel.

Emlékezzenek még arra is, amit a tisztelet, áhitat missziójáról mondtam, vagyis annak fontosságáról, amikor a tisztelet érzésével nézhetünk fel valamilyen lényre, valamilyen jelenségre, egy olyanra, amit még nem értünk, amit éppen azért tisztelünk, mert még nem nőttünk fel az értelmünkkel hozzá. És mindig szívesen idézem fel azt, hogy mennyire szép, amikor az ember így szólhat magához: gyermekként hallottam egyszer egy különösen tiszteletreméltó családtagról, akit rendkívül tiszteltek. Én még nem láttam, de egy mély tisztelet élt bennem e személy iránt. Amikor azután egyszer eljött az alkalom, eljutottam ehhez a tisztelt családtaghoz. És a legbensőségesebb, szent tisztelettel helyeztem a kezemet szobája ajtókilincsére, ahol ennek ennek a nagyformátumú személyiségnek kellene megjelennie!

Az ilyen áhítatos tisztelet érzésének hálás lesz az ember a későbbi életében, mert roppant sokat köszönhet valaki annak, ha élete első felében felnézhet valakire. Ez különösen fontos mindenki életében. Már találkoztam emberekkel, akiknek felhívták figyelmüket a szellemi-isteni iránt való áhítatos tisztelet érzésére, de amire azt válaszolták: én ateista vagyok, én nem tudok tisztelni semmilyen szellemit. – Az ilyen embereknek azt mondhatjuk: nézz egyszer a csillagos égre! Meg tudnád alkotni? Tekints erre a bölcsességteli építményre, és gondold meg: itt elmerülhet az ember az igazi hamisítatlan tisztelet érzésében! – Sokan vannak a világon, akikhez nem nőttünk fel az értelmünkkel, de akikre mély tisztelettel felnézhetünk. És különösen az ifjúkorban sokan vannak olyanok, akikre tisztelettel tekinthetünk fel, anélkül, hogy képesek lennénk őket megismerni.

Ez a tisztelet az élet első felében ismét csak átalakul az élet második felében egy egészen különös élettulajdonsággá. Már mindannyian hallottunk olyan személyekről, akik azáltal, amilyenek: valóságos jótétemények a környezetük számára. Egyáltalán nem szükséges valami különöset mondaniuk, egyszerűen csak jelen kell lenniük. Olyan, mintha egész lényükön keresztül valami láthatatlan áramolna ki belőlük, és a többi léleknek megnyilatkozna. Egész mivoltuk jótékonyan és boldogítóan hat a környezetre. Minek köszönhetik az ilyen emberek azt az erőt, hogy lelki tulajdonságaikon keresztül jótékony hatást gyakorolnak a környezetükre? Annak a körülménynek köszönhetik, hogy ifjúkorukban átélhették a tisztelet élményét, hogy életük első felében sokszor felnézhettek valakire. Az élet első felében átélt tisztelet átalakul azzá az erővé, hogy boldogítóan és jótékonyan hassunk észrevétlen módon az élet második felében.

Itt ismét egy karmikus összefüggésre bukkantunk, amely a születés és a halál között világosan és érthetően kifejeződik, amennyiben észrevesszük. Alapjában véve igazi karmikus érzésből fakadt az, amikor egyik művének mottójául Goethe ezeket a szép szavakat választotta: „Amire ifjúkorunkban vágyódunk, öregségünkben bőségesen megkapjuk.” – Persze, ha csak rövid távú összefüggéseket figyelünk meg az életben, akkor gyakran beszélünk kielégítetlen kívánságokról; de ha a nagy összefüggéseket tekintjük, nem ez a helyzet.

Az itt ábrázolt dolgokat megint csak áttehetjük az igazi életgyakorlatba. És lényegében csak az válhat valódi nevelővé, aki az életet szellemtudományosan is áttekinti. Mert az élet első felében olyat fog adni az embernek, amiről tudja, hogy az majd az élet második felében felhasználható lesz. Manapság semmit sem tudnak annak felelősségéről, amit azok vesznek magukra, aki mindenfélét belenevelnek az ifjú emberekbe. De ma olyannyira megszokottá vált lenézően beszélni ezekről a dolgokról, a materialista gondolkodásban úgyszólván magas lóról beszélnek e témáról. Szeretném ezt a most említett állítást szemléltetni egy kis tapasztalatommal, amit itt Berlinben a köreinkben szereztem.

Jött ide egyszer egy látogató, olyan valaki, aki úgy hitte, hogy ha egyszer, egyszer az életben végighallgat egy vagy két gyűlést, akkor megítélheti az itteni dolgokat. Különösen az ilyenfajta emberek a hasonló szellemi mozgalmakról, mint amilyen a miénk is, efféle módon igyekeznek ítéletet alkotni, hogy azután „szakszerűen” leírhassák a dolgokat. Akik ma újságcikkekkel töltik meg a világot, kifejezetten azt hiszik, hogy ezen a módon megítélhet valamit az ember. Egyszer elmennek, aztán már tudják is, miről van szó. – Ez az említett látogató le is írta, és nagyon különös volt, amikor egy amerikai folyóiratban a mi Zweig-gyűlésünkről olvashatott az ember. Természetesen a leírás igen sajátságos volt. De mint mondtam: amit szellemtudományosan valóban meg akarunk ragadni, azt egy efféle módon nyilván a legkevésbé sem lehet elsajátítani, hanem tisztában kell lennünk azzal, hogy csak akkor lépünk be a spirituális életbe, ha megvan bennünk az az akarat, hogy a részleteket is valóban átéljük és végigcsináljuk.

Ezt az egészet csak azért meséltem el, hogy jellemezzem az illető látogató ítéletét, hogy mit tapasztalt, amit nem is tartott titokban. Ez a látogató azt mondta: a szellemtudományban az nem tetszett neki, hogy mindent rendszerez; felosztja a világot fizikai világra, asztrális világra, devaháni világra és így tovább. Miért kell ezt csinálni, mindent ennyire részekre osztani? – Ennyit látott ő meg egy vagy két előadásból. Milyen elborzasztó hatással lett volna rá, ha még a többi felosztást is hallotta volna! Ez a személy úgy vélte, hogy a dolgokat nem így kell nézni, hanem „általánosságban” kell beszélni a szellemi világról, miért is kell mindent túlrészletezni?

Így beszélnek ma a nevelés területén, így beszélnek az élet minden területén, és lényegében véve így beszél a mai tudomány is. Az élet önkényes megfigyeléséből kifolyólag összevissza beszélnek az emberek, nem pedig az élet egyes jelenségeinek tárgyszerű kutatása alapján szólnak. Ezért mindazokra, akik a világot valóban megfigyelik, annyira rettenetesen hatnak az ilyen jellegű reformok és programbeszédek, melyeknek hatása olyan az emberre, amit valamilyen kínzó fizikai fájdalomhoz hasonlíthatnánk. Csak kézbe kell vennünk egy átlagos tudományos könyvet. Ebben a megfigyeléseket mégoly lelkiismeretesen fejtegethetik is, mégis az a mód, ahogy a dolgokat ábrázolják, egyszerűen félelmetes, mert semmi fogalmuk nincs arra vonatkozóan, hogy hogyan kell a jelenségeket megfigyelni. Így mindenféle embert megcsodálnak, akik ezt vagy azt teljesen önkényesen, mert éppen az jut az eszükbe, a világba kikiabálják.

Fontos tehát, hogy az antropozófusok elsajátítsák azt a tudatot, hogy az életet egészen a részletekbe menően figyeljék meg azokkal a módszerekkel, amelyeket a karma és egyéb élettörvények adnak a kezünkbe az élet gyakorlata számára. Ezért a nevelés kérdésére vonatkozóan is csak akkor remélhetünk áldást az emberiség eljövendő fejlődése szempontjából, ha az antropozófiai szemlélet behatol a nevelés alapelveibe. A karma olyan valami, ami szilárd támaszt nyújthat a neveléssel kapcsolatos minden életmegfigyelés számára is.

Végtelenül lényeges tudnunk, hogy a nevelésben a jelenségek karmikusan összefüggnek. Ez a következő felfogásmódban is tetten érhető: Ha egy gyermek helyesen fejlődik, annak ilyennek vagy olyannak kell lennie. Ezt vagy azt tartom a magam részéről fontosnak az életet illetően. – És most azt gondolja az ember, hogy a gyermek egy zsák, és mindent bele lehet tömni, amit éppen helyesnek vélünk. Így a saját lényünket véssük bele a gyermekbe, önmagunk szimpátiáit és antipátiáit. Ha tudnánk, hogy ez mit eredményez karmikusan, akkor másképp látnánk a dolgot. Látnánk, hogy amit így a gyerekbe mint valami zsákba beletömködünk, karmikusan odavezet, hogy ez az embert elhervasztja és kiszárítja, a gyereket idő előtt megvéníti, és éppen lényének középpontját öli meg.

Ezért egy gyermek nevelése során úgyszólván indirekt módon kell hozzá közelednünk, amikor úgy gondoljuk, hogy ezt vagy azt a tulajdonságot el kell sajátítania. Ilyenkor nem arról kellene gondoskodnunk, hogy egyik vagy másik tulajdonságot belecsepegtessük, hanem először inkább a szükségletet kell kiváltanunk benne e tulajdonság iránt, a vágyat kelteni fel a gyermekben, hogy e tulajdonságot elsajátítsa. Itt tehát egy fokkal vissza kell lépnünk. Ha tudjuk, hogy ez vagy az az étel jót tesz a gyereknek, azt nem szabad ráerőltetnünk, hanem inkább arról kell gondoskodnunk, hogy először ráérezzen annak ízére, úgyhogy már ő maga kívánja meg az ételt. A vágyat és a kívánságot kell szabályoznunk, hogy a gyermek saját magából fakadóan akarja azt, ami számára jó. Ez egy másfajta módszer, mint az, hogy mindenfélét belepakoljunk, mint valami zsákba, sőt azt mondjuk: mindent tegyünk bele! – Ha tehát először a szükségleteket szabályozzuk, akkor eltalálunk a gyermek életmagjához, és azután látni fogjuk, ahogy mindez az élet második felében karmikusan beteljesedik, amennyiben az ember életörömöt, életerőt sugároz ki magából, úgyhogy ez az ember az élet második felében nem fonnyadt és száraz lesz, hanem eleven marad lényének középpontjából fakadóan.

Ha így tekintjük a karma törvényét, azt fogjuk mondani, nem elég, ha egy könyvecskébe felírjuk magunknak: létezik a karma törvénye, a korábbinak és a későbbinek az összefüggése -, hanem a karma törvényének nézőpontjából kell közelednünk az egész élethez. Csak akkor jut igazi alakjához az antropozófia, ha belebocsátkozunk az élet egyes részleteibe, de ehhez azzal az akarattal is rendelkeznünk kell, hogy újra és újra munkához lássunk, azaz, sohase szakadjunk el megint tőle. Időt kell találnunk arra, hogy az élet jelenségeit az antropozófia nézőpontjából tekintsük.

Mindez néhány szempont volt ahhoz, hogy a születés és a halál közötti életen belüli összefüggést megmutathassuk. A karma törvényét mindenesetre követhetjük a születésen és halálon túl menően is, ami szintén a többiekkel való együttlét lesz, avagy a másokkal összefonódó élet. Amit ma a születés és halál közötti életünkben tapasztalunk, azt hozzá kell kötnünk azokhoz a dolgokhoz is, amelyeket korábban éltünk át, vagy a későbbi életben élünk át. Itt megint csak számtalan részletet említhetnénk. Most szeretném annyival beérni, hogy karmikus nézőpontból megvilágítom az élet egy fontos kérdését, amennyiben a karma átnyúlik egyik életből a másikba, mégpedig az egészség és betegség kérdését, különösképpen az utóbbit.

Ha valakit valamilyen betegség ér, azt hihetné, hogy a karma értelmében ezt kell mondania: megérdemeltem, ez a sorsom! – De pusztán ezzel egyáltalán nem jellemezzük mindig helyesen a karma törvényét. Egy betegség esetén tisztában kell lennünk azzal, hogy szellemileg felfogva tulajdonképpen miben rejlik annak lényege. Ilyenkor jól tesszük, ha először is azt vizsgáljuk meg, hogy miben áll például egy fájdalom lényege. Ebből kiindulva azután átmehetünk a betegség szellemi megértéséhez.

Miben áll a fájdalom lényege? Vegyünk most egy teljesen külső fizikai fájdalmat, például azt, amikor az ujjunkat megvágjuk. Miért fáj ez? Sohasem tisztázhatjuk szellemileg a fájdalom lényegét, ha nem tudjuk, hogy ezt a fizikai ujjat áthatja egy éteri ujj és egy asztrális ujj. Amilyennek mutatkozik a fizikai ujj, ahogyan meg van formálva, ahogy folyik benne a vér és az idegek szétágaznak, mindezt az éteri ujj formálta meg. Ez az alakító, és ma még mindig ő gondoskodik arról, hogy az idegek a megfelelő módon legyenek elrendezve, a vér helyesen folyjon és így tovább. Amit az étertest ebben megformál, azt az asztráltest működteti amely az egészet áthatja. Hogy miért fáj nekünk, ha az ujjunkat megvágjuk, azt egy külsőleges összehasonlítással szeretném megvilágítani.

Tegyük fel, önöknek kedvenc időtöltése, hogy minden nap egyszer a virágukat megöntözik a kertben, ez bizonyos örömet okoz maguknak. De egyik reggel az öntözőkannájuk tönkre ment, vagy ellopták, és így nem tudják a virágukat meglocsolni a kertben. Ezért most szomorúak. Ez nem fizikai fájdalom. De a kedvenc időtöltésük elmaradása miatt a fizikai fájdalomhoz hasonlót éreznek. Mivel nincs meg az eszközük, nem tudnak végezni egy tevékenységet. Ami itt külsőleg hiányzik és ezért csak egy morális fájdalmat idézhet elő, az fizikai fájdalommá válhat a következő miatt.

Az étertest és az asztráltest arra vannak berendezkedve, hogy az ujjat olyan módon tartsák rendben, amilyen az most. Az éter-ujjat és az asztrál-ujjat sohasem vághatom le. Ha az ujjamat megvágom, akkor az történik, hogy az éter-ujj nem tud megfelelően beavatkozni. Megszokta az ujj helyes kapcsolatát, és ez a kapcsolat most megzavarodott, éppen úgy, ahogy korábban a tevékenységem, amikor a kertben locsolni akartam. Az asztráltest és az étertest tehát nem tud bekapcsolódni, és ez az asztráltestben hiányként, azaz fájdalomként jelenik meg. A megszokott tevékenységek nem működnek, a szokott módon nem képesek beavatkozni, ami az asztráltestben mint fájdalom lép fel. Abban a pillanatban azonban, amikor az étertest és az asztráltest már nem tud megfelelően közbelépni, egy nagyobb erőfeszítés is bekövetkezik. Ahogy a mi esetünkben, amikor a kertet öntözni akarjuk, erőfeszítésbe kerül öntözőkannát keresni, vagy efféle, úgy most az asztráltestnek és az étertestnek is nagyobb erőfeszítést kell ráfordítania arra, hogy a dolgot ismét rendbe hozza. Ez a fokozottabb tevékenység, amit itt rá kell szánni, a tulajdonképpeni gyógyítás. Ekkor a szellemi egy energikusabb tevékenységre van felszólítva, és ez nem más, mint a gyógyítás. Hogy az ember szellemi részei intenzívebb tevékenységre kényszerülnek, ez idézi elő a gyógyulást. Minden betegség azon alapul, hogy az ember fizikai testében vagy akár étertestében levő valamilyen rendellenesség miatt a szellemi részek nem tudnak a szokott módon közbelépni, úgymond akadályoztatva vannak ebben, és a gyógyulás a rendellenességgel szembeni fokozottabb ellenálló erőre való felszólításban áll. A betegség mármost vagy úgy zajlik le, hogy meggyógyulunk, vagy pedig belehalunk. Tekintsük mindkét esetet karmikus oldalról.

Ha a betegség úgy végződik, hogy egészségessé válunk, akkor a szellemi részeinkbe, melyeket a korábbi inkarnációkból hoztunk magunkkal, akkoriban olyan nagy életerőket tudtunk belehelyezni, amelyek valóban képesek most gyógyítóan beavatkozni. És ha visszapillantunk a korábbi inkarnációinkra, azt mondhatjuk: akkoriban nemcsak arra voltunk képesek, hogy a testünkről megfelelő módon gondoskodjunk azáltal, amivel az életben általában rendelkezünk, hanem még egy tartalékalapot is magunkkal hoztunk, amit most ki tudunk emelni a szellemi életrészeinkből.

De tegyük fel azt, hogy meghalunk. Mi történik akkor? Akkor azt kell mondanunk: ha kísérletet tettünk a gyógyulásra, akkor nagyobb erőket is kellett magunkban felébresztenünk. De ezek nem voltak elegendőek, nem voltak megfelelőek. Erőket mozgósítani azonban, hogy azok intenzívebben érvényesüljenek, sohasem haszontalan dolog. Ehhez valójában nagyobb erőfeszítéseket kellett tennünk. Ha a jelenlegi életben nem is jutottunk abba a helyzetbe, hogy szervezetünk valamelyik területén helyreállítsuk a rendet, akkor is legalább erősebbé váltunk. Hiszen ellenállást fejtettünk ki. Csak ez nem volt elegendő. De ha nem is volt elegendő, mégsem ment veszendőbe, amit ekkor erőkben mozgósítottunk. Ez átjön velünk a következő inkarnációba, és az illető szerv erősebb lesz ahhoz képest, mint ha nem kaptuk volna meg a betegséget. És azután képesek leszünk arra, hogy azt a szervet, ami ebben az életben idő előtt a halálba vitt, később majd különös erővel és szabályszerűséggel alakítsuk ki.

Kedvező hatás fog tehát akkor is fellépni, ha a betegség mostani kezelése nem vezethetett gyógyuláshoz. Ebben az esetben is egy betegségben karmikusan valami olyat kell látnunk, ami a következő életben előnyös módon kiélhető. Az eljövendő életben ugyanis ilyen vagy olyan irányban különös erőre teszünk szert azáltal, hogy egy betegséggel megküzdöttünk, még ha nem is győztük le. Csakhogy azt mégsem mondhatjuk: talán éppen az a jó, ha a betegséget engedjük érvényesülni, hiszen ha a betegséget igazán átéljük és nem avatkozunk be gyógyítólag, akkor a bensőnkben az erők megerősödnek, és a karma annál inkább beteljesedhet. – Ez értelmetlenség lenne. Éppen arról van szó, hogy a gyógyulást úgy folytassuk le, hogy a lehető legkedvezőbben tudjanak közbelépni a kiegyenlítő erők; vagyis hogy mindent, ami csak lehetséges, megtegyünk a gyógyulásért, teljesen függetlenül attól, hogy a gyógyulás bekövetkezik-e, vagy sem. A karma mindig az élet barátja, sohasem az élet ellensége.

A karma törvénye, ahogy az egyik életből a másikba átnyúlik, ezáltal az életet erősítőként jelent meg egy sajátos példán bemutatva. Így azt mondhatjuk: ha ebben vagy abban a szervünkben különösen erősek vagyunk, az egy olyan előző életre utal, amelyben ez a szerv, amely most igen erős bennünk, egyszer különösen beteg volt. Akkoriban nem tudtuk teljesen meggyógyítani. De ehhez erőket mozgósítottunk, amelyek most ezt a szervet különösen erőssé formálták. – Látható tehát, ahogy az egyik életből a másikba átnyúlnak események, tények, ahogy a lényünk magva egyre erősebb és erősebb lesz, ha a megfelelő módon tudatosítjuk, hogyan tehetjük azt erősebbé. És ezen a módon a karma törvénye segítségével mindinkább szellemi lényünk magvának eleven megértéséhez juthatunk el.

Ezzel választ kapunk arra a kérdésre is, hogy miért jövünk össze olyan sokszor? – Azért gyűlünk össze annyiszor, mert nemcsak a megismerésünket akarjuk bővíteni, amikor tanításokat fogadunk be, hanem mert a tanítások, ha helyes módon közlik és sajátítják el őket, a benső lényünket egyre erőteljesebbé és ellenállóbbá teszik. Szellemi életnedvet öntünk a dolgainkba, amikor összejövünk és antropozófiával foglalkozunk. Ezáltal az antropozófia nem egy elmélet, hanem egy életital, egy életelixír, amit újra és újra a lelkünkbe töltünk, és amiről tudjuk, hogy a lelket egyre erősebbé, egyre szilárdabbá teszi. Ha pedig az antropozófia többé már nem az lesz az emberek számára, ami manapság a külső világ értetlensége miatt, ha egyszer belenyúlik majd az egész szellemi életünkbe, akkor az emberek látni fogják, hogy az életben való boldogulás – a fizikai életé, az egész külső életé is – attól a megerősödéstől függ, ami az antropozófiai szemléletmód által és az antropozófiai átélés során szerezhető meg. El fog jönni az idő, amikor az ilyen antropozófiai gyűlések a legfontosabb erősítőszerek lehetnek az emberek számára, és amikor onnan kijönnek, azt mondják: az egészségünket, az erőnket az életben annak a körülménynek köszönjük, hogy a tulajdonképpeni benső lényünkben, a lényünk középpontjában mindig újból megerősítjük magunkat! – Csak ha azt érzik az emberek, hogy az egyes vizsgálódásokban megadja nekik az antropozófia azt, ami egészen a fizikai testig erőteljessé és egészségessé teszi őket, csak akkor fogják megérezni az antropozófia e küldetését. És akik ma antropozófiával foglalkoznak, azok tekintsék magukat úttörőknek az antropozófia mint életerősítő szempontjából! Csak akkor lesz igazi az antropozófia, és csak akkor szerezhető meg a helyes ellenállás mindazzal szemben, ami ma oly sokféleképpen életgyengítő hatású.

Végezetül még valamire felhívnám a figyelmet. Nincs, amit manapság gyakrabban emlegetnének, mint az „örökölt hajlamok” kifejezést. Aki ma az „örökölt hajlamok” kifejezést nem veszi a szájára minden héten legalább háromszor-négyszer, tekinthető-e az művelt embernek? Egy művelt embernek mindenképp tudnia kell legalább azt, hogy a tudós orvostudomány már megállapította, mi számít az emberi életben örökölt hajlamnak. Aki nem mondja olyankor, amikor ez vagy az az ember nem tud mit kezdeni saját magával, hogy az illető örökölte az erre való hajlamot, az nem is művelt ember, hanem valami egyéb, és ezek között az egyebek között talán egy antropozófus. Itt kezdődik az, amikor a mai élet tudománya nemcsak elméletileg jár tévúton, hanem már az életben is kezd kárt okozni. Itt van a határ, ahol az elmélet közel kerül a morálishoz, ahol már immorálissá válik az, ha téves elméletet állítanak. E téren az életerő, az életbiztonság éppen attól függ, hogy a valóságot ismerjük meg. Mert aki a helyes szellemi szemlélet alapján megerősíti, erőteljessé teszi magát a lelkében, egy életelixírhez juttatván magát, az mi mindenre lehet képes!

Amik öröklődés útján kerülnek az emberbe, azok a fizikai testben, vagy legfeljebb az étertestben történő öröklődések. De a helyes életszemlélete folytán egyre erősebbé és erősebbé teszi magát az ember a tulajdonképpeni benső lényében, és legyőzheti azt, ami örökölt hajlam benne, mert a szellemi, amennyiben a helyes módon működik, képes arra, hogy a testit kiegyensúlyozza. Aki azonban a maga szellemi benső lényében nem erősödik meg, aki azt mondja: a szellemi csak a testiség produktuma, az – mivel nem rendelkezik erős bensővel – ki van szolgáltatva az örökölt hajlamoknak, és nála ezek károsan fognak érvényesülni.

Egyáltalán nem csoda, hogy amit ma örökölt hajlamoknak neveznek, annyira félelmetes hatású, mivel elhitetik az emberekkel az örökölt hajlamok erejét, és elveszik tőlük azt, ami ellene hatna. Kinevelik az örökölt hajlamban való hitet, és azután a szellemi világszemléletű embertől is elveszik a legjobb harcmódot az örökölt hajlam ellen. Kitalálják az örökölt hajlam mindenhatóságát, és ezáltal lesz hatása. Nemcsak hamis nézetek vannak erről, ami életellenes és kicsavarja kezünkből a fegyvert, hanem itt egy olyan elmélet kezdődik, ami teljességgel materialista világszemléleten alapul. Itt kezd belejátszani a materialista világszemlélet a morálisba, ami nem csupán elméletileg hat tévesen, hanem már immorális is. Ez nem intézhető el azzal, hogy pusztán azt mondjuk: Akik ilyen állításokat tesznek, azok tévednek. Nem kell túl szigorúan megróni azokat, akik ilyen elméleteket felállítanak. A tudomány egyes képviselőit itt sohasem szabad megsérteni, akiknek ez a véleményük; jóindulattal megérthető ez úgy is, hogy nekik ilyen tévedésekhez kell jutniuk. Mert egyikük nem tudja magát kiszakítani a tudományos tradíciókból; a másiknál is megbocsáthatónak találhatjuk, mert van felesége és gyereke, és talán fonák helyzetbe kerülne, ha nem az uralkodó szemléletekhez igazodna. – Az egészre mint korjelenségre mégis fel kell hívnunk a figyelmet, mivel itt a tudomány nemcsak téves elméleteket kezd terjeszteni, hanem olyan, az életet szolgáló eszközöket vesz ki az ember kezéből, amelyeknek szellemi világszemléletként erővel kellene megtölteniük az életet, és amelyek egyedül képesek arra, hogy azzal a hatalommal szemben, amelynek egyébként le kellene győznie az embert, vagyis a fizikaisággal – felvegyék a harcot. Ez a fizikaiság csak addig ellenállhatatlan hatalom számunkra, amíg nem alakítunk ki a szellemiségünkben valamilyen erőt vele szemben. Ha kialakítjuk ezt az erőt magunkban, akkor felnő bennünk egy harcos bármiféle fizikaisággal szemben.

Ezt nem remélhetjük máról holnapra. De akik a dolgokat igazi értelmükben megértik, azok fokozatosan elsajátítják a szellemtudományos felfogást azokra a jelenségekre vonatkozóan is, amelyekkel szemben az ember először tehetetlennek bizonyul. Ami itt nem egyenlítődik ki egy életben, az kiegyenlítődik az életek összességében. És ha megfigyeljük az egyes életet, éppúgy a megtestesülésről megtestesülésre haladó életet, akkor a karma törvénye, helyesen értve, nem egy olyan törvény lesz számunkra, amitől el kell tekintenünk, hanem egy olyan, ami vigaszt és erőt fog adni nekünk, és egyre erősebbé fog tenni bennünket. A karma törvénye az élet erejének törvénye, és mint ilyet is kell felfognunk. Nem arról van szó, hogy bizonyos absztrakciókról tudjunk, hanem hogy az életben a részletek területén is spirituális életigazságokat kövessünk, és hogy sohase fáradjunk el a szellemi megismerés kiművelésében, amikor áthatjuk magunkat a szellemi kutatás egyes igazságaival.

Ha ezt önök szem előtt tartják, akkor antropozófiailag a helyes értelemben fognak élni. Akkor tudni fogják, hogy miért nem elégedünk meg azzal, hogy ezt vagy azt a könyvet elolvastuk, hanem az antropozófiát szívügynek tekintjük, amivel nem szűnünk meg foglalkozni, amihez mindig újból szívesen visszatérünk, és amiről tudjuk, hogy minél gyakrabban térünk vissza hozzá, annál gazdagabbá tehet bennünket az élet irányában.

Krisztus belépése az emberiség fejlődésébe

Berlin, 1910. február 2.

[Az én bevonulása az emberi lénybe a lemúriai korban. Ugyanekkor történt az ún. luciferi befolyás, amelynek következményei: egoizmus (asztráltest), tévedés és hazugság (étertest), betegség és halál (fizikai test). Leküzdésük és átalakításuk a Krisztus-impulzus által. Leereszkedés az anyagba az arany-, ezüst-, vas- és a sötét korszakban. Krisztus mint példakép és erő. A Hegyi beszéd. A Káli Júga letelte után fellépő új emberi képességek lehetővé teszik a Krisztushoz való újszerű kapcsolódást.]

Egyik múltkori fejtegetéskor úgy fogalmaztam, hogy az evangéliumok mindegyikében a Golgota nagy titka egy-egy sajátos oldalról kerül bemutatásra. Felhívtam a figyelmet arra, hogy a Márk-evangélium a Golgota rejtélyét, Krisztus Jézus titkát nagy kozmológiai összefüggések alapján ábrázolja, míg a Máté-evangélium e rejtély történeti alakulását egy népből kiindulva magyarázza, mégpedig az óhéber népből. Nyomon követtük, ahogy nemzedékről nemzedékre Ábrahám ideje óta fokozatosan fejlődnie kellett az óhéber népnek, hogy azután kiteljesedésként létrehozza azt az emberlényt, aki magába fogadhatta Zarathustra, vagy Zoroaszter individualitását. Láttuk, hogy az óhéber nép minden tulajdonsága – amelynek fokról fokra egyre intenzívebbé kellett formálódnia, ahogy nemzedékről nemzedékre alakult – a fizikai öröklődés elvén alapult. Éppen ezzel jellemezhettük az óhéber nép küldetésének különbségét más népek küldetésétől. Az óhéber nép missziója abban volt, hogy bizonyos tulajdonságokat kellett átörökítenie, amelyeket az ábrahámi kor legrégibb generációitól egészen Jézusig éppenhogy a fizikai öröklődés útján kellett fokozottan átörökíteni.

A Máté-evangélium azonban még sok egyéb titkot magában rejt, miként a többi is. Ha e tél folyamán néhány kipillantást is végzünk, perspektívákat is nyitunk az evangéliumokban, az legfeljebb csak ösztönzést adhat a megértéshez. Mert hogy az evangéliumokat teljes egészében megértsük, ahhoz egy szinte soha véget nem érő szellemi munka szükséges. Ma egy egészen meghatározott oldalról fogjuk megvilágítani először a Máté-evangéliumot, amihez hozzákapcsoljuk az ilyen tanok bizonyos gyakorlati alkalmazását is, ahogyan azokat e távlatok alapján követhetik a ma az antropozófiai szellemi mozgalomban résztvevők.

Ha egyfajta visszapillantást teszünk egynémely dologra azokból, amiket az évek során tanultunk, akkor elmondhatjuk, hogy az emberiségnek az a fejlődése, ahogy azt szellemtudományosan ábrázoltuk, különböző válságokon megy keresztül, eljut fontos csomópontokhoz, majd egy ideig egyenletesen halad, azután ismét egy lényeges csomóponthoz érkezik, és így tovább. Gyakran hangsúlyoztuk, hogy egy ilyen legfontosabb csomópont az emberiség földi fejlődésében az az idő, amikor időszámításunk kezdetén megjelent a Krisztus-impulzus. Ha ettől kezdve korokat átugorva visszafelé haladunk, egy lényeges időponthoz érkezünk, amire mindig újra utalni szoktunk. Ha az atlantiszi korszakon is áthaladunk és visszajutunk a lemúriai korba, ott azt az időpontot találjuk, amikor az ember lényébe elültetődött az emberi énre való legelső hajlam.

Ha valamit meg akarunk érteni, akkor a szavakat egészen pontosan kell használnunk. Pontosan meg kell különböztetnünk például azt, ami ekkor, a régi lemúriai korban történt, amikor azt mondjuk: akkoriban lett belehelyezve az emberlénybe az énre való legelső adottság csíra, – és amikor azt mondjuk: a Golgotai Misztérium idején kezdődött el az az időszak, az a korszak, amikor az emberiség teljesen tudatára ébred ennek az énnek. – Jelentős különbség van aközött, hogy az ént csak hordozza az ember, mint olyan valamit, ami benne adottságként működik, vagy hogy már tudatosítja is azt, hogy rendelkezik ezzel az énnel. E kettőt szigorúan meg kell különböztetnünk egymástól, különben nem jutunk dűlőre a fejlődés valóságos törvényeivel.

Tudjuk, hogy az én elültetése az emberben beleágyazódik a Föld összfejlődésébe. A Föld végighaladt a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-korszakon, és csak ezután nyerte el azt az alakját, amilyen ma. A Szaturnusz-korszakban a fizikai testre való képesség alapozódott meg, a Nap-korszakban az étertestre való képesség, a Hold-korszakban az asztráltestre való képesség, és ehhez jött a Föld-korszakban az énre való képesség. A Föld-fejlődésen belül az énre való képesség a lemúriai korszakban jelent meg. Ebben a lemúriai korszakban azonban még valami más is történt. Az ugyanis, amit mi mindig luciferi befolyásnak neveztünk.

Abban a korban tehát egyfelől szert tett az ember az én csírájára, amely arra volt rendelve, hogy az elkövetkezendő földi korszakok folyamán mindinkább kifejlődjön, másfelől pedig az asztráltestbe beoltódott a luciferi befolyás. E luciferi befolyás következtében viszont megváltozott az ember egész lénye, tehát az emberben mindaz, ami erőkben, elemekben az étertestet és a fizikai testet addig jellemezte. Ezáltal a lemúriai korban az egész ember másmilyen lett, mint amilyen akkor lett volna, ha semmiféle luciferi behatás nem éri. A lemúriai időkben tehát az ember kétféle módon is megváltozott. Egy leendő én-lénnyé vált, illetőleg egy olyan lénnyé, amelybe belekerült a luciferi princípium. Ha a luciferi princípium nem jött volna, attól az én-behatás még mindenképp bekövetkezett volna.

Mi történt az emberi lényben annak hatására, hogy a luciferi befolyás érvényre jutott a lemúriai korban?

Amikor egy ilyen témát erről vagy arról az oldalról ábrázolunk, olyankor – nagyon kérem önöket – ezt sohase vegyék úgy, mintha ezzel már mindjárt mindent el is mondtunk volna a dologról; hanem ez mindig csak egy-egy nézőpont kiragadása lehet. Az évek során sokat beszéltünk arról, hogy mi minden történt a luciferi hatásnak köszönhetően a fejlődés folyamán. Minderre most is tekintettel kell lennünk, de ezt ezúttal nem ismétlem meg. Ma csak egyetlen szempontot fogok kiemelni, amely egy bizonyos oldalt jellemez. Ez a szempont pedig az, hogy az ember e luciferi befolyás hatására korábban jutott el egy fejlődésfokhoz, mint ahogy az tulajdonképpen elő volt írva számára, és ahogy a bölcs világvezetés úgyszólván tervbe vette. A luciferi befolyás következtében ugyanis az ember mélyebben ereszkedett bele lényének – a Föld korábbi megtestesüléseiből átörökölt – részeibe, az asztráltestébe, az étertestébe és a fizikai testébe, vagyis ezekkel szorosabban összefonódott, mint ha nem történik meg a luciferi befolyás. Az ember az énjével úgyszólván közelebb maradt volna a szellemi világhoz, énjével még hosszabb ideig érezte volna magát a szellemi világ tagjának, ha a luciferi hatás nem eredményezi azt, hogy ez az én mélyebben húzódjon be az asztráltestbe, az étertestbe és a fizikai testbe. Mondhatnánk, a luciferi befolyás következtében az ember mélyebben belenyomódott a Földbe a lemúriai kor idején.

Megadhatjuk azt az időpontot, hogy – ha nincs luciferi befolyás – mikor ereszkedett volna le az ember a Földre, avagy a fizikai anyagba ilyen mértékig, szemben azzal, ahogy ez valójában történt a lemúriai korban a luciferi befolyás eredményeképpen. Ez az időpont az atlantiszi korszak közepén lett volna. Más szavakkal: ha nem jött volna a luciferi hatás, akkor az embernek a Földre való leereszkedéssel az atlantiszi kor közepéig várnia kellett volna. De a luciferi hatás miatt ez előbb következett be.

Ezáltal viszont egy szabad, a saját impulzusaiból cselekvő lénnyé is változott. Mert ha egyébként az atlantiszi kor közepéig megőrizte volna magát a szellemi világtól való teljes függőségében, akkor addig nem is tudott volna ő maga választani jó és rossz között, sohasem fejleszthetett volna ki magában szabad impulzusokat, hanem csupán lelki ösztönökből fakadóan cselekedett volna, vagyis olyan erők alapján, amelyeket az isteni-szellemi lények ültettek el a lelkében. De a luciferi lények megszerezték neki azt a lehetőséget, hogy korábban, mint egyébként, választani tudjon jó és rossz között, vagyis ne pusztán az isteni-szellemi világrend törvényei vezessék ösztönösen, hanem ő maga döntsön, és önmagát tegye meg egyfajta törvényszerűséggé.

Ezt a tényt mély értelműen fejezi ki számunkra a bűnbeesés leírása, ami egy nagyszerű imaginációban nem egyebet ábrázol, mint azt, amit most fejtegettem. Ezt az Ótestamentumban úgy fejezik ki, hogy azt mondják: az isteni-szellemi lények beleoltották az emberbe az élő lelket. – Ha ez az élő lélek pusztán ilyen maradt volna, akkor az embernek várnia kellett volna, amíg ezt az élő lelket, azaz a még kifejletlen ént az isteni-szellemi lények később éretté teszik már arra is, hogy dönteni, választani tudjon. Ám jönnek most a luciferi hatások, amit a Biblia kígyóként ábrázol. Ezáltal eléri az ember azt, hogy ne pusztán ösztönösen kövesse Jahve vagy az Elohák befolyását, hanem maga döntsön jóról és rosszról. Az ember egy olyan lényből, akit addig irányítottak és vezettek az isteni-szellemi lények, most egy olyan lénnyé vált, aki maga tud dönteni.

A Biblia is teljesen világosan tudatja, hogy a kígyó, vagyis a luciferi lények az ember döntésképességét tették lehetővé. Majd pedig elhangzanak a Bibliában a szavak az istenek részéről: az ember olyan lett, mint egy miközülünk! – azaz az istenek közül. Vagy ha ezt radikálisan akarjuk kifejezni: az ember a luciferi befolyás által elsajátított valamit, ami mindaddig csak az isteneknek volt fenntartva. Az isteneknek megvolt a képességük dönteni jóról és rosszról, de ez a képesség nem volt meg azokban a lényekben, akik az istenektől függésben álltak.

A luciferi befolyás következtében az ember döntésre képes lény lett, csakhogy egy olyan lény, aki ezt az isteni tulajdonságot túl korán fejlesztette ki magában. Ily módon a luciferi hatás folytán belekerült az emberi természetbe valami, aminek még váratnia kellett volna magára az emberi fejlődésben az atlantiszi kor közepéig. Mármost elgondolhatjuk, hogy az ember teljesen más lett volna, ha a leereszkedés az anyagba csak az atlantiszi kor közepén megy végbe, hiszen akkor a lelke érettebben vett volna részt ebben a leereszkedésben. Az ember érettebb lényként érkezett volna le az anyagba. A fizikaiba, az éteribe és az asztrálisba is más tulajdonságokat vitt volna bele, és egészen másképp lett volna képes választani a jó és a rossz között. Azáltal, hogy a lemúriai kortól az atlantiszi kor közepéig az ember dönteni képes lénnyé tette magát a jó és a rossz vonatkozásában, egyúttal rosszabbá is változott, mint amilyen egyébként lett volna, és egy kevésbé tökéletes állapotba került. Mert az atlantiszi kor közepéig az egész időt sokkal szellemibb módon csinálta volna végig, így azonban azt materiálisabban tette meg. Ebből most az következett, hogy ha az ember nem kapja meg azt, amit az istenek az atlantiszi kor közepére szántak neki, akkor teljesen lezuhant volna.

Mit adtak volna az embernek az atlantiszi kor közepén, ha egészen addig ösztönös formában vezették és irányították volna őt a szellemi-isteni lények?

Azt adták volna neki, amit – miután a luciferi befolyás egyszer már bekövetkezett – a Golgotai Misztérium által kapott! Az ember a Krisztus-impulzust az atlantiszi kor közepén kapta volna meg. Most azonban, minthogy a luciferi befolyás végbement, az embernek olyan sokáig kellett várnia a Krisztus-impulzusra, mint amennyi idő telt el a luciferi hatás és az atlantiszi kor közepe között. Amennyi idővel előbb lépett az emberhez Lucifer az atlantiszi kor közepe előtt, annyival később jött a Krisztus-impulzus. Így annak, hogy az ember a maga istenhez hasonlatosságát korábban szerezte meg, mint kellett volna, a Krisztus-impulzus késleltetése volt a következménye. Mert az embernek előbb még mindenen keresztül kellett mennie, ami földi karmájában jelentkezett számára mindazzal kapcsolatban, ami rossz belekerült a luciferi befolyás révén. Ezt előbb úgyszólván ki kellett egyenlítenie az emberiségnek.

Az embernek várnia kellett nemcsak arra, amíg a luciferi hatás olyan lénnyé teszi, aki már választani képes jó és rossz között, hanem arra is, amíg a Föld-fejlődés folyamán fellép mindaz, ami ennek a luciferi hatásnak lesz majd a következménye. Ezt tehát ki kellett várni. Csak ezután szállhatott le a Földre a Krisztus-impulzus.

A világ bölcs vezetése szerint az embernek nem kellett volna örökre nélkülöznie azt, ami a luciferi hatás révén létrejött, hanem az atlantiszi kor közepén kellett volna megkapnia. Mindenképpen ilyenné kellett volna válnia. Mindenesetre az a forma, amilyenné a luciferi befolyás következtében lett az ember, a másik esetben nem jött volna létre. – Az ember Lucifertől nemcsak a szabad választást kapta meg mindazzal kapcsolatban, ami összefügg a szellemi dolgokkal, hanem azt a képességet is, hogy lelkesedni tudjon a jó, a nemes, a nagy és a bölcs iránt. Mi emberek ma olyanok vagyunk, hogy nem pusztán hidegen, józanul, ridegen dönthetünk a jó és a rossz között, hanem képesek vagyunk fellelkesülni is a szép, a fennkölt, a jó és bölcs iránt. Ez abból származik, hogy az asztráltestünkbe belekerült valami, ami egyébként csak az énbe, az ítéletalkotó énbe került volna bele, ha azt az atlantiszi kor közepén kapja meg az ember. Mindazt tehát, amit érzelmekben, idealizmusban, lelkesültségben magunkban hordozunk a jó, a magasrendű ideálok iránt, annak a körülménynek köszönjük, hogy az asztráltestünkbe belejutott valami még azelőtt, hogy az énünkben az istenhez hasonlatosságból, Krisztus befogadásából részesültünk volna.

A lényeges azonban az, hogy ennek az istenhez hasonlatosságnak, istennel azonosságnak, annak a lehetőségnek, hogy az ember a jót önmagában megtalálja, az emberhez egyszer mindenképp el kellett érkeznie. Amennyiben a luciferi befolyás nem történik meg, akkor ez az impulzus az atlantiszi korszak közepén jött volna el. Most azonban abban a korszakban érkezett, amelyben Krisztus Jézus élt és tevékenykedett.

A Krisztus-impulzus révén tehát az emberbe behúzódott az a tudat, hogy az énjében hordoz valamit az isteni szubsztanciából, az isteni lényből. Ezen alapul az Újszövetség minden mélyebb kijelentése is, hogy az ember az én-lényébe felveheti az istenit, és hogy ez az isteni működik benne, és így választhat jó és rossz között. Ezért úgy fogalmazhatunk: a Krisztus-impulzus befogadása az emberi bensőbe megadta az embernek azt a lehetőséget, hogy azt mondja: a saját létezésem megismerésében, a jóról és a rosszról való döntéseimben én vagyok magamnak a zsinórmérték.

Ha tehát visszapillantunk a kereszténység előtti időkre, így kell szólnunk: ahogyan akkoriban még nem volt jelen az az impulzus, amely az embert valódi választani képes lénnyé teszi jó és rossz között, úgy e kereszténység előtti időkben a jó és rossz közötti választás, a jóra, szépre és igazra vonatkozó ítélet és megismerés szükségképpen fogyatékos volt, és olyan jellegű, amely tulajdonképpen nem származhatott az ember legbensejéből. A Krisztus-impulzus eljövetele előtt az embernek még nem volt lehetősége arra, hogy a saját legbenső lényéből fakadóan döntsön jóról és rosszról. A kereszténység előtti korban a valódi jóra, a valódi igazra, a valódi szépre vonatkozó döntés csak oly módon történhetett, hogy egyes személyiségek, mint amilyenek a bodhiszattvák voltak, az idők folyamán lényük egy részével felnyúltak az isteni-szellemi világba, tehát a jóról és rosszról való döntést tulajdonképpen nem az emberi természet legmélyéről szerezték, hanem az isteni világokból. Az isteni-szellemi lényekkel való kapcsolatuk révén jutottak hozzá, és azután szuggesztív módon belefolyatták az emberi lélekbe. A kereszténység előtti korokban ilyen vezető nélkül az emberek mindig csak fogyatékos döntéseket hozhattak a jóról és rosszról. Ha ezek a vezetők a saját szívükre hagyatkoztak volna, nem is tudtak volna semmit. Csak azáltal, hogy a lélek mélységeibe ereszkedtek le, de ami még nem volt odaajándékozva az embereknek, vagyis azáltal, hogy ők a saját én-lényükből kimentek az ég birodalmaiba, jutottak azokhoz az impulzusokhoz, amelyekre az embernek szüksége volt, hogy a jóról és rosszról való fogyatékos döntés e korában a jót előkészítően mégiscsak meggyökereztessék a Földön.

Így a kereszténység előtti korszakban az ember olyan lény volt, aki az istennel való azonosságot még nem eléggé érett tulajdonságok formájában sajátította el, vagyis olyanokkal, amelyek még egyáltalán nem voltak alkalmasak arra, hogy hordozzák az istenhez hasonlatosságot. Ennélfogva mindent, amit az ember tett a lemúriai kortól kezdve, rosszabbul, fogyatékosabban tette, mint egyébként tette volna. A luciferi befolyás következtében a kereszténység előtti korban mindenekelőtt azt tette rosszabbul és fogyatékosabban, ami saját magára vonatkozott. Asztráltestét, étertestét és fizikai testét, amelyek egyébként szellemibbek maradtak volna, ha nem érvényesül a luciferi befolyás, azáltal, hogy mindez így történt, rosszabbul, materiálisabban alakította ki. Így azonban mindenféle baj is megjelent az emberi életben, amelyek az idők során kifejlődtek, hosszú idő alatt felhalmozódtak.

A lemúriai kortól a Golgotai Misztériumig megjelent a baj, a rossz a fizikai testben, az étertestben és az asztráltestben. Az asztráltestben nagyfokú egoizmus bontakozott ki, az étertestben kialakult a tévedés lehetősége, amikor valamit meg akarunk ítélni, és a hazugság lehetősége. Ha az ember az isteni-szellemi lények befolyása alatt maradt volna, és impulzusaik alapján ösztönösen cselekszik, akkor sem tévedésbe nem eshetne, sem hazugság nem vezethetné félre, ha ma ismereteket akarna szerezni a körülötte található világról. Így azonban a hazugságra való hajlam és a tévedés veszélye belekerült az emberi fejlődésbe. És mivel a szellemi mindig oka, előidézője a fizikainak, és mivel a luciferi befolyás és annak következményei inkarnációról inkarnációra mindinkább beleették magukat az étertestbe, azért a fizikai testben is megjelent a betegség lehetősége. A betegség a fizikai testben lévő rossz, ami e fejlődés hatására került bele.

De még valami lényeges is bekövetkezett. Ha az ember nem lett volna kitéve ezeknek a hatásoknak, ha nem engedi ezeket hatni magára, akkor egy olyan tudata sem alakult volna ki, hogy amikor a fizikai test lehull róla, valami egyéb történik, mint az élet puszta átalakulása. A halál tudata nem jelent volna meg. Mert ha az ember kevésbé mélyen ereszkedik le az anyagba, és a szálakat, amelyek összekötik őt az isteni-szellemivel, nem szakítja szét, akkor jól tudná, hogy a fizikai burok levetésével csak a létezés egy másik formája veszi kezdetét. Nem tekintené azt az általa kedvelt lét elveszítésének, bevégződésének. – Minden dolog tehát a fejlődésben más arculatot kapott volna.

Mivel az ember mélyebben szállt le az anyagba, ezáltal szabadabbá és függetlenebbé tette ugyan magát, de fejlődését fogyatékosabbá is tette, mint amilyen az egyébként lett volna.

Mindazt, ami az emberben torz, fogyatékos lett, a Krisztus-impulzus újból meggyógyítja. Csak ne kívánjuk, hogy ez lényegesen rövidebb idő alatt, mint ahogyan kifejlődött, avagy éppen máról-holnapra, meggyógyuljon. A lemúriai korszaktól a Golgotai Misztériumig nagyon hosszú idő telt el. Lassan és fokozatosan, megtestesülésről megtestesülésre fejtve ki hatást, kibontakozott az egoizmus, a tévedés és a hazugság, a betegség és a halálérzet. Azáltal, hogy a Krisztus-impulzus is már hatást fejt ki az emberiségben, ezek a tulajdonságok az ember felemelkedő fejlődésében ismét vissza fognak változni. Azokkal a képességeivel, amelyekre lent szert tett, az embert visszavezetik a szellemi világba. Sőt, ez gyorsabban is történik meg, mint ahogy a leereszkedés ment végbe. De ne kívánjuk, hogy azáltal, amit a Krisztus-impulzus segítségével felvehet magába, az ember képes lesz egy vagy két inkarnáció alatt az önzését legyőzni, az étertestében úgy meggyógyulni, hogy többé már semmi veszély ne fenyegesse a hazugság és a tévedés terén, és hogy a fizikai testében egészséges legyen. Ez csak lassan és fokozatosan történhet meg. De egyszer mindez megtörténik.

Éppen úgy, ahogy a luciferi befolyás révén az ember lefelé lett vezetve ezekhez az említett tulajdonságokhoz, a Krisztus-impulzus révén ismét felfelé lesz vezetve. Az önzés át fog változni önzetlenséggé, a hazudozásra való hajlam igazlelküséggé, a tévedés kockázata az ítélet biztosságává és igazságává. A betegség pedig egy annál nagyobb egészség megalapozásává válik. Azok a betegségek, amelyeket legyőztünk, egy magasabb egészség csíráivá lesznek. És ha a halált idővel úgy fogjuk fel, hogy a halál a Golgotán a halál előképeként, mintaképeként hat a saját lelkünkben, akkor a halál is elveszti fullánkját. Az ember tudni fogja, hogy miért kell időről időre a fizikai burkát levetnie, hogy egyre magasabbra hatoljon a megtestesülések folyamán. Ami azonban különösképpen a Krisztus-impulzusnak köszönhető, az az, hogy lökést adott helyrehozni mindazt, ami az emberi megismerést és az emberi megfigyelést illeti, azaz az ember tudását a világról.

Már mondtam, hogy az ember jobban belebonyolódott az anyagba, a három testében fogyatékosabbá tette magát, mint amilyen lett volna, ha nem éri a luciferi befolyás. Ezáltal az az ösztönzés ragadta magával, hogy egyre mélyebben ereszkedjen le a materiális létezésbe, és egyre alaposabban beleszövődjön a puszta anyagba. Ez történt különösen a megismerésével. De ez is csak lassan és fokozatosan ment végbe. A luciferi hatás fellépésekor nem mindjárt süllyedt le az ember olyan mélyre, hogy mögötte úgymond minden kapu bezárult volna a szellemi világ felé. Az ember még sokáig kapcsolatban volt a szellemi világgal, ahonnan származott, és ahol egész lényével még ott maradt volna, ha nem jön a luciferi befolyás. Az ember még sokáig részese maradt ennek a szellemi világnak, még sokáig érezte, ahogyan finomabb szellemi ösztöneibe az isteni-szellemi világ sugarai belehatnak. Még hosszú időn keresztül úgy cselekedett, hogy annak ösztönzése nem csupán emberi volt, hanem olyasmi, mintha az istenek működtek volna mögötte. Ez különösen a legrégebbi időkben volt így. Csak lassan eresztették le az embert az anyagiságba, és ezzel azután el is veszítette az isteniről való tudatát.

Így azután az emberiség azon szellemi áramlatai és világszemléletei, amelyek tudtak ezekről a dolgokról, mindig utaltak arra, hogy volt egy régi korszak, amikor a luciferi hatás folytán az ember valamennyire már belesüllyedt ugyan az anyagi létezésbe, de még nem olyan mértékig, hogy ne hatott volna benne erősen ez az isteni befolyás. Az emberiség fejlődésének ősi koraiban ezt a korszakot „aranykornak” nevezték. Ez nem a fantázia szülötte, hanem az aranykor egy olyan kifejezés, amit azok használtak, akiknek a régebbi időkben még volt sejtelmük arról, hogy létezett egyszer az emberiségnek ez az ősrégi korszaka, amit az imént leírtam. Ez az aranykor, amit a keleti filozófia kifejezésével „Krita Júgának” hívnak, a leghosszabb ideig tartott mindazon korszakok előtt, melyeket még bemutatok.

Majd az aranykor után jött az úgynevezett ezüstkor. Ekkor az ember már jobban letaszítódott a fizikai világba. De mindez lassan és fokozatosan történt. Még most sem záródtak be teljesen a szellemi világ kapui. Az embernek még voltak olyan jelentős pillanatai, melyekben egy álomszerű tisztánlátás során észlelte az ösztönei mögött működő isteneket. Ebben az ezüstkorban ugyan már nem nevezhető többé az ember az istenek társának, de még érzékelte azt, hogy az istenek mögötte állnak. Ezt a korszakot a keleti filozófia kifejezésével „Treta Júgának” nevezzük.

Ezután jött az a korszak, amely már belenyúlik az Atlantisz utáni korba; utolsó nyúlványai átterjedtek a történelmi időkbe, amikor még mindig képesek voltak néhányan a régi álomszerű, homályos tisztánlátásra. De a tudat a szellemi világról, ahonnan kinőtt az ember, ebben a korban már csak egyfajta emlékként létezett, amennyi megmaradt a korábbi inkarnációkból. Ez olyan volt, mint amikor ma önök az ifjúságukra, a gyermekkorukra, illetve a jelenlegi életkorukra gondolnak. Gyermekkorunkban közvetlenül átéltük a gyermekkori élményeinket; ugyanígy még közvetlenül élték át az emberek az isteni-szellemi világot a Treta Júgában. Abban a korszakban viszont, ami ezután következett, és amit vaskornak is neveznek, már inkább csak bizonyos emlékezés volt erre. Ezt hasonlíthatjuk ahhoz, ahogy a felnőtt ember néz vissza a gyermekkorára. Mert önök nyilván azt mondják: én átéltem a gyermekkoromat, az nem volt álom! Így volt ebben a harmadik korszakban is, ahol még tudták az emberek: a korábbi időkben mi átéltük az istenivel való kapcsolatot, de ez mostanra már csak emlék számunkra. – Leírtam már részletesen, ahogy az ősindiai kultúrában továbbhatott az emlékezés az atlantiszi korra. Mivel ez az emlékezés még fennállt, ezért tudták akkoriban a szent risik a maguk nagy isteni tanításukat hirdetni. Ezt a vaskort a keleti filozófia „Dvapara Júgának” nevezte.

Ezután jön el az a korszak, amelyben az isteni-szellemi világra való emlékezés már eltűnik, amikor a maga megismerésével és szemléletével az ember teljesen kihelyeződik a fizikai világba. Ez a kor időszámításunk előtt, Krisztus Jézus születése előtt 3101-ben kezdődik, és a keleti filozófia kifejezésével „Káli Júgának” nevezik, a sötét kornak, mivelhogy ekkor az ember a szellemi világgal való minden kapcsolatát elveszítette, és teljesen összenőtt a fizikai világgal.

Nyomatékosan megjegyezném, hogy e kifejezéseket most kisebb időszakaszok jelölésére használom; de kiterjeszthetjük őket nagyobb időegységekre is. A koroknak tehát olyan felfogása alapján beszélek, ahogy azok először kisebb korszakokat fejeznek ki, amely szerint a Káli Júga, miként az indiai filozófia tanítja, időszámításunk előtt 3101-ben vette kezdetét. Ekkor készül elő az a kor, amelyben az embereket arra tanítják, hogy csakis azt lássák meg, ami – mint valami fátyol vagy burok – eltakarja az isteni-szellemi világot előlük, és amelyben ők csak a külső fizikailag érzékelhetőt észlelik. Bár a Káli Júga kezdetén még számosan voltak, akik beleláttak, vagy emlékezni tudtak az isteni-szellemi világra, de a normális emberiség számára megkezdődött most az a korszak, amikor már csak a fizikailag érzékelhetőt képes az ember észlelni.

Ilyen volt az emberek leereszkedése egészen a Káli Júgáig. A Káli Júga a legmélyebbre való leereszkedés korszaka. Ekkor kellett érkeznie annak az impulzusnak, hogy ismét felemelkedjenek. Ezért jött az újbóli felemelkedés impulzusa, a Krisztus-impulzus éppen a Káli Júgában, a sötét korszakban!

A Krisztus-impulzust a Jahve-, vagy Jehova-vallás készítette elő. Mert az embert korábbi döntései fogyatékosságára a Jahve-vallás figyelmeztette. A régi lemúriai kortól a Sínai-hegyen történt kinyilatkoztatásig eltelt idő annak korszaka volt, amikor az ember bár maga tudott dönteni jóról és rosszról, de másfelől tévedésbe is esett a jót és rosszat illetően, és egyre inkább belevitte a Földbe azt, amit a Bibliában bűnnek neveznek. A bűn belemaródik a földi életbe. Az ember elsajátította ugyan az istennel való azonosságot, de ezt olyan tulajdonságok számára vette igénybe, amelyek egyáltalán nem voltak érettek az istennel való azonosság számára. Minek kellett most történnie?

Először is meg kellett mutatni az embernek, hogy mit kíván tőle az istenség, amennyiben öntudatos énné kell válnia. Ezt a sínai-hegyi kinyilatkoztatás által tárták elé, a tízparancsolat közlésével. Ekkor hallották az emberek Mózestől: amit eddig létrehoztál magadban a jót és rosszat illetően, az torz, fogyatékos. Én megmutatom neked, hogy hogyan hangzottak volna a törvények, ha te nem ereszkedtél volna le, és a jó és rossz közötti választásodban nem a fogyatékos tulajdonságaidat használtad volna fel! – Így viszonyul a Sínai-törvény, a tízparancsolat ahhoz, amivé vált az ember. Úgyhogy a szellemi világból lehangzott számára az, ami a helyes lett volna, azzal szemben, amit mint torzat és korlátoltat kialakított. Mint valamiféle vastörvény áll itt a tíz parancs, mint egy fáklya, amely megmutatja az embernek azt, hogy milyenné nem vált. Ezért alá kell vetnie magát ennek a törvénynek, mindennel együtt, ami lett az emberből. Ezt a tíz parancsot kezdetben nem adhatta volna az ember saját maga önmagának, mivelhogy döntésében, a saját törvényadásában nem megfelelővé, fogyatékossá vált. Ezért a tízparancsolatot egy inspirátortól, Mózestől kellett megkapnia, azaz egy felülről származó isteni sugallat útján. Ezek a parancsok azonban úgy voltak megfogalmazva, hogy mind az énre irányultak. Azt mondták ki az embernek, hogy hogyan kell egy énnek viselkednie, ha az emberiség célját keresztül akarja vinni.

Mózes tízparancsolatáról 1908. november 16-án tartott előadásomban kifejtettem a részleteket. Ott megmutattam, hogy az énnek először is hogyan kell viselkednie a szellemi világ irányában (az első három parancsolat), milyen magatartást tanúsítson embertársaival szemben tetteiben és cselekvéseiben (a következő parancsolatok), és hogyan viszonyuljon saját érzületéhez (az utolsó parancsolatok). Az én nevelését, kultúrálódását fejti ki ez a tíz parancs. Ez annak előkészítése volt, hogy saját bensejében maga az én tanuljon meg önmagának impulzusokat adni, azt követően, hogy a Káli Júgába, a sötét korba beleereszkedett.

Az embereknek először felülről meg kellett mutatni egy törvényt. De aminek azután az én saját törvényévé kellett válnia. Ez pedig csak úgy válhatott ilyenné, ha az én felveszi magába a Golgota nagy példaképét, vagyis amikor az én azt mondja magának: ha a lelkembe egy olyan gondolkodást fogadok be, ahogy az a lény gondolkodott, aki a Golgotán feláldozta magát, ha egy olyan érzületet fogadok be magamba, ahogy az a lény érzett, aki a Golgotán feláldozta magát, és ha egy olyan akaratot fogadok be, ahogy az a lény akart, aki a Golgotán feláldozta magát, akkor fogja a lényem saját magában megtalálni a döntésképességet, fogja az istennel azonosságot egyre jobban kifejleszteni magában, és azontúl már nem pusztán követni fog valamilyen külső törvényt, mint amilyen a tízparancsolat is, hanem egy belső impulzust fog követni az énem: a saját törvényét!

Így Mózes először egy törvényt állított oda az emberek elé, Krisztus azonban egy olyan mintakép és erő számunkra, amit a lelkünknek be kell fogadnia magába, hogy önmagát kibontakoztathassa. Ezért kellett Krisztus Jézusnak az emberben mindent a legbensőkig elmélyítenie, mindazzal, ami szellemi impulzusként megjelent, lehatolnia az emberi lélek legmélyére, egészen magáig az énig. Ez csak úgy történhetett meg, ha megértjük a következőt, amit Krisztus Jézus impulzusként árasztott szét a világban:

Az ember beleereszkedett a sötét korszakba, a Káli Júgába. E sötét korszakot megelőzően az emberek beleláttak a szellemi világba valamilyen tompa, homályos szellemi látással. Ekkor nemcsak a fizikai test eszközei szolgálták őket, hanem amikor a szemükkel, fülükkel stb. megfigyelték a fizikai világot, akkor mindenütt egy szellemi is megjelent számukra a virágok, növények, kövek stb. körül. Ezek az emberek tehát gazdagok voltak a szellemit illető megfigyeléseikben. Az ősi időkben ajándékba kapták a szellemit. Most, a sötét korszakban koldusokká lettek a szellemit illetően, mert többé már nem kapják meg ajándékba a szellemit. Szűkölködők lettek a szellemiben. Mindinkább eljött a Káli Júga, amikor az embereknek azt kellett mondaniuk: a régi időkben minden másképp volt; ott még megajándékoztak bennünket a szellemivel, az emberek fel tudtak tekinteni a szellemi világba, bőségben részesültek a szellemiből, akkor még hozzáférhető volt számukra az égi birodalmak. Most azonban az emberek letaszítódtak a fizikai világba. Bezárultak a szellemi világ kapui az emberi érzékek előtt, és a fizikai test semmilyen észlelést nem nyújt az ég birodalmairól.

De Krisztus így szólt: ragadjátok meg az ént ott, ahol most meg kell ragadnotok, akkor az ég birodalmai közel kerülnek hozzátok. Mert a ti énetekben fognak megnyílni! Ha a szemetek megnyílik a külső-érzékelhető fény mögötti szellemi fény felé is, ha a fületek a fizikai hang mögött meghallja a szellemi hangot, ha felemelitek magatokat Krisztushoz, akkor magatokban meg fogjátok találni a mennyek országát! Boldogtalanok voltak mindazok, akik a sötét korszak folyamán szegények lettek, koldussá váltak a szellemben. Most boldogokká lehetnek, miután eljött a Krisztus-impulzus, vagyis hogy az emberi énbe behatolhatott Krisztus, az a lény, aki hírt adott nekik a szellemiről, az ég birodalmairól. Ily módon az ember szellemben való elszegényedése tekintetében a legfőbb krisztusi kinyilatkoztatás így szól: mostantól boldogok lehetnek azok, akik könyörögnek a szellemért, és akik többé már nem kapják ajándékba a szellemet az ősi látás folytán; mégis boldogok lehetnek ők mostantól, ha befogadják magukba a Krisztus-impulzust. Mert akkor énjük fejlődése révén övék lehet a mennyek országa!

Nézzük most az étertestet, amely a fizikai test alakítója. Mi jött bele? – A fizikai testben csak a betegség nyer kifejeződést. Maga a fájdalom először az étertestben van, és az étertest fájdalma egy későbbi inkarnáció során a fizikai testben a betegségben fejeződik ki. Most azonban valami olyan jött a világba – így mondhatta Krisztus Jézus -, ami által a bensőben egy impulzus támadhatott arra, hogy a fájdalom az étertestből fokozatosan kikerüljön. A Krisztus-impulzust befogadván most boldogok lehetnek azok, akiknek étertestében már gyökeret vert a fájdalom, mert van bennük valami, ami által megtalálhatják magukban a szenvedésből kivezetőt, a belső vigaszt, a belső Paraklétoszt, (vigasztaló, tanító, irányító szellem) a belső vigasztalót!

Mi lett a luciferi befolyás hatására az asztráltestből? Fogyatékosabbá vált, mint korábban volt. Megkapta ugyan azt a lehetőséget, amit jó tulajdonságként ábrázolhattunk, hogy a jó és a nagy iránt fellelkesüljön, az igaz, a szép és a jó fennkölt dolgai iránt lelkesedést érezzen. De itt azt is számításba kell vennünk, hogy az ember a Föld dolgai iránt csakis a szimpátián és antipátián keresztül viszonyul. Aki viszont befogadja a Krisztus-impulzust, az meg fogja tanulni lecsillapítani az asztráltestét, amely a fizikai testet érzelmekre ragadtatja a Föld dolgai iránt, megtanulja az asztráltestét a szellem uralma alá helyezni, és ezáltal lesz ő boldog. Az válik boldoggá, aki az asztráltestét mértékletessé, higgadttá teszi a földi dolgok vonatkozásában, és fölöttük éppen ezáltal nyer uralmat. Mert ha érzelmekben, szimpátiában vagy antipátiában fellobban a földi dolgok iránt, akkor éppen azt játssza el, amik azok lehetnének számára. Ha viszont az asztráltest a szellem uralma alá kerül, ha az ember mértéktartóvá válik a földi dolgok irányában, akkor könnyűvé válik számára a földi lét.

Tekintsük most az érző lelket, amely az asztráltestben fejt ki hatást. Az érző lélekben még egy tompán működő ént találunk, amely még nem igazán nyilatkozott meg, ezért a legrosszabb egoizmust fejleszti ki a szenvedélyek terén. Ily módon az én még sokáig olyannyira beleragad az érző lélekbe, hogy kifejleszti a legönzőbb egoizmust. Így azután híján van annak a vágynak is, hogy a többi ember ugyanabban részesüljön, mint amiben ő. Az egoizmus elhomályosítja az igazságosság iránti érzéket, mert az én mindent magának akar. Ha azonban most az én a Krisztus-impulzus követője lesz, akkor olyanná válik, aki vágyódik az igazságosságra mindazon lények között, akik körülöttünk vannak. Boldogok azok lesznek, akik érző lelkükben vágyódnak az igazságérzetre, mert ők kielégíttetnek. Képesek lesznek a Földön és az egész világon olyan állapotokat előidézni, amelyek valóban új szellemben és a lélek mélységeiből fakadóan megfelelnek az igazságosság viszonyainak.

Emelkedjünk most tovább az értelmi vagy kedélylélekhez. Ez az a része az embernek, amely saját magunkon túlmenően még inkább érvényesíti mások elismerését, de nemcsak igazságérzetként működik, mint az érző lélek, hanem együttérzésként, mások fájdalmának és örömének valódi átérzéseként. Aki magába fogadja a Krisztus-impulzust, az nemcsak azt éli át, amit ő érez, hanem átéli azt is, amit a másik én érez. Alámerül a másik énbe, és ez boldoggá teszi a saját értelmi vagy kedélylelkét. Boldog az, aki együttérzést fejleszt ki magában, mert csak a másik ember lelkébe való ilyen beleélés által ösztönzi a másik embert arra, hogy az is beleélje magát az ő lelkébe. Eléri, hogy a másik lélek együtt érezzen vele, ha ő maga együttérzést sugároz ki. Boldogok az együttérzők, mert velük is együtt éreznek!

Ezzel már látják is, hogy miután egy ideje előrehaladtunk ezeknek az összefüggéseknek a tárgyalásában, egészen más módon vagyunk képesek a Máté-evangélium e szavait – amit főként a Hegyi beszédben találunk összefoglalva – az emberi természet és az emberi lény mélyéből megérteni. A Hegyi beszéd minden mondata az ember kilenc részének valamelyikére vonatkozik. Ezt a következő alkalommal bővebben kifejtem. A Hegyi beszédnek megvilágosítóan a szellemi szemünk elé kell lépnie, mint Krisztus Jézusnak azon cselekedete, hogy ami Mózes régi törvényében foglaltatott, azt teljesen bensővé tette, teljesen belső impulzussá változtatta. Ezáltal az ember énje tevékennyé válik, hiszen az énnek hatékonnyá is kell válnia az ember lényének mind a kilenc része irányában. Mert ha az énünk a Krisztus-impulzust felveszi magába, akkor képes lesz hatást gyakorolni az emberi lény kilenc részére. Így látjuk, mennyire mélyen igaz az, amit itt egyszer már említettünk, hogy Krisztus a Káli Júgában képessé tette az ember énjét arra, hogy találjon a fizikai világban valamit, ami felvezetheti a szellemi világba, az ég birodalmaiba. Krisztus az ember énjét ismét a szellemi világ részesévé tette.

A régi Szaturnusz-korszakban a fizikai test közvetlenül a szellemi világból származott, onnan lett véve. Még teljesen a szellemi világon belüli volt, mivel akkoriban a fizikai test még szellemibb volt, de még nem rendelkezett tudattal, amivel elválaszthatta, megkülönböztethette volna magát a szellemi világtól. A Nap-korszakban társult hozzá az étertest, a Hold-korszakban az asztráltest, és csak a Föld-korszakban vált lehetővé a világban, hogy az én-fejlődés során végbemenjen az elszakadás az isteni-szellemi anyaöltől. Ennek volt következménye az, hogy ezt az ént ismét vissza kellett vezetni, és hogy az Istennek le kellett ereszkednie egészen a fizikai síkig, és a fizikai síkon meg kellett mutatnia az embernek, hogy miképpen találhatja meg vissza az utat az ég birodalmai felé.

Következésképpen, ami a Krisztus-impulzus által történt, az valami rendkívül fontos esemény volt. De kérdezzük most meg: tudta minden ember, aki abban az időben élt, amikor Krisztus Jézus tevékenykedett a Földön, hogy akkor egy ennyire fontos esemény zajlik? Gondoljuk meg, hogy a nagy történetíró, Tacitus a keresztényekről mint egy szinte ismeretlen szektáról ír. Csak száz évvel később beszél a keresztényekről, hogy elterjedt egy szekta Róma mellékutcáiban, amelynek egy bizonyos Jézus a vezetője, és amely őt követi. A Krisztus-esemény után még hosszú ideig azt hitték az emberek Rómában, hogy Jézus a kortársuk, mintha ő éppen most lépett volna fel. Röviden: az emberiség fejlődésében történhet valami fontos dolog, anélkül, hogy a kortársak bármit is észrevennének belőle. Sőt, a legfontosabb el is mehet az emberek mellett, ha nem képesek arra, hogy megértést tanúsítsanak iránta. Akkor azonban az emberiség nem éli át ezt a legfontosabbat, és e legfontosabbra vonatkozóan elszárad és elsorvad. – „Változtassátok meg gondolkodásotokat, mert elközelgett a mennyek országa!”, ezt hirdette Keresztelő János és maga Krisztus Jézus. Ezzel figyelmeztették azokat, akiknek volt fülük a hallásra, hogy valami fontos történik. Hogy az ember semmit sem tud egy nagy jelentőségű dologról a világban, az még nem bizonyíték arra, hogy az nem is létezik.

Akiknek ma meg kell fejteniük az idők jeleit, azok tudják, hogy ma mi történik. Azoknak rá kell mutatniuk egy eseményre, egy bár nem különösképpen látványos, mégis döntő eseményre. Nem fér hozzá kétség, hogy éppen a mi korunkban bontakozik ki valami végtelen fontosságú dolog! Ahogy akkoriban Keresztelő János Krisztusra utalt, és ahogy Krisztus a mennyek országa eljövetelére, az énre utalt, úgy manapság egy másik döntő eseményre kell felhívni a figyelmet.

Krisztus testben csak egyszer ereszkedett le a Földre. Testben időszámításunk kezdetén tartózkodott a Földön. Világfejlődésünk bölcs vezetése szerint az embereknek nem kell újralátniuk Krisztust fizikailag megtestesült emberként, de nem is lenne szükséges őt így újralátniuk. Mert testben nem fog újra eljönni Krisztus. Mégis az emberek egy új kapcsolatáról kell beszélnünk Krisztushoz. Miért? Azért, mert az a korszak, amit sötétnek nevezünk, a Káli Júga, véget ért éppen a mi korunkban, a XIX. század végén. A XX. század elejével pedig egy új korszak veszi kezdetét, amelyben az emberek új képességei készülnek elő, olyan képességek, amelyek a sötét korszakban elvesztek. Lassan és fokozatosan készülnek elő ezek az új képességek. Oly mértékben kell megalkotni ezeket az új képességeket, hogy olyan egyének jelenjenek meg, akik azokat már természetes képességükként hordozzák magukban. Ezek a képességek 1930 és 1940 között különösen megmutatkoznak emberek bizonyos hányadánál, és ezen új képességek révén az emberek bizonyos részénél fellép majd a Krisztushoz való új kapcsolódás.

Ezzel valami lényegesre utaltunk az emberiség fejlődésében. A szellemtudomány azért van itt, hogy az emberekben érzéket fejlesszen ki ezek iránt az új képességek iránt, amelyek az emberi világban megmutatkoznak. Nem azért van a szellemtudomány a világban, mert egyes emberek örömüket lelik a szellemi kutatás eredményeinek terjesztésében, hanem mert szükséges a szellem megismerése ahhoz, hogy az emberek megértsék a századunk első felében történő dolgokat. Mert csak azáltal, amit a szellemtudomány adhat az embernek, lesznek képesek felfogni, ami a XX. század első felében fog végbemenni. Ha pedig szellemileg meg tudják ismerni a majd akkor történteket, akkor képesek lesznek arra is, hogy az eseményeket ne tévesszék össze a téves magyarázataikkal. Hiszen azáltal, hogy a materializmus egyre inkább terjed, belenyúlik a szellemi világszemléletekbe is, és azokban különösen rossz hatást fejt ki. Ez oda is vezethet, hogy az emberek nem fogják megérteni azt, amit szellemileg meg kell ragadnunk, valóban a szellemben felfogniuk, és az emberek a szellemit az anyagi világban fogják keresni. Mivelhogy századunk első felében a Krisztushoz való újszerű viszonyulásnak kell megjelennie, azért a következő évtizedekben, amíg az esemény bekövetkezik, állandóan hangsúlyoznunk kell, hogy hamis messiások, hamis Krisztusok fognak fellépni, akik hivatkozni fognak azokra, akik a szellemtudomány területén is csak materialisták képesek lenni, és akik a Krisztushoz való új viszonyt csak úgy tudják elképzelni, hogy testben fog megjelenni. A hamis messiások egy csoportja ezt majd kihasználja és azt mondja: Krisztus ismét testben lesz itt!

Az antropozófiai bölcsességnek azonban elő kell készítenie azt a kapcsolatot, amelyet tisztán emberi képességekkel kell megszereznünk századunk első felében. Ezzel rendkívül megnövekszik az antropozófiai törekvés felelőssége, amennyiben a szellemtudomány felkészít egy eseményre, amely be fog következni, és amelyet vagy meg fognak érteni, mert a szellemtudományt magukba fogadják az emberi lelkek, és ez termékenyítően hat majd az emberiség további fejlődésére, vagy pedig megértés híján az az esemény elmegy az emberiség mellett, amennyiben az emberek elutasítják magukban azt az eszközt, amivel ez az esemény felfogható lenne: a szellemtudomány eszközét. Ha viszont az emberek a szellemtudományt annyira visszautasítanák, hogy semmi sem maradna belőle, akkor arról sem tudnának semmit, hogy ez a bizonyos esemény megtörtént, vagy pedig azt hamisan értelmeznék. Ennek az eseménynek a gyümölcse elveszne az emberiség jövője szempontjából, és ezáltal az emberiség rendkívüli nyomorúságba zuhanna.

Ezzel rámutattunk az emberek új viszonyára Krisztushoz, mint olyan valamire, ami az emberi lélekben viszonylag rövid idő múlva kicsírázik.

A Hegyi beszéd

Berlin, 1910. február 8.

[Az óhéber nép missziója Jézus testének előkészítése volt. Salamon jelentősége e folyamatban. Krisztus szerepe az emberi én kifejlődésében. Az ősi időkben álomszerű-eksztatikus szellemi látással, az énjéből kilépve került az ember kapcsolatba a szellemi világgal; Krisztus földi megjelenésétől kezdve az embernek az énjével, teljes éntudattal kell és lehet kapcsolatot találnia a szellemi léttel. A Hegyi beszéd egyes mondásai a boldogokról a Krisztus-impulzus hatását ábrázolják az ember kilenc tagolású lényére. Az éteri Krisztus érzékelése a 20. századtól kezdve. Materialista messiáshitek, álmessiások.]

Mai vizsgálódásunk tárgyát az utóbbi alkalommal már megemlítettem. Ma még egyszer utalnom kell arra a jelentős dokumentumra, amely a Hegyi beszéd mondatait tartalmazza, hogy azután innen egy pillantást vessünk jelenünkre és az emberiség legközelebbi jövőjére.

A Máté-evangélium Hegyi beszéde csak úgy érthető meg, ha egész szellemében ragadjuk meg és az egész emberiség fejlődésének szelleméből fogjuk fel. Ha újból röviden áttekintjük, amit már az előző alkalommal lelkünk elé állítottunk, hogy az ember ősi homályos szellemi látása fokozatosan visszaszorult, hogy az emberi képességeknek, az emberi megismerésnek mindinkább a fizikai síkra kellett korlátozódnia, és hogy ennek következtében az ember kapcsolatát a szellemi világgal a fizikai sík valamilyen eseményével meg kellett alapozni. Ha mindezt áttekintjük, akkor megértjük azt is, hogy annak az isteni-szellemi lénynek, akit mint magasrendű naplényt, mint Krisztust írtunk le, egy olyan korban, amikor szemléletükben az emberek már leszűkültek a fizikai világra, éppenhogy fizikai testben kellett megjelennie. Ez abból az okból történt, hogy az emberek mintegy elbeszélhessék ezen isteni-szellemi lény életének lényegét olyan kifejezések és szavak segítségével, amelyek a fizikai síkra vonatkoznak. Mert nem csupán arról van szó, hogy az egész emberiséghez viszonyítva azok a kevesek, akik Krisztus Jézust testileg szemlélhették és figyelhették meg, e tapasztalatukhoz a fizikai síkon jutottak, hanem arról is, hogy amit így Krisztus Jézusról elbeszélhettek, azok olyanfajta leírások, amelyek teljességgel visszaadják a fizikai síkon megtörtént eseményeket.

Mindarról ugyanis, amit korábban más isteni-szellemi lényekről kellett elmesélnünk, nem mondhatjuk, hogy az elbeszélés, amely a fizikai sík szavaival történt, teljesen lefedte a valóságos eseményeket. Amit a magasabb isteni lényekre vonatkozóan előadtunk, azt úgy kell tekinteni, hogy a szavak csak utalások voltak, de ami történt, csak úgy érthető meg, ha valaki a szavakat alkalmazni tudja a magasabb sík folyamataira is. Krisztus Jézus életét azonban, ahogyan lejátszódott, mindenki megértheti, amennyiben az elbeszélteket képes a fizikai sík folyamataiban megragadni. Ebben a tekintetben azt mondhatjuk: a Krisztus-lény teljesen leereszkedett egy fizikai megtestesülésbe, leereszkedett egészen a fizikai testben való élet szintjéig. Ennek be kellett következnie, mert az emberi képességek akkorra már olyan jellegűvé váltak, amilyenné, és mert abban a korban az emberi énnek mint olyannak tudatosítania kellett a saját lényét, hogy az emberiség fejlődése a megfelelő módon tovább haladhasson.

Láttuk már, hogy a palesztinai események legjelentősebb közvetítője a régebbi individualitások sorában Zarathustra, vagy Zoroaszter volt. Hogy azonban ő az lehetett, aminek abban az időben lennie kellett, ahhoz egy olyan testnek kellett létrejönnie, amely mint valami kivonat mindent magában foglalt, amit egy nép magában hordozott, egy olyan nép, amelynek az emberiség számára olyanfajta képességeket kellett adnia, amelyeket a fizikai öröklődésen keresztül kell közvetíteni. Azt tekintettük az óhéber nép legfőbb vonásának Ábrahámtól Jézusig, hogy nemzedékről nemzedékre bizonyos képességek fejlődtek ki benne, amelyek apáról fiúra, fiúról unokára, és így tovább, fokról fokra öröklődtek, míg azután a maguk legmagasabb és legalkalmasabb kifejlettségükben megjelentek abban a testben, amely Ábrahámtól Salamonon át Jézusra öröklődött, aki Zarathusztra hordozója volt. Még sok minden tartozik ahhoz, hogy vizsgálódásaink során, amelyeket az elkövetkezőkben továbbszövünk, abban a helyzetben legyünk, hogy az óhéber nép egész misszióját minden részletében értsük. Mert ehhez hozzátartozik, hogy fokozatosan valóban belássuk: nemzedékről nemzedékre egyre tökéletesedniük kellett azoknak a tulajdonságoknak, amelyekre Jézus testének szüksége volt. Ezt a testet világtörténelmi elhivatottságára olyannyira képessé kellett tenni, amennyire csak lehetséges. Ez csak úgy válhatott ilyenné, ha mindaz, ami a salamoni Jézus testéhez tartozott, eme képességek tekintetében a lehető legtökéletesebbé fejlődik.

Tudjuk, hogy az ősrégi idők óta minden emberi testben tevékenyen működött az emberi természet négy része, a fizikai test, az étertest, az asztráltest és az én; illetve hogy a jövőben tevékennyé válik bennünk a szellemén, az életszellem és a szellemember. De ezt nem szabad úgy elképzelnünk, mintha itt hirtelen mintegy megszűnne valamelyik tevékenység, például az asztráltest tevékenysége, és hogy a későbbi ne lenne előkészítve a korábbiban. Bizonyos vonatkozásban minden későbbinek a korábbiban már valamennyire elő kell készülnie. Bár az ember saját erőből ma még nem dolgozhat úgy magán, hogy például az életszellem is különösebben kifejezésre jutna benne; de más, isteni-szellemi lények már dolgoznak az emberben egy olyan jellegű tevékenységgel, amit az életszellem tevékenységének nevezhetnénk. Ez érvényes a szellemember vonatkozásában is. A názáreti Jézus teste, vagy inkább emberi organizációja mind a hét részének tehát ama tulajdonságok tekintetében, amelyek itt számításba jönnek, tökéletessé kellett válnia. De ez egy egészen különleges előkészítést is igényelt. Ez az előkészület csak sejtetni engedi, hogy tulajdonképpen milyen titkokat rejt magában az emberiség és a Föld fejlődése.

A názáreti Jézus testének ama tökéletessége érdekében a csírát gondosan elő kellett készíteni. Láttuk, hogy az Ábrahámtól Salamonig, vagy Dávidig tartó időben az első periódus éppen úgy munkálkodott a nemzedékeken, mint ahogy egyébként az egyes embernél a születéstől a fogváltásig tartó időszakban a fizikaiság kerül kidolgozásra. A fejlődés mögött tevékenykedő erők úgy vitték végbe e munkát, hogy egy bizonyos időben ténylegesen megjelent Jézus egy elődje, aki már magában foglalta a hajlamot a lehető legtökéletesebb képességekre, amelyek azután megjelentek abban a jézusi testben, amely Zarathusztra hordozója lett. Jézus egy elődjében tehát úgyszólván fennállt az az adottság az emberi természet mind a hét részének helyes kifejlesztésére. Más szavakkal: ha a názáreti Jézus elődjeinek során végigtekintünk, akkor találunk egy olyan elődöt, aki már magában foglalta a hetes tagoltságú emberi természet csíráját, még ha nem is olyan tökéletességben kialakulva, mint amilyenné a názáreti Jézus testében vált, de az erre a tökéletességre való adottság megvolt benne. Ha nem is a külső hagyományban kifejezve, de ismerték ezt a tényt az óhéber titkos tanok is. Tudták, hogy élt egyszer egy ember, akiről elmondható, hogy teljesen kiemelkedő módon működött benne a hét emberi rész. Ennélfogva az óhéber titkos tanok beavatottjai is ténylegesen utaltak a názáreti Jézus ezen elődjére, akivel kapcsolatban tudták: ebben az elődben a hét emberi részt teljesen különleges módon kell tekintenünk.

Így ennél az elődnél az ént „Itiel”-nek nevezték – az „Itiel” körülbelül annyit jelent, hogy „erőbirtokos” -, hogy ezzel utaljanak arra, hogy ebben az elődben az énnek azzal az erővel, azzal a merészséggel kellett rendelkeznie, amely, ha öröklődik a nemzedékeken át, a megfelelő én-hordozóvá válhat ama magasrendű lény számára, akinek azután újra meg kellett jelennie a názáreti Jézusban. – Azután annak az elődnek az asztráltestét „Lamuel”-nek nevezték. Ezzel nagyjából egy olyan asztráltestet jelöltek, amely olyanná fejlődött, hogy a törvényt, a törvényszerűséget nem csupán magán kívül létezőnek érezte, hanem mint, amit saját magában hordoz.

Az előd étertestét „Ben Jake”-nak nevezték. Ez annyit jelent: olyan étertest, amely lehetőség szerint magában át lett dolgozva, és valamilyen tökéletességben bizonyos vonásokat vehetett fel magába. Ennek az elődnek a fizikai testét pedig „Agur”-nak nevezték, mert ennek az elődnek a fizikai tevékenysége, a képessége a fizikai síkon abban állt, hogy összegyűjtötte mindazt, ami az ősi hagyományokban létezett. Az „Agur” annyit jelent: „gyűjtő”. Ahogy majd azáltal, ami Jézus testében végbemegy, a világ minden ősi tana összetalálkozik, úgy ennél az elődnél ez mint képesség már kifejlődött az ősi dokumentumok összegyűjtése által.

Ahogyan az atma, vagy szellemember dolgozott ebben az elődben, azt „Jedidjah”-nak nevezték, amely szó körülbelül azt jelenti, hogy Isten kedveltje, mert az isteni-szellemi lények szeretete úgyszólván különös gondossággal dolgozott benne a szellememberre való e képességen. És ami mint buddhi, vagy életszellem hatott bele ebbe az elődbe, arról azt mondták: ebben az elődben egy olyan életszellem működik, hogy az egész nép tanítójaként léphessen fel, és így kiáraszthassa az egész népre mindazt, amit ez az életszellem tartalmaz. Ezt úgy hívták, hogy „Kohelet”. Végül ennek az elődnek a manaszát, vagy szelleménjét úgy nevezték, hogy „Salamon”, ami annyit jelent, hogy „belső egyensúly”, mert azt mondták, hogy egy ilyen szelleménnek magában kell foglalnia a képességet arra, hogy belsőleg lezárt legyen, önmagán belül egyensúlyban legyen.

Így ebben az elődben, akit rendszerint a „Schelomo”, „Schlomo”, vagy „Salamo” néven említettek, megvolt a három fő elnevezés: Jedidjah, Kohelet, Salamo; és a négy mellék elnevezés: Agur, Ben Jake, Lamuel és Itiel. Az utóbbi nevek a négy burkot jelentik, míg a három első név az isteni bensőt jelöli. Az óhéber titkos tanokban hét neve volt ennek a személyiségnek.

És ha később az emberek, maguknak a zsidóknak bizonyos szektái nem voltak mindenben elégedettek Salamonnal – joggal vagy jogtalanul, azt itt ne vizsgáljuk -, az azzal magyarázható, hogy Salamonban magasrendű, egészen nagy és jelentős képességek voltak, amelyeket azután az adott cél érdekében tovább kellett adnia. De az egyes embernek a fejlődés bizonyos fokán a külső életében nem mindig kell kifejeznie azt, amit képességként át kell örökítenie az utódokra; és talán éppen amiatt, mert magasrendű erők vannak benne, inkább ki van szolgáltatva annak a lehetőségnek, hogy hibázik ezen erők irányában, mint az az ember, akiben nincsenek efféle erők. Amit Salamonnál morális hibaként említhetnénk, az nem áll ellentmondásban azzal, amit az óhéber titkos tanok Salamonban láttak, hanem ellenkezőleg: éppen e képességéhez viszonyítva merülhet csak fel a Salamonban jelentkező hiányosság kérdése.

Az óhéber titkos tanok így rápillantottak Jézus egy elődjére, akinek jelentőségével teljesen tisztában voltak az óhéber nép egész küldetését illetően. Ami ebben a személyiségben adottságként jelen volt, meggyökerezett azután lefelé, és megjelent a világban akkor, amikor szükség lett rá a világtörténelmi folyamatban. Ez olyasmi, ami megfejtetheti velünk, hogy miféle törvényszerű titkok rejtőznek az emberiség fejlődése mögött.

Ha így az óhéber nép missziója főképpen abban állt, hogy mintegy beleoltódjon a vérbe, a fizikai öröklődésbe mindaz, aminek a szellemi világból le kellett áradnia az emberiség képességeibe e népen keresztül, úgy éppen Keresztelő János és a názáreti Jézus fellépésének idején az emberiség már odáig jutott, hogy ezen tökéletesített tulajdonságokon keresztül felvegye magába azt az impulzust, hogy ismét megkezdje felemelkedését a szellemi világba, vagy más szavakkal mondva: hogy magába fogadja a Krisztus-impulzust. Ezért utaltunk arra, hogy az előkészítés folytán mennyi minden volt szükséges az emberiség fizikai fejlődésén belül egy olyan burok megalkotásához, amely a Krisztus-lényt magába zárhatta.

Ezzel talán érezzük és érzékeljük az emberiség missziójában a haladás radikalizmusát is a zsidó népnek egészen a fizikaiságba belevitt isteni küldetése által, átéljük, ahogy az isteni a legmélyebben belekerül a fizikai anyagba, azért, hogy e fordulópont alapján az emberiség annál inkább ismét felemelkedhessen a kifinomult fizikaiságon keresztül a szellemibe. Mert éppen ettől az időtől kellett megindulnia a felemelkedésnek a szellemibe. E felemelkedéshez azonban szükséges volt egy olyan impulzust adni az emberiségnek, amely mindent, amit az emberiségnek akarnia és elvárnia kell a világfejlődéstől, valóban az embernek abba a legmélyebb középpontjába juttat el, amit énnek nevezünk. Az ember legmélyebb bensejébe kellett ennek az impulzusnak Krisztus által behatolnia. Krisztus testéből egy olyan impulzus beszélt, amely az emberi természet legmélyebben levő lényéhez fordult. Ezen impulzus hatására mármost minek kellett megváltoznia?

Ami ezen impulzus előtt jött, az olyan volt, hogy mindazt, ami az embereket ténylegesen boldoggá, vagy istennel telítetté tette, bizonyos módon kívülről kapták és kívülről várták. Ha a világtörténelmet nem pusztán a külső dokumentumok alapján tekintjük, hanem aszerint, amit a szellemi írások nyújthatnak, akkor így kell szólnunk.

Visszapillantunk az ősi időkbe, amikor az ember a szellemi lények birodalmába azáltal emelkedett fel, hogy felébredt benne – többé vagy kevésbé normális módon – a szellemi látás képessége. De ez a szellemi látó képesség álomszerűen működött, miközben az emberben az isteni-szellemi erők hatottak, és ilyenkor az énje el volt nyomva benne. Ekkor az ember többé-kevésbé az énjén kívül létezett. De ahogy az ember ezt az ént normális állapotában még nem is tudatosította annyira, mint a későbbi időkben, létezett egy olyan korszak is, amikor az ember még teljesen kívül volt önmagán, teljesen kívül volt az énjén, miközben a szellem működött benne és felvitte a szellemi világba. Ilyenkor egészen átadta magát vagy a külső isteni-szellemiségnek, vagy a lelkében levő isteni-szelleminek. De az eksztázisnak, a szellemmel telítettségnek ama pillanataiban nem volt képes tudatosítani önmagát. Ezért éppen annak kellett eljönnie, hogy a szellemihez az ember a saját énjéből fakadóan tudjon kapcsolatot találni, és ebből kiindulva pedig saját lényének legmélyebb magvát már átitassa az a tudat: én hozzátartozom egy isteni-szellemi birodalomhoz.

Ez csakis azáltal történhetett meg, hogy Krisztus itt élt a Földön, lényét beleáramoltatta a földi létbe, és hogy az emberi én áthathatta magát Krisztussal mint példaképpel. Így az ember már azt mondhatta: most az énemmel vagyok a szellemi birodalomban, a mennyek országában, amiképpen az emberek korábban a mennyek országában még énjükön kívül voltak. „Közel került (eljött) a mennyek országa!”, ez volt az új tan. Ehhez meg kellett változnia az ember lelki állapotának, a gondolkodásának, hogy ne higgye többé azt, hogy az ember csak az énen kívül, vagyis csak az eksztázis állapotában vihető fel a szellemi világba, hanem hogy teljes éntudatával is megteremtheti a kapcsolatot a mennyek országával.

Hogy ennek meg kellett történnie, azt még abból is láthatjuk, hogy az évezredek folyamán az ősi tisztánlátás egyre torzabb lett. Az ősi időkben az ember eksztatikus állapotban felemelkedett a jó isteni-szellemi hatalmakhoz, belépett isteni-szellemi hazájába. A kereszténység megalapításának idején még megmaradt valami az eksztatikus állapotokból, de ilyenkor, amikor az ember önmagán kívül került, az többé már nem a jó szellemi hatalmakhoz, hanem a rossz, a gonosz szellemi hatalmakhoz vezette el. Ez általában a nagy különbség e két fejlődésszint között. Amikor az ember az ősrégi időkben az én elnyomásával – amit ma médiumos állapotnak nevezhetnénk – álomszerűen felemelkedett a szellemi világba, akkor a jó szellemi lényekkel került közösségbe. Ez azonban megváltozott abban a korban, amikor az embernek már az én révén kellett kapcsolatot találnia a mennyek országával. Ha most valaki eksztatikus állapotot keresett és fejlesztett ki magában, az a „megszállottsággal” volt egyenértékű, amely az embert a gonosz, a számára ellenséges szellemi hatalmakhoz taszította. Így Krisztus Jézus fellépésének idején éppenhogy azt kellett hirdetni jótékony tanként: nem helyes, hogy énetek kizárásával kíséreltek meg olyan állapotba jutni, amelyben a szellemi világot észlelhetitek; hanem a helyes most az, hogy lényetek legmélyén keressétek a kapcsolatot az isteni-szellemi birodalmakkal!

Lényegében ezt a tant foglalja magába a Máté-evangélium Hegyi beszéde. Ezt úgy írhatnánk körül, hogy a régi korszakokban egy álomszerű szellemi látás létezett, és ekkor az ember eksztázis révén került fel a szellemi világba. Akkoriban gazdag volt a szellemi élete, nem szűkölködött a szellemben, mint ami bekövetkezett arra az időre, amikor a kereszténységet megalapították. Ha az ember a régebbi korokban át volt hatva a szellemmel, azzal, amit a görögök „pneumának” neveztek, akkor felragadtatott az isteni-szellemi világba. Most viszont nem mondhatta Krisztus: istennel telítettek azok, akik ilyen eksztatikus állapotok révén lesznek gazdagok a szellemben! – Mert az ilyeneket éppenhogy meg kellett gyógyítani, mint megszállottakat. Ezért beszéltek korábban a megszállottak gyógyításáról. Most azt kellett hírül adni: eljött az idő, amikor istennel telítettek azok lesznek, akik mára szűkölködőkké váltak a szellemben, vagyis az olyanok, akik már nem tudnak felemelkedni az eksztatikus, az álomszerű szellemi látó állapotokig; de az ilyenek most arra szólíttatnak fel, hogy a mennyek országát saját magukban keressék, az énjükből fakadóan.

Amikor az ember korábban elmerült a földi fájdalomban, a földi szenvedésben, akkor – minthogy a lényében létezett egy olyan állapot, amellyel el lehetett őt ragadni az isteni-szellemi világba – csak fel kellett idéznie magában ezt a fajta állapotot. Nem kellett elviselnie a szenvedést, hanem ha fájdalom érte, előidézhette azt az állapotot, amelyben szellemmel, avagy istennel telített lett, és egy bizonyos állapotban, az énjétől való megszabadultságban, gyógyulást találhatott a földi szenvedésekre és fájdalmakra. De Krisztus Jézus óta ennek az ideje is lejárt. Mostantól istennel telítettek csak azok lehetnek, akik már nem képesek arra, hogy a szenvedésben a segítséget kívülről tapasztalják meg, hanem saját énjük megerősítése által a bensőjükben keresik az erőt, vagyis akik a Paraklétoszt (a Vigasztalót) a bensőjükben találják meg. Istennel telítettek azok, akik a szenvedést nem űzik el maguktól az Istenhez való eksztatikus felemelkedés által, hanem akik magukra veszik a szenvedést, és kibontakoztatják az én erejét. Ezáltal saját magukban találják meg a Vígasztalót, azt, amit később „Szent Szellemnek” neveztek, amely éppen az énen keresztül nyilvánul meg.

Még Buddha sem hirdette a szenvedés hordozását, hanem a szenvedéstől való megszabadulást vallotta, minden földi vágyakozás levetésével együtt. Hat évszázaddal Krisztus Jézus előtt Buddha egyenesen a létezés utáni szomj gyötrelmes következményének nevezi a földi szenvedést. Hatszáz évvel később a Hegyi beszéd második mondásában Krisztus kijelenti, hogy a szenvedéstől nem kell ilyen módon megszabadulni, hanem a szenvedést hordozni kell, elviselni, mert az egyfajta erőpróba, amivel az én kifejleszti azt az erőt, amely már benne magában található: a belső segítséget, a pártfogót, a Vigasztalót. A Hegyi beszéd második mondása szó szerint utal a „Paraklétoszra”, a Vigasztalóra. Csak a dolgokat helyes módon kell olvasni. Korunkban éppen az a feladat, hogy abból, amit számunkra a szellemtudomány nyújt, a jelentőségteljes és nem kevésbé szellemtudományos írásokat megtanuljuk olvasni.

A harmadik a következő. Amikor a régi időkben az ember át tudta hatni magát azzal, ami az eksztázisból fakadt, amit a görögök „pneumának”, szellemnek neveztek, olyankor őt ösztönösen vezették az útján. Minden impulzus, cselekvés, szenvedély, hajlam és vágy, röviden mindaz, ami az ember asztráltestében van, ösztönösen működött. Ez elvezette az embert a Jóhoz, ha képes volt felemelni magát a jó szellemi lényekhez. De ekkor még nem is kellett a belső erőt, a szenvedélyeket, hajlamokat stb. az énből kiindulva megfékeznie, megtisztítania és egyensúlyba hoznia. Most azonban eljött az idő – és ezt ismét Krisztusnak kellett hírül adnia -, amikor az emberek, ha megzabolázzák, megtisztítják, higgadttá teszik asztráltestük szenvedélyeit, ösztöneit, vágyait: önmaguk által érik el azt, ami a jelenlegi emberiség célja, és amit azzal érzékeltethetünk, hogy utalunk a fejlődés nagy folyamataira.

A fejlődés e folyamatát gyakran a következőképpen ábrázoltuk. Az ember a régi Szaturnuszon kezdte a létezését, folytatta a Nap- és Hold-létezésen át, majd a Földön megkapta az énjét. De csak akkor érheti el ténylegesen földi küldetése célját, ha egyrészt tudatosítja magában az énjét, másrészt ha megfékezi, kiegyensúlyozza magában azt, ami még a Hold-korszakban került bele az asztráltestébe. A Krisztus-impulzus révén azok lehetnek istennel telítettek, akik a hajlamaikat, a vágyaikat megzabolázzák, kiegyensúlyozottá teszik az asztráltestben. Így önmaguknak köszönhetően eltalálnak a Földhöz. – A Hegyi beszéd harmadik mondata azt mondja – amit tulajdonképpen mindig helytelen szóval szelideknek fordítanak, – hogy akik hajlamaikat, vágyaikat és szenvedélyeiket higgadttá, kiegyensúlyozottá teszik, azoknak sorsa az lesz, hogy megkapják, vagy úgy is mondhatjuk, örökölni fogják a Földet.

Így a Hegyi beszéd három első mondata a maga teljes világtörténelmi jelentőségében áll előttünk. Ami a fizikaiságban még lehetséges volt a fizikai test sajátos kidolgozása által az emberiség ősi korszakaiban, hogy tudniillik az emberek tisztánlátó-álomszerű állapotban még érzékelték a szellemit, az kifejeződött a Hegyi beszéd első mondatában a fizikai testet illetően, amely azonban mostanra elszegényedett a szellemmel való telítettség tekintetében. Az étertest vonatkozásában, amellyel a szenvedés tudatossá válik – még ha ez először az asztráltestben is tudatosodik -, arra utal, hogy az embereknek saját magukban kell kifejleszteniük az erőt, hogy támaszt találjanak magukban a fájdalom elviselésére, amit erőpróbaként hordoznak. Aztán az asztráltesttel kapcsolatban azt említettük, hogy ösztönei, szenvedélyei stb. megfékezésével és megtisztításával saját bensejében találja meg az ember azt a szilárd erőt, amelynek segítségével valódi énné válhat, és saját sorsaként vehet részt a Föld küldetésében.

Ha most már magát az ént tekintjük, tudjuk azt, hogy ez az én munkálkodik az úgynevezett érző lélekben, értelmi lélekben és tudati lélekben. Hogy az én tevékeny az érző lélekben, azt jelenti, hogy az érző lelket átszellemiesíti. Ezáltal az ember számára fontos dologgá válik a külső világban az, aminek éppen a kereszténység által kellett elterjednie: az igazságosságot kiárasztó testvéri szeretet. Amit egyébként az érző lélek csak a fizikaiságban érez, a szomjúságot és éhséget, azt a kereszténység által meg kell tanulnia a szellemire vonatkoztatva éreznie: éhséget és szomjúságot a leghatalmasabb igazságosság iránt. Akik az ember középpontját az énben találják meg, azoknak azáltal, hogy önmagukon dolgoznak, az érző lelkükben ki fog elégülni a vágyuk a mindenben érvényesülő földi igazságosság iránt. Istennel telítettek azok lesznek, akik a Krisztus-impulzus hatására megtanulják szomjazni és éhezni az igazságosságot, úgy, ahogyan a fizikai táplálékra szomjaznak és éheznek, mert a bensőjükben található szilárd erő segítségével saját magukban telítődnek e tulajdonsággal, amennyiben ezen az igazságosságon dolgoznak a világban.

Nézzük most az értelmi lelket! Többször hangsúlyoztuk: amíg az érző lélekben még csak bizonytalanul tartózkodik az én, addig az értelmi lélekben ragyog fel először a tulajdonképpeni emberi én, hogy azután teljesen tudatossá legyen a tudati lélekben, és csak ott váljon tiszta énné. Itt tehát valami egészen különleges figyelhető meg. Az emberi én, az, amiben mi emberek megegyezünk, amit mindenki magában hordoz, felfénylik az értelmi lélekben. Bárhol is találkozunk egy emberrel a világban, ő azáltal ember és hozzánk hasonló, hogy az értelmi lelkében egy én ragyog. Embertársainkkal azáltal alakítunk ki helyes kapcsolatot, hogy éppen az értelmi lélekben valami felragyog, ami arra sarkall bennünket, hogy azt, amit megkapunk, kivigyük a külvilágba. Kifejlesztünk valamit az értelmi lélekben, amit úgy árasztunk ki a környezetbe, hogy az ismét visszaáramoljon hozzánk. Ezért a Hegyi beszédben egyetlen alkalommal előfordul az, hogy a mondat alanya az állítmánnyal megegyezik: istennel telítettek, vagy boldogok azok, akik kibontakoztatják magukban a szeretetet; mert a szeretet kiárasztása által szeretetet kapnak vissza. – Egy ilyen szellemi dokumentum végtelen mélységeit látjuk meg abban, hogy mondatkapcsolatában is ilyen részletekig megérthető, feltéve, ha az évek során fokozatosan elsajátítjuk azt, amit a szellemtudomány adhat az ember és a világ megismerése érdekében. A Hegyi beszéd ötödik mondatát egyáltalán nem érthetjük meg a többihez való különbségében, melyeknek mind más az állítmánya, mint az alanya, ha nem tudunk e mondatnak az értelmi vagy kedélylélekre való utalásáról.

Most nézzük az én munkáját a tudati lélekben. Úgyszólván csak itt lesz tiszta az én, és tudja önmagát teljesen tudatossá tenni. A Hegyi beszéd nagyon szépen fejezi ki magát, amikor azt mondja: Csak az énben válik lehetővé az, hogy az isteni szubsztancia megjelenjen az ember számára. Istennel telítettek azok, akik tiszták a vérükben, vagy szívükben – ez az én kifejeződése -, vagyis akik semmi mást nem engednek magukba, csak a tiszta énszerűséget, mert abban meg fogják ismerni Istent, mintegy látni fogják abban Istent!

Ezután érkezünk el a Hegyi beszédben oda, ami már a szelleménre, az életszellemre és a szellememberre vonatkozik. Itt az ember már nem tevékenykedhet pusztán önmaga által, hanem mostani fejlődésfokán az isteni-szellemi világhoz kell fordulnia, amely éppen Krisztusnak köszönhetően összekapcsolódott a Földdel. Most kell az embernek énjével feltekintenie a megújult isteni-szellemi világra. Ahogyan korábban az énen keresztül bekerült az emberiségbe – és még ma is benne van – a viszály és a diszharmónia, úgy a Krisztus-impulzus által szét kell áradnia a Földön a békének. És akik felveszik magukba a Krisztus-impulzust, békességre törekvők lesznek az emberi természetnek abban a részében, amely szelleménként csak fokozatosan fog kifejlődni bennünk a jövőben. Ezáltal pedig új értelemben „Isten fiai” lesznek, mivel lehozzák a szellemet a szellemi birodalomból. Istennel telítettek azok, akik békét és harmóniát hoznak a világba; ezáltal Isten fiai ők! – Mert így kell azokat nevezni, akiket belsőleg valóban betölt a szellemén, amelynek békét és harmóniát kell szétárasztania a Földön.

De világosan kell látnunk azt is, hogy mindabból, ami a Földön kifejlődik, a korábbi időkből megmarad valami maradvány a későbbi időkben is. Ez a maradvány bizonyos értelemben ellenséges azokkal szemben, akik csíraként mindig előlegezik a későbbi korokat. Így ami a Krisztus-impulzust hordozza, az ugyan már bele van helyezve az emberiség fejlődésébe, de nem egy csapásra valósul meg, hanem úgy, hogy közben annak maradványa is még fennáll, amit az emberiség korábbi fejlődése hozott. Ezért szükséges, hogy akik ezt a Krisztus-impulzust először megértik, szilárdan helyt is álljanak annak talaján, bensőleg egészen járja át őket ez az erő. Ha pedig belülről áthatja őket az az erő, amely a Krisztus által hozott magból kel ki, és ha szilárdan kitartanak annak talaján, akkor éppen a magukban kifejlesztett állhatatosság ereje következtében egy újabb értelemben válnak istennel telítettekké. Istennel telítettek azok, akik a Krisztus vezetése alatt álló új világrend képviseletében üldöztetést szenvednek azoktól, akik még a régi világrendhez vonzódnak! – A Hegyi beszéd utolsó mondata közvetlenül utal magára a Krisztus-impulzusra, amikor az apostoloknak azt mondja: Istennel telítettek vagytok, ti, akik legfőként ki vagytok jelölve arra, hogy Krisztus nevét képviseljétek a világban.

Látható, hogy a Hegyi beszédben a nagy kozmológiai – és emberiség – tanokból közvetlenül a kereszténység alapjai fogalmazódtak meg, és hogy mindenhol történik utalás a bensőnek arra az erejére, amelynek magában az énben kell megtalálnia a középpontját.

Ezt kell teljesen megértenünk. Arra kell ráébrednünk, hogy nem azok az igazi értelemben keresztények, akik azt hiszik, hogy a kereszténységet valamilyen dogmatikus részletkérdésben kell keresniük, hanem éppen azok igazi értelemben keresztények, akik megértik a következő alapelv jelentését: Változtassátok meg lelki állapototokat,vagy gondolkodásotokat, mert a mennyek országa egészen az énig ereszkedett le! – Azokat mondhatjuk igazi értelemben kereszténynek, krisztusinak, akik ebben látják a lényeget, és akik még azt is belátják, hogy ami igazi értelemben krisztusi, azt másképp kellett mondani időszámításunk kezdetén, és másképp kell mondanunk ma!

Sajnálatos félreértése a kereszténységnek, ha valaki azt hiszi, hogy amit a két évezreddel ezelőtti kor szavaival jelöltek mint keresztény dolgot, az azóta semmit sem fejlődött tovább. A kereszténységet halott kultúráramlatnak kellene tekintenünk, ha ma is ugyanúgy kellene beszélnünk, mint kétezer évvel ezelőtt. A kereszténység élő valami! Fejlődik és mindig tovább fog fejlődni. És ahogy igaz az, hogy a kereszténységnek abban a korban kellett kezdődnie, amelyben az emberek teljesen belenyomódtak a fizikaiságba, és egy isteni lény emberré vált egy emberi testben, éppúgy igaz az is, hogy a mi korunkban az embereknek meg kell tanulniuk felemelniük magukat oda, hogy a kereszténységet és magát a Krisztus-lényt már egy magasabb szellemi nézőpontból értsék meg. Mit jelent ez?

Amennyire igaz, hogy a régi álomszerű tisztánlátó erők elvesztek, és Krisztus idején többé már nem jelenthettek istennel telítettséget ezek az erők, amelyek az ősi értelemben voltak szellemmel telítettek, hanem már csak azok jelenthettek, amelyek önmagukban találják meg a mennyek országát, annyira igaz hogy azután az énnek ezzel a teljes tudatával az emberek ismét felemelkedjenek a szellemi világba, és új erők és képességek fejlődjenek ki bennük. Ahogy Keresztelő János idején eljött az az idő, amikor az emberek éppen azokat a képességeket vitték válságba, amelyek a fizikai síkra vezetnek le, úgy korunkban az egyik legfontosabb időhöz érkeztünk el. Krisztus előtt 3101-ben kezdődött az, amit sötét korszaknak neveznek, ami Krisztus megtestesülésének idején jutott tetőpontjára, és a XIX. század végén fejeződött be. A Káli Júga 1899-ben véget ért, és egy olyan korszak felé haladunk, amelyben természetes módon olyan új erők és képességek fejlődnek ki az emberekben, amelyek már mostani századunk első felében világosan és észrevehetően jelentkezni fognak. Ezeket az új erőket és képességeket kell megértenünk. Hogy ismét lehetséges a szellemihez való felemelkedés, azt különösen azoknak kell belátniuk, akik felfogták a szellemtudomány feladatát. Mert az 1930 után következő fontos időkben lesznek olyan emberek, akik természetükből fakadóan képesek lesznek magasabb erőket kifejleszteni magukban, amelyek által majd láthatóvá válik az, amit étertestnek nevezünk. Éteri tisztánlátó erők fognak kifejlődni az emberek bizonyos hányadánál.

Kétféle dolog lesz akkor lehetséges. Vagy megy tovább korunk materializmusa, és ekkor ha mutatkoznak is ilyen erők, az emberek nem fogják megérteni, hogy feljuthatnak a szellemi világba, hanem a szellemi világot félre fogják érteni, ezáltal el fogják fojtani magukban azokat az erőket. Ha ez történne, akkor ez még nem jogosítana fel senkit sem arra, hogy az 1940-es évek végén az emberek így szóljanak materialista lelkületük alapján: na látjátok, milyen fantasztikus próféták voltak a XX. század kezdetén! De semmi sem teljesedett be! – Mert ha az új képességek mégsem jelennek meg, az nem lesz cáfolata annak, amit most mondunk és kell is mondanunk, hanem csak annak lesz bizonyítéka, hogy az értetlen emberiség ezeket a képességeket csírájában elfojtotta, és ezáltal elveszített valamit, amit birtokolnia kellene, ha fejlődése során nem akar elszáradni és elsorvadni. Ez az antropozófia nagy felelőssége. Az antropozófia annak a szükségszerűségnek felismeréséből származott, hogy fel kell készülnünk arra, ami jönni fog, de amit lehet észre nem venni és elnyomni is. Az antropozófiának szellemileg elő kell készítenie az emberiség kifejlődő erőire irányuló megértést. Ha ezek az erők el lesznek fojtva, akkor az emberiség még tovább megy befelé a materializmus mocsarába.

A másik lehetőség az, hogy az antropozófiának szerencséje van abban, hogy tanításaival elterjessze a megértést az ember szellemi világba való felemelkedése iránt, szerencséje van abban, hogy az embert kiemelje a materialista érzületből. Akkor azonban be kell következnie valaminek az antropozófiai szellemi mozgalomból fakadóan, ami előkészült a korábbi évszázadokban, és aminek most, a mi korunkban egy különösen fontos fordulóponthoz kell elérkeznie.

Az előző évszázadok alkalmasak voltak arra, hogy az emberiség materialista gondolkodását egyre inkább kifejlesszék. A materialista befolyás alatt ezért hihették az emberek korábban azt, hogy a Krisztus-impulzus és a Krisztus-lény oly módon fog kapcsolatba lépni a Földdel, hogy Krisztus még egyszer, vagy talán többször is, fizikai testben, anyagi testben fog megtestesülni. Ahelyett, hogy bizonyosak lennének abban, hogy képességeikkel az emberek fel fognak nőni ahhoz, hogy egyre többen, végül mindenki átélje magában a damaszkuszi élményt, azaz, hogy Krisztust átéljék a Föld-atmoszférában, és ott lássák őt étertestében, ehelyett úgy vélték, hogy Krisztus ismét meg fog jelenni fizikai testben, – amivel eleget tesz az emberek materialista érzületének, akik nem akarnak hinni a szellemben, abban, amit Pál látott a damaszkuszi eseménykor, vagyis hogy Krisztus a Föld-atmoszférában van, ő ott mindenkor jelen van! „Veletek vagyok minden nap a világ végezetéig!”

Aki a tisztánlátás módszereivel felfejleszti magát a szellemi világba való látásig, az ott olyat talál, amit a kereszténység előtti időkben nem lehetett látni a szellemi világban: Krisztust az étertestében. Az emberiség fejlődésében a fontos előrehaladás az, hogy még mielőtt századunk első fele letelik, sok személynél természetes módon kifejlődnek azok a képességek, amelyekkel a damaszkuszi élmény személyes tapasztalatukká válik, és Krisztust étertestben fogják látni. Krisztus többé már nem fog leszállni fizikai testben, hanem az emberek fognak felemelkedni hozzá, amennyiben megszerzik a szellem iránti érzéküket.

Ez jelenti Krisztus újra-eljövetelét a mi korszakunkban, mert a XX. században az embereknek ki kell magukat dolgozniuk a Káli Júgából egy tisztánlátó korszak felé, amihez az első csírákat kell elhelyezni ebben az évszázadban. Képességek jelennek meg, amelyekkel az emberek fel fognak emelkedni Krisztushoz, aki itt van, és akit láthat az embereknek azon előhada, akik az antropozófiai híradás által eljutnak oda, amit az elkövetkezendő 2500 év folyamán többé-kevésbé minden emberi lélek át fog élni.

Ez az a nagy esemény, ami a legközelebbi jövőben az emberiségre vár, hogy ismét istennel telítettek legyenek azok, akik most teljes éntudattal emelkednek fel Krisztus étertestben való éteri látásához. Ehhez azonban a materialista gondolkodás gyökeres meghaladása szükséges, és hogy az emberiségnek érzéke legyen a spirituális tanok, a spirituális élet iránt.

A lefolyt évszázadokban viszonylag ártalmatlan volt, ha a materializmusból fakadóan az embereket állandóan félre lehetett vezetni Krisztus úgynevezett újra-eljövetele tekintetében. Már azokban az időkben is, amikor még csekélyebb mértékben létezett az az átmeneti kor, amelyben előkészült a materialista gondolkodás – ami mára tetőpontjára jutott -, például egész Franciaországban kihirdették: az 1137-es évben meg fog jelenni egy Messiás. Akkoriban ilyenként valaki fel is lépett, de az embereket félrevezette, mert a materialista érzület alapján tartotta fenn a Messiásban való hitet, mivel úgy gondolták, hogy a Messiásnak húsban, fizikai testben kell megjelennie. 30 évvel korábban Spanyolországban is előállt egy másik messiás, itt is prófétikusan előrejelezték, hogy a Messiás testben fog megjelenni. Körülbelül ugyanebben az időben egy további messiás is fellépett Észak-Afrikában. Itt szintén megjövendölték, hogy Keletről fog jönni és testben jelenik meg. És végig az egész korszakon át, amikor a materialista érzület előkészült azáltal, hogy a legmagasabb dolgokat anyagiasan ragadták meg, megjelentek efféle prófétikus jóslatok, amelyek e korok ismerőjének teljesen megszokottak egészen a 17. századig menően, amikor már széltében-hosszában prédikálták, hogy eljön a Krisztus, a Messiás. Ez ismét csak hitelt talált az emberek materialistán vallásos érzületében.

Ilyen próféciára támaszkodva ezért tudott megjelenni egy hamis messiás 1667-ben Szmirnában: Sabbatai Zewi. Szmirnából episztolákat és leveleket írt, amelyek annak ellenére, hogy teljesen csalóka dolgokat tartalmaztak, mert mindent materialista értelemben vettek, akkoriban éppúgy megrázták a világot, mint ahogy egykor Pál levelei rázkódtatták meg a világot. A 17. században Szmirnából elterjedt a hír, hogy ott él egy messiás testben. És „Isten küldöttét”, Sabbatai Zewit úgy tekintették, hogy azt mondták: a világ egész időszámítása teljesen más alakot fog most ölteni, Sabbatai Zewi végigvonul híveivel a világon, és mindenkinek hinnie kell benne, aki látni akarja az igazságot, vagyis aki Krisztust testben akarja látni. Azt prédikálták az embereknek, hogy Zewi fizikai születésnapját az emberiség és a Föld legnagyobb ünnepnapjaként kell ünnepelni. Egész sereg ember zarándokolt oda, nemcsak Ázsiából és Afrikából, hanem Lengyelországból, Oroszországból, Spanyolországból, Franciaországból stb. is. Zarándokok tömege ment Szmirnába Sabbatai Zewihez, aki a testben megjelenő Krisztusként lépett fel, mígnem a dolog túl nagy méreteket öltött, és Zewit a szultán elfogatta. Ekkor azt mondták az emberek: ez csak egy jóslat beteljesedése, mert előre megmondta, hogy kilenc hónapig fogságban fog ülni. – De a szultán mégis kifogott rajta, mert Sabbatai Zewit kiállította meztelenül és így szólt hozzá: Próbát akarok tenni veled, hogy vajon valóban messiás vagy-e testben. Most lövetni fogok rád! – És ekkor végül Sabbatai Zewi beismerte, hogy ő csak egy közönséges rabbi.

Ilyenfajta kísértések korszakunk materialista gondolkodásmódjából származnak. És effélék újra felütik fejüket, ha az emberek csak a materialista érzületükre hagyatkoznak. De a legközelebbi évtizedekben mind gyakrabban lesz szó arról, amit említettem, hogy az emberi képességek Krisztus éteri szemléléséhez fognak felfejlődni, akinek realitásában az emberek azután éppolyan biztosan hihetnek már, mint ahogy maga Pál hitt benne. Ez az emberiség legközelebbi jövője, amire ma a szellemtudománynak kell az embereket előkészítenie.

Csakhogy az emberek materialista felfogása miatt az erős kísértések kora is eljön, amikor ismét hamis messiások fognak megjelenni fizikai testben. Akkor megmutatkozik majd, hogy a teozófusok vajon helyesen értették-e meg a teozófiát. Akik azt nem helyesen értették, azok a materialista lelkület alapján olyannyira eltájolják magukat, hogy kísértésekbe fognak esni. Ahelyett, hogy Krisztusban hinnének, egy testben megjelenő Krisztusban fognak hinni. Akik azonban megszerzik a valódi szellemi élet iránti érzéket, azok megértik, hogy „Krisztus újra eljövetele” századunkban, mint a legnagyobb esemény, a következőt jelenti: Krisztus az emberekhez szellemben, szellemileg jön el, amennyiben az emberek szellemi fejlődésük által magukat Krisztushoz emelik fel. És ezáltal századunkban a Hegyi beszéd is kiegészül. Minden úgyszólván újjá fog alakulni. Istennel telítettek, vagy boldogok azok lesznek, akik egykori inkarnációikban szűkölködvén a szellemben, most odáig jutnak, hogy felemelkednek a mennyek országának abba a régiójába, ahol Krisztus a szellemi szemük elé lép.

Így a Hegyi beszéd minden egyes mondása ebben az értelemben a maga új alakjában mutatható be. A kereszténység csak úgy hódíthatja vissza saját dokumentumait, ha élő módon viszonyulnak hozzá az emberek, ha tudják, hogy a kereszténység nem halott valami, hanem élő dolog. Abban a korban – és ez a mi korunk -, amelyben a materialista kutatás mintegy elveszi az embertől az evangéliumot és a Krisztusról szóló hagyományt, a szellemi kutatás az, mint gyakran hangsúlyoztuk, amely vissza fogja adni az embernek az evangéliumokat.

Ez az egybeesés nem véletlen, hanem szükségszerű. Mivel korunk materialista gondolkodása, amely mára mindent ural, egyúttal válságba is jutott: mindenhol felléphetnek olyan sajnálatra méltó emberek, akik valamely félrevezető filozófia alapján ahhoz a különös szemlélethez jutnak el, hogy létezhetnek okozatok okok nélkül, és hogy semmiféle történelmi Krisztus Jézus nem létezett. De ez olyasmi, amit az antropozófiának meg kell értenie. Sőt, neki bizonyos részvéttel kell tudnia rápillantani azokra a szerencsétlenekre, akik filozófiájuk ellenére annyira belebonyolódtak a materialista gondolkodásba, hogy általában leszoktak arról a képességről, hogy megsejtsék a szellemet, ezért folyton arcul csapják azt a tételt, amit máskülönben mindenhol elismernek, hogy nincs okozat ok nélkül. De a kereszténység mint okozat sem lehetne jelen, ha oka nem lenne!

Az antropozófia lesz az, ami az embereknek a szellemi kutatásból kifolyólag Krisztust abban az alakjában fogja tanítani, amelyben ő élő és eleven lény. Persze ezt csak úgy teheti meg, ha az emberek ezek iránt a tanítások iránt megértést tanúsítanak, ami azután odáig terjed, hogy világosan felismerik: Krisztus valóban vissza fog térni, de egy magasabb realitásban, mint a fizikai, egy olyan realitásban, amelyet az ember csak akkor érzékelhet, ha szert tett a szellemi élet iránti érzékre és megértésre.

Írják be a szívükbe, hogy minek kell az antropozófiának lennie: az emberiség egy előttünk álló nagy korszaka előkészítőjének. Nem számít, hogy a ma és itt megtestesült lelkek még fizikai testben lesznek-e akkor, amikor Krisztus az említett módon visszatér, vagy pedig ők már átmentek a halál kapuján, és abba az életbe kerültek, amely a halál és az újabb születés között zajlik. Mert ami így a XX. században történik, annak nemcsak a fizikai világ számára van jelentősége, hanem minden világ számára, amelyekkel az ember kapcsolatban áll. És ahogy azok az emberek, akik 1930 és 1950 között testesülnek meg, átélhetik az éteri Krisztusra való felpillantást, éppúgy hatalmas fordulat következik be abban a világban is, amelyben az ember a halál és a születés között él.

Ahogyan Krisztus a Golgotai Misztérium után leszállt az alvilág birodalmaiba, úgy azon események hatásai, amelyek korunkban történnek a fizikai sík lakói számára, felhatolnak a szellemi világba is. És azok a személyek, akik nem fogják felkészíteni magukat e nagy eseményre a szellemtudomány által, azokat abban az időben elkerüli majd ez a hatalmas dolog, ami a szellemi világra is kihat, ahol az ember ezután él. Ezeknek az embereknek várniuk kell egy újabb megtestesülésükig, hogy majd a Földön képessé válhassanak az új Krisztus-impulzus befogadására. Mert a Krisztus-impulzushoz a képességeket – még ha az bennünket mégoly magasra is vezet el – a fizikai síkon kell megszereznünk! Így nem ok nélkül lett az ember belevetve a fizikai világba: itt kell nekünk elsajátítanunk mindazt, ami a Krisztus-impulzus megértéséhez juttat.

Minden élő lélek számára a szellemi kutatás valójában előkészítés a Krisztus-eseményre, amely a legközelebbi jövőben előttünk áll. Szükség van erre az előkészítésre. Az emberiség fejlődésfolyamatában erre a Krisztus-eseményre azután további események fognak következni. Éppen ezért alapvető mulasztásuk lesz azoknak, akik nem akarnak felemelkedni a Krisztus-eseményhez a mi századunkban, ahol erre alkalmuk adódott.

Csak ha így tekintjük a szellemtudományt és bele is írjuk a lelkünkbe, érezzük meg igazán, hogy mit jelent minden egyes emberi léleknek, és milyen feladatot hordoz az egész emberiség számára.

A mikrokozmosz és a makrokozmosz közötti megfelelések

Berlin, 1910. március 9.

[Északi és déli beavatások, germán és egyiptomi misztériumok egybeáramlása a keresztény beavatásban. A Nap és a Föld ellentéte az emberben mint a fej és a végtagok ellentéte. A nemek elkülönülése a lemúriai korban és új egységük a távoli jövőben. Az ember fizikai lénnyé válásakor a női és a férfi forma különbözően alakult: a nő szellemibb maradt, a férfi anyagibb lett. Az üstökösök és a Hold sajátossága. A Halley-üstökös hozza azt az impulzust, amely mélyebbre visz a materializmusba. Samballa.]

A mai előadással egyfajta összefoglalását fogom adni a különböző téli előadásokon hallottaknak, amit hozzákapcsolhatunk a Lukács-evangéliumról és a Máté-evangéliumról szóló vizsgálódásokhoz, melyekről itt is beszámoltam és összekötöttem a János-evangéliumról nemrégiben Stockholmban tartott előadásaimmal. Ezekből az előadásokból világossá válhatott önöknek: bennük minden azt célozta, hogy az evangéliumok magyarázatát ne vegyük leszűkített értelemben, hanem az igazságokból, amelyek egyrészt már önmagukban is igazságok, másrészt megtalálhatók az evangéliumokban a keresztény írások helyes megértése esetén, a legkülönbözőbb módon mindig értelmezhetőek és megvilágíthatók az élet egyéb rejtélyei is.

Ha visszamegyünk a kereszténység megalapítása előtti időkbe, a beavatás kétféle módját, két formáját találjuk. Az északi beavatást, amit a Stockholmban tartott előadásokban közelebbről jellemeztem, és a déli beavatást, amit főleg azáltal ábrázoltam, hogy kitértem az óegyiptomi kultúra beavatás-menetére. A régi világ emberei számára kétféle módon adódott lehetőség, hogy a szellemi világba behatoljanak. Ha a régi Egyiptomban a beavatandó el akarta érni a szellemi világot, akkor leereszkedett saját lelkének mélységeibe, mindaz mögé hatolt, ami a mindennapi lelki életben mint gondolkodás, érzés, akarat stb. létezett. Ott megtalálta azt, amiből maga a lélek származott: a világ isteni-szellemi létét. A léleknek azon régiói alá kellett szállnia, amelyeket az én beragyog és átjár: ez volt a lényeges az egyiptomi vagy déli beavatásban általában. Ezzel szemben az ember magából való eksztatikus kilépésére, a világ jelenségeiben való feloldódására irányultak az északi beavatásban, mindenekelőtt a germán druida- és drotta-misztériumokban. Arról is volt már szó, hogy amit keresztény beavatásnak nevezünk, abban a beavatásnak ez a két fajtája összeolvadt, és hogy a keresztény beavatás mintegy a magasabb egységét jelenti az északi eksztatikus beavatásnak és a déli misztikusan elmerülő beavatásnak. Ezzel azonban a világtitkok mély alapjára utalunk, amely minden létezést átjár. Lényegében ennek a hatalmas ténynek a tárgyalása, vagyis az ókor e két beavatási formája egybefolyásának a keresztény beavatásba, egy még átfogóbb nagy törvénynek a példáját nyújtja, amely áthat minden emberi létezést és egyúttal a külső világ jelenségeinek létét is átszövi, amennyire azt az ember képes megismerni.

Mindenütt megtalálható ugyanis az, hogy fennáll egy kettősség, melynek tagjai ellentétként lépnek fel. Egy kettősség ilyen tagjait mint ellentéteket látjuk egymással szemben állni az északi és a déli beavatásban. Ez csak példa arra, ahogy az ellentétek – mondhatjuk polaritásoknak is – a világlétezésben megjelennek előttünk. A másik pedig, ahogy ez a két beavatási forma egybeárad és mintegy szellemi házasságra lép a keresztény beavatásban, annak példája, hogy az ellentétek, általában a kettősségek a világban egyesülnek egymással. Minduntalan megtörténik, hogy az egységek kettősségre válnak, azért, hogy a fejlődést továbbmozdítsák, és hogy a kettősségek ismét egy egységben egyesülnek. Külsőleges módon utalhatunk először egy nagy, hatalmas, szinte az emberiség egész fejlődésén végighúzódó tényre, ami bemutatja az egység széthasadását kettősségre és a kettősség újra egybeáradását az egységbe.

Gyakran rátekintettünk a lemúriai korra, amely többek között a világfejlődés egyik nagy eseményének is tanúja volt, mert a Hold akkor vált ki Földünkből. De ez a korszak még annak első kezdeteit is látta, amit az emberiségfejlődés mai értelmében a férfi és a nő különbségének nevezünk, miközben a lemúriai kort megelőző világkorszakokban a nemek egységét találjuk. Így egy eredeti egység kettéválik a férfiban és a nőben. De arra is utalhattunk, hogy a jövőben ez a kettősség ismét egy egységben fog egyesülni, vagyis hogy ebből a kettősségből megint egy egység jön létre. Külsőleges módon ezzel mutathatunk rá olyan átfogó események sorára, amelyek a kettő e kapcsolatában rejlenek az egyhez, és az egy kapcsolatában a kettőhöz.

Ami azonban így az emberiség fejlődésében elénk lép, az lényegében véve kifejeződése, leképezése egy még nagyobb, kozmikus ellentétnek, amely egy egységben gyökerezik, de mint kettősség jelentkezik a mai világ létében, és a távoli jövőben ismét egy egységben fog feloldódni. A szellemtudomány által megszerzett minden gondolatot a maga teljes mélységében kell felfognunk. Nem szabad rászoknunk arra, hogy az antropozófiai gondolatokat ugyanolyan felületes módon tekintsük, mint a többi gondolatot és fogalmat, amelyek ma a világban kavarognak, és amelyekhez jelenlegi civilizációnk rohanó életmódján és felszínes, banális szemléletén keresztül közelítünk. Az antropozófiai gondolatokat a lehető legmélyebben kell megragadnunk. Ezért azt a gondolatot is, amit gyakran hangsúlyozunk és mintegy benne rejlik az összes tanításunkban: hogy az ember mint kis világ, mint mikrokozmosz a makrokozmoszból, a nagy világból született meg, szintén nem szabad pusztán absztrakt gondolatként könnyen vennünk, mert ebben a gondolatban végtelen sok, száz és százféle tartalom húzódik meg. Mindenekelőtt tisztában kell lennünk azzal, hogy a világ mélyebb, mint ahogy azt általában hiszik, és hogy ha egy ellentétet vagy igazságot egy irányban felfogtunk, azzal még semmi esetre sem fogtuk fel a teljes igazságot arról az összefüggésről vagy ellentétről, hanem mindenütt türelmesen körül kell tekintenünk, hogy ha valami érvényes az egyik oldalt illetően, megismerjük még a másik oldalt is.

Az ember az egész kozmoszból született meg, ezért a kozmoszra úgy kell feltekintenie, mint az ő anyjához-apjához, aminek ő valamiféle leképeződése. Igen, az ember az egész világ képmása, amely neki ismerős lehet. Nincs semmi az emberlényben, ami bizonyos módon ne valamilyen viszonyt fejezne ki, ami valamiképpen ne lenne megtalálható a nagy kozmoszban is. Ha a ma elénk lépő – mégpedig szellemtudományosan tekintve elénk lépő – embert összehasonlítanánk egy viszonylag nagyon korai idő emberalakjával, akkor ezen a mai emberen egy rendkívüli jelentőségű ismertetőjegyet találnánk, természetesen egyebek mellett, felvilágosításul az ember lényéről.

Ez az ismertetőjegy megtaníthat bennünket arra, hogy annál, amit a világról tudunk, nemcsak arról van szó, hogy az ismeretek igazak legyenek, hanem még valami másról is. Azzal, hogy valaki bebizonyítja nekünk valamiről, hogy az igaz, még nem tárta fel ennek az igazságnak a legfontosabb mozzanatát. Sok igazságot tartalmaz például az, amit egy triviális természettudomány mond az ember és a magasabb rendű emlősállatok összehasonlításakor. Hogy az embernek ugyanannyi csontja és izma van, és több efféle dolog, ez mind igaz, vitathatatlan. De ha valamiről bebizonyítjuk, hogy igaz, azzal még nem tettünk meg mindent. Éppen a szellemtudományos elmélyedés és átszellemülés által kell ráébrednünk arra, hogy az egyes igazságok esetében annak az érzéknek a megszerzéséről is szó van, hogy valamely igazság vajon milyen súlyosan esik latba, azaz fontos-e vagy nem fontos, lényeges-e vagy lényegtelen egy dolog magyarázatában. Ezért ma vannak olyan emberek, akik triviális tudatukból kiindulva mindig újra bebizonyítják nekünk, hogy igaz az, amit mondanak. Ezt nem is kell kétségbe vonnunk. De hogy valamit a világ magyarázata szempontjából a maga igazi súlyában ismerjünk meg: ezen múlik minden.

Van egy bizonyos tény, ami kétségtelenül igaz, mindenki ismeri, mivel naponta számtalanszor találkozunk vele, és aminek ha az igazi jelentőségét és fontosságát akarjuk megragadni az ember szempontjából, csak a helyes módon kell átéreznünk. Azt a tényt ugyanis, hogy az ember egy felegyenesedett, két lábon járó lény, és tekintetével fel tud pillantani a világmindenségre. Erre csak az ember képes! Mert a majomról azt kell mondanunk, hogy ő ugyan úgy néz ki, mintha ezen a lehetőségen fáradozott volna, mégis a dolgot végül elpuskázta. Ő nem képes arra. Az ember az egyetlen lény, aki e cél tekintetében a dolog végére jutott, és pillantását szabadon felemelheti a világmindenség felé. Ez a tény végtelenül fontosabb, mint minden, amit egy triviális természettudomány nevében mondhatnak nekünk az ember helyéről az állatokhoz viszonyítva. Minden egyéb igaz lehet, de ez végtelenül fontosabb. Aki valamit e tényből meg akar érezni, annak meg kell ismernie az indítékot is, hogy az ember egy ilyen felegyenesedett lény lett, egy olyan lény, aki bár a Földhöz kötődik, de szemlélete által, sőt már érzéki észlelése révén is kiemelkedik szellemileg a világmindenségbe.

Ez az indíték abban rejlik, hogy létezik bizonyos ellentét, kettősség, ami a kozmoszban éppúgy fennáll, mint egy másik kettősség az emberben. Utalhatunk egy kettőségre a mindenségben és egy kettősségre az emberben, mint két olyan ellentétre, amelyek megfelelnek egymásnak a mikrokozmoszban és a makrokozmoszban. Az ellentét, ami a makrokozmoszban, a kozmikus világban van, a Nap és a Föld ellentéte; és ugyanaz az ellentét, ami a Nap és a Föld között létezik a világmindenségben, megtalálható az emberben is: ez a fej és a kezek és lábak közötti ellentét, a fej és a végtagok ellentéte. Ezek a dolgok az idők során egyre inkább ismertté válnak, de nekünk ezzel már most legalább utalásszerűen meg kell ismerkednünk, és rá kell éreznünk arra, hogy bizonyos vonatkozásban a fej és a végtagok mint kettősség az emberben úgy viselkednek, ahogyan a Nap és a Föld viszonyul egymáshoz Naprendszerünkben. Földünkben az idők során kiképződtek bizonyos erők, amelyek jelenleg benne nyugszanak. Ezek olyan titokzatos erők, amelyek az embert a Földön legrögzítik, megszilárdítják, és kezeink és lábaink jelenlegi alakját és mozgáslehetőségeit teremtik meg. Viszont azoknak az erőknek, amelyek az ember pillantását a mindenség felé fordítják, amelyek az embert egy olyan lényből, aki csak a földet látja, olyanná tették, aki a világ végtelen messzeségeibe pillanthat ki: a Napban van a székhelyük. És aki ezt képes átérezni, az ugyanazt érzi, amikor a fejnek és a végtagoknak az embernél megjelenő ellentétét tekinti, mint amikor engedi érzéseire hatni a Nap és a Föld ellentétét. Ez egy olyan ellentét az emberi létezésben, amely nagy sokára egyszer ismét egyesülni fog, mint ahogy a kozmoszban is ez lesz. Ahogy egykor a Nap és a Föld egyetlen létező volt, majd elváltak és kettősséggé különültek, éppúgy ismét egyesülni fognak. Hasonlóképpen, ami az emberben a fej és a végtagok közötti ellentét, egyszer ismét egységbe olvad, noha ezt a mai embernek talán nehéz elképzelnie, olyannyira szokatlan fogalom számára.

Utaltunk így az emberben egy ellentétre és említettük a hozzátartozó ellentétet a világegyetemben. De az emberben vannak még más ellentétek is, amelyek megfelelő ellenképe megtalálható a mindenségben. A fej és a végtagok közötti ellentét tekintetében a földön, mondhatni, minden ember egyforma. A férfiak és a nők azonos módon hordozzák ezt a kettősséget. Ebben nincs különbség férfi és nő között, mert ami egyébként ellentétként még fellép bennük, például a lelki felépítésükben, azt nem ez az ellentét okozza. Ha csupán ez a fajta ellentét állna fenn a makrokozmoszban és a mikrokozmoszban, akkor a férfi és a nő teljesen azonos lenne. De a férfi és a női mivolt egy másikféle ellentét az emberlényben. És megkérdezhetjük: található-e a világegyetemben is olyan ellentét, ami megfelel az emberlétben a férfi és a nő ellentétének? Fennáll-e a világmindenségben olyan ellentét, ami a földi létben mint férfi és nő jelenik meg?

Hogy ehhez az ellentéthez közelebb kerüljünk, egy kevéssé meg kell ismerkednünk most a férfi és a nő ellentétével okkult értelemben. Nem fogunk abba a hibába esni, amibe materialista korszakunk szokott, amely arra törekszik, hogy a hímneműség és nőneműség ellentétét, ahogyan az egyszerűen mint nemi ellentét megjelenik a fizikai világban, az egész világmindenségre is alkalmazza. Ez nemcsak trivialitás, hanem tudományosságunk egyik neveletlensége is, amikor azt, ami valamely területen tapasztalható, kiterjesztik minden más területre is.

Ami Földünkön a férfi és a nő ellentéteként fejeződik ki, annak egy másik ellentét felel meg a mindenségben, de amit hímneműnek és nőneműnek nem nevezhetnénk. Ez képtelenség lenne. Mégis ezt az ellentétet egyszer éppen okkult alapja szempontjából szemügyre kell vennünk. Hangsúlyozom, hogy a férfi és a női mivolt ezen ellentétének a Föld-fejlődésben természetesen semmi dolga nincs az „emberrel”: az ember ugyanaz a férfiben és a nőben. Ha tehát férfiről és nőről beszélünk, megállunk a fizikai test és étertest konfigurációjánál, aminek semmi dolga nincs az ember bensőjével, úgyhogy okkult értelemben nem szabad úgy beszélni, ahogyan ma materialista korunkban beszélnek. Mert a férfinak és a nőnek van asztrálteste és énje is, míg a szokásos szemlélet általában semmit sem tud arról, ami az embert emberré teszi, és ezért csakis férfiről és nőről beszél. Mi tehát most nem beszélünk az emberről mint ilyenről a férfiban és a nőben, hanem arról, ami az embert férfivá vagy nővé teszi, és ez csak a külső burokra vonatkozik. Ezt kell jól megértenünk. Ha az emberre alkalmazzuk azt, amit a következőkben mondok, akkor minden téves lesz. A férfi és a nő ellentéte, e határon belül, a következő.

Az emberiség ősi időiben a külső emberi alak egészen másmilyen volt. A jelenlegi emberalak, tehát a mostani férfi, illetve női alak egy korábbi egységes alakból fejlődött ki, amely még nem esett szét a férfi és nő ellentétére. A férfinak és a nőnek tehát egy korábbi egységét és a mai ellentétét figyelhetjük meg. Azt is tudjuk, hogy ez a korábbi egység finomabb, szellemibb volt. A sűrű anyagi alakhoz csak az idők során jutott el az ember. Így nem pusztán az alak egységéhez megyünk vissza, hanem egy olyan egységhez is, amely a mai alakkal ellentétben szellemibb jellegű volt. Létezett tehát egy ősi ember, amely nem mutatkozott sem férfinak, sem nőnek, amikor még nem történt meg ennek az ellentétnek a szétválása, hanem egységben volt, és az az ősi ember finomabb, éteribb, szellemibb volt, mint a későbbi materiális ember, amely a férfi és a nő ellentétében formálódott ki.

Hogyan jött létre később az eredeti egységből a férfi és a nő? Amikor az egység kettőségbe lépett, akkor a nő egy olyan fizikai testet alakított ki, amely a korábbi alakból nem ment át teljesen – ha mondhatjuk így – a normális anyagi alakba. A női test megállt egy szellemibb fokon, vagyis teljes mértékben nem ereszkedett le az anyagiságba. Anyagivá, sűrűvé lett ugyan, de ebben az anyagiságban megtartott egy korábbi, szellemibb formát. Egy szellemi fok tehát anyagivá változott. De a női test mintegy visszatartott magában egy korábbi szellemi alakzatot, nem ereszkedett bele teljesen az anyagba. Vagy megtette ugyan az anyagiság, de nem a forma vonatkozásában. A női test részben megőrizte azt a formát, amilyen korábban volt az ember. Ezért azt mondhatjuk: a nő egy korábbi alakzat, konfiguráció megnyilatkozásaként mutatkozik, amelynek igazából szelleminek kellene lennie, és úgy, ahogyan ma mutatkozik, voltaképpen téves, valami maja, valami illúzió. Ha kijelölnénk valamilyen alapvető pontot a fejlődésben, ahol az anyag kikristályosodik, akkor úgy fogalmazhatnánk: a nő nem nyomult előre, nem hatolt el eddig a pontig, ő egy korábbi formát kristályosított ki, szilárdított meg. Így aki az élet tényeit valóban érzékeli, vagy képes imaginatíven megismerni, annak számára az emberi női test valamelyest csak a fejre és a végtagokra vonatkozóan tekinthető igazi alakzatnak, a neki alapul szolgáló szellemi kifejezésének; azaz csak a fejben és a végtagokban fejeződik ki valami, ami materiális megjelenésként hasonlít a mögötte rejlő szellemihez. De ez a mögötte rejlő szellemi nem hasonlít az egyéb anyagi alakhoz, mert az egy valótlan, pontatlan alak.

Így tehát minden régióba menően érvényes az a tétel, hogy a világ maja. Ezt valóban komolyan kell vennünk. Kényelmes elgondolni absztrakt módon, hogy a világ maja. Csak az fogja fel ezt a tételt, aki komolyan veszi és megkérdezi: ezek az alakzatok milyen mértékben illúziók? – Egyesek inkább, mások kevésbé. Vannak alakzatok, amelyek legalább megközelítőleg, a külső látszatban kifejezik a mögötte rejlő szellemit: ezek a fej és a végtagok. De vannak olyan alakzatok, amelyek közvetlenül valótlanok, amelyek torzultak, és ezekhez tartozik az ember egyéb testisége. Ezek közvetlenül elrajzoltak, eltorzítottak. És ha ezt egyszer meg fogja érteni a világ, azontúl nem beszélnek majd olyan balgán, mint manapság, hanem látni fogják, hogy létezik egy bizonyos mélyebb, finomabb művészi érzék, amely megállapítja, hogy a női alakzat elrajzolt jellegű, ha eltekintünk a fejtől és a végtagoktól, és hogy korrigálni kell azt, ha művészileg ábrázolni akarjuk. A jobb művészeti korokban ezt valóban végre is hajtották, mert aki képes a formákat valóban szemügyre venni, nem zárkózhat el attól a benyomástól, hogy a Milói Vénuszon a formákat bizonyos fokig korrigálták, helyesbítették. Csak ezt rendszerint észre sem veszik az emberek.

Az embert tehát itt olyan részekre tagoltan látjuk, amelyek részben igaziak, kevésbé illúziók, és amelyek olyanok, hogy inkább illúzió jellegűek, vagyis teljesen elrajzoltak, torzultak. De ez nemcsak a nőre érvényes. Csakhogy a dolog a férfi esetében fordítva van. Épp ez az ellentétük. Amiként a női forma nem ereszkedett le egészen addig a normális pontig, hogy a megfelelő szellemit fejezze ki az anyagban, hanem egy korábbi fokon kristályosodott ki, úgy a férfi test a normális ponton túlhaladt, és éppen annyival ment túl azon, mint amennyivel megállt az előtt a női forma. Ennélfogva a férfi test mélyebben ereszkedett bele az anyagiságba, mint ahogy ez normális módon történt volna, ami meg is mutatkozik a férfi külső alakjában. Másképp nézne ki, ha nem ment volna túl azon a középső ponton. Az emberi test általában csak a fej és a végtagok vonatkozásában jelent legalább megközelítőleg valami igazságot. Egyéb alakja tekintetében azonban azt kell mondanunk, hogy a női test egy bizonyos ponton megállt, azaz megszilárdult még mielőtt az anyagi létezés hullámaiba belevetette volna magát, ezért egészen más alakot mutat, mint amelyik az lett volna, ha csak akkor ölt szilárd formát, amikor megérintik őt az anyagi létezés hullámai; a férfi test viszont még tovább merült alá, és ugyanolyan mértékben mutatkozik valótlan, torzult alaknak, mint a női test. Így a női test a szellemibe, a férfi test pedig az anyagiba elhajló alakot mutat. Az igazi alak középen lenne, a kettőjük középaránya.

Ez természetesen az egész emberre befolyással van földi létezésében, amennyiben fizikai burokkal rendelkezik. Nem vonatkozik ugyan a fej és végtagok ellentétére, de amit most mondtunk, kiterjed az egész emberre a születés és halál közötti egyes inkarnációkban. Hiszen az ember férfinak vagy nőnek inkarnálódik. Ezáltal számolni kell azzal, ami a férfinál és a nőnél ilyen elhajlásként jelentkezik. Mindez kiterjed az egész emberre, és ha valakinek egy inkarnációban női teste van, annak az a következménye, hogy ez az egész női test át van itatva ezzel az eredeti, lágyabb formaállapotban való visszamaradtsággal. A férfi-inkarnációban pedig az egész férfi testet átjárja a túl erősen történő belemerültség a durva, kemény anyagba.

Ha valaki csak a legkisebb mértékben is megértette, hogy mit jelent a szellemben gondolkodni, a szellemben élni, és a fizikai testet mint puszta eszközt használni, ha valaki nem érzi magát annyira belesüllyedve a fizikai testbe, hogy azonosítsa magát vele, akkor megénekelheti azt a nyomorúságot, hogy férfi testet kell használnia egy inkarnációban – amely természetesen az agyát is megformálja. Mert az ember észreveszi, hogy agyának formái, mivel azok keményen belementek az anyagba, nehezebben kezelhetők, mint a női agy finomabb, az anyagba nem olyan mélyen behatoló formái. Ha a magasabb világokba akarunk felemelkedni, olyankor valóban nehezebb a férfiagynak begyakorolnia azt, hogy az igazságokat gondolatokba tegye át, mint egy női agynak. Ezért aki képes gondolkodni, nem csodálkozik azon, ha egy olyan világszemléletet, amely újként lép a világba – amilyen a szellemtudomány is – jobban megérti a könnyebben felkészíthető női agy, mint a férfiagy, amelynek nehezebben esik bizonyos gondolatoktól elszakadnia, amelyek ma benne találhatók; mert a férfi agya nehezebben megdolgozható, nehezebben alakítható. Ezért talál a szellemtudomány is olyan nehezen utat azokhoz a férfiakhoz, akik ma a világban a kultúrát hordozzák és mai életünk szokásos műveltségi képzeteivel azonosulnak. Tisztában kell lennünk azzal, mennyire nehézkesnek bizonyul egy tudós agya nemcsak arra, hogy elfogadja a szellemtudományt, hanem hogy el is gondolja mindazt, amit a szellemtudomány tanít. De nem szabad a dolgot a feje tetejére állítanunk és ebből valamilyen következtetést levonnunk, legfeljebb csak azt, hogy annál jelentőségteljesebbnek érezzük, ha valóban sok férfi az agyát úgy használta, hogy igazán bensőségesen közel került a szellemtudományhoz. E dolgokra most csak utalhattam, de ha önök engedik hatni ezeket magukra és elgondolkodnak róla, roppant távlatokat találnak bennük az emberi életre nézve.

Ha az emberi életet a férfi és a nő ellentétében magunk elé állítjuk, akkor látunk egyrészt valamit, amit egy korábbi fokon megállt állapotnak nevezhetünk, és másrészt valamit, ami tulajdonképpen a jelenkor bizonyos fokán túlhaladt, és ami egyfajta karikírozott formában behoz a jelenbe egy jövőbeli állapotot, ami éppen ezért karikírozottan jelenik meg. A test korábbi alakját konzerválta a női jelleg, és egy későbbi alakját vette fel a férfi jelleg, amit úgy alakított ki, amilyennek annak a jövőben nem lenne szabad lennie. Ezért a férfi test torz lett, mert későbbi életfeltételeket helyezett bele egy korábbi korszakba.

A férfi és női jelleg eme ellentétének van-e valamiféle megfelelője a kozmoszban? Van-e valami a világűrben, ami egyfelől olyan létet, fejlődésfokot mutat, ami mintegy megtartott korábbi formákat, és azokat behozta egy későbbi létbe? És másfelől vannak-e olyan formák, amelyek egy bizonyos fokot átléptek, tehát karikírozott formában egy jövőbeni állapotot mutatnak be? Ha megnézzük a konkrét fejlődést, ahogyan azt az Akasha-krónikából ismerjük, feltehetjük a kérdést: van-e kint a kozmoszban valami a régi Hold-létből, ami nem akart bejönni a mostani Föld-létbe, hanem a régi Hold-létből visszatartott valamit – mint a női forma – a kozmoszban? Létezik-e valami, ami régi Hold-létként megőrzött a jelenben egy korábbi fokot? – És van-e valami a világűrben, ami egy bizonyos fokot túllépett, be- és megsűrűsödött, úgyhogy egy későbbi állapotra, a Jupiter-állapotra utal?

Léteznek ezek. Ugyanaz az ellentét, ami az embernél a jellemzett értelemben mint női és férfi jelleg mutatkozik, megvan kint a kozmoszban is: ez az üstökös jellegű és a Hold jellegű ellentéte, az üstökös és a Hold ellentéte. Ha az üstököst meg akarjuk érteni a maga lényege szerint, ahogy ma, mintegy áthágva a naprendszer egyéb törvényeit, le-föl jár a világűrben, akkor világosan kell látnunk, hogy tulajdonképpen a régi Hold-korszak törvényei azok, amelyeket az üstökös a mi létünkbe behoz. Megőrizte ezeket és ezekkel jött be a mi létünkbe. Felvette a Nap-Föld-rendszer jelenlegi anyagát, de létezése megállt a fejlődés tekintetében, illetve megmaradt a természettörvényeknek azon a fokán, amelyekkel Naprendszerünk akkor rendelkezett, amikor a Föld még Hold volt. Behozott egy korábbi állapotot egy későbbibe, a jelenlegibe, ahogy a női test is egy korábbi állapotot hozott be a mostani létbe.

Az üstökös jelleg az egyik fele egy ilyen ellentétnek, a Hold jelenti a másik oldalt. Amikor a lemúriai korban a Hold kivált a Földből, bizonyos részt magával vitt, amit el kellett távolítani a Földből, hogy az ember mint ember ki tudjon fejlődni. A Földnek nem volt szabad olyan sűrűvé válnia, mint amilyen lett volna, ha a Holdat magában tartja. A Hold valójában egy karikírozott Jupiter-állapotot jelenít meg. Amilyennek egy friss, érett gyümölcs mutatkozik egy olyannal szemben, amelyik egészen megráncosodva belekövesedett az anyagba, úgy a Hold is a maga konfigurációjában túlment egy bizonyos középső alakzaton, miként a férfi jelleg az emberben formáját tekintve túllépte a középarányt kialakulása során. Teljesen ugyanolyan fajta ellentétet találunk a kozmoszban a Hold és az üstökösök között, mint amilyet az emberi létben a férfi és a nő ellentéteként mutattunk be.

Így tartoznak össze a dolgok: a Nap és a Föld úgy, ahogy a fej és a végtagok, a Hold és az üstökös úgy, ahogy a férfi és a nő. De megint csak nem szabad ezzel olyképpen hazamennünk, hogy azt mondjuk: na, van itt ismét valami, amit szépen megjegyezhetünk magunknak mint ellentétet. – A dolgokat mélységükben kell felfognunk, és tisztában lennünk azzal, hogy más alkalommal még egyebet is mondtunk. Tekintetbe kell vennünk, hogy a férfi csak a fizikai teste vonatkozásában férfi jellegű, étertestét illetően viszont női jellegű, és megfordítva: hogy a nő csak fizikai teste tekintetében nőszerű. Ami a nő női jellegére a fizikai test vonatkozásában érvényes, az a férfi éterteste vonatkozásában érvényes, úgyhogy a férfi éterteste úgy viszonyul a nő étertestéhez, ahogy az üstökös a Holdhoz. Persze azt mondhatják erre: ezzel minden elmosódik! – De a dolgok ilyenek. Minden olyan kultúrában, amely fogalmait megkeményedett aggyal teremtette meg, a fogalmai arra irányulnak, hogy lehetőleg vastag kontúrokat húzzanak, melyeknél semmi sem ingatható meg; így ha ilyen fogalmaink vannak, mereven ragaszkodnunk kell hozzájuk. Ebbe azonban nem nyugodhat bele a szellem. A szellem mozgékony jellegű, és ha fogalmakat alakítunk ki, azokat mozgékonyaknak kell megőriznünk. Ezért a nőben levő férfiszerűséget és a férfiben levő nőszerűséget úgy kell tekintenünk, amit a férfivel és nővel kapcsolatban a Holdról és az üstökösről mondtunk. Itt éppen arról van szó, amit a női és férfi jelleg szempontjából említettünk, ahogy ezek az emberlétben megjelennek, és nem arról, ahogy a férfi és a nő külsőleg lép elénk.

Találtunk így egy különösen fontos és érdekes összefüggést az emberiség fejlődése és a kozmosz fejlődése között. Egészen biztosan lesz olyan valaki – ezzel is tisztában vagyok -, aki ma az igazi tudományos világszemlélet pozíciójából az efféle dolgokat az üstökösről és a Holdról rendkívül esztelennek és bolondosnak fogja tartani. Megteheti. Mert hiányzik belőle az akarat, hogy az igazságba valóban belebocsátkozzon. Mi a szellemtudomány talaján állva hidat építhetünk aközött, ami a szellemből jön, és aközött, ami a fizikai síkon mutatkozik számunkra. A többiek erre nem törekszenek.

1906-ban a párizsi kongresszuson felhívtam a figyelmet arra, hogy a szellemi kutatás az üstökös természetének megismerése alapján elmondhatja: mivel a földön ugyanazt a szerepet játssza a szén és az oxigén vegyülete, amit a régi Hold-korszakban a szén és a nitrogén, azaz a ciánvegyületek, azért az üstökösöknek ciánsavas vegyületeket kell tartalmazniuk, ciánvegyületeket, amelyek szénből és nitrogénből tevődnek össze. Akik az ilyenfajta dolgokat figyelemmel kísérték, nem fogadták el ezeket. A szellemtudomány alapján tehát már régóta kimondtuk, hogy az üstökösök valamilyen ciánszerű vegyületet tartalmaznak. És az elmúlt hetekben éppen erről a tényről írtak az újságok, mint amit külső spektrumanalízissel megállapítottak. Ez csak az egyik eset, de száz másikat éppúgy említhetnénk, hogy a szellemi kutatás hidat teremt a külső kutatás tényeihez. Ebben az esetben a spektrumanalízis évekkel később csak azt állapította meg, amit a szellemtudomány évekkel ezelőtt már kimondott. A külső materialista kutatás tényei sohasem mondanak ellent a szellemi kutatás tényeinek! Ilyesmikre, mint az éppen mondottak, hivatkozhatunk olyankor, amikor a külső tényekre mutogatnak azok, akik a hivatalos tudomány párnás bársonyszékeiben ülnek. – Csak nem szabad összekevernünk a külső tényeket azokkal a szűkre szabott fogalmakkal, melyeket maguk az emberek alkotnak. Ha mindaz tény lenne, amit ma a természettudomány állít, akkor a természettudomány nagyon ellentmondana a szellemtudománynak; de ezek korántsem valódi tények, hanem csak azoknak korrupt fogalmai, ahogy mai korviszonyaink alapján éppen hivatottak a dolgokkal bánni.

Mármost megkérdezhetjük a következőt, miután ezt az ellentétet felidéztük, amely megtalálható éppúgy az emberi életben, mint a kozmoszban. A világmindenségből kiindulva tulajdonképpen milyen hatása van ránk az üstökösszerű és a holdszerű ezen ellentétének?

Igencsak nehéz viszonylag rövid idő alatt jellemezni azt az egészen óriási dolgot, ami e tény alapjául szolgál. Ezért engedjék meg, hogy összehasonlításképpen az emberi élet ábrázolásából induljak ki, ahogy az végbemegy, amennyiben külső folyamatában tekintjük. Itt először is arról van szó, amiről azt mondhatnánk, hogy jó értelemben „polgáriasan” zajlik le napról napra. Az ember felkel reggel, megreggelizik, majd megy az után, amit minden egyes nap hoz a nap szokásos törvényei szerint. De az ember életében előfordulnak olyan események is, amelyek berobbannak és egy csapásra változásokat idéznek elő a mindennapok menetében. Tegyük fel, egy férfi és egy nő már egy idő óta éli a maga szabályos polgári életét, annak megszokott, csak kevéssé változatos napi programjaival. De jön valami egyéb, ami ténylegesen egyfajta lökést hoz azoknak szokványos külső életébe, akiket ilyen körülmények jellemeznek. Egy efféle külső lökés lehet az is, amikor megtestesül egy új emberi lény, és földi polgárként belép a létbe. Ez hatalmasan különbözik a mindennapi élet szokott menetétől. Ha azonban egy új világpolgár belép egy férfi és nő látóhatárába, akkor azzal ténylegesen megjelenik valami, ami egész családi összefüggéseknek ad új jelleget. Összehasonlításképpen segítségül akarom ezt hívni, hogy az üstökös-lét mély okkult hátterét egy kevéssé érthetőbbé tegyem.

Az élet a kozmoszban is úgyszólván „szabályos polgári” módon zajlik napról napra, évről évre. Minden nap ugyanaz történik. A Nap feljön és lemegy, a növények kivirágoznak tavasszal, ősszel elszáradnak; ha pedig egyszer eső vagy napsütés van, esetleg jégverés vagy efféle, az még megfelel az olyan eseményeknek, amelyek egyébként a megszokott életünkben is megtörténnek, ha például a szokott napi tea helyett egyszer egy ünnepi kávédélutánt rendezünk. Az ilyen dolgokat még teljesen a rendes kerékvágásban látjuk haladni. Mindez még hozzátartozik azokhoz a törvényekhez, amelyek a Nap, a Föld stb. mozgásának alapul szolgálnak, ahogy azok évről évre, napról napra végbemennek. De ebbe a folyamatba különleges módon belenyúlnak az üstökösök ugyan ritka, de újra és újra megismétlődő megjelenései. Éppúgy belenyúlnak a kozmikus történések menetébe, mint egy új földi polgár, aki belép egy férfi és egy nő látókörébe. Az üstökös kozmoszbeli megjelenése által ténylegesen bekerül valami az emberlétbe, ami nem lenne megadható az élet szokásos menetével. Hogy a fejlődés tovább haladhasson, nem elég csupán az, ami napról napra megismétlődik, hanem szükséges mindig valami újat beilleszteni ebbe az összefüggésbe. Ahogyan egy új földi polgárral valami teljesen különleges jön be az egyes család életébe, úgy az emberi nem haladásában az üstökösnek a világlét szokásos folyamatát megtörő megjelenése is valami teljesen mást kezd érvényesíteni a földön. Ténylegesen valami új születik meg, amikor az üstökös a világba lép.

Aki szellemileg vizsgálni tudja ezeket a dolgokat, az egészen pontosan rámutathat arra, hogy az egyes üstökösöknek milyen funkcióik vannak, milyen szellemi újszerűséget hoznak be a világba. Így a Halley-üstökös azok közül egy, amely periodikus megjelenése során mindig ismét kivált az emberlétben valami teljesen újszerűt. Miközben egyébként a dolgok csak megismétlődnek a szokásos módokon, az üstökös egy lelki-kulturális újjászületést idéz elő. Hogy ezen mit értek, azzal jellemezhetem önöknek, ha utalok a Halley-üstökös három utolsó megjelenésére 1759-ben, 1835-ben és arra, ami előtt most állunk. Milyen feladatok társultak e három utolsó megjelenéshez? A többi üstökösnek egyébként más feladatai vannak.

A világegyetemben nemcsak olyasmik születnek meg, amelyeket ugyanolyan örömmel üdvözlünk, mint egy ifjú földi polgárt, aki belép egy család életébe. A világegyetemben minden megszületik, ami az emberiséget előreviszi, vagy éppen visszaveti. A Halley-üstökös megjelenése, vagyis az, amit szellemileg jelent az emberiség továbbhaladása számára, összefügg azzal, amit a Káli Júga különböző időiben az emberiségnek fel kellett vennie magába a kozmoszból, hogy a gondolkodásával egyre inkább belemerüljön az anyagiságba. Minden új megjelenésével egy új impulzus született az emberiség számára, hogy a spirituális világszemléletből kiszakadjon az én, vagyis hogy a világot materialistábban fogja fel. Nem az anyagba való leszállást jelenti ez, hanem csak azt, amit az emberi énnek a világegyetemből fel kell vennie mint szellemi szubsztanciát, hogy kényszerítve legyen a spirituális létből leüzze a materialista szemlélet szférájába. A 18. század második felének mindazon szemlélete, amit „sekélyes felvilágosodásnak” neveznek, és amelyeket Goethe úgy kigúnyolt a „Költészet és valóság”-ban, mint olyan szemléleteket, melyeket például Holbach „A természet rendszere” című művében képviselt, kozmikusan a Halley-üstökös 1759-es megjelenésével magyarázható. A XIX. század második harmadának banális materialista irodalmát is megelőzte a Halley-üstökös 1835-ös megjelenése. A földön mikrokozmikusan történő események összefüggnek makrokozmikusan a kozmikus világ eseményeivel. A Halley-üstökös 1835-ös megjelenésével ismét belekerült egy új impulzus a materializmusba. Büchner, Vogt és Moleschott azok voltak, akik a földön kiélték azt, ami a kozmoszból mint hatalmas jel jelent meg a Halley-üstökössel. – Mivel pedig az emberiségnek ki kell állnia a próbát, azt, hogy önmagát önmagából küzdje ki, alkossa meg, és így a spiritualitással való szembeszegülést is meg kell élnie, hogy azután annál több erővel fogjon hozzá felemelkedéséhez, azért most az előtt állunk, hogy a Halley-üstökös új megjelenésével a világegyetemből érkezve olyan erőket kapjunk, amelyek az emberiséget egy még sekélyesebb és még borzasztóbb materializmusba fogják taszítani. Kifejlődik majd valami, amit talán még a büchneriánizmus leglaposabb lapossága sem tudott volna elgondolni. Ez a lehetőség ténylegesen létezik. Mert csak ha az ember a vele szembeszegülő hatalmakat legyőzi, sajátíthatja el a világegyetemből a felfelé vezető hatékony erőket!

Ezt szem előtt tartva fogunk a helyes módon rápillantani arra, amit égi jelzésnek nevezhetünk. Mert ha nem babonásan fogjuk fel, hanem a nagy világtörvény értelmében, a következőről van szó: az Úristen akkor majd ismét felmutatja az égi útmutatót, hogy az embereknek jelezze, mit kell tenniük. És a Halley-üstökös mostani megjelenése olyan lesz, amit figyelembe kell vennünk. Mert azt a felemelkedésre való hatalmas impulzusnak kell követnie, hogy a materialista világszemléletben való elmerültségből eltaláljunk a spiritualitáshoz. Ahogyan adott számunkra a lehetőség, hogy teljesen elmerüljünk a materializmusban, éppúgy megvan számunkra annak lehetősége is, hogy felemelkedjünk a tisztultabb, szellemibb magasságokba.

Az utóbbi előadásokban egyértelműen és világosan említettem, hogy még a XX. század első felében egyes embereknél természetes tulajdonságként fejlődhet ki az éteri tisztánlátás. Azért, hogy az embernek ne kelljen tovább süllyednie a materializmusba, amire most, már 1910-ben jelek utalnak, és akiknek van érzékük a szellemtudomány iránt, ma már tudhatnak arról, hogy az emberi lélek ölén olyan erők vannak kibontakozóban, amelyek az embert kivezethetik minden materializmusból. Ha megértjük ezeket az erőket, akkor megtaníthatják nekünk azt, hogy Krisztus éteri természetét lássuk. Egy fontos metszésponton élünk, ahol égi jellel hívják fel az ember figyelmét arra, hogy az út egyfelől még tovább mehet a materializmus ingoványába, de másfelől arra is, hogy olyan erőknek kell kifejlődniük az emberben, melyek a Káli Júga letelte után az éteri tisztánlátáshoz vezethetnek. Valóban az a helyzet, hogy a mi korunk számára éppúgy érvényes Keresztelő János kiáltása: Változtassátok meg lelkiségeteket! Ezt kell kihangsúlyozni. Ahogyan egyrészt adott a lehetőség, hogy belevesszünk a materialista mocsárba, úgy másrészt annak lehetősége is fennáll, hogy egyfajta éteri tisztánlátáshoz jussunk, azáltal, hogy a Nap a tavaszponton a Halak csillagképben elérkezik egy bizonyos ponthoz. A spirituális felemelkedés számára is jelek mutatkoznak a kozmoszban, melyek jelzik számunkra, hogy a kozmoszból erők érkeznek hozzánk. A szellemtudomány felhasználásával érzéket kell elsajátítanunk e döntés számára. És csak aki igazán megérti a szellemtudományt, az tehet szert erre a döntésképességre. Végig kell mennünk azon a megpróbáltatáson, amit kiszabtak ránk az égi jelek, melyeket most pl. a Halley-üstökös megjelenésében ismerhetünk fel.

Képzeljük most el a Krisztus-eseményt, ahogy az elkövetkező 2500 évben az első kiválasztottaknak jelentkezik, miként Damaszkusz előtt Pállal történt. Az ember fel fog emelkedni a spirituális világ megismeréséhez, a fizikai világot áthatva fogja látni egy új világgal, egy új birodalommal. A fizikai környezet látványa meg fog változni az ember számára a következő 2500 évben, amennyiben belép egy éteri terület, amely jelen van, de amit az embernek még meg kell tanulnia látni. Ez az éteri terület most már mindazok előtt megjelenik, akik ezoterikus iskolázásukat a megvilágosodásig vitték, mint ahogy a Káli Júga beavatottja előtt is megnyílik. Így amit a jövőben az emberek egyre inkább látni fognak, a beavatott számára a legmagasabb magasságokig jelen lesz. Bizonyos idő után, ha szükséges, a beavatott mindig új erőket hozhat magának erről a területről. Ha valamit elvégzett, erőit a földi szférának arról a számára látható területéről szerzi, amely jelen van, de csak annak számára létezik, aki bele tud látni. Így megérthetjük, hogy annak a birodalomnak egy része, ahonnan a Káli Júga idején a beavatott mindig újra erőt merített, az emberiség nagy része számára elérhető lesz az előttünk álló 2500 év folyamán.

Korábban, az ősi tisztánlátás időiben az ember erős éntudat nélkül tudott belenézni a szellemi világba. Akkoriban bizonyos módon már azt látta, amit most ismét látni fog, de most úgy, hogy új öntudatával fog oda belépni. Akkoriban azt álomszerű eksztatikus állapotban látta, vagy a saját lelkébe való betekintéskor. Annakidején létezett ez a világ az emberi pillantás előtt, amely a Káli Júga alatt már csak fizikai pillantássá változott.

Ezért a régi tisztánlátás emlékét megőrző hagyományok mesélnek nekünk egy ismeretlen meseországról, amelynek már nyoma veszett a mai ember pillantása számára. Vannak a keleti irodalomban csodálatos írások egy különösen tragikus mondáról, amely így hangzik: Valaha az emberi világban megvolt a lehetőség elzarándokolni egy országba, ahol kiáradt minden szellemi a fizikailag érzékelhető létbe. Ez az a hely volt, ahonnan a különböző korokban a beavatottak és a bodhiszattvák újra és újra erőt merítettek maguknak. Erről az országról mély bánatban beszélnek a keleti írásokban, és néhányukban megkérdezik: merre található? Felsorolnak helyeket, utakat neveznek meg, de az még a tibeti föld legtekintélyesebb lámái elől is elrejtőzött. Csak a beavatottak számára elérhető. Ám azt mondják, ez az ország ismét a földre fog jönni! És ez igaz is. Eljön megint a földre. És a vezető ide az lesz, akit az emberek megláthatnak, ha a damaszkuszi élmény által eljutnak „Samballa” országába. Samballának hívják azt az országot, amely visszahúzódott az emberek tekintete elől. Ma még csak azok léphetnek be oda, akik mint beavatottak időnként onnan merítik erejüket. De a régi erők többé már nem vezetnek el Samballa földjére. Ezért beszélnek a keleti írások olyan tragikus bánattal az elveszett Samballa országáról. De a Krisztus-esemény, amellyel meg lesznek ajándékozva az emberek még ebben az évszázadban a saját felébredt új képességeiknek köszönhetően, vissza fogja hozni nekik Samballa meseországát, amit a Káli Júga idején lényegében csak a beavatottak ismerhettek.

Így az emberiség döntés előtt áll. Vagy mindazzal, ami a Halley-üstökös által jön, lezuhan a sötétségbe, ami még a Káli Júgán is túl fog tenni, vagy az antropozófiai megértés segítségével nem téveszti szem elől azt, amit az új képességek nyújtanak számára, hogy az utat megtalálja abba az országba, ami a keleti irodalom szerint mára eltűnt ugyan, de amit Krisztus az emberiségnek ismét meg fog mutatni: Samballa országát. Ez a nagy válaszút: vagy lefelé, vagy felfelé megyünk; vagy oda jutunk, ami valamiféle világ-kamalokaként még lejjebb taszít bennünket, mint a Káli Júga, vagy oda, ami lehetővé teszi az embernek, hogy elérje azt a szférát, amit hajdan Samballának neveztek.

A lelkiismeret keletkezése

Berlin, 1910. május 2.

[Az emberi lelki képességek fejlődése az egymásra következő inkarnációkban. Az egyiptomi kultúra idején Európában az éntudat indult fejlődésnek, de különösen magasabb kultúra nélkül; Egyiptomban és Mezopotámiában létrejött egy fejlett tudás a szellemi világról, de az éntudat szinte egyáltalán nem bontakozott ki. A görög-latin kultúrában e kettő egyensúlyban van. Az éntudat teljes kifejlődését elősegítő Krisztus-impulzus hordozói az európai népek lettek, mert itt egy erre előkészülő fejlődés ment végbe az ókor idején. Ázsiában Krisztus megjelenését készítik elő, Európában Krisztus megértését. Keleten szellemileg kisarjad a szeretet, Nyugaton a lélek mélységeiből előtör a lelkiismeret.]

Ezekben a téli előadásokban a legkülönbözőbb oldalakról tettünk fel kérdéseket Krisztus lényére vonatkozóan, és sokféle módon igyekeztünk megvilágítani azt, amit az emberiség fejlődésében Krisztus-impulzusnak nevezünk, mint leghatalmasabb impulzust az egész Föld-fejlődésen belül. Érthető ezért, hogy kezdetben ez a téma általában nem meríthető ki, hanem az embernek úgyszólván végtelenül sokfelé kell fordulnia, ha a Krisztus-impulzust minden oldalúan tisztázni akarja. Másfelől szintén kétségtelen, hogy feltételezéseink szerint alapjában véve mindennek, ami az embert érdekelheti, a Krisztus-megjelenés tárgyalásához kell kapcsolódnia. Láttuk, hogy maguk az evangéliumok négy különböző oldalról próbáltak közeledni Krisztus lényéhez, és mi is különféleképpen beszéltünk az egyes evangéliumok titkairól.

Csak bizonyos fokig tudtunk a Máté-evangéliumba betekinteni. Későbbi előadásokra kell hagynunk, hogy összefüggésükben ismét visszatérjünk a Máté-evangélium rejtélyeihez, hogy azután belebocsátkozzunk a Márk-evangélium mélységeibe. Ha most, a tél végén Zweigünkben akár csak néhány vázlatos utalással fejtegetni akarnám, ami még hátramaradt, akkor ez a következő időkre túlságosan megtörné az előadások zártságát. Ezért ma és a következő alkalommal azt a kérdést fogom érinteni, ami bizonyos vonatkozásban egy másik oldalról közelít a Krisztus-problémához; azt ugyanis, hogy milyen összefüggés található az ember lelkiismerete és az emberiség fejlődésébe beleható Krisztus-impulzus között. Ezzel egyúttal valami egyéb is ki fog derülni.

A következő csütörtökön ugyanis egy nyilvános előadáson az emberi lelkiismeretről lesz szó, és ma is itt a Zweigen ugyanerről a témáról beszélünk. Ebben egy meghatározott célt követünk, aminek később még gyakrabban kell szellemi szemünk elé lépnie. Mert meg kell mutatkoznia annak, hogy ugyanarról a tárgyról másféle módon kell beszélni egy olyan munkacsoporton belül, amit mi alkotunk, mint egy nyilvános előadáson, amit azok számára tartunk, akik még nem tartoznak a szellemtudományos mozgalomhoz. Az antropozófusnak, akinek sokféle tulajdonságot kell létrehoznia lelkületében, egy olyan érzékre is szert kell tennie, hogy a világ dolgait a legkülönfélébb álláspontokról és oldalakról közelítse meg. Akinek már vannak bizonyos ismeretei, az másképp beszélhet egy témáról, vagy hallgathat róla valamit, mint akinek nincsenek ilyen ismeretei. Amikor egy munkacsoportban beszélünk, olyankor feltételezzük, hogy az emberek lelkülete bizonyos mértékig már beleélte magát a szellemi világ képzeteibe, elmerült a szellemi világgal kapcsolatos érzületekben és érzésekben, és hogy azon érzületek, érzések és gondolatok alapján, amelyeket a szellemi világról szerzett, körvonalazódhat annak képzete is, mint amilyen az emberi lelkiismeret. Vagyis sokkal intenzívebb mélységekből hozhatók fel a válaszok az ilyen kérdésekre egy munkacsoportban, mint egy nyilvános előadáson, amit a nem antropozófus hallgatóságnak tartunk. Ezeknek a nyilvános előadásoknak mégis megvan az a feladatuk, hogy a lelki élet jelenségein keresztül, amelyekhez az ember először a külső élményeken át jut el, fokozatosan valamiféle bizonyítékot szolgáltassanak arra, hogy a szellemtudományból megismert igazságok valóban igazságok. Ez egy másfajta feladat, mint a szellemtudományt ismerők számára beszélni, akik már rendelkeznek bizonyos feltevésekkel, meggyőződésekkel, talán bizonyos szemléletekkel is a szellemi világgal kapcsolatban. A szellemtudomány művelőjének fokról fokra meg kell tanulnia, hogy a fogalmakra és képzetekre, amelyek ezt vagy azt magyarázzák, különböző módokon és a legkülönfélébb forrásokból és oldalakról tegyen szert, illetve el kell hagynia azt a rossz szokást, ami szükségképpen jellemzi a külső életet, hogy egy dologról csakis egyféle módon és megközelítésben lehet beszélni.

Az emberi lelkiismeret olyan valami, ami a lélek legmélyén érint meg bennünket. Évszázadok óta a filozófusoknál vagy a világ egyéb gondolkodóinál rendszerint felmerül az a kérdés is, amit emberi lelkiismeretnek nevezünk, amennyiben kiterjedt erre is érdeklődésük. Mármost éppen egy ilyen jelenséggel kapcsolatban, mint a lelkiismeret, könnyen bizonyos illúziónak adhatjuk át magunkat. Annak az illúziónak, amit itt már gyakran említettem. Az emberek azt hiszik, hogy minden, ami az emberi lélekben ma jelen van, az mindig is megvolt benne. De láttuk, hogy a legkülönfélébb lelki képességek és lelki folyamatok, amelyek az évezredek során kifejlődtek az emberben, az ősidőkben még teljesen másmilyenek voltak, mint amilyenek jelenleg. Így több mindent azok közül, amit manapság a legértékesebbként, a legjelentősebbként hordozunk lelki életünkben, még nélkülözött a lelkünk akkor, amikor sok évezreddel ezelőtt más megtestesülésekben a földön vándorolt. A különböző megtestesüléseken végighaladni – ennek megvan a maga értelme, amit gyakran hangsúlyoztunk is. Értelme van annak, hogy a lélek, amennyiben megtestesülésről megtestesülésre fejleszti magát, mindig új képességeket és erőket sajátíthat el. A lélek valóban egy folyamaton megy keresztül, földi léte egyfajta tanulóidőszak, és egészen másmilyenné vált az idők során, mint amikor a megtestesülések megkezdődtek, illetve más most és más lesz a távoli jövőben.

A lelkiismeret sem létezett mindig, az emberi léleknek ez a drága tulajdona, ami mint valami isteni hang szól minden egyes individuális emberben a Jóról és Rosszról. Nem mindig volt bennünk megtalálható az emberi bensőnek ez a nagyszerű adottsága. A lelkiismeret is olyan valami, ami kifejlődött az emberben. Sőt, viszonylag nem is olyan régen volt az, amikor az emberi lelkiismeret először adott hírt magáról és azóta egyre tovább és tovább fejlődött. És ha mégoly drága kincs is, mégsem olyan, hogy minden elkövetkezendő inkarnáción át ugyanolyan módon lakozik benne az emberi lélekben, mint most. Tovább fog fejlődni, más alakot fog ölteni, amit az embernek majd szintén el kell sajátítania, de ami gyümölcsöket fog hozni neki, és a későbbi időkben, ha már megszerezte ezeket a gyümölcsöket, olyan valami lesz számára, amire visszatekintve így szólhat: Volt egy korszak, amikor lehetségessé vált számomra, hogy inkarnációról inkarnációra haladva lelki létezésem magába szívja a lelkiismeretet, és most itt vannak bennem annak gyümölcsei, amit egykor magamba fogadtam. – Ahogyan ma visszapillantunk arra az időre, amikor lelkeink másik megtestesülésekben voltak, és még nem volt meg bennük a lelkiismeret, úgy a jövőben a lelkünk egyszer visszanéz jelenlegi inkarnációnkra és azt fogja mondani: Üdvözlégy múlt! Köszönet azért az adottságért, amely a múltban mint emberi lelkiismeret kialakult bennem. Ha a lelkemben akkoriban nem fejlődhetett volna ki az emberi lelkiismeret, úgy most nélkülözném azt, amire szükségem van a mostani élethez!

Ebből már látjuk, hogy a lelkiismeret a jelenkor lelki javaihoz tartozik, és hogy korunkat értjük meg, a jelenkor lelki életét, ha megértettünk valamit az emberi lelkiismeret természetéből és lényegéből. Létrejöttét már bemutattam néhány összefüggésben. A következő csütörtökön is utalni fogok arra, hogy úgyszólván pontosan megmondható az időpont, amikor a lelkiismeretet először fedezték fel az emberi lélekben. Ha néhány évszázadot visszamegyünk az antik Görögországba, a keresztény időszámítás kezdete előtt alig fél évezreddel megtaláljuk a nagy drámaírót, Aiszkhüloszt. Ha körülnézünk a görög drámairodalom e hatalmas géniuszánál, ha engedjük magunkra hatni alakját, akkor drámáiban megtaláljuk azt, amit ma a lelkiismeret kifejezéssel illetünk, de amit akkor még nem jelöltek ezzel az elnevezéssel. A keresztény időszámítás kezdete előtt fél évezreddel a nagy drámaíró még semmilyen kifejezést nem talált annak számára, amit ma emberi lelkiismeretnek nevezünk. Ha ki akarta fejezni azt a lelki folyamatot, ami megfelel annak, amit ma lelkiismeretnek hívunk, akkor ezt azon a módon kellett tennie, hogy valaki, aki például az anyagyilkosság bűnét követte el, ezen eseménytől kényszerítve bepillantott a szellemibe, és alakokat látott a szellemiben, akiket az antik Görögországban erinnüszöknek, a későbbi Rómában pedig fúriáknak neveztek. Vagyis aki egy olyan igazságtalanságot tett, mint amilyen az anyagyilkosság, az Aiszkhülosznál nem azt hallotta, amit ma a saját bensőben felhangzó lelkiismeret elmarasztaló hangjának mondunk, hanem valami arra kényszerítette, hogy szellemileg lásson alakokat, akik tettének bosszúállóiként körülvették őt.

A különös bizonyítékok egyike ez, amit megtalálhatnak önök az emberiség történelmi fejlődésében arra vonatkozóan, amit az imént nagy vonalakban jeleztem. Az emberi lelki képességek a régi időkben teljesen másmilyenek voltak. Mindenkor hangsúlyoztam, hogy az emberi lélek csak fokozatosan fejlődött mostani képességeihez, hogy érzékszerveivel a fizikai világot úgy érzékelje, ahogyan ma teszi, és értelmét úgy használja, ahogyan manapság. Elmondtam, hogy az ősi időkben a lélek normális képességként egy bizonyos szellemi látással rendelkezett. De Aiszkhülosz idején ez a szellemi látás más csak rendhagyó esetekben jelentkezett. Tisztánlátóvá vált a lélek például azért, hogy felfogja, amit a fizikai világban jogtalan tettével okozott. Tisztánlátó lesz Oresztész lelke, miután elkövette az anyagyilkosságot. Ekkor látja meg, hogy tettével milyen szellemeket idézett fel a szellemi világban. Ezek odanyomulnak köré. Vagyis nem a lélek bensejéből szólal meg valami, miként a lelkiismeret, hanem tisztánlátó tudat lép fel Oresztészben, hogy észlelje azt a rendbontást, amit azzal idézett elő, hogy a fizikai világban egy jogtalanságot hajtott végre. A régi időkben mindenhol ezt találjuk: aki igazságtalanságot követett el, az még nem hallja a lelkiismeret figyelmeztető hangját, de a lélek a tisztánlátás állapotában látja, hogy mi keletkezett a külvilágban az igazságtalanság folytán.

Mi történt hát olyankor, ha igazságtalanságot követtek el? Ekkor az ember lényéből kiindulva kiváltódott valami a szellemi világban. Csak egy materialista előítélet, hogy valamely igazságtalanság elmúlhat anélkül, hogy a szellemi világban ne okozzon valamit. Az igazságtalanság egészen meghatározott folyamatokat vált ki a szellemi világban, olyan hatásokat, amelyek belőlünk sugároznak ki, láthatatlanul a külső érzékszervi észlelés számára, de megfigyelhetően a szellemi látás számára. És az olyanfajta szellemi folyamatok, amelyek kisugárzódnak abból a személyből, aki valami jogtalanságot tett, táplálékul szolgálnak bizonyos lényeknek, akik a szellemi világban ténylegesen jelen vannak. Ezek a lények nem mindig tudnak az emberhez közel férkőzni. Ha valakinek semmi olyan kisugárzása nincs, amely egy helytelen cselekedetből fakad, akkor nem tudják az embert megközelíteni. Ugyanaz történik, mint amit egy szobában figyelhetünk meg: ha a szoba teljesen tiszta, elkerülik a legyek. És nincsenek is legyek benne. De ha a szobában minden lehetséges piszok előfordul, ételmaradékok stb., akkor rögtön megjelennek a legyek is. Abban a pillanatban, amikor az ember rossz tettei következtében kiáraszt magából bizonyos szellemi kisugárzást, akkor megjelennek körülötte olyan lények, amelyek ezzel táplálkoznak. Aiszkhülosz, a nagy görög tragédiaíró ilyen lényeket láttat Oresztész körül.

Amit ma belső hangként hallunk, azt tehát Aiszkhülosz még külső alakokban léptette fel, mivel tudta, hogy extrém esetekben még mindig bekövetkezhet az, ami a régebbi korokban minden lélek közös birtoka volt: bizonyos tisztánlátó tudat. Visszamarad ugyanis valami a korábbi időkből a későbbibe, és megjelenik atavizmusként, de már csak abnormális esetekben. Ezért nem kifogásolható, ha például Shakespeare-nél valami hasonlóval találkozunk, egyfajta objektivizált lelkiismerettel.

De csak kevés időt kell továbbmennünk a görög művészetben Aiszkhülosztól Euripidészig, a későbbi tragédiaíróig. Euripidésznél figyelhetjük meg azt, hogy ő már tudott a lelkiismeret fogalmáról! Így az antik Görögországban azt látjuk, hogy a keresztény időszámítás előtt fél évezreddel csak fokozatosan jelenik meg a lelkiismeret fogalma. Keressenek az Ószövetségben egy szót arra, amit ma lelkiismeretnek nevezünk: nem fognak találni. A lelkiismeret olyan valami, ami mint képesség az emberi lélekbe egykor beköltözött. Ha pedig nem rövid időszakaszokban gondolkodunk, hanem nagy korszakokban, akkor azt látjuk, hogy a lelkiismeret nagyjából abban az időben vonul be az emberbe, amikor a Krisztus-impulzus helyet talált magának az emberi lélekben. Azt mondhatnánk, szinte mint egy árnyék követi a lelkiismeret a Krisztus-impulzust, amikor az belép a világtörténelmi fejlődésbe. Ennek megértéséhez ma néhány dolgot fel kell idéznünk magunkban, amit az évek során tanultunk, és aminek termékennyé kell tennie számunkra annak megértését, hogy mi is tulajdonképpen az emberi lelkiismeret.

Ha mélyebb alapjában akarjuk megragadni a lelkiismeretet, akkor éppen azokat az időszakaszokat kell szemügyre vennünk, amikor az emberi fejlődés a Krisztus-impulzus felé közeledett, majd befogadta a Krisztus-impulzust, és azután a mi időnkig továbbhaladt. Tudjuk, hogy itt az emberiség fejlődésének három kultúrkorszakával van dolgunk, amelyeket egyiptomi-káldeus kultúrának, görög-latin kultúrának és a jelenlegi kultúrának nevezünk. A két megelőző kultúrát, az ősindiait és az ősperzsát most figyelmen kívül hagyhatjuk, mert akkor lelkeink még nagyon messze álltak attól, hogy akár csak megsejtsék azt, amit ma a lelkiismeret fogalmának nevezünk. Az egyiptomi-káldeus kultúrában látjuk fokozatosan előkészülni mindazt, ami azután a legnagyobb magasságokba emelkedett, hogy a görög-latin kultúrában befogadja azt a jelentőségteljes impulzust, ami Krisztus-impulzusként jelent meg számunkra. Majd saját korunkban azt a korszakot látjuk, ahol ez az impulzus kidolgozódik. És egyre nagyobb és jelentékenyebb lesz ez a kiművelés az eljövendő korszakokban.

Ha még pontosabban tekintjük azt a fejlődést, amely az egyiptomi-káldeus kortól a görög-latin koron át a mi időnkig terjed, akkor észrevesszük, hogy mindegyik ilyen korban az emberi léleknek különösképpen az egyik része fejlődött. Az egyiptomi-káldeus kor folyamán az emberi lélek három része közül az érző lélek fejlődött ki; azaz egyszer meg kellett testesülnünk egyiptomi-káldeus testben, hogy szabályos módon felvegyünk magunkba olyan képességeket, amelyek az érző lélek sajátos kialakítására irányulnak. Majd mint lelkek ezt a tulajdonságot magunkkal vittük a következő megtestesülésekbe a görög-latin korszakban, hogy most az értelmi vagy kedélylelket dolgozzuk ki. És a görög-latin korszakban elnyert eredményekkel élünk a mostani megtestesüléseinkben, hogy egyre magasabbra fejlesszük a tudati lélek erőit. Így fejlődött emberi lelkünk e három korszak folyamán. Ha pedig elmúlik a mi időnk is, akkor a lelkünk tovább emelkedik a szellemén képességének kifejlődéséhez. Ez a 6. kultúrkorszakban lesz. Látjuk tehát, mennyire mély értelme van annak, hogy egymásra következő megtestesüléseken megyünk keresztül. Értelme van annak, hogy ezáltal fokozatosan elsajátítjuk azokat a képességeket, amelyeket az emberi lélek képességeiként ismerünk, és szélesebb távlatban tekintve azokat is, amelyek majd a puszta lelki életen már túlmennek.

Az egyiptomi-káldeus kultúra során tehát a lelkünk elsajátította az érző lélek erőit és kiteljesítette ezeket az erőket, míg a görög-latin korban az értelmi vagy kedélylélek erőit. Az embernek az értelmi lélekig a szokott módon kellett előrehaladnia, majd pedig a Krisztus-impulzus gyakorolt rá hatást.

Csakhogy ez a kifejlődés a föld különböző pontjain egészen eltérő módon történt. Ha ugyanis a lélek bizonyos kényelmességével azt akarjuk hinni, hogy az emberiség fejlődésében minden lehetőleg egyszerűen megy végbe, akkor sohasem ragadjuk meg igazán ezt a fejlődést. Sok mindent kell megismernünk ahhoz, hogy az irányító kozmikus lények nagy gondolatait valamennyire el tudjuk gondolni. A legnagyobb önhittség, amikor az ember kijelenti, hogy az igazság egyszerű; mert ilyenkor csak a saját kényelmessége szerint akarja az igazságot látni. Puszta kényelmeskedés eredménye, amikor azt mondják, hogy az igazságnak egyszerűnek kell lennie. De az igazság bonyolult, mert a vezető kozmikus lények szellemét csak úgy foghatjuk fel, ha a legnagyobb erőfeszítéseket tesszük, hogy az ő gondolataikban – még a legszubtilisebb gondolataikban is – elmélyedjünk. Ezért nem is szabad azt hinnünk, hogy már mindent kimerítettünk, amikor azt mondjuk: a lelkünk az egyiptomi-káldeus, a görög-latin és a mostani kultúrkorszakon át kifejlesztette magát.

Egy pillanatra helyezkedjünk bele abba az időbe, amikor még nem létezett egy görög-latin ember sem, hanem csak az egyiptomi-káldeus kultúra állt fenn.

Ebben az időben is éltek emberek a későbbi Görögország vidékén és a Római Birodalom országainak területén; ők tehát a görög-latin kor előtt éltek a későbbi görög-latin kultúra területén. Sőt, mifelénk is, azon a földön, amin itt ma járunk, éltek emberek abban a korban, amikor az egyiptomi-káldeus kultúra Ázsiában és Afrikában végbement. Amíg az egyiptomi-káldeus kultúra idején Ázsiában és Afrikában bizonyos lelkek a legkitűnőbb értelemben elvégezték azt, hogy előkészítsék a Krisztus-impulzus megjelenését, a későbbi görög-latin kultúra területein másféle lelkek éltek, akik viszont arra készültek elő, hogy valami egészen mást tegyenek hozzá az emberiség összfejlődéséhez. A mi vidékünkön is éppúgy éltek emberek, akik magukat megint valami másra készítették elő. Nemcsak arról van szó ugyanis, hogy a lelkeink az egymást követő korszakokban különböző képességeket dolgoznak ki magukban, hanem ugyanabban a korban egymás mellett is élnek a lelkek. Ezáltal a legkülönfélébb módokon történik hatás a lelkekre, így további bonyolultság keletkezik a fejlődésben. Ezzel többet kap az emberiség fejlődése, mint ha minden egyenes vonalúan haladna. Valójában előkészületeket kellett tenni mind görög-latin területen, mind a mi vidékünkön, hogy a legkülönbözőbb oldalakról belekerüljön a kultúrfejlődésbe mindaz, ami szükséges. Egészen más feladatuk volt tehát az ázsiai és afrikai népeknek, egészen más a dél-európaiaknak, és megint csak teljesen más feladata volt a közép- és észak-európai népeknek. Mindannyian mást és mást tettek hozzá az emberiség összfejlődéséhez, és azért tehettek hozzá különböző dolgokat, mert képességeik és egész fejlődésük lényegesen másmilyen volt, mint a többieké.

Ha ugyanis pillantásunkat az egyiptomi-káldeus népekre irányítjuk, azokra a lelkekre, akik éppen az egyiptomi-káldeus kultúrában érték el fejlődésük tetőpontját, akkor azt kell mondanunk: ezek a népek akkoriban az érző lélek bizonyos képességeit fejlesztették ki, melyeket különösen akkor lehet jól kifejleszteni, ha az ember elsajátítja azokat a nagyszerű tanokat, amelyek abban az időben az egyiptomi szent helyekről származtak, vagy azt a csodálatos asztrológiát, amelyet a káldeus szakralitás teremtett meg.

De ami a különböző kultúrhelyekről kiáradt, annak célja az volt, hogy a lelkeket előbbre vigye. Mert ami kiáradt ezekről a helyekről, annak az igazi jelentősége lényegében véve nem az volt, hogy ezek a kultúráramlatok milyen tartalommal rendelkeznek, hanem hogy mivel tudnak hozzájárulni az emberi lélek fejlődéséhez. A tartalom elmúlik! Mélyebb értelemben véve: csak a zavaros fejűek hihetik azt, hogy néhány évszázad múlva a mai tudományunk nem fog éppúgy elsüllyedni a feledés homályában, mint ahogy az egyiptomi-káldeus kultúra bizonyos dolgai is feledésbe merültek. Aki azt hiszi, hogy a kopernikuszi világszemléletben végső alapelvek vannak, az nagyot téved; ez később éppúgy meghaladott lesz, mint ahogy ma az egyiptomi kultúra vívmányai is azok. Tartalmuk szerint ezek a dolgok elmúlnak, mint sok más is az emberiség fejlődésében.

Odalépünk például Leonardo da Vinci csodálatos képe, az „Utolsó vacsora” elé, amit önök mindannyian legalább másolatokban ismernek. Ha ma Milánóban látni akarjuk, már csak egészen halvány körvonalakban láthatjuk, és tudjuk, hogy már nem sok idő telik el, és többé már semmi sem lesz látható mindabból, amibe Leonardo da Vinci a maga legjobb erőit helyezte. Egyszer éppoly kevéssé lehet majd kivenni valamit Raffaello gyönyörű műveiből, amelyek ma a lelkünket oly mélyen megérintik, ha engedjük őket hatni magunkra. Mindezek a művek szétporladnak, és a fizikai síkon többé már emlékük sem marad. E művek tartalma is, mint a kultúrák tartalma, elenyészik. De e képek előtt állva arra gondolunk: Raffaello lelkére hatással voltak, vagyis Raffaello lelke másmilyen lett, miután ezeket a képeket elővarázsolta magából, mint amilyen előtte volt. És emberek milliói, akik felemelkednek hozzá, e képek hatását a lelkükbe fogadják, és ezáltal mássá lesznek. Ha pedig egyszer az egész Föld is porrá válik – ami minden bizonnyal bekövetkezik majd – , akkor a kultúrák külső intézményeiből sem marad semmi. De amit a lelkek magukba fogadtak, az mind át fog menni velük az örökkévalóságba. Az emberi lélek számára jelen lesz ott mindaz, amit a kultúrák nyújtottak, amit például Egyiptomban és Káldeában a szakralitás beleárasztott az akkori idők nagyszerű bölcsességtartalmába. Mert az emberi lelkeknek előre kellett haladniuk egy bizonyos darabon. Hogy pedig még előbbre jussanak, hogy még érettebbek legyenek, ahhoz ismét új javakat kellett felvenniük magukba; olyan javakat, amelyek azután a görög-latin kultúrában ismét egy darabon előbbre vitték őket. Mert ha a lelkeink nem fogadták volna be azt, amit a görög-latin korban befogadhattak, akkor most nem élhetnék bele magukat a tudati lélekbe sem. Ez adja a haladást az időben.

Ha emlékeznek egynéhány dologra, amit a nyilvános előadásokon is mondtam, akkor tudják, hogy a három lelki részünkben az én tevékenykedik. A lelki élmények káoszából, ahogyan ezek megjelennek az érző lélekben, az értelmi lélekben és a tudati lélekben, fokról fokra kifejlődik az én, kikristályosodik mindezekből, de ez nem azonos módon történt a föld különböző pontjain. Miközben például Ázsiában és Afrikában, amikor az egyiptomi-káldeus kultúra zajlott, az emberek úgy fejlődtek, hogy ott még sokáig engedték hatni magukra a káldeus és egyiptomi bölcsességek megnyilatkozásait, addig Európa népei, melyek távol voltak mindettől, úgy fejlődtek, hogy valami mást elővételeztek. Az európai vidékeken ugyanis az emberek az érző lélekben bizonyos módon már az ént bontakoztatták ki, egy erős érzést, egy határozott érzületet az én iránt.

Itt egy végtelenül fontos ponthoz érkeztünk. Ázsián és Afrikán olyan emberek vonultak, akik az énjükkel még vártak addig az időig, amíg előbb az érző lélekben kialakul mindaz, ami az egyiptomi és káldeus bölcsességek révén kifejlődhetett. Az egyiptomi-káldeus kultúra vidékén ekkor olyan lelkek inkarnálódtak, akik nem rendelkeztek az énszerűség többé vagy kevésbé világos érzetével, de magasrendű tanokat és kultúrát alakítottak ki. A régi Káldeában egy az énjét még nem tudatosító érző lélekbe került bele az a magas kultúra, ami akkortájt létezett.

Itt északon viszont nem egy ilyen magas kultúra hatolt be a lélekbe. A lélek itt többé-kevésbé műveletlen maradt, de a lélek kifejleszti ebben a műveletlenségben, ebben a szent helyek megnyilatkozásától át nem hevített érző lélekben az éntudatot. Úgy fogalmazhatunk: az egyiptomi-káldeus népeknél késik az éntudat; először azt engedi az érző léleknek, hogy bizonyos kultúrát vegyen fel magába, mindaddig, amíg a további lélekrészek is fejlődésnek indulnak. Európában viszont nem vár az én, hanem kifejlődik már az érző lélekben. De közben vár bizonyos kulturális javak felvételével, amíg a további lélekrészek is fejlődésnek indulnak.

Így Ázsiában és Afrikában olyan lelkeket látunk megtestesülve, akik az énjüket még szinte egyáltalán nem tudatosították, viszont a magas kinyilatkoztatások sugallatait hordozzák az érző lelkükben. Európában ellenben olyan lelkeket figyelhetünk meg, akiknek nincs különösebben magasrendű kultúrájuk, de akik kihangsúlyozzák az individuális énjüket, akik magukba mint emberekbe bepillantanak és magukat mint embereket érzik.

E két véglet között állnak a görög-latin népek, akiknek különösképpen az értelmi lélek képességeinek kifejlesztése volt a feladatuk. Náluk az történt, hogy ők az ént az értelmi lélekben fejlesztették ki, és egyúttal bizonyos kultúrát is fel tudtak venni az értelmi lélekbe. Ennélfogva az egyiptomi-káldeus kultúra várt az énnel egy későbbi korig, az európai kultúra viszont ezt az ént idő előtt kifejlesztette. A görög-latin kultúrában ez bizonyos vonatkozásban kiegyensúlyozódik, itt az énnel egyidejűleg kifejlődik a kultúra is.

Ezzel jeleztük emberi fejlődésünk egyik nagy titkát, aminek ismerete nélkül sohasem értjük meg, hogy a Krisztus-impulzus miért éppen Európában talált akadálytalan befolyást magának és miért itt honosodott meg.

Vajon miért? Krisztus megjelenhetett volna Európában, megtestesülhetett volna Európában fizikai testben? Nem, nem tehette volna meg. A görög-latin korban jelent meg, amelyben az értelmi lélek fejlődött ki. Ez volt alkalmas arra, hogy Krisztust úgyszólván befogadja. De nem lett volna szabad Krisztusnak Európában megjelennie, mert ott egy erős énérzet volt jelen. Ez az erős individuális énérzet nem volt alkalmas arra, hogy létrehozzon egy olyan kivételes embert, aki mindenki más előtt rendelkezik azzal a nagy képességgel, hogy magába fogadhatja a legmagasabbat. Az európai területeken kifejlődött egy korai énérzet, egy túl erős érzés az emberek saját identitása iránt. Itt lehetetlennek bizonyult volna, hogy egy személyiség kimagasodjék úgy a többiek közül, ahogyan az a személyiség magasodott ki kortársai közül, akinek Palesztinában kellett burkot képeznie Krisztus számára. Európához hasonló intenzitással az énérzésnek nem volt szabad megjelennie azon a korai fokon, amikor Krisztusnak egy testet kellett találnia a megtestesüléséhez. Éppen az egyiptomi-káldeus és a görög-latin kultúra találkozásánál kellett tehát megjelennie, ahol lehetséges volt egy olyan testet kialakítani, amely még nem hordozta magában a korai énérzetet, de amelyben a legmélyebb megértés volt megtalálható a szellemi világ megragadása iránt, amit az egyiptomi és káldeus kultúrában sajátítottak el.

Ha Európának nem is volt meg az a képessége, hogy Krisztus számára testet szolgáltasson, mégis azáltal, hogy túl korán fejlesztette ki az ént az új létezés hajnalán, minden egyéb vívmány előtt már megvolt benne az arra való igazi érzék, hogy az embereknek megmutassa az énről való teljes tudatot és hogy ezt az éntudatot meg is értse, miután Krisztus megjelent. Ez éppen annak volt köszönhető, hogy az európai népek az énérzetet túl korán szerezték meg és azzal mintegy már összenőttek.

Ezt figyelembe kell vennünk, ha az egész újabb kultúra felemelkedését meg akarjuk érteni. Ázsiában és Afrikában olyan embereket találunk, akik sokat tudnak a világ titkairól, sokra képesek bizonyos szimbólumok megalkotásában. Röviden: érző lelküket úgy művelték ki, hogy gazdag lelki életre tettek szert, de gyenge az énérzetük. Európában viszont olyan embereket találunk, akiknek csekélyebb kultúrájuk van abban az irányban, ami kívülről elsajátítható a kinyilatkoztatások által, viszont itt egy olyan embertípusra bukkanunk, amely önmagát saját magában keresi, és önmagában találja szilárd támaszát. – Így Ázsiában előkészítették a talajt Krisztus megjelenése számára; itt adódhatott egy olyan test, amelybe Krisztus behúzódhatott. Európában pedig az emberek a leginkább arra készültek elő, hogy az éntudat elhozójának megértői legyenek. Az európai népeknek Krisztus azt hozta, amire ott az emberek szomjaztak. Ezért éppen Európában fejlődik ki az a csodálatos misztika, amely Krisztust a saját lélekben, az énben akarta felvenni: a keresztény misztika.

Így a föld különböző pontjain a világ bölcs vezetése előkészíti az emberiséget, hogy a fejlődés minden mozzanata a maga jogához jusson. A szellemtudományos világszemlélet nagy vívmányainak egyike, hogy az ember mindinkább szert tesz arra az érzésre, hogy tulajdonképpen mennyire bölcsen zajlott minden az emberiség fejlődésében és az egész világban. Évezredeken át Európa területén arra készültek elő a lelkek, hogy olyan korán amennyire csak lehetséges, egy szilárd pontot alakítsanak ki a saját bensőjükben. De e fejlődésük közben vissza lettek tartva bennük azok az erők, amelyek Ázsiában olyan magasrendűen kifejlődhettek. Ezért a kultúráramlat áttevődik Ázsiából, és Európában veszi kezdetét az én-személyiség erős érzése.

Egészen határozottan kimutatható, hogy az Adriai-tenger szinte egy élesen meghúzott határt képez egyfelől a Görögországban jelentkező még valamennyire gyenge énérzet között, ahol az ember még nem érezte magát igazán individuális személynek, hanem inkább athéninak, spártainak, thébainak, a poliszához tartozónak, másfelől a római kultúrterület között, ahol az erős énérzet már teljesen kifejlődött a római polgár tudatában, aki mint személyiség szilárdan áll a maga lábán. Görögországban azt látjuk az emberben, amit így jellemezhetünk: az én még némiképp visszaszorul benne, inkább még a külvilágból veszik, olyasmi módon, amikor az énnek még nem kell jelen lennie. Ha ellenben átmegyünk az Adriai-tengeren, eljutunk Rómába, és látjuk a római polgárt szilárdan állni a lábán, egy már átérzett énnel.

Mindez mélyebb, jelentőségteljes okokkal függ össze. Ezek a dolgok nem történnek meg anélkül, hogy a fizikai síkon lejátszódó folyamatokkal párhuzamosan a megfelelő események ne mennének végbe a szellemi világban. Látjuk, hogy a görög kultúrában még egy erősen visszatartott én érvényesül. Itt sok mindent még személytelenül fogadnak be. A görög ember nem érzi magát individuális polgárnak, hanem az athéni, a spártai, a thébai organizmus egy tagjának. Ezt a vonást kell majd levetni. Az ember azon vágyának kell eltűnnie, hogy kívülről vegyen fel valamit, és az embernek be kell vonulnia a bensejébe, ha egyre inkább nyugati ember akar lenni.

Aminek a széles tömegekben ki kell fejlődni, azt előbb meg kell élniük az emberiség nagy vezetőinek, nagy személyiségeinek. Ha felidézzük azt, amire már ismételten utaltunk, látjuk, hogy a görög embernek még arra hajlott erősen a tudata, azt tekintette különösen mérvadónak, hogy ami kívülről adódott számára, azt személyiségének benseje nélkül alakítsa. Emlékezzünk újból egy nagyműveltségű görög azon kijelentésére, amely mélyen bepillantást enged a görög nép törekvésébe: Inkább lennék koldus a fenti világban, mint király az árnyak birodalmában. – Még nem fogták fel a láthatatlannak, az érzékfeletti életnek a nagy értékét. A környezetből ragadják meg azt, ami az én nélkül megragadható. És lenyűgöző éppen ezen a ponton látni, ahogyan az idők fordulóján mint egy határkő áll egy nagy vezető személyiség, hogy levesse a korábbi felfogásmódot és felvegyen egy újabbat, és mintegy messzire hallatszóan azt mondja a szellemi világ felé: Most kell jönnie annak az időnek, amikor többé már nem csupán azt kell befogadnunk, ami az én nélkül áramlik be emberi személyiségünkbe, hanem amikor azt kell megragadnunk, ami az én által kerül az ember személyiségbe.

Ez a tett ment végbe Empedoklészben, a görög ókor – amely részben Szicília szigetén zajlott le – egyik nagy bölcsében. Némely legendában, amit ma mesélnek valami rendkívüli mélység húzódik meg. Empedoklész a nagy bölcs nemcsak nagy filozófus, hanem a kor mély titkaiba is beavatott volt, minden idők egyik legnagyobb államférfija és egyúttal áldozópap Agrigentumban. A legenda róla meséli, de amely okkult igazságokról is tudósít, hogy miután teljesítette feladatát Szicíliában, a testét az Etnába vetette, hogy egyesítse külső burkait Szicília földjével. Ezzel mintegy azt dokumentálta: Most kell eljönnie a szilárd hitnek az énben, ha a külső el is enyészik. – Empedoklész külső burkainak feláldozása akkor történt meg, amikor burkait átadta az Etnának. Emögött egy mély okkult igazság rejtőzik. Aki ma Szicíliába megy, az annak a spirituális eseménynek hatása alá kerül, hogy Szicília levegőjében, ha azt szellemileg belélegzi, még ma is Empedoklész tettének utóhatása érezhető. Empedoklész lelke tovább inkarnálódott; de teste különös jelentőséget kapott azáltal, hogy Empedoklész tudatosan átadta az elemeknek, és így azt ma Szicília szellemi atmoszférájában találja meg az ember. Empedoklész teste Szicília szellemi atmoszférájának alkotórészét képezi.

Emlékezetes pillanat volt számomra – hiszen Zweigünkben ilyen dolgokról is szabad beszélnünk -, amikor néhány héttel ezelőtt palermói barátainknak ama eseménynek a közvetlen közelében Empedoklészükről ugyanazt mondhattam, amit most önöknek említettem: „Aki szellemileg tudatosan lép a ti vidéketekre itt Szicíliában, az ma szellemileg még ugyanazt lélegzi be, ami Szicília levegőjébe Empedoklész áldozati halála által jutott.”

Így amire külsőleg, térbelileg az Adriai-tengerrel utaltunk – hogy határvonal Kelet és Nyugat között -, azt az emberiség egyik nagy alakja, Empedoklész által is megtesszük volna, aki – amennyiben tovább kellett hatnia nyugaton – tudatosan levetette azt, ami alapján az emberek fejlődtek odaát keleten, és meg akarta menteni a további fejlődés számára azt, ami a külső fizikai sík bármi eleme felett áll.

Hatalmas dolog ezekbe a különbözőségekbe betekinteni, mert megmutatják, hogy az elválasztó területeken az elválasztott is elő lett készítve, azért, hogy a különféleségben a legmagasabb is elérhető legyen. Az emberiség számára a különféleségek együttműködésével kell az összfejlődés célját elérhetővé tenni. Ebből is láthatjuk, hogy Krisztus, miután megjelent Keleten, átvonult Nyugatra, és ott befogadták azok, akik egy erős éntudattal már felkészültek arra, hogy megértsék a szilárd éntudat elhozóját. Az volt a titka Krisztus belépésének Nyugatra, hogy ott előkészült lelkeket talált, és ezek a lelkek be is fogadták őt.

Keleten az emberiség előkészített mindent, ami lehetővé tette, hogy létrejöhessen egy test, avagy egy olyan testiség, amely fizikai testből, étertestből és asztráltestből áll, amibe Krisztus beleereszkedhetett. Krisztus az éntudaton keresztül, vagy az éntudattal együtt elhozta a Földre a szeretet impulzusát. A szeretet az, ami a maga leglelkibb, legszellemibb formájában Krisztussal került a Földre. A szeretetet először úgy figyeljük meg, ahogy az a maga lelki-szellemi formájában létrejön Keleten; amennyiben pedig elterjed Nyugaton és itt már meg is értik az emberek, a további fejlődést kísérhetjük nyomon.

Minek köszönhetően tudott éppen Nyugaton az éntudat úgy működni, hogy rokonságot érzett Krisztussal? Mi történt a lelkekkel, akik idejekorán felvették magukba az éntudatot?

Az egyiptomi-káldeus népek vártak az énfejlődéssel egészen a tudati lélek megjelenéséig. A görög-latin népek kifejlesztették az ént már az értelmi vagy kedélylélekben. Az európai Észak kultúrája pedig már idő előtt kifejlesztette az énérzetet az érző lélekben. Itt korán jutott az énérzet az emberi lélekbe. Itt tehát az érző lélek egészen más módon működött együtt az éntudattal, mint bárhol a világon. Az emberiség fejlődésében először Észak-Európában hatotta át egymást az érző lélek és az éntudat. Mi történt azáltal, hogy az európai népeknél már azelőtt megszilárdult az éntudat az érző lélekben, hogy Krisztus belépett volna az emberiség fejlődésébe, illetve mielőtt magukba fogadták volna e népek azt, ami Ázsiában kifejlődött?

Ezáltal kibontakozott az érző lélekkel az emberi lélek bizonyos ereje, amely csak azért fejlődhetett ki, mert az érző lelket, amely még egészen szűzies volt és nem befolyásolták más kultúrák, áthatotta az énérzet. És ez a fajta lelki erő lett a lelkiismeret: az énérzet áthatása az érző lélekkel. Innen van a lelkiismeret különös ártatlansága. Hogyan beszél a lelkiismeret? Ugyanúgy szól a legegyszerűbb, legnaivabb emberben, mint a legbonyolultabb lélekben. Ezt mondja: Ez helyes! Ez nem helyes! – Semmi elmélet, vagy valamilyen tan. Az ösztön, a megérzés hatalmával működik az, ami így szól hozzánk: Ez helyes! Ez nem helyes! – Sehol másutt nem találják meg önök azt, ami így Nyugaton azon a módon kifejlődött, ahogyan ezt ma fejtegettük. Ezért hajnalpírként beleveti első sugarait Görögországba és onnan Rómába, ahol már nagyon szilárdan lép elénk. A római íróknál jelenik meg először a szó: lelkiismeret, conscientia. Miközben a görögöknél csak alkalomszerűen találjuk meg – első utalásokban Euripidésznél -, a rómaiaknál már nagyon erős hangsúlyt kap, mint általánosan használt kifejezés. Ez annak a kultúráramlatnak a befolyása, amely azáltal keletkezett, hogy az érző lélek és az énérzet áthatotta egymást, és hogy az énérzet – ami az embert felviszi az alacsonyabbtól a magasabba – már az érző lélekben mint isteni hang beszél, ahogy egyébként csak az ösztönök, vágyak és szenvedélyek beszélnek az érző lélekben, és ott arra int, hogy a helyeset cselekedje az ember, hogy eltaláljon a magasabb énhez.

Így az emberiség fejlődésében az európai népeknél látjuk először megjelenni a lelkiismeretet. Onnan sugárzik szét és terjed át a föld többi emberére. A bölcs világvezetés előkészítette azt, hogy az emberiség egy ponton befogadja a lelkiismeretet, amely hozzákapcsolódik az emberiség összfejlődéséhez. Ezzel lényegében mindent elmondtunk, ami a lelkiismeretet érthetővé teszi. Beszéltünk a lelkiismeret meghatározhatatlanságáról, hogy a lelkiismeret a lélek mélységeiből tör elő. A lelkiismeret úgy beszél, ahogy egy ösztön beszél, és mégsem valami ösztön. Azok a filozófusok, akik ösztönként ábrázolják, nagyon melléfognak. A lelkiismeret ugyanazzal a nagyszerűséggel beszél, amivel maga a tudati lélek beszél, amikor megjelenik; de egyúttal elementáris, őseredeti erővel szól.

Így azt látjuk a Földön, hogy odaát Keleten megjelenik a szeretet, itt Nyugaton pedig a lelkiismeret. Ez két olyan valami, amelyek összetartoznak: Keleten megjelenik Krisztus, és Nyugaton felébred a lelkiismeret, hogy Krisztust mint lelkiismeretet befogadja. A Krisztus-esemény tényének és a Krisztus-esemény megértésének ebben az együttes létrejöttében, illetve a Föld különböző pontjain e kettő előkészítésében egy végtelen bölcsesség működését láthatjuk, amely a fejlődést mozgatja. Mindezzel rámutattunk a lelkiismeret eredetére.

Ha most felidézzük azt, amit gyakran hangsúlyoztunk, hogy jelenleg, miután a Káli Júga véget ért, egy átmeneti szakaszban élünk, amikor új erőket kell kifejlesztenünk magunkban, akkor érthetőnek fogjuk találni, hogy ma szembetalálkozunk fontos kérdésekkel lelkiismeretünk fejlődésére vonatkozóan is. Utolsó alkalommal határozottan és erőteljesen hangsúlyoztuk, hogy egy új Krisztus-eseménynek nézünk elébe, amikor a lélek képessé válik arra, hogy Krisztust bizonyos éteri tisztánlátásban érzékelje, és a damaszkuszi élményt újraélje magában. Itt felvethetjük a következő kérdést. Mi lesz a párhuzamos eseménnyel, a lelkiismeret fejlődésével abban a korszakban, amit most átélünk? – Ezzel a kérdéssel fogunk foglalkozni a következő vasárnap, május 8-án, és ezzel a legméltóbban üljük meg emléknapunkat, amennyiben rá fogunk mutatni a szellemtudományos mozgalom elevenségére, és kifejtjük, hogy az emberi lelki erők ma átmeneti állapotban vannak. Látni fogjuk, hogy a lelkiismeret a legkülönfélébb oldalakról megvilágítható. A következő csütörtökön a nyilvános előadáson ennek egészen exoterikusan kell történnie, de már ott is néhány dolog előfeltételezhető, minthogy ezek a nyilvános előadások hosszú évek óta zajlanak. Így tehát beszélhetünk mélyrehatóan a lelkiismeretről, ahogyan ma beszéltünk, beszélhetünk exoterikusan, mint majd a következő csütörtökön, és még ennél is mélyebbre tekinthetünk a lelkiismerettel kapcsolatban. De ez még egy kis időbe bele fog telni, amíg ebben a helyzetben leszünk.

Visszapillantás és előretekintés. Az új Krisztus-esemény. A lelkiismeret továbbfejlődése.

Berlin, 1910. május 8.

[Emlékezés Helena P. Blavatskyra, a teozófiai mozgalom megalapítójára. A teozófia mint történelmi szükségszerűség, amelynek célja, hogy új szellemi élet áramoljon be az emberiség fejlődésébe. A teozófiai mozgalom továbbalakítása csak az lehet, hogy elismeri és megérti a Krisztus-eseményt. A történeti Jézus létének tagadása (Drews: ,,A Krisztus-mítosz”). Egy új képesség megjelenése az emberben.]

Május 8-án, a mai napon tartjuk itt a Teozófiai Társaságban a Fehér Lótusz napját, amit a külső világban – ahogy ezt ma nevezik – ama szellemi áramlat kezdeményezője halálának napjaként tartanak nyilván, amelyhez mi is tartozunk. Helyénvalóbb lenne másik kifejezést választanunk a mai nap ünnepélyességéhez, olyat, amit a szellemi világ ismereteiből szerzünk, és amit úgy kellene megfogalmaznunk: a fizikai síkon történő tevékenységből való átmenet a szellemi világban történő tevékenységhez. Mert nekünk nemcsak legbensőbb meggyőződésünk a szó mindennapi értelmében, hanem egy egyre inkább feltárulkozó megismerés is, hogy amit a külvilágban halálnak neveznek, egy átmenet egyik munkából, tevékenységből a másikba, amelyet a külső fizikai világ benyomásai ösztönöznek, átmenet egy olyan tevékenységhez, amelyet már közvetlenül a szellemi világ inspirál. És amikor ma megemlékezünk Helena Petrovna Blavatskyról (1831-1891), a nagy kezdeményezőről, és azokról, akik mint vezető személyiségek ma már szintén átmentek ebbe a szellemi birodalomba, megkísérlek képet alkotni különösen arról, hogy mi magunk hogyan őrizzük szellemi mozgalmunkat, hogy annak a hatékonyságnak folytatása lehessen, amit az alapító mutatott fel a fizikai síkon távozásáig. Egyfelől tehát ennek a hatékonyságnak az általunk történő továbbfolytatásáról beszélnék, de annak lehetőségéről is, hogy maga az alapító a szellemi világból tovább tudjon hatni jelenünkben és a jövőben.

Egy ilyen napon úgy illik, hogy némileg megszakítsuk azt a módot, ahogy ezeken az összejöveteleken egyébként átadjuk magunkat a szellemtudományos elmélkedéseknek és a spirituális életnek, és egyfajta lelkiismereti vizsgálódásba fogjunk, visszapillantva mindarra, ami a teozófiai mozgalomból fakadóan elénk tárhatja e mozgalom lényegét és kötelességeit, másfelől előre is kell tekintenünk, hogy a jövőben milyennek kell lennie a teozófiai mozgalomnak, mi a dolgunk, és mit ne tegyünk.

Az újabb időkben egészen különös körülményeknek, bizonyos történelmi szükségszerűségnek köszönheti születését a teozófiai mozgalom. Tudjuk, hogy itt nem arról van szó, mint más szellemi vagy egyéb mozgalmak és egyesületek esetében, hogy egy vagy több személy ezt vagy azt az eszményt kitűzi, és mivel éppenhogy lelkületük, szívük hajlamai alapján lelkesedtek fel ezen eszmények iránt, azért rávesznek más embereket is arra, hogy egyesületeket, társaságokat alapítsanak, és ezeket az eszményeket, melyek iránt személyesen lángra gyulladtak, a valóságba is átültessék. A teozófiai mozgalmat nem szabad ilyennek tekintenünk, ha helyesen akarjuk felfogni. Csak akkor fogjuk valóban megérteni, ha jelenkori életünk történelmi szükségszerűségének fogjuk fel, mint olyan valamit, aminek függetlenül attól, hogy az emberek érzékelik és átélik-e, el kellett jönnie, mert mintegy az idő méhében szunnyadt és meg kellett születnie.

Minek tekinthető tehát ez a teozófiai mozgalom? Egy leereszkedésnek, a szellemi élet, a szellemi bölcsesség és szellemi erők egy újabb alászállásának az érzékfeletti világból az érzékelhető-fizikai világba. Az emberiség továbbfejlődése érdekében mindenkor meg kellett történnie és a jövőben mindig újra meg kell majd történnie a szellemi élet, a szellemi bölcsesség és szellemi erők ilyen leáramlásának. Ma persze nem lehet feladatunk, hogy minden egyes nagy impulzusra utaljunk, melyeken keresztül a szellemi élet leáramlott az érzékfeletti világból, hogy az emberiség elöregedett lelki életét ismételten megújítsa. Ez az idők folyamán gyakran megtörtént. Csak egynéhányra szeretnék itt utalni.

A távoli múltban, nem sokkal a nagy atlantiszi katasztrófa bekövetkezése után, ami a különböző népek hagyományaiban mint özönvíz-monda őrződött meg, megjelent az az impulzus, amit az ősi szent risiken keresztül a szellemi élet hatásaként jelölhetünk az emberiség fejlődésében. Azután a szellemi életnek az a másik áramlata jött, amely az emberiség mozgásába a nagy Zarathusztra, vagy Zoroaszter által érkezett. Majd a szellemi élet egy további áramlatát találjuk meg abban, ami az óizraeli néphez a Mózes-kinyilatkoztatásban érkezett meg. Végül bekövetkezik a legnagyobb impulzus, az érzékfeletti világ leghatalmasabb beleáradása a fizikai világba, Krisztus Jézus földi megjelenése által. Ez a leghatalmasabb impulzus az emberiség fejlődésének minden múltbeli és – miként már hangsúlyoztuk – minden jövőbeli impulzusához képest. De éppúgy kiemeltük azt is, hogy mindig kell jönniük új impulzusoknak, és hogy mindig új szellemi életnek kell beáramolnia az emberiség fejlődésébe, vagyis a régi szellemi élet megragadása egy újabb módjának. Mert különben az emberiség fejlődésének fája, amelynek zöldellnie kell, ha az emberiség el akarja érni fejlődésének célját, kiszáradna és elhalna. Így a hatalmas Krisztus-élethullámot, amely beleáradt az emberi fejlődésbe, egyre mélyebben és mélyebben kell megragadnunk az újabb szellemi impulzusok által, amelyek földi életünkbe bekerülnek.

Amikor korszakunk, a XIX. század elérkezett, akkor az emberi történelemben ismét egy olyan idő jött el, ami egy új behatást, egy új életimpulzust követelt meg. Az érzékfeletti világból megint új ösztönzéseknek, új megnyilatkozásoknak kellett leáradniuk fizikai világunkba. Ez szükségszerű volt, amit az ember érezhetett földön is, de főként azokban a régiókban érezte, ahonnan minden földi élet irányítása kiindul: a szellemi régiókban. Csak rövidlátó emberi szemléletre vall, ha efféléket akarna valaki mondani: Miért kell egészen újszerű igazságoknak mindig beáradniuk? Minek kellenek mindig új ismeretek és új életimpulzusok? Ami például a kereszténységben megtalálható, az már megvan, és ez egyszerűen továbbélhetne változatlan formában!

Ez a szemléletmód egy magasabb nézőpont előtt teljesen egoistának tűnik. Valóban az is! És hogy ilyen egoista szemléletmódok manapság éppen azoknál az embereknél érvényesülnek oly gyakorta, akik azt hiszik, hogy igazán jámborak és keresztények, ez annál inkább bizonyíték arra, hogy szükség van a szellemi élet felfrissülésére. Mennyire gyakran halljuk ma e nézetet: Mire jók ezek az új szellemi áramlatok? Vannak régi hagyományaink, melyek megőrződtek a történelmi idők során, ne hagyjuk ezeket elveszni olyasmik által, amivel csak azok hozakodnak elő, akik mindig azt állítják, hogy ők mindent jobban tudnak! – De ez az emberi lélek egy egoista megnyilatkozása. Csak azok, akik ezt hangoztatják, nem tudják, hogy ez a kijelentés teljesen egoista. Mert akik ezt mondják, azok mintegy csak a saját lelkük szükségleteiről akarnak gondoskodni. Azt érzik magukban: elégedettek vagyunk azzal, amink van! – És felállítják a következő dogmát, ezt a félelmetes lelkiismereti dogmát: Ha mi elégedettek vagyunk a magunk módján, akkor az utódaink is, akiknek tőlünk kellene tanulniuk, ugyanolyan elégedettek kell hogy legyenek, mint mi. Mindennek a mi felfogásunk, a mi tudásunk szerint kell mennie! – Ez afféle nézet, amit a külső világban nagyon, nagyon gyakran hallhatunk. És ez nem pusztán a lélek szűklátókörűsége, hanem olyasmi, ami az emberi lélek egoista vonásával kapcsolatos. A vallási életben a jámborság leple alatt talán éppen a legegoistábbak lehetnek az emberek.

Egy pillantás környezetünkre – amennyiben azt meg akarjuk érteni – arra taníthatja meg azokat, akik komolyan veszik az emberiség szellemi fejlődését, hogy az emberi lélek fejlődik ugyan, de mindinkább leromlott benne az a látásmód, ahogy évszázadokon át ráirányította pillantását az emberiség fejlődésének éppenséggel legnagyobb impulzusára, a Krisztus-impulzusra. Nem szívesen említek egyébként kortárs dolgokat, mivel ami ma a külső szellemi életben történik, többnyire valóban túlságosan jelentéktelen, semhogy a komoly vizsgálódó mélyebb dolgokat említhetne. De a kor szemlélője számára mégis lelkiismereti kérdés marad az, ami ma a szellemi életben legtöbbször történik. Az utóbbi hetekben Berlinben például szinte nem lehet elmenni úgy egy hirdetőoszlop mellett, hogy ne találnánk rajta egy előadás vagy gyűlés meghirdetését a következő témával: „Vajon élt-e Jézus? – Önök talán tudják, hogy az ösztönzést az ilyen vitára, amit helyenként igazán radikális eszközökkel a legszélesebb körökben ápolnak, egy német filozófiaprofesszor nézete adta meg – Eduard von Hartmann-nak, „A tudattalan filozófiája” szerzőjének egyik tanítványáé -, dr. Arthur Drews professzoré, különösképpen „A Krisztus-mítosz” című könyvében. Ami ebben a könyvben található, azt azután tovább népszerűsítette Drews professzor egy előadásban, amit itt Berlinben tartott ezzel a címmel: „Vajon élt-e Jézus?”

Ma természetesen nem lehet az a feladatom, hogy a drewsi nézetek részleteibe belemenjek. Csak néhány fő gondolatot kívánok önök elé idézni.

„A Krisztus-mítosz” szerzője tehát egy modern filozófus, aki felhasználva korunk tudományát és gondolkodását felülvizsgálja az egyes forrásokat, amelyekből történelmileg megállapítható lenne, hogy keresztény időszámításunk kezdetén élt egy bizonyos személyiség, akit názáreti Jézusnak hívtak. És megkísérel valamit összehozni a tudomány által megállapított kritika alapján, amiből azután ahhoz az eredményhez jut, hogy megkérdezi: Az egyes evangéliumok olyan történelmi dokumentumok-e, amelyekből bizonyítható, hogy Jézus valóban élt? – Majd mindent összeszed, amit a modern teológia erről vagy arról az oldalról megszült, és igyekszik kimutatni, hogy egyik evangélium sem bizonyulhat történelmi forrásműnek, és nem bizonyíthatjuk be az evangéliumok alapján, hogy élt Jézus. És itt megkísérli igazolni, hogy minden egyéb tisztán történelmi jellegű híradás sem mérvadó, amivel rendelkezünk, úgyhogy belőlük sem következtethetünk egy történelmi Jézusra.

Mármost aki a dolgokat ismeri, tudja, hogy tisztán külsőleg vizsgálva Drews professzornak ez a szemléletmódja sok mindent rejt magában, és éppen a modern teológiai kritika egyfajta következményeként lép fel. A részletekbe most nem kívánok belebocsátkozni. De éppen arról van szó, hogy korunkban bárki kijelentheti a következőt, aki úgy véli, hogy filozófiai oldalról rendelkezik a tudományossággal: Semmiféle történelmi dokumentum nincs, aminek alapján bizonyítható lenne, hogy Jézus élt; a történelmi források közül erre egyik sem alkalmas, amelyekből ezt bizonyítani akarnánk.

És mihez tartják magukat Drews és követői? Ahhoz, amit Pál apostoltól tudunk! Vannak ugyan olyanok, akik kétségbe vonják az összes Pál-levél hitelességét is, de ilyen messzire nem megy el „A Krisztus-mítosz” szerzője, tehát nekünk sem kell itt elidőznünk. Pálról ezt mondja Drews: Pál nem a názáreti Jézussal való valamiféle személyes találkozásból indult ki, hanem abból, amit kinyilatkoztatásként megélt a damaszkuszi eseményben. – Ez teljesen igaz. De Drews a következő megállapításhoz jut: Hogyan keletkezett Pál Krisztus-fogalma? Pál egy tisztán szellemi Krisztus fogalmát alkotta meg, amely minden emberi lélekben mintegy benne lakozhat, avagy mindenkiben fokozatosan kialakítható. De Pál számára egyáltalán nem volt szükséges, hogy Krisztus, akit ő tisztán szellemi lénynek tekintett, jelenvaló legyen a történelmileg mégsem bizonyítható Jézusban. Ezért csak annyit mondhatunk: Hogy élt-e vagy sem egy történelmi Jézus, nem tudjuk; Pál Krisztus-képe tisztán szellemi, egy igazi eszme, ami csak annak kifejeződése, ami minden emberi lélekben mint tökéletessé válási impulzus él, mint egyfajta isten az emberben.

„A Krisztus-mítosz” szerzője a továbbiakban arra tér ki, hogy hasonlóan a keresztények Krisztus Jézusról való elképzeléseihez, bizonyos képzet már korábban is létezett mint valamiféle kereszténység előtti Jézus-kép, majd a különböző keleti népeknél rámutat a Messiás-fogalomra. Ezáltal szükségét érzi Drews, hogy megkérdezze: Tulajdonképpen miben különbözik a Krisztus-eszme – amiről a maga nemében nem tagadható, hogy Pálban megtalálható volt -, tehát ez a Pál fejében és szívében levő Krisztus-kép miben különbözik attól, amit az emberek korábban Messiás-fogalomként kialakítottak? És erre azt mondja: Pál előtt az emberek rendelkeztek egy isten Krisztus-képével, egy isten Messiás-képével, aki viszont nem lett emberré valóságosan, aki nem ereszkedett le az individuális ember szintjéig. A különböző ünnepeiken, misztériumaikban stb. pusztán szimbolikus folyamatokat ünnepeltek: a szenvedést, a halált, a feltámadást. De arról náluk nem volt szó, hogy egy egyedi személy a fizikai földön valóban keresztülment volna ilyen szenvedésen, halálon és feltámadáson. Ez csak mintegy általános absztrakt eszme volt. – És most a „Krisztus mitosz” szerzője megkérdezi: Mi az újszerű Pálnál? Maga Pál hogyan alakította tovább a Krisztus-eszmét?

Azt feleli erre: A haladás, amit Pál tett hozzá a korábbiakhoz az, hogy nem csupán egy általános, a magasabb régiókban lebegő istent képzelt el, hanem egy olyan istent, aki individuális emberré lett. – Kérem, hogy még egyszer vegyék figyelembe: „A Krisztus-mítosz” szerzője szerint Pál egy olyan Krisztust képzel el, aki valóban individuális emberré lett. De most jön a módfelett sajátos megállapítás. Pálnak ugyanis ennél az eszménél mindjárt meg is kellett állnia. Vagyis Pál megalkotta egy olyan Krisztus eszméjét, aki „emberré lett”, csakhogy Pál számára ez a Krisztus mint ember nem létezett a valóságban! Pál csak annyit mondhatott: A legmagasabb eszme az, hogy Isten, a Krisztus nemcsak a magasabb szférákban lebeg, hanem leszáll a Földre és emberré lesz. De ezt nem úgy érti Pál, hogy ez a Krisztus a Földön ténylegesen benne élt volna egy emberben. Másszóval: „A Krisztus-mítosz” szerzője Pálnak egy olyan Krisztus-fogalmat tulajdonít, amely önmagában véve minden egészséges gondolkodás megcsúfolása. Pálnak így kellett beszélnie: Krisztusnak valóban individuális emberré kellett lennie, de tagadom, még ha őt hirdetem is, hogy ez a Krisztus történelmileg élt volna!

Ez a dolog lényege, amiről szó van, és ami nem olyasminek mutatkozik, amihez sok teológiai-kritikai tudomány kellene, hogy megcáfoljuk, hanem itt „A Krisztus-mítosz” szerzőjét teljesen filozófusként vehetjük. Ez a Krisztus-fogalom azonban még filozófiailag tekintve is képtelenség. A páli Krisztus-fogalom – még drewsi értelemben is – egyáltalán nem létezhetne a történelmi Jézus feltételezése nélkül. Így tehát magának Drewsnek e könyve szintén megkívánja a történelmi Jézus létezését. – Ennélfogva a legszélesebb körökben komoly tudományos munkának tekintenek egy könyvet, amely egy ilyen belső ellentmondást hordoz magában, ami minden logikából gúnyt űz. De lehetséges, hogy az emberi gondolkodás mostanság valóban ilyen görbe utakon jár. Honnan van ez? Aki tisztába akar jönni az emberiség fejlődésével, annak meg kell válaszolnia ezt a kérdést: honnan származik ez?

Onnan, hogy amit az emberek ebben vagy abban a korban hisznek vagy gondolnak, arról végsősorban nem a logikájuk dönt, hanem az érzéseik és érzelmeik, vagyis az, amit hinni és gondolni szeretnének. Ezt messzemenően megtaláljuk arra vonatkozóan is, ami a Krisztus-fogalmat készíti elő az eljövendő korszakok számára. Vagyis a szívükből mindent ki akarnak zárni, amit a külső dokumentumok tartalmaznak, miközben megvan bennük az a törekvés is, hogy mindent a külső dokumentumok alapján bizonyítsanak. Ezek a dokumentumok azonban, ha tisztán materiálisan tekintjük őket, bizonyos idő elteltével elveszítik értéküket. Ez az idő elérkezik, és éppen úgy, ahogy eljött Homérosz számára, és ma már Shakespeare számára is, el fog jönni Goethe számára is, hogy az emberek majd azt próbálják bizonygatni, hogy egy történelmi Goethe soha sem létezett.

Tisztán materiálisan nézve, a történelmi forrásoknak idővel el kell veszíteniük értéküket. Mi szükséges tehát ma egy olyan korban, amely belső indíttatásból azt tűzi ki célul hangadó képviselőiben, hogy a történelmi Jézust kétségbe vonja? A szellemi élet milyen új behatása szükséges? Az vált szükségessé, hogy a történelmi Jézust már szellemi módon ragadjuk meg.

Milyen másik kifejezést találunk erre a tényre? Hogy Pál a damaszkuszi élményből indult ki, mindannyian tudjuk. Azt is tudjuk, hogy ez volt számára a nagy kinyilatkoztatás, miközben mindaz, amit hallhatott Jeruzsálemben konkrét tudósításként a fizikai síkon, nem volt elegendő, hogy Saulból Pállá tegye. Ami meggyőzte őt, az a szellemi világ megnyilatkozása volt Damaszkusz előtt. Csak ezáltal keletkezett valóban a kereszténység, és Pál ebből merített erőt, hogy hirdesse Krisztust. De ebből talán egy puszta absztrakt eszméhez jutott, ami önmagában ellentmondásos is? Nem! Hanem amit a szellemi világban látott, abból nyerte meggyőződését, hogy Krisztus a Földön élt, szenvedett, meghalt és feltámadt. „Ha Krisztus nem támadt volna fel, az én tanításom is semmi volna!”, ezt Pál joggal mondhatta. Ő a szellemi világból nem pusztán Krisztus fogalmát kapta, hanem a valóságot Krisztusról, aki meghalt a Golgotán. És ez számára bizonyítékot szolgáltatott a történelmi Jézusról is.

Bekövetkezik hát az az idő, amikor a korszak materializmusa folytán a történelmi források értéküket vesztik, és bárki kis fáradsággal kimutathatja, hogy azok a kritika előtt mennyire törékenyek, és hogy külső történelmi módon semmi sem bizonyítható. Mi válik ekkor szükségessé? Ekkor az embereknek azt kell megérteniük, hogy Krisztust mint történelmi Jézust történelmi dokumentumok nélkül is meg lehet ismerniük, azáltal, hogy minden ember számára megújítható lett a damaszkuszi esemény az iskolázás útján, sőt a legközelebbi jövőben már az egész emberiség számára is, és ezzel egyúttal bizonyságot szerezhetünk a történelmi Jézusról is. Ez az az új, aminek a világba kell jutnia: ezt az utat megtalálni a történelmi Jézushoz.

Az, hogy bizonyos tények, amelyek megfigyelhetők, igazak vagy sem, nem erről van szó, hanem arról, hogy ténylegesen jelen vannak. Nem azon múlik, hogy egy könyv, mint „A Krisztus-mítosz” is, ezt vagy azt a tévedést tartalmazza, hanem hogy azt egyáltalán megírhatták. Ez azt mutatja, hogy egészen más módszerek kellenek ahhoz, amivel Krisztus az emberiség számára megőrizhető és újra megtalálható lesz. Aki az emberiségre gondol, a szükségleteire, és arra a módra, ahogyan az emberi lélek megnyilatkozik, nem fog arra az álláspontra helyezkedni: Mi közöm az olyanokhoz, akik másképp gondolkodnak? Megvan a meggyőződésem, elég nekem az! – A legtöbben nem is gyanítják, milyen félelmetes egoizmus rejlik ebben.

Nem valamilyen külső eszme, külső eszmény vagy személyes kedvtelés volt az, hogy létrejött egy mozgalom, amin keresztül az emberek megtanulhatják, hogyan lehetséges utat találni a szellemi világ felé, és hogy mindabban, ami ott található, bizonyságot nyerhetnek Krisztusról is, hanem egy szükségszerűségből fakadt ez a mozgalom. Ez a szükségszerűség a XIX. század során jelentkezett. Ennek alapján annak a lehetőségnek kellett leáradnia a szellemi világból a fizikai világba, hogy az emberek képesek legyenek a szellemi igazságot új módon és formában megszerezni, mert a régi mód és forma elhalt. És amint a tél folyamán láttuk, termékenynek bizonyul ez az út.

Állandóan hangsúlyoztuk, hogy mozgalmunkon belül nem az a legelső tennivalónk, hogy valamilyen forrásra vagy külső dokumentumra támaszkodjunk, hanem hogy legelőször is megkérdezzük: Mit ad nekünk a tisztánlátó tudat, ha felemelkedünk a szellemi világba? Mit mondana az önálló szellemi tudat, ha valamilyen katasztrófa során elpusztulna minden történelmi utalás a történelmi Jézusra, az evangéliumokra, a páli levelekre vonatkozóan? Mit mond az út, amelyre minden nap, minden órában ráléphetünk, a szellemi világról? Azt mondja: Megtalálod a szellemi világban Krisztust, még ha történelmileg semmit sem tudsz is arról, hogy Krisztus a Földön volt időszámításunk kezdetén! Mert ez egy olyan tény, amiről a damaszkuszi esemény megújítása által mindig újra megbizonyosodhatunk: létezik egy eredeti, egy elementáris bizonyíték a názáreti Jézus történelmi személyét illetően! És ahogy nem csupán az iskolatáblán jelentik ki a tanulónak: neked el kell hinned, hogy a háromszög szögeinek összege 180 fok, mert valamikor az ókorban egy ember ezt megállapította, – hanem azt ma is bebizonyíthatjuk neki, hogy a háromszög három szöge 180 fokot tesz ki, éppúgy megmutathatjuk a szellemi tudat alapján, hogy nemcsak Krisztus van jelen mindig, hanem a történelmi Jézus is megtalálható a szellemi világban, hogy ő is valóság, és éppen ama kor számára lehet valóság, ami ránk hagyományozódott.

Ezek után továbbmentünk és megmutattuk, hogy amit az evangéliumok nélkül, csupán a szellemi megismerés alapján megállapítottunk, azt utóbb megerősítve láthatjuk magukban az evangéliumokban. És most az evangéliumokat illetően is érezzük magunkban azt a tiszteletet és nagyra értékelést, amit semmi sem tud felülmúlni, mert viszontlátjuk bennük azt, amit az evangéliumoktól függetlenül találtunk a szellemi világban, és most már tudjuk: az érzékfeletti megvilágosodás ugyanazon forrásaiból kellett származniuk, ahonnan mi merítünk ma, és a szellemi világból való dokumentumoknak kell lenniük.

Hogy egy ilyenfajta szemlélet lehetséges, és hogy a szellemi élet beilleszthető az emberi tudományosságba, ez adja értelmét a teozófiai mozgalomnak. Hogy aminek meg kell történnie, meg is történhessen, ehhez kellett ösztönzést adni a teozófiai mozgalom által. Ez a dolog egyik oldala. A másik az, hogy ennek az ösztönzésnek éppen abba a korba kellett esnie, amely erre a legkevésbé volt érett. Ez abban is megmutatkozik, hogy ma, miután a teozófiai mozgalom már 30 éve megjelent a világban, még mindig szól a nóta a „nem-történelmi Jézusról”, és hasonlókról.

De vajon mozgalmunkon kívül ma hányan tudják azt, hogy lehetséges a történelmi Jézust egészen más módon megtalálni, mint a külső források alapján? Az emberek folytatják, amit a XIX. században tettek, aláássák a vallási dokumentumok tekintélyét. Így a lehető legnagyobb volt annak szükségessége, hogy az emberiség ezen új lehetőségei végre megjelenjenek, miközben az emberek felkészültsége, hogy ezeket a kinyilatkoztatásokat befogadják, a lehető legcsekélyebb volt. Vagy talán azt hiszik önök, hogy az emberek, a mai filozófusok különösen érettek lennének erre? Hogy a XX. század elején mennyire messze vannak ettől a filozófusok, az látható abból a képből, amit a Pál Krisztusáról alkotnak. Aki ismeri a tudományos életet, tudja, hogy ez a tudományos élet ugyan kifejlett és végső következménye annak, ami évszázadok óta mint materializmus előkészült, és hogy ez a tudományos élet bár azt állítja, hogy a materializmusból ki akar nőni, de a materializmusban megmutatkozó gondolkodásmódja kifejezetten már valami elhaló. Jóllehet a ma létező tudomány egy érett gyümölcs, egy olyan, amelyre minden érett gyümölcs sorsa vár: sorvadni kezd. Aki megérti ezt a tudományt, semmi olyasmit nem talál benne, hogy új törekvés származhatna belőle gondolkodásmódja és bizonyításmódja megújítására.

Ha ezt most végiggondoltuk, akkor eltekintve minden egyébtől, felfoghatjuk annak az ösztönzésnek a súlyát, amit Helena Blavatsky indított el, függetlenül attól, hogy miképpen kívánunk gondolkodni életének és képességeinek részleteiről. Ő volt az eszköz az ösztönzésre, és valóban ő bizonyult a legalkalmasabb eszköznek erre. De sajátos helyzetben vagyunk mi, a Teozófiai Társaság tagjaiként, amikor ezen a napon egy ilyen ünnepséget ülünk. Egy egészen személyes ünnepet ünnepelünk, ami valami személyes elemre is utal. A tekintélytisztelet már a külső világban is igen veszélyes; ott azonban talán még nem annyira, mert a féltékenység, irigység stb. olyan nagy szerepet játszik benne, így ha az egyes személyek tisztelete külsőleg egy eléggé erős tömjénezésben érvényesül is, mégis az embereket a saját egoizmusuk és irigységük mozgatja. De a teozófiai mozgalomban rendkívül nagy minden tekintélytisztelet és személyi kultusz kártékonyságának veszélye. Ezért vagyunk egészen különleges helyzetben, amikor egy olyan ünnepet ülünk, amit egy személyiségnek szentelünk.

Nemcsak a kor szokásai alapján, hanem a dologból fakadóan is különös nehézségre bukkanunk, hiszen a kinyilatkoztatásokat a magasabb világból mindig egy személy kerülőútján kell megkapnunk. Egyes személyeknek kell a kinyilatkoztatások hordozóinak lenni, és mégis őrizkednünk kell attól, hogy e személyeket összekeverjük a kinyilatkoztatásokkal. A kinyilatkoztatásokat a személyiségek közvetítésével kapjuk. Mennyire közel esik ezért a kérdés, ami mindig újra felmerül: hiteles-e az adott személyiség? Mi mindent tett ekkor vagy akkor, ami a mi fogalmainkkal egyáltalán nem egyezik. Vajon hihetünk-e benne?

Ez megfelel korunk bizonyos hajlamának is, amit úgy jellemezhetnénk, hogy az igazsághoz való odaadás bizonyos hiánya. Mennyire gyakran tapasztaljuk manapság azt, hogy egyetértően nyilatkoznak az emberek egy személyiség működéséről talán évtizedekig: minden tetszik nekik, túl kényelmesek ahhoz, hogy bármit is megvizsgáljanak. Ha azután évtizedekkel később kiderül, hogy ez a személyiség a magánéletben ilyennek vagy olyannak mutatkozott, amibe az ember esetleg beleakaszkodhat, akkor ezt a személyiséget elutasítják. Hogy ez jogos, vagy sem, most nem erről van szó, hanem arról, hogy az emberben kialakuljon az az érzés, hogy a személyiség ugyan az út, amin keresztül a szellemi élet eljut hozzánk, kötelességünk azonban őt magát ellenőrizni, mégpedig az igazságban vizsgálni meg a személyiséget, és nem az igazságot a személyiségben! Éppen a személyekkel szemben kell mindig így viselkednünk teozófiai mozgalmunkban. És alapjában véve akkor tiszteljük őket a leginkább, ha nem tekintélytisztelettel akaszkodunk rájuk – miként ezt oly szívesen teszik az emberek -, mivel tudjuk, hogy egy elhalálozott személyiség működése csak áthelyeződik a szellemi világba a halál után.

Helyénvaló azt mondani: Helena Blavatsky tevékenysége továbbtart, és azon belül, amire ő az ösztönzést adta, képesek vagyunk e működését támogatni vagy akadályozni. Ezt a tevékenységet a leginkább akkor akadályozzuk, ha Helena Blavatskynak vakon hiszünk, ha esküszünk mindenre, amit akkor gondolt, amikor a fizikai síkon élt, ha úgy akarnánk hinni, ahogy ő éppen hitt, és vak tekintélytisztelettel közelednénk hozzá. És akkor támogatjuk és tiszteljük őt a leginkább, amikor tudatosítjuk: Megadta az ösztönzést egy nagyon mély, az emberiség fejlődésének szükségszerűségében gyökerező mozgalomhoz. Ezt az érdemet neki tulajdonítjuk, és belátjuk, hogy ennek a mozgalomnak el kellett jönnie. De azóta évek teltek el, és ehhez az ösztönzéshez méltónak akarunk bizonyulni, amikor azt mondjuk: a kezdeményezést tovább kell fejlesztenünk.

Belátjuk, hogy e személyiségen keresztül kellett jönnie az ösztönzésnek. Nem ütjük bele az orrunkat Helena Blavatsky magánéletébe, különösen nem a mai napon. Tudjuk, mit jelent kezdeményezni, de azt is, hogy egy kezdeményezés még csak tökéletlen módon mutathatja be azt, aminek meg kell jelennie. Ha pedig figyelembe vesszük azt, amiről az elmúlt télen volt szó, akkor ezt kell mondanunk: Ami Helena Blavatskyt ösztönözte, az ugyan rendkívüli jelentőségű, de ezen első tettével Blavatsky még nem végezhetett el valamit. Azt ugyanis, ami csak most, ezekben az órákban bebizonyosodott: a teozófiai mozgalom szükségessége a Krisztus-élmény szempontjából. Ez olyan valami, ami még teljesen elzárva maradt Helena Blavatsky elől. Az ő feladata volt rámutatni az árja népek vallásaiban rejlő igazságmagra. De teljesen elzárkózott attól, hogy megértse az Ó- és Újtestamentum kinyilatkoztatásait. Azt tiszteljük e személyiségben, ami pozitívat nyújtott, és nem pillantunk arra, amit ő nem tudott elvégezni és ami el volt előle zárva, de amivel nekünk ki kell őt egészítenünk. Akire hatással volt Helena Blavatsky, és tovább akar menni annál, mint ameddig ő hatolt el, az azt fogja mondani: Ha az általa adott ösztönzést tovább kívánjuk vezetni a teozófiai mozgalomban, akkor a Krisztus-esemény megértéséhez kell eljutnunk.

Éppen az az első teozófiai mozgalom hiányossága, hogy az ószövetségi és újszövetségi vallási és szellemi életet nem volt képes megragadni. Ezért alapjában véve minden téves, ami ebben az első kezdeményezésben e témáról található. A teozófiai mozgalom feladata ezt helyrehozni, és mindazzal kiegészíteni, amit ez az első kezdeményezés nem tartalmazott. Ha érezzük ma magunkban ezeket a dolgokat, az egyúttal egy felszólítás is teozófiai lelkiismeretünk számára.

Így éppen Helena Blavatskyban egy új fény hajnalhasadásának elhozóját látjuk. De mit használna ez az új fény, ha nem az emberiség számára legfontosabbat akarná megvilágítani? Egy olyan teozófia, amelynek nincs eszköze arra, hogy a kereszténységet megragadja, a jelenlegi kultúra számára abszolút értéktelen lenne. Ha azonban mégiscsak a kereszténység megragadásának eszköze, akkor ezt az eszközt a helyes módon kell használnunk. Mit csinálunk, ha ezt nem tesszük, vagyis ha Blavatsky kezdeményezését nem arra használjuk fel, hogy a kereszténységet megértsük? Akkor akadályozzuk Blavatsky szellemének tevékenységét is a mi korunkban! Minden fejlődésben van, így Helena Blavatsky szelleme is. És ez a szellem ma úgy hat a szellemi világban, hogy a teozófiai mozgalom előbbre haladjon. Ha azonban odaállunk Helena Blavatsky elé az általa írt könyvekkel, mondván: a saját műveidből emelünk halmot neked! Meg kell állnod annál, amit a fizikai életben tettél! – Ki lesz akkor az, aki Blavatsky szellemét földhözkötötté teszi, és aki arra ítéli őt, hogy ne juthasson túl azon, amit a földön létrehozott? Mi magunk leszünk azok! De azáltal tiszteljük és ismerjük el Helena Blavatskyt, ha meghaladjuk őt, ahogy ő haladta meg azt, ami előtte volt, hogy azután oly sokáig a világfejlődés kegye szellemi kinyilatkoztatásokat adhatott számunkra a szellemi világból.

Ezt szeretném a mai napon mint lelkiismereti kérdést lelkünk elé állítani, és végül leginkább arra a kortársra, Henry Steel Olcottra (1832-1907), a Teozófiai Társaság első elnökére gondolva, aki már szintén a szellemi világba távozott. Ezt kellene ma egészen mélyen a lelkünkbe vésni! Mert éppen az eleven teozófiai élet el nem ismerése miatt keletkeztek a teozófiai mozgalom árnyoldalai is. Ha a teozófiai mozgalom az eredeti nagy impulzusait szent lelkiismerettel töretlenül továbbfolytatná, erejénél fogva mindent könnyen kigyomlálhatna, ami az idők során káros behatásként jelentkezett és egészen biztosan még fog is jelentkezni. Mert azt valóban meg kell tennünk, hogy az impulzusokat elevenen továbbalakítsuk. Ma azonban sok helyen látjuk, hogy ahol teozófusok lépnek fel egészen kényelmesen érzik magukat, mondván: Most valami olyat művelünk, amit a külső tudomány is alátámaszt számunkra. – Némely vezető teozófus mennyire örül, ha utalhat arra, hogy a valláskutatók is megerősítik azokat a dolgokat, amelyek a szellemi világból jöttek, de a legkevésbé sem veszik észre, hogy éppen a vallási dokumentumok szellemtelen jellegű összehasonlítását kellene legyőzniük. Itt például a teozófia erősen érintkezik azzal, ami elhalóban van és végül a történelmi Jézus tagadásához vezetett, sőt bizonyos belső rokonság is fennáll nála ezekkel a dolgokkal.

Eredetileg a teozófia a történelmi Jézust csak annyiban ismerte el, mint más vallásalapítókat. Helena Blavatskynak mindenesetre nem jutott eszébe a történelmi Jézusban kételkedni. Életét ugyan az időben száz évvel kitolta – ami mindenesetre tévedés -, tehát nem tagadta létezését, de Krisztus Jézus lényét már nem ismerte el. Bár ösztönzést adott arra, hogy az általa megindított mozgalomban Krisztus lényét egyszer majd elismerjék, ő maga ezt nem tette meg. A teozófiai mozgalom első szakasza itt rendkívül érdekesen találkozik azzal, amit ma a történelmi Jézus tagadóinál látunk.

Drews professzor például rámutat arra, hogy a golgotai eseményt megelőző történések megtalálhatók a régi istenmagyarázatokban is, például az Adonisz- és Tammuz-kultuszban. Szó van ezekben a szenvedő istenhősről, a meghaló istenhősről és a feltámadó istenhősről, és így tovább. Mindig összevetik itt és ott a vallási hagyományt, majd így következtetnek: Beszélnek nektek a szenvedő, meghaló és feltámadó názáreti Jézusról, aki a Krisztus volt, de látjátok, hogy ezt már más népek is ünnepelték Adoniszban, Tammuzban stb. – Mindenütt emlékeztetnek ennek vagy annak a régi istenalaknak a hasonlóságára mindazzal, amit a palesztinai eseményekben írtak meg.

Szélesebb körökben lényegében véve ezt űzték a teozófiai mozgalomban is. Egyáltalán nem veszik észre ennél a vallási összehasonlításnál, hogy semmit sem mondanak azzal, ha egybevetik Adoniszt vagy Tammuzt a palesztinai eseményekkel. Csak egy példát akarok felhozni önöknek, hogy miben rejlik a tévedés egy ilyen vallási összehasonlításban. Külsőleg teljesen helyes lehet, mégis hatalmas tévedésnek van alávetve. – Tegyük fel, van egy egyenruhája egy tisztviselőnek, aki, mondjuk, 1910-ban él. Az egyenruha, amit ez a tisztviselő hord 1910-ben, egyidejűleg kifejezi a tevékenységének, a hivatalának külső jellegét. Továbbá képzeljük el, hogy 1930-ban egy másik ember bújik ugyanabba az egyenruhába, aki teljesen másféle. De nem is az egyenruhán, hanem a személyen múlik, hogy miképp végzi valaki a munkáját. Most azonban gondoljuk el, hogy jön egy történész 2090-ben, aki így szól: Tudomásunk van arról, hogy 1910-ben volt egy ember, aki ezt a kabátot, ezt a nadrágot és ezt a mellényt viselte. 1930-ban azonban ugyanezt a kabátot, ugyanezt a mellényt és nadrágot figyeljük meg, látjuk tehát, hogy a kabát, nadrág és mellény átöröklődött, így mindkét alkalommal valójában ugyanazzal a lénnyel találkozunk!

Egy ilyen következtetés természetesen ostoba. De nem okosabb ennél, amikor azt mondják: Ha megnézzük az elő-ázsiai vallásokat, azt látjuk, hogy Adoniszban, Tammuzban szenvedést, meghalást és feltámadást ábrázoltak, vagyis ugyanazt találjuk, mint Krisztusnál is! – De nem arról van szó, hogy szenvedést, meghalást és feltámadást ábrázolnak, hanem arról, hogy ki támadt fel! Szenvedés, halál, feltámadás: ez egyöntetű a világtörténelmi fejlődésben, és nem a legendákban megjelenő egyformaságokra kell rámutatnunk, hanem azokra az individualitásokra, akik beleragadnak. Hogy az emberek megértsék őket, ezek az individualitások ugyanazon a módon jelentek meg, úgyszólván „Krisztus-tetteket” hajtottak végre, amelyek azt a látszatot keltik, hogy Krisztus is olyan tetteket vitt végbe, amelyet egykor például Tammuz. Csakhogy mindig másik lény áll e tettek mögött. Ezért minden olyan vallási összehasonlítás, hogy például a Siegfried-alak megegyezik a Baldur-alakkal, a Baldur-alak a Tammuz-alakkal stb., csak azt jelezheti, hogy a legendák és mítoszok bizonyos formái előfordulnak ennél vagy annál a népnél. De ennek csak annyi értéke van, mintha annak megmutatásával akarnánk megismerni az embereket, hogy a hivatalukban milyen egyenruhafajtát vesznek magukra. Ez alapvető tévedés, ami mindenhova beférkőzik, így a teozófiai mozgalomba is, és ami nem egyébnek, mint a materialista gondolkodásmódnak a következménye.

Helena Petrovna Blavatsky hagyatéka csak akkor fog teljesedésbe menni, ha a teozófia mozgalma képes lesz a szellem életét saját magában gondozni és őrizni. Ha a szellemet fogja keresni, amely nem valakik által megírt könyvekben, hanem szakadatlanul az eleven életen keresztül nyilatkozik meg. Nálunk a szellemet kell ápolni. Nem pusztán könyveket akarunk tanulmányozni, melyeket évszázadokkal ezelőtt írtak, hanem élő módon továbbfejlődni akarunk a szellemet követve. Mi emberek olyan egyesülése szeretnénk lenni, akik nem egyszerűen könyvekben és emberekben hisznek, hanem az élő-eleven szellemben hisznek, és akik nem csupán arról beszélnek, hogy Helena Blavatsky eltávozott a fizikai síkról és halála után tovább él, hanem akik olyannyira elevenen hisznek a teozófia által megnyilatkozó dolgokban, hogy a fizikai síkon a saját lényükkel nem akarnak akadályai lenni annak, hogy Helena Blavatsky szelleme érzékfeletti módon továbbhasson. Csak akkor érünk valamit a teozófiai mozgalom számára, ha így gondolkodunk róla, és csak akkor tehet valamit Helena Blavatsky is a teozófiai mozgalomért, ha olyan emberek élnek a földön, akik képesek ilyen módon gondolkodni.

Ehhez azonban szükséges a további szellemi kutatás, és hogy mindenekelőtt abban higgyünk – amit különösen az utolsó nyilvános előadáson említettem -, hogy az emberiséget továbbhaladásában kell megragadnunk, illetve hogy Krisztus Jézus idején valóban megjelent a történelemben a lelkiismeret, és hogy egyáltalán fellépnek ilyenfajta dolgok és jelentőségük van az egész fejlődés számára. Mert a lelkiismeret csak egy bizonyos időpontban jelent meg, a lelkiismeret korábban valami más volt, és majd ismét valami mássá válik, miután az emberi lelkek a lelkiismeret fényében fejlődtek egy ideig. Hogy a lelkiismeret hogyan változik meg a jövőben, erre már szintén utaltunk.

De a damaszkuszi élmény bekövetkezésével, amely a XX. század folyamán nagy számú embernél lesz megfigyelhető, párhuzamosan megtörténik majd az is, hogy az emberek, ha valamilyen tettet hajtanak végre az életben, meg fognak tanulni rátekinteni erre a tettre. Megfontoltabbak lesznek, egy belső képben rátekintenek cselekedeteikre, először csak kevesen, azután mind többen az elkövetkező két-három évezred folyamán. Egy tettet követően megjelenik annak képe is az emberekben. Először még nem fogják érteni, mi az. Akik azonban megismerkednek a szellemtudománnyal, azt fogják mondani: Van itt egy kép bennem! Ez nem álom, egyáltalán nem álomkép, hanem ez annak képe, ami ennek a tettnek a karmikus beteljesülését mutatja, mindannak következményeként, amit éppen csináltam. Ez pedig egyszer be fog következni, mint annak beteljesedése, karmikus kiegyenlítése, amit cselekedtem! – Ez a XX. században veszi kezdetét. Kialakul az emberben egy olyan képesség, hogy egy egészen távoli, még nem megtörtént esemény képét fogja előrelátni. Ez mostani cselekedetének belső ellenképeként jelenik meg, mint mostani tettének karmikus következménye, amit valamikor végre fog hajtani. – Az ember ezt mondja magának: Ezt most megtettem. De megmutatkozik számomra az is, hogy majd mit kell tennem kiegyenlítődés gyanánt, mert az mindig visszatartana a tökéletesedésben, ha ezt a kiegyenlítődést nem végezném el. – Ekkor a karma már nem puszta elmélet lesz, hanem ezt a most említett belső képet fogja előidézni az emberben.

Ilyen képességek egyre inkább felszínre törnek. Új képességek fejlődnek ki, de a régi képességek lesznek a csírák az újak számára. Vajon honnan nyerik az emberek azt, hogy ez a karmikus kép jelentkezni fog bennük? Onnan, hogy a lélek egy bizonyos ideig a lelkiismeret fényében állt! Hiszen ez a fontos a lélek számára: nem az, hogy ezt vagy azt a külső fizikai eseményt éli át, hanem az, hogy általa előbbre halad. A lelkiismeretben készül elő a lélek arra, amire most utaltam. És az emberek minél inkább olyan inkarnációkon mennek keresztül, amelyekben különösen a lelkiismeretüket képezik ki, minél inkább ápolják magukban a lelkiismeretet, annál inkább megszerzik azt a magasabb képességet, ami szellemi látásban azt az isteni hangot fogja ismét felidézni, ami korábban egy másik módon egyszer már birtokukban volt. Aiszkhülosz egy olyan Oresztészt ábrázolt, aki még maga előtt látta bűnös tette következményeit. Oresztész még észleli, hogy tettének hatása kilép a külvilágba. Az új képesség, ami kifejlődik a lélek számára, olyasmi lesz, hogy az ember képekben fogja látni tettének jövőbeli következményét. Ez valami új. De a fejlődés mindig ciklikusan zajlik, mindig kör alakúan, spirálisan, és amit az emberiség az ősi látásban birtokolt, az megújult formában ismételten jelentkezni fog.

Így a szellemi világ ismeretei által előkészítjük magunkat arra, hogy valóban a helyes módon ébredjünk fel a következő inkarnációban, és megfelelő mértékben gondoskodunk azokról az emberekről is, akik az utódaink lesznek. Ezáltal belső lényegét tekintve a szellemi kutatás önzetlen irányba fordul, mivel nem az foglalkoztatja, ami az egyes embernek hasznot hajt, hanem az, aminek segítségével megvalósítható az egész emberiség haladása.

Már kétszer rákérdeztünk arra, hogy mi a lelkiismeret? Most is megkérdezzük: mi lesz a lelkiismeretből, ami ma fejlődik ki bennünk? Minek mutatkozik a lelkiismeret, amennyiben egy olyan magnak tekintjük az időben, amelyet az emberiség most vet el? Mi lesz abból, amit a lelkiismeret mint csíra eredményez? Ezek az említett magasrendű képességek válnak belőle! A fontos az, hogy higgyünk a lélek inkarnációról inkarnációra, korszakról korszakra történő fejlődésében. Hinni fogunk, ha megértjük az igazi kereszténységet. És itt Páltól még nagyon sokat kell tanulnunk.

Nézzék meg az összes keleti vallást, a buddhizmust is, megtalálják bennük azt a tanítást, hogy a külső világ csak maja. – Bizonyára az, de Keleten ezt abszolút igazságként veszik. Pál is ismeri ezt az igazságot, épp elégszer hangsúlyozza. De valami mást is hangsúlyoz Pál, tudniillik a következőt: Csakugyan nem látja az ember az igazságot, ha kifelé tekint a szemeivel; nem a valóságot érzékeli, ha arra néz rá, ami kívül van. Miért nem? Mert az ember az anyagba való leereszkedésével a külső valóságot illúzióvá tette. Maga az ember az, aki a külső világot a tetteivel illúzióvá változtatta. Nézzék meg a Bibliában a „bűnbeesést”, vagy bármit, ami azt eredményezte, hogy a külső világ az embernek most illúzióként jelenik meg. A keleti vallási tanok az „isteneket” okolják, hogy a világ majaként mutatkozik előttünk. Csapj a melledre – így szól Pál -, leereszkedtél és a saját szemléleted homályosult el annyira, hogy a színek és hangok valóban nem szellemiként jelennek meg előtted. Azt hiszed, hogy a színek és a hangok olyan valamik, amik materiálisan önmagukban léteznek? Maja csak az! Te magad tetted majává őket. Ember, neked kell ettől ismét megváltanod magad! Amit elvesztettél, újból el kell sajátítanod! Leszálltál az anyagba, és most meg kell attól váltanod magad, ki kell belőle szabadítanod magad, de nem azon a módon, amit Buddha mond: Fojtsd el magadban a létezés iránti vágyat! Nem! A földi létet neked már a maga valóságában kell látnod. Amit majává tettél, azt újra helyre kell hoznod magadban. De ezt csak úgy tudod elvégezni, ha felveszed magadba a Krisztus-erőt, amely a külső világot a maga valóságában mutatja meg számodra!

A nyugati élet nagy impulzusa rejlik ebben, egy új alapvonás, amely az egyes területekre még egyáltalán nem hatolt be. Mit tud a világ ma arról, hogy egy területen már megkíséreltek egy – mondhatnánk – a páli értelemben vett ismeretelméletet megalkotni? Egy ilyen ismeretelmélet nem mondja a kanti felfogásnak megfelelően, hogy a dolgok lényege teljesen megismerhetetlen, hanem csak ennyit jelent ki: Ami te most vagy, ember, azáltal egy téves valóságot teremtesz és hordozol magadban. Neked egy belső folyamatot kellene a lényedben végrehajtanod. Akkor végre átváltozik számodra a maja igazsággá, szellemi valósággá!

Az ismeretelméletet ebben az értelemben páli alapokra helyezni: ezt a feladatot tűzte ki célul két könyvem, az „Valóság és tudomány” és „A szabadság filozófiája”. Ez a két mű belehelyezkedett abba, ami a páli felfogás nagy vívmánya az emberről a nyugati világban. Azért értették meg őket oly kevéssé, legfeljebb csak szűkebb körökben, mert e könyvek éppenséggel feltételezik azt az egész impulzust, amely a szellemtudományos mozgalomban jutott kifejezésre. A legkisebben kell a legnagyobbnak megmutatkoznia!

Az ilyenfajta vizsgálódások révén, amelyek kiemelnek bennünket korlátolt emberi viszonyaink közül, és megmutatják, hogy mindennapi munkánk során kapcsolódhatunk ahhoz, ami fokról fokra, életről életre egyre inkább bevezet bennünket a szellemi létezésbe, ilyen vizsgálódások révén válunk igazi teozófusokká. És éppen azon a napon kell átadnunk magunkat efféle gondolatoknak, amelyet annak a személyiségnek szenteltünk, aki ösztönzést adott egy olyan mozgalom számára, amely tovább és tovább fog hatni, amely nem maradhat az emberek számára szürke elmélet, hanem életerőt kell hordoznia magában, hogy a teozófiai világmozgalom fája újra és újra kizöldüljön.

Ebben a szellemben akartam megkísérelni azt, hogy alkalmassá tegyük magunkat mozgalmunkban egy olyan talaj megteremtésére, amely Helena Blavatsky impulzusát nem akadályozza és gúzsba köti, hanem elősegíti az egyre előbbre haladó fejlődés érdekében.

–